Gege ágyában kap rajta a pirkadat, erős marihuánaszagra ébredek. Ma egészen különös, vörös színű a hajnal, a napsugarak remegve bukkanak elő, a fák és a levelek susogása is más volt, mint a többi átlagos reggel… Mindegy.
Nem hittem, hogy mindketten eljutottunk a napi sörözéstől a komolyabb tudatmódosítókig. Nem mintha bánnám, hiszen sokkal elviselhetőbb így az élet, ahogy Mihály mondaná. Csak meglep. Gegével az egész napot végigszívjuk, tévézzük, a tegnapról valahogy nem esik szó köztünk. Kicsivel több, mint négy gramm elfogyasztása után elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy megkeressük valahol jó mentorunkat. Rohadt száraz a szám, éhes is vagyok, de ettől függetlenül sokkal jobban érzem magam, mint ébredéskor. Fel se tűnt eddig, milyen dallamosan búgnak azok az undorító belvárosi galambok. Gegéért aggódom kicsit, mert látom, hogy valamiféle pánik-rohama van , idegesen tekinget körbe, és úgy botorkál faltól falig, mint egy holdkóros. Röhögök rajta. Meg a postáson is, meg a piros lámpán is. Mindenen röhögök már, az a baj, és nem is nagyon tudom abbahagyni. Rekeszizmaim megfeszülnek, érzem, lassan vége a rohamnak. Irtózatosat okádok. Szerencsétlen Gege lábára is jut egy kevés. Nem mintha túlzottan lázba hozná. Röhög rajta. Így, teljesen szétesve, nevetgélve érünk a T.-be, ahol megdöbbenve látom, hogy itt van a bekötözött fejű Editke is. Velünk együtt átszokott ide. Nagyszerű, leszarom. Mihályom egyedül támasztja a pultot, de ma valahogy nem sugárzik a szeme oly kéken, a szemüvegét is elhagyhatta valahol, és különben is, szörnyen fest. Kissé meg is ijeszt a látványa. Ráadásul megint tikkel a szeme, szóval inkább rá se nézek, csak köszönök, s leülök egy asztalhoz, Gege mellé. Vicces, hogy gyakorlatilag nem érzékelem a külvilágot. Annyit érzek csupán, hogy kívülről látom magamat. Ahogy ülök mint egy darab szar, és szívom az utolsó szál cigarettám. Könyököm valaki kiöntött sörében ázik. Nevetséges. De nincs kedvem röhögni. Egyszer csak megszólal a hátam mögött egy tompa, akadozó hang, Mihály:
– Hetek óta figyelem már a K. téren, az éjjelnappalitól számítva, a tizenkettedik padon fekvő hajléktalan parazita kurvát, azt a bongyor hajút. Minden nappal tovább szívja a többi ember vérét. Tudom jól, hogy el kéne pusztítanom, de most más dolgom van – mondta szélesen mosolyogva. Látszott rajta, hogy félig halott agya lassabban mozog, mint repedezett szája – Legyetek oly jók, és cseréljétek ki a kurva csavart helyettem, tudjátok, de előbb mondjátok el neki, hogy az én kérésem az egész. Szúrjátok le vagy fojtsátok meg, nekem mindegy. Élvezzétek helyettem is, meglátjátok majd milyen isteni játék! – bíztatott – El ne basszátok nekem!
„Sajog a fejem, majd’ szétreped a múltkori esések miatt, de úgy szíven ütöttek az elhangzott mondatok, hogy lefordultam a székemről és megint bevertem valahova a fejem. Már tizenkét perce ébresztgetnek, azt mondják. Alig állok a lábamon, de távozom. Szívesen haza teleportálnék egy vodkával, mint a fiatal kocsmaturisták, csakhogy annyira fel vagyok dúlva a hallottak miatt, hogy nem itthon találom magam. Hanem a K. téren.
Nagyon lassan áll össze a kép bennem, hogy hol is vagyok valójában, és mit is jelent pontosan itt és most jelen lenni. Baljóslatú hangulat uralkodott a téren. Látom elmenni az utolsó buszt, a kihalt környéken mindössze egy sánta kutya vergődik nyüszítve. Lassan köd lepi el a tájat, s a levegő is kezd nagyon lehűlni. Csontomig hatol a hideg, és a félelem. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam egy utcai készülékből a rendőrséget és bejelentettem, biztos forrásból tudom, hogy pontosan tíz perc múlva az R. téren, a tizenkettedik padon gyilkosság fog történni. Nem sok időm volt azon tűnődni, vajon komolyan vettek-e, mert az utca végén már láttam közeledni a két ismerős alakot. Észrevettem a tizenkettedik padon a bongyor hajú hajléktalant. Meglátván a szerencsétlent, pont, ahogy az öreg mondta, egy sosem tapasztalt, intenzív akarat vette át az uralmat a testem és a tudatom felett. Nem tudtam, mit cselekszem, a pillanat diktálta minden mozdulatom. Odarohantam a szerencsétlenhez, el akartam zavarni onnan, de ő annyira megrettent a szememben lángoló tűztől, hogy szó nélkül odébbállt. Lefeküdtem a padra és rágyújtottam. Abban a pillanatban tért vissza tudatom, így végiggondolhattam, az elmúlt perc történéseit. Természetes volt, hogy figyelmeztetem a nőt, hiszen képtelen lettem volna elviselni, hogy szemem láttára játszódjon le a tervezett gyilkosság. Néha eljönnek azok a percek, amikor az ember számba veszi addigi tetteit, s összegezve azokat keres újabb és újabb értelmet az életének, új célokat kitűzni maga elé. Egyetlen célt tudtam kitűzni csupán. Valamilyen módon részesévé válni annak a történetnek, melyet már hónapok óta szorgos figyelemmel követek, melyet kisfiam is szorgalmasan ír. Tulajdonképpen bele akartam kerülni a könyvébe. Azt szerettem volna, ha ez a nagyszerű író egy fejezetet rólam ír, vagy egy karaktert rólam mintáz. Önmagamért akartam végre érdekes lenni. Amúgy Mihály Isteni játékára is kíváncsi voltam. Látnom kellett, hogyan játsszák. Mozdulatlanul vártam hát a tizenkettedik padon.
– Öcsém, ki a faszom lehetett ez az ittas állat, aki telefonált? Azt se tudtam hirtelen eldönteni a hangjáról, hogy férfi-e, vagy nő. Gyilkosság… Az. Persze.
– Kussoljál már! Gyere, húzd le a fejed! Húzd már le! Na, most pedig nyisd ki a szemed és vedd észre végre, hogy tényleg fekszik valaki a tizenkettedik padon. Ott. Látod?
– Az, amelyik cigizik?
– Az-az. És nézd, ott jön az a két srác. Háh, jól szét lehetnek csapva. Alig állnak a lábukon. Menjünk közelebb egy kicsit. Gyere már! Látni akarom, hogy mi folyik ott. Végre kipróbálhatod az új pisztolyod, öcsém!
– Ezek tényleg odamennek. Anyád! Ezek fogdossák, meg simogatják. Beszélnek is hozzá. Undorító.
– Tudom, én is mindjárt kiokádom a belem. Hallod, hagyjuk ezeket, csináljanak, amit akarnak. Nem nagyon akarok közbelépni és hozzájuk érni, gondolom te se. Iszákos, igénytelen állatok, meg ez az undormány. Inkább szívjunk el egy jó cigit. Kell?
Az éjszaka után a hajnal. Ketten tévednek haza, átizzadt ruha a bőrükre tapad, a tizenkilencfokos levegő fagyosnak tűnik, az út pedig, amin mennek egymásba karolva, csálé és hullámzó. Höhögnek. Böfögés, kacagás ezen, hihi, szédület, megbotlás, kapkodás a biztos után. (Ha csak a jó öreg kutya alkohol volna, ez a szelídített, háziasított istenméreg.) Utálja az ég meghasadását. Ugyanakkor mégis olyan jó befészkelődni a takaró alá lehúzott redőnyök árnyékában úgy, hogy közben a világ a szobán kívül épp felpörgőben van.
Kinek a gondolata?
Legszívesebben beletoppantana ebbe a rutinnal végzett szertartásba, és még utoljára, mielőtt végleg megszokja, elfelejti, átégeti, lecsiszolja, feltesz egy pár kérdést. A mondattal kapcsolatban. (A kígyót meg sem merné említeni… ki értené meg? Ez?!) Ránéz. Rövid haja zilált, arca csupa halvány fehér ránc. Fiatal férfi.
Kinek a gondolata? – Olvastam valahol.
Miközben a lábujjközös szandálokat halásszák le magukról, s egymásba kapnak, hogy ne csapjanak még nagyobb zajt, a lány az erőre kapó hajnali fényben (gyűlöli, szereti, szereti, gyűlöli), ahogy a másik arcát lesi, egyszer csak arra gondol, hogy talán mégsem, mégsem olvasta valahol, talán saját gondolat, talán valami, egy kinyújtott csáp őfelé, csak őfelé, nem a világ ezerféle irányába, egy olyan gondolat, ami csak neki szól, s amit a másik ezzel a matricázódós céllal teremtett meg.
Elalvás előtt (szexről szót sem, a lehelet visszataszító, a pórusokból ömlik a verejtékszag) még fetreng. Meztelenek. A kis utcában csönd. Izzad a vékony pokróc alatt, nem mer a másikhoz bújni, nehogy még jobban befülledjen ott, ahol a bőrük összeérne. A másik alszik már. Maga a nemtörődöm babanyugalom.
Mindegy, hogy kié; a lényeg a lényeg:
Látja a kerekeket a talpa alatt, a papucs alatt, az elnyújtott aszfaltot, a szürkerkrémet, a megnyújtott tájat, a sövényt nyíró asszonyokat, a gyereket meg a fagyit. Sok minden mást is. Lukakat. A lukakban kéket. Víz-és égszagot egy tócsában. Olyan szaga lehet annak, mint a pokrócé, olyan öreges, ritkán mosott lábszaga? Szinte biztos. Félni kezdett. Tudta, ha most kimegy a kertbe és rágyújt, minden elsimul és megoldódik. De annyira nem is akarta.
– A magánynak szaga van – mondta a fiú -, a szaga jellegzetes, bárki számára felismerhető. Az emberek nem úgy ismerik fel, mint mondjuk egy barátot az utcán. A szagok mások, az agy egészen más területére hatnak. Tudat alatt hatnak. Mint a rák, amit sok ideig fel sem lehet ismerni, csak a hatásából, a szervezet meggyengüléséből, akkor, amikor már késő. Ritka az ilyen szag… önhipnózissal eltüntethető. Nem szabad hagyni, hogy kifejlődjön, idejében fel kell ismerni.
Tudod, milyen a teljes egyedüllét?… Anyám gyűlöli a pókokat, betegesen retteg tőlük, és amikor meglát egyet, azonnal a rovarirtóhoz nyúl, hogy lefújja. Tegnap láttam, ahogy ezt tette. A teljes egyedüllét az, ahogy a diónyi pók a megrongált háló vezérfonalán lóg, mert az egyik lába a nyolc közül még hozzátapad az életműhöz; olyan, ahogy ráng párat, ráng két percig, és utána már csak a szél erejével mozdul.
– Megkínálhatom? – kérdezte nagy tisztelettel K.G. a szobrot, az azonban visszautasította.
– Sajnálom! Nem tudom elszívni, de nagyon kedves öntől!
Aztán K.G. rágyújtott. Nagyot szippantott az első kubai szivarjából, aztán a füstöt kellemes megelégedéssel fújta a szobor arcába.
– Na de kérem! Micsoda modor ez?
– Elnézést! Nem akartam megbántani. –szabadkozott K.G.
– Igazán figyelhetne jobban!
– Nem akartam magára fújni, ne haragudjon!
– Nem haragszom!
– Akkor meg mit tetszeleg itt?
– Én nem tetszelgek.
– Dehogyisnem!
– Én csak megjegyeztem, hogy illetlenül viselkedett, de megbocsátottam.
– Megbocsátott?! –kérdezett vissza K.G.
– Igen kérem!
– Még hogy megbocsátott! Milyen pökhendi szó ez? Mégis milyen alapon bocsát maga meg nekem?
– Hogyhogy milyen alapon? –értetlenkedett a vas figura. – Olyan alapon, hogy maga illetlenül viselkedett velem.
– És azt meg ki mondta?
– Hát én!
– Na, szép! –jegyezte meg K.G. sértődötten.
– Mi szép?
– Hát ez! Ez az egész. Nem csak, hogy szép, hanem csodálatos! Maga megbocsát nekem!
– Mi ezzel a baj?
– Mi a baj ezzel? Ezt maga kérdi tőlem? Ilyen pökhendi alakot, mint maga. Lépten nyomon megbocsát az embernek. És miért? A semmiért. Fontoskodik itt.
– Én nem fontoskodom!
– Ó, dehogyisnem! Most is fontoskodik! Mikor azt mondja, hogy nem fontoskodik, már azzal is fontoskodik. Csak azt tudnám, honnan szalajtották magát ide!
– Én itt lakom!
– Hol itt? Mi az, hogy itt?
– Itt a városban. – erősködött a szobor, és rémülten kérte vissza gyufásdobozát.
– Még hogy itt? És mégis hol?
– Itt nem messze…
– Na tessék. Nem messze. Maga azt állítja, hogy innen nem messze lakik, és nem veszi figyelembe, hogy csak egy vas öntvény.
– Kérem, én a park másik felében lakom!
– A másik felében? Akkor meg mit keres itt?
– Délutánonként erre szoktam sétálni.
– Sétálni? – kérdezte meglepetten K.G. – Na ez azért vicces.
– Mi mégis?
– Hát hogy ön sétál!
– Nem értem. Miért is lenne ez nevetségre méltó?
– Hát, kérem ön nem más, mint egy szobor! Egy vasszobor. Az ilyennek nincsen lába!
– Én tiltakozom! Én Kossuth Lajos vagyok, lábam pedig igen is van, mint az jól látható! – azzal lemutatott két egybeöntött vaslábára, amivel igen csak nehézkes lenne egy lépést is megtennie akár.
– Nem, kérem ezek nem lábak. Ez csupán egy kiöntött idom.
– De hát…
– Haladni ön halad, ez kétségbevonhatatlan, na de hogy ön menjen, esetleg hogy még sétáljon is, az azért mégiscsak túlzás. Ön talán nem úgy gondolja?
– Én…én… én úgy érzem ön tiszteletlenül beszél velem!
– Tiszteletlenül? Ugyan miért kellene nagyobb tiszteletet tanúsítanom egy szobor iránt?
– Mert én Kossuth Lajos vagyok! Magyarország egyik legnagyobb politikusa!
– Politikus… Hát persze. Én meg irodai alkalmazott!
– De hát én köztiszteletben állnék!
– Állna! Ugyan! Ne nevettessen már! Még hogy köztiszteletben. Miért? Ön talán homoszexuális?
– Én ezt kikérem magamnak! Megtiltom, hogy így beszéljen velem!
– Megtiltja? Ne csinálja ezt velem! Mi maga, hogy itt megtilt valamit is? Miért tisztelje önt bárki? Ön nem csinál semmit sem. Nem elég, hogy egy politikus még szobor is mindezt tetézve. Ön itt kikér magának mindent, pedig se nem médiasztár, sem pedig más egyéb. Maga olyan maradi, hogy csak az ellenkező nemhez vonzódik. Kérem ön talán egy lejárt lemez. Vegye észre! Akárkinek is gondolja magát, ön csak egy egyszerű szobor, ráadásul vasból. Csoda, hogy nem rozsdásodik. Nézzen magára, még lába sincsen. Nem is értem hogyan engedi a rendőrség magát egyáltalán itt ólálkodni. Menjen vissza oda, ahova akar! Ne álljon tovább az utamba!
Erre a szobor szemmel láthatólag megsértődött. Zavarodottan forgatta szemgolyóit, szája kissé kinyílott, félelmetesen bámult K.G. arcába, aztán végre megszólalt.
– Elnézést kérek! Hol vagyok?
– Hol lenne? Még részeg is talán? Budapesten van! Hol lenne? –válaszolta idegesen K.G.
– Budapesten? Ez szomorú.
– Szomorú?! Na hát akkor menjen vissza az édesanyjába, maga szerencsétlen!
Azzal K.G. továbbállt, jó nagyokat szívva szivarjából. A rejtélyes szobor, pedig mozdulatlanná dermedt. A szél alábbhagyott, a park őszbe borult, a hatalmas platánok levelei esőként hulltak alá, aztán megjött a hideg, a levélből víz, a vízből hó lett. Elérkezett a Karácsony, a Szilveszter, új évkor egy részeg járt arra, könnyített magán Kossuth Lajos lábainál, majd továbbment. Tavasszal kutyák keresték fel, megjelölték területük határaként, és pimasz fiatalok fényképezkedtek vele, kezébe sörös üveget, szájába cigarettát nyomva. Aztán egyszer, mikor senki sem látta, lassan megmozdult. Felhajtotta vaskabátja gallérját, behúzta a nyakát, és, vaslábait egymás elé téve eltűnt a fák között…
– Menjünk arra Margit! Nézd meg! Végre elvitték azt a marha ronda vasszobrot!
A bécsi Burgtheater Warten auf Godot-ja torokszorítóan finom előadás. Nemcsak azért, mert ürességet teremt – ahogy a Beckett-feldolgozások nagy része. Itt nem csupán arról van szó, hogy mosolygunk Gogó és Didi esetlenségén vagy faviccein, vagy ahogy ők sem tudnak megállni a lábukon… Az előadás óta eltelt órák fényében bátran állíthatom, hogy itt sokkal többről van szó.”
Matthias Hartmann rendezésében Estragon és Wladimir között körülbelül húsz év korkülönbség van. A pesszimistább Estragon idősebb, mégsem lehet úgy fogalmazni, hogy többet élt meg, inkább régebb óta várakozik. Annyival régebb óta, hogy szenilisségének lehet betudni, mikor olykor-olykor visszakérdez Wladimirnek, miért is vannak ott? S ezért üt a második felvonás végén, mikor a szerepek felcserélődnek, s a végig optimista magatartást tanúsító Wladimir kérdésére már ő felel.
A tér nagy, a Burgtheater nagyszínpada. Mintha egy tojásból eredeztetné a tervező az emberiséget (láttunk már erre példát), a játszók egy (feltételezhetően) tojás feletti nem túl széles sávon játszanak. Ahova én kaptam helyet, onnan nem láthattam e sáv mögé, mely az előadás során, az épp aktuális nézőpontoknak megfelelően emelkedett az egyik, illetve másik végén felfelé, olyan lassan, mint amikor nagyon sokáig kell ülnünk, és néznünk az órát, hogy észrevegyük, hogy a kismutató folyamatosan jár. Ugyanilyen sebességgel kelt fel a Nap illetve a Hold is az előadásban. A tojással egy szinten, vagyis a játszók terétől délre egy kuka is látható, azonban ennek egyetlen funkcióját akkor véltem felfedezni, mikor a Godot által küldött Kisfiú arcát a kukából kiszűrődő fény világította meg.
Pozzo és Lucky kettőse nem volt több annál, ami. Mégis elfogott valami kiabálhatnék, mikor Lucky újra Pozzo kezébe adta a saját nyakán végződő pórázt, s Wladimir és Estragon is tehetetlenül figyelték őket ilyenkor már, s egyszerre a kérdéseikből is kifogytak. Mikor Lucky „magyarázni kezdett”, ugyanúgy parancsot hajtott végre, mint mikor a földön fetrengett. De melyik az igazi arca? Kiderül-e, kiderülhet-e az? Fény derülhet-e erre az arcra valaha? Inkább egyedül van-e Lucky, mint Estragon vagy Wladimir? Mi köti össze azon kívül ezt a két embert, minthogy Godot-ra várnak? És kire vár Lucky? Mindannyian nevettünk a nézőtéren, mikor Wladimir Lucky karikatúráját játszotta egy pillanatra, de ő vajon nem karikatúra-e? Miért gondoljuk szélsőségesebb esetnek Luckyt mint őt? Lucky magyarázatának sokszor ismételt mondata, a „weiß nicht, warum” a várakozókra szintúgy érvényes.
A zárókép az előadás során többször is megjelenik. Áll Wladimir és Estragon kézenfogva, mint két kisgyerek, és nem tehetnek semmit, csak hogy várnak. Ebben a hatalmas térben két emberke, gyakorlatilag magasabban vannak, mint a mi horizontunk, így horizontálisan és vertikálisan is nagyobb a távolság mindünktől. Csak állnak, nem tudjuk, ránk néznek-e. Weiß nicht, warum várnak, de rendületlenül csak várnak. Valakire, aki mindig holnap jön el.
Burgtheater, Bécs
Warten auf Godot
szereplők: Michael Maertens, Ernst Stötzner, Ignaz Kirchner, Marcus Kiepe
Közösség és felügyelet problematikája Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmjében
Jelen írás közösségdefiníciókat próbál mozgásba hozni Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii, 2006) című filmjére[2] fókuszálva. E szöveg nem filmelméleti alapvetések tisztázást tűzte ki céljául Mitulescu műve kapcsán (kevéssé is fog a filmelméletre támaszkodni), hanem az egyén és a közösség(ek) egymás mellettiségét elemzi az adott, a filmben megjelenő, ´89 decembere előtti s a közvetlenül azt követő időszak Romániájára tekintve. Felépítésében az a logika valósul meg, hogy a közösségdefiníciók tisztázását követően tér rá az említett filmre.
1. Lehetséges definíciók
Kálmán C. György kiemeli, hogy a legtöbb közösségdefiníció a lakhely, a vallás és a munkahely halmazának metszéspontját hangsúlyozza, azaz azokat az individuumokat tartja egy közösségbe tartozónak, akiknek lakhelye egy bizonyos területen belül helyezkedik el, vagy vallása, vagy munkahelye megegyezik. Kálmán C. emellett egy másik közösségdefiníció típusra is felhívja a figyelmet,[3] amely típus viszont a közösségben lévő individuumok azonos céljait, vágyait tekinti meghatározónak, továbbá azt, hogy a közösség tagjai személyes kapcsolatban és interakcióban vannak egymással. Meglepő lehet e helyen az a megállapítás, hogy a közösség nem minden tagjának kell a másikat ismerni. Ennek észszerűsége a nagyobb csoportoknál belátható, jóllehet a közös vágy és cél a nagyobb „taglétszámmal” rendelkezők esetében csak feltételezés lehet. Kálmán C. az „értelmező közösségek” kapcsán hamar el is veti a hivatkozott definíciót.
Az elméletíró második, a közösség mibenlétét fejtegető meghatározását azonban nem szükséges egészében félretenni, hanem célszerű a reális közösség fogalmával összevetni, ugyanis e közösségtípus a közös érdekek, ügyek, célok, illetve Cs. Gyímesi Éva definíciója alapján akár a szeretet mentén is jellemezhető.[4] A meghatározás feltételezi, hogy e közösségtípusba tartozást a választás aktusa előzi meg, amelynek alapja „»a vélemények autonómiájának«, pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia […], mely »minden véleménynyilvánítás fundamentuma«”[5]. E közösségtípust nem a „mitikus idealizáció” eszközeivel, hanem sokkal inkább az egyéni „létproblémák” felöl kell vizsgálni.[6] Habár a reális közösséghez tartozás az individuum választása nyomán valósul meg, és a közösség tagjai egy, a választással rokonítható cselekvést hajtanak végre, amikor befogadnak maguk közé egy új tagot, azaz a „Mi”-hez tartozónak nyilvánítják, nem célszerű egy olyan „Mi” megképzése, amely az „én” jegyeit törli, azaz egy olyan „Mi” létrehozása, amely az egyneműsítő diskurzus[7] attribútumaival él, amely diskurzus jellemzője pedig a sajátos jegyek összemosása, a közösségen belüli differenciáltság elfedése.[8]
A két nagyobb közösségdefiníció között, a kettő találkozását jeleníti meg Wilhelm Dilthey meghatározása, hiszen ő mind az individuumok lakhelyének közelségét, mind a közös cél meglétét figyelembe veszi.[9] Ez utóbbit mintegy alátámasztja az „érdekek szolidaritása”[10] fogalmával, amelynél fontos kiindulópont, hogy egy, a közösségen belüli individuum feltételezi, célja a többi, a közösségen belüli individuum céljával hasonlóságot mutat.[11] A Dilthey-féle rendszerben a Cs. Gyímesi által reális közösségnek nevezett típussal a szövetség mutat rokonságot, ám Dilthey a szövetség definíciójában a közösség szó szemantikai mezejét kemény határok közé szorítja[12], jobban mondva a szövetség fogalmát szűkíti. Mindazonáltal a reális közösségek a szövetség meglétén nyugszanak.
1.2. Az Én-Másik különbségtevés figyelembe vétele, az Én-Másik különbségének dekódolása
Egy, az Éntől különböző individuummal csak akkor tud az Én kapcsolatba lépni, ha annak az adott individuumnak a jelenlétét érzékeli. Ebben az értelemben az Énnek „élményként” kell kezelnie ezt a tőle különböző individuumot, ugyanis első lépésben a „közvetlenség” sajátosságával dekódolja jelenétét, majd az értelmezés csak a jelenlét dekódolása után következhet.[13] Hans-Georg Gadamer Dilthey-interpretációjának ez a sarkalatos pontja. Dilthey szerint az Éntől különböző individuumot első lépésben úgy érzékeli az Én, mint a „holt tárgyakat”, ám az individuumhoz kapcsolódó benyomásokat majd megváltoztatják a csatlakozó „lelki folyamatok”[14]. Ezekhez a lelki folyamatokhoz sorolja Dilthey az együttérzést, amely kapcsán az individuumokban a homogeneitás meglétének bizonyossága erősödik fel. Ennek tudata nélkül az individuumok egymás közti megértése sem valósulhatna meg. A homogeneitástól és az együttérzéstől nem választható el ez elmélet alapján a szolidaritás, amelynek tisztázását Dilthey összefűzi az Éntől különböző individuum megértésének magyarázatával. Jürgen Habermas Dilthey elmélete kapcsán a megértéshez az „után-alkotás” aktusát párosítja, legyen szó történelmi személyiségről, eseményről, illetve egy, az adott individuummal pillanatnyilag interakcióban lévő másik individuumról.[15] A dilthey-i megélés, kifejezés, megértés hármasában valójában benne létezik egy utólagosság.
„Röviden, a megértés folyamata az, melynek révén élet önmagáról a maga mélységében tisztába jön és másfelől magunkat és másokat annyiban értjük meg, amennyiben megélt életünket átvisszük a saját és idegen élet mindenféle megnyilvánulásába. Így mindenütt a megélés, kifejezés és megértés összefüggése a tulajdonképpeni eljárás, mely által az emberiség mint szellemtudományos tárgy jelen van számunkra.”[16]
E hármasság megvalósul, de az individuumok az interakció során a távolságot megképzik, vagyis az azonosulás mellett hangsúlyozzák a különbözőségüket, így tarthatják fenn az Én identitását[17]. Fontos kiemelni, amint azt Habermas is megteszi, hogy itt nem egy „naiv beleérzés-elmélet”[18] van jelen, hanem a reflektálás egy olyan aktusa, amelyben az objektiváció lehetővé teszi a saját „életmegnyilvánulásokkal” való szembesülést. Ehhez természetszerűleg szükséges egy önkritikus álláspont elsajátítására való nyitottság, amely nélkül az identitástudat létre sem jöhet a szimbolikus interakcionizmus elve alapján.[19] A Lassú Zsuzsa Tárgyaink mint tükrök című szövegét[20] interpretáló Ungvári Zrinyi Imre szerint ez a nyitottság az alapja annak, hogy egy, a közösség által legitimált elvárásrendszerhez az adott egyén pozícionálni tudja magát.[21] E pozicionálást az egyén úgy próbálja végrehajtani, hogy közben saját „független” (mintegy „kisebbségi”[22]) létét próbálja megőrizni.
2. A fókuszálás esete
2. 1.A közösségképzés alapján
A fent értelmezett „kisebbségi létéhez” az egyén egy totalitárius rendszerben megpróbálhat minden áron ragaszkodni. Ezzel megkockáztatva egy olyan szerepet, amely az „áldozatok”, a „disszidensek”, illetve a későbbiekben az „országát elhagyók” közé sorolja.[23] Természetszerűleg még meg lehetne állapítani más csoportokat, de a jelen írásban a Hogyan éltem túl a világvégét-filmben [a továbbiakban: Hogyan…] megfigyelhető csoportokra szorítkozom[24]. Mitulescu filmjében a TJ-felosztás értelmében nem lehet „disszidensről” beszélni, ugyanis a Nicolae Praida által játszott Titi is csak szűk körben tesz félreérthető megjegyzéseket. A „hazáját elhagyó” pedig Andrei (Cristian Vararu) lesz a film végén, ám ő a Hogyan… nagy hányadában „áldozatként” aposztrofálható, hiszen őt mint tárgyat áthelyezték Románián belül az egyik térből a másikba. Ez az ő (jobban mondva feltehetőleg apja) büntetése. Az áthelyezést a tárggyá tevéstől és valamiféle megbélyegzéstől nem választhatjuk el, ugyanis az egyén akaratának figyelembe nem vétele tűnik fel. Ez aktusokhoz a felügyeletnek kellett kapcsolódnia, ugyanis az egyént be kellett sorolni az áthelyezendők csoportjába. A felügyelet valószínűleg első lépésben Andrei apját érinthette. Ezt megelőzhette „az elhajlás”, amely miatt a felügyeletet jogosnak vélte a hatalom.[25] Ez az apa kapcsán így lehet, ám Andrei esetében, apja miatt, nem lenne meglepő, hogy
„mielőtt még egyetlen bűntény is a rendőrség tudomására jutott volna, máris birtokukban volt a gyanúsított neve és néhány alapvető terhelő adat, személyleírás. Az elsődleges feladat tehát nem egy bűntény elkövetőjének azonosítása volt, hanem a gyanúsított jellemzése.”[26]
Kérdéses, hogy Andreinél mikor dekódolhatunk „bűntényt”: áthelyezése előtt elkövetett-e ő is kihágást, vagy csak az országot elhagyni igyekvés, a szökés terve a bűnténynek nevezhető. Az utóbbihoz kötődő vágy már magában bűntény egy totalitárius rendszerben.
Titi „áldozatnak” tekintése azért tartható indokoltnak, mert látjuk, hogy őt a hatalom hogyan szállíttatja el.
Vomicӑ apja a fenti osztályozás alapján „tettesnek” mondható. A film nagyon finoman kezeli a kategorizálást, hiszen ennek az alaknak a forradalom utáni, illetve a fia halála utáni megbolondulása egy, a fentitől különböző szempontrendszer alapján történő besorolása már az „áldozat” csoportjába tenné. Emellett talán még azért mutatkozhat hajlandóság „áldozatnak” nevezésére, mert a film egésze során ő a félelmet képviseli, továbbá a rendszerben való elbújást. A családja és körülötte élők egyértelműen a hatalom emberei közé sorolják. A kisközösség hatalomtól eltérő olvasásmódja a gyerekek megjegyzései által egyfolytában artikulálódik. Ez a kisközösség tudja, hogy a hatalom emberétől óvakodni kell, de ki is lehet használni például beteg gyereknek gyógyszerszerzésre.
Az egyének érzékelik, hogy rajtuk a homogeneizáló aktust akarják végrehajtani. A különbségek, különbözőségek dekódolása, majd elrajzolása, tagadása a cél. Ez megtörténik a világról való olvasási mód, továbbá egy nacionalista olvasási mód felhangjának a szintjén.[27]
2.2. Az ügyelet, a megfigyelés és a felügyelet
A felügyelet mechanizmusára, a tárggyá tevésre[28] már az előbbiekben kitértem Andrei kapcsán. Georges Banu úgy próbál valamiféle rendszerezést teremteni a felügyelet problematikája kapcsán, hogy az ügyelés, a megfigyelés és a felügyelés hármasságát állítja fel, és ezt a három jelenséget megkísérli egymástól elválasztani. Az ügyelést az őrzéssel tartja rokoníthatónak, hiszen mind a kettőnél a jóakarat és az anyai védelmezés attribútumait veti fel. Az ügyelés kapcsán szerinte a veszély kevésbé tekinthető fontosnak, mint a felügyeletnél. A túlzott, fokozott ügyelés esetében úgy véli, hogy megjelenik a felügyelet. Az elméletíró a megfigyelésnél is ezt veti fel, vagyis azt, hogy a megfigyelés is könnyedén átbillen felügyeletbe. Amíg a megfigyelésre a semlegesség és a részrehajlás hiánya, csupán csak egyszerű információszolgáltatás jellemző, addig megmarad annak, ami. Amint azonban „az értesülések beavatkozást eredményeznek, megjelennek a felügyelet tünetei”[29]. A megfigyelést a gyerekek, Lalalilu és barátai képviselik, amikor Andreit az udvaron lesik meg.
A felügyelet sajátossága, hogy kettősséget képes megjeleníteni. Olyan párokat állít fel, mint leprás—nem leprás, pestises—nem pestises, bolond—nem bolond, bűnös—nem bűnös. Mindenképpen létezik egy norma, amelyhez képest méri a társadalom az eltérést. Ezt a normához való mérést a vizsgálat, a vizsgáztatás, a kivizsgálás aktusaival jellemezhetjük.[30] Aki nem nyilatkozik egy vizsgálat vagy kihallgatás során, az bűnös a rendszer szerint. Az ilyen egyénnek takargatni valója van. A kivizsgálásnak szoros partitúrát kell követnie. Jóllehet, hogy a kivizsgálást végző személy ismeri a tényeket, illetve ismerni véli, ha a kivizsgált, kihallgatott nem nyilatkozik, akkor az bűnös. Ennek értelmében hiába sejtik az iskolai kihallgatást végzők (a bizottság), hogy nem Eva (Dorotheea Petre) lökte le és törte össze Ceauşescu mellszobrát. A lány ott volt az összetörésnél, és nem nyilatkozik, tehát büntetést kell rámérni. A hallgatást többféleképpen is lehet értelmezni, de egyik értelmezés sem bír pozitív attribútumokkal a hatalom szempontjából. A hallgatás oka lehet: 1. Eva valakit véd, 2. tiltakozik a kivizsgálás ellen, 3. a rendszer értékeitől határolódik el.[31][32]
Evát egy újabb iskolába helyezik büntetésképpen, holott Vomicӑ rúgta le a szobrot, de őt nem lehet elítélni, hiszen — és ezt a gyerekek elbeszéléséből tudjuk — az apja a hatalom embere. A hatalom emberének a családjából nem lehet elítélni, megbélyegezni senkit. Ez gyengítené a hatalmat, amelyen kívüli lehet csak a bűnös[33].[34] Vomicӑ a hatalom ez emberének, azaz önnön apjának az ígéretét továbbítja Evának, vagyis is azt, hogy nem lesz semmi gond. (Nem lesz megbüntetve. Ez hazugság volt). A lánynak márcsak az ígéret miatt sem kellene vallani, mondani semmit, illetve önnön elhatározásából sem. Bárminemű árulás megtagadása ugyancsak észrevehető. Eva mint bűnös, megbélyegzett az új iskolában Andrei-jel veszi fel a kapcsolatot.[35]
A film a megfigyelést és a felügyeletet a vizsgálat, kihallgatás mellett a leselkedéssel tematizálja a leginkább. Lalalilu és barátai által gyakorolt, az előbbiekben említett megfigyelésként jellemezhető tettéhez is csatlakozik a leselkedés. Ezt a megfigyelést a gyerekek kíváncsiságával párosíthatjuk.[36] Azt mondhatnánk e jelzett részletnél (lásd: 36. lábjegyzet), hogy itt egy klasszikus beállítás-ellenbeállítással van dolgunk, ám a Lalalilu barátját mutató beállítás után Lalalilu nézőpontjából kapunk képet. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a látást részben gátló akadályon olyan rés van, mint amelyre a Lalalilut mutató beállításnál figyelhettünk fel, így Lalaliluhoz köthető szubjektív beállítással van dolgunk. E beállítás után Lalalilu két barátját mutatja ismét a kamera. Természetszerűleg a képen kívüli hang is informál minket.[37] A leselkedések nagy hányada a kisfiúkhoz köthető. Az ő esetükben többek között azért sem beszélünk voyeurizmusról, mert, ha Banu felosztását követjük, akkor a voyeurizmust a „felügyelet egyik válfajá”[38]-nak tekintjük, továbbá, mert az erotikus vágy e részletnél (lásd: 39. lábjegyzet) (a gyerekek kapcsán) kétséges[39].
A most említett részlet későbbi egységénél (5:54-6:14) azonban már a voyeurizmus esete is lehetséges. Vomicӑ „felügyeli” Evát az ablakon keresztül. A párbeszédes jelenetek klasszikus beálltás-ellenbeállítás-párosa látható. A „voyeurizmusról” tud tehát Eva. Ám itt, ahol feltehetőleg Eva nézőpontjából látjuk Vomicӑt, sokkal inkább érdekfeszítő a figura és a háttér viszonya.[40] Az ablak előtt valószínűleg egy vékony függöny lehet. Kérdéses, hogy Vomicӑ kerül-e figura-pozícióba, vagy pedig az elfüggönyzött ablak. Amikor már nem Eva nézőpontjában részesülünk, továbbá amikor már Vomicӑ elmozdul, akkor valamelyest világosabbá válik a képlet, hiszen a mozgás a figyelem középpontjává teszi az alakot.[41]
A vállak fölötti, illetve oldalról, lentről való leselkedéssel,[42] a mozgó kamerával — melyek mind a szubjektivitást hangsúlyozzák — a film egészében a felügyelet emelődik ki, csakúgy, mint Ceauşescu képének, szobrának jelenétével. Az előbbi humoros, ironikus verziója található a film elején, ahol is a falon látható kép Ceauşescuról karikatúrának tűnik[43]. Ezt a jelleget húzza alá az a kucsmában látható férfi, aki — arcának kiemelése nélkül (alig kivehető), a mozdulataival s főleg a kucsmával — mintha Ceauşescut imitálná.[44] Eva és Lalalilu apja az utánzást megismétli.[45] Ezek az említett jegyek az akkori Romániára való utalást teszik lehetővé, a megidézés ilyen módon könnyebbnek bizonyulhat. Ennek erőteljes(ebb) változata azonban a (szinte) mindenki által ismert azon képsorral valósulhat meg, amelyben az elsuhanó férfi megszólítja a beszédét elmondani próbáló Ceauşescut.[46]
Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmje a felügyelet problematikáját tematizálja; a leselkedés állandó jelenlétét hangsúlyozza. A közösség kérdésére úgy összpontosít, hogy újra meg újra mozgásba hozza a felügyelet kérdéskörét. Ezzel a mozgásba hozással megmutatja, hogy a felügyelet miképpen ássa alá minden olyan közösség létének lehetőségét, amely reális közösségnek tekinthető.
Bibliográfia:
Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004.
Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007.
Cs. Gyímesi Éva levele Gáll Ernőhöz, 1984. április 5. In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461.
Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009.
Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67.
Dilthey: Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.
Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.]
Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.
Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissített Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003.
Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
Láng Zsolt: „Laios”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 83-89.
Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107.
T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 49-61.
Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetúnióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 11-37.
[1] Selyem Zsuzsától kölcsönvett szókapcsolat, in Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107. 90.
[3] Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
[4] „A reális közösség mindig szabad emberek társulása — a jelenben, a gyakorlatban, az érintkezésben felismert közös érdekek és célok, ügyek és eszmék vagy egyszerűen a szeretet alapján.” In. Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67. 45. 5. lábjegyzet.
[5] Cs. Gyímesi Éva idézi Egyed Pétert in Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. I. m. 110-125. 115.; Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997. 46.
[6] Veress Károly Paradox (tudat)állapotok című könyvében használt kifejezések. Vö.: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996. 100.; Cs. Gyímesi Éva is idézi in Cs. Gyímesi Éva: Értelmiségi önreflexiók. I. m. 117.
[8] „A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra — »MI« ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, »NEKÜNK« ez így jó stb. — mindenképpen a kezdettől, az önrendelkezéstől, bensőségességtől, személyességtől távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belőle”. Egyed Péter Arisztotelész nyomán azt állítja, hogy „az autonóm vélemény olyasvalamit jelöl, amely abszolút módon velünk és bennünk kezdődik”. In Egyed Péter: A jelen-létről. I. m. 35. és 47.
[9] „az individuumok közötti nagyon különböző pszichikai viszonyokkal, a közös származás tudatával, azzal, hogy egy helyen laknak, az individuumok ilyen viszonyokban megalapozott egyformaságával (mert a különféleség, nem mint olyan köteléke a közösségnek, hanem csak amennyiben lehetővé teszi, hogy a különbözők egyetlen teljesítményben kapcsolódjanak össze, legyen az akár csak egy elmés beszélgetés teljesítménye, vagy egy felüdítő benyomásé az élet egyhangúságában), a pszichikus életben lefektetett feladatok és célok által megalapozott sokrétű összefüggéssel, a szövetség tényállásával összekapcsolódik egy bizonyos fokú közösségi érzés, amennyiben nem szünteti meg egy szemben álló pszichikus hatás”. In Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.168.
[11] Dilthey itt megad egy fogalompárt: „Világosan elkülöníthetjük egymástól a két pszichikai tényállást, a viszonyt, mely alapul szolgál, és a közösségi érzést, melynek folytán a viszony bizonyos mértékben visszatükröződik az érzelmi életben.”. In Uo.
[12] „Szövetségen több személy tartós, valamiféle célösszefüggésre alapozott akarati egységét értjük. Bármilyen sokféleképpen alakultak is ki a szövetségek formái, valamennyiük sajátja: a bennük lévő egység túlmegy az összetartozás és a közösség formátlan tudatán, túlmegy az egyedi folyamatra maradt valamely csoporton belüli közelebbi kölcsönhatáson: egy akarati egységnek struktúrája van; az akaratok egy meghatározott formában szövetkeznek az együttműködésre.”. In Ua.: 174. Dilthey kiemelése.
[13] Vö.: Hans-Georg Gadamer Dilthey „élmény”-fogalmának interpretációját. „Ugyanakkor azonban »a megélt« alakot abban az értelemben is használjuk, hogy annak a maradandó tartalmát jelöljük vele, amit megélünk. Ez a tartalom olyan, mint valami hozadék vagy eredmény, mely az élmény múlandóságából tartósságra, súlyra, jelentőségre tett szert. Nyilvánvaló, hogy az »élmény« szó képzése egyszerre alapul mindkét jelentésirányon: a közvetlenségen, mely minden értelmezést, feldolgozást vagy közvetítést megelőz, s csupán az értelmezés támpontját és az alakítás anyagát szolgáltatja, és a belőle származó hozadékon, a közvetlenség maradandó eredményén.” Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissítette Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003. 92-96. 93.
[14] Dilthey: i. m. 281. Az Éntől különböző individuum nem-tárgy voltáról lásd még: 514.
[15] Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
[22] Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy akár egyetlen individuum is képviselhet egy kisebbséget, olyan értelemben is, hogy önnön jegyeivel, azaz saját attribútumaival egy egyszemélyes kisebbségi csoportot képez. Minden individuum ilyeténképpen megteremti saját kisebbségi létét.
Emellett fontos figyelembe vennünk Dilthey megállapítását az individuumra vonatkozóan: „Az elemzés az életegységekben, a pszichofizikai individuumokban találja meg azokat az elemeket, melyekből a társadalom és a történelem felépül, és ezeknek az életegységeknek tanulmányozása képezi a szellem tudományainak leginkább alapvető csoportját.” In Dilthey: i. m. 112-113.
Dilthey idézi ezzel összefüggésben Schleiermachert: „Schleiermacher is etikai értéket lát az individualitásban, mely érték a világrendben megalapozott: az isteni észből ideális egészként jön elő: az istenség megnyilvánulása. »Minthogy mindennek, amit erkölcsileg önmagáért kell tételezni, mint egyesnek ugyanakkor fogalmilag is megkülönböztettnek kell lennie minden mástól: így az egyes embereknek is eredetileg fogalmilag egymástól megkülönböztettnek kell lenniök, azaz mindegyiknek sajátlagosnak kell lennie.« »Minden egyes ember fogalma, amennyiben egy ilyen az egyes által kiteljesíthető, más és más« (Ethik, Schweizer 131. ∫)”. In Dilthey: i. m. 453.
[23] A disszidens és az országát elhagyó között azért próbálok különbséget jelölni, mert követem Cs. Gyímesi Éva azon csoportosítását, amelynél a Tismӑneanu-jelentésre hivatkozik. Vö.: „A TJ [Tismӑneanu-jelentés — beszúrás K. F.] a tettes—áldozat fogalompár mellett elkülöníti az utóbbi kategóriát, és olyan meghatározást fogalmaz meg a disszidensre vonatkozólag, ami közel áll a magyar ellenzékiek által választott magatartáshoz is: »A disszidens olyan személy, aki nem ért egyet az adott társadalom ideológiai, politikai, gazdasági és erkölcsi alapjaival, de nem csupán másként gondolkodó, hanem ezt ki is fejezi a nyilvánosságban, vagyis nem csupán a családban vagy a legközelebbi barátok meghitt körében.« A szerkesztők ugyanakkor megjegyzik, hogy a disszidensek többnyire magányosak, ritka, hogy csoporttá szerveződjenek.” In Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009, 31.
[24] Illetve megkísérlem követni Cs. Gyímesi Szem a láncban című könyvének előbbiekben idézett részének felosztását.
[25] A továbbiakban a felügyelet kérdésköre kapcsán a Michel Foucault-ra támaszkodó Georges Banura hivatkozom, így nem követem a megfigyelési dosszié-terminust és annak alegységeit. A felügyelet-terminust ajánlott itt követni, ugyanis a társadalmi jelenséget vizsgálom. A dossziék megnevezése és a társadalmi jelenség megnevezése nem ugyanarra az elemre mutat rá.
Vö.: „Az ügyelni emberi, a felügyelni viszont átlépi annak kereteit, és a vétséget, az elhajlást keresi, amelyeket le kell leplezni, következésképpen büntetendőek.”. In Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007. 11.
Vö.: Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.; A dossziék altípusai, illetve egyetlen dosszié sem jelenik meg a Mitulescu-filmben. A kor romániai titkosszolgálati dossziéiról bővebben: Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 11-37.
[27] Vö.: Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
[28] A hatalom tárggyá tevésre irányuló aktusára Cs. Gyímesi is reagál Gáll Ernőhöz írott 1984. április 5-tel datált levelében: „Véleményem szerint a méltóságfogalom ideológiai-jogi vonatkozásait és értéktényezőit el kellene választani a méltóság értékének etikai vetületétől. Az ideológiai problémát azért nem jó etikai síkra terelni, mert az egyes személyek, és az elnyomott közösség belügyévé tenni azt, ami elsődlegesen tágabb értelemben vett politikum, tőlünk független hatalom kérdése. Ez a hatalom teszi tárgyává az embert mint egyedet és mint kisebbségi személyt, hozzánk való viszonya a méltóság politikai-ideológiai kerete, ennek jogi rendeződése méltóságunk feltétele; az etikai tényező, amely szerintem mint folytonosan sértett méltóságtudat jelentkezik, az előbbinek a függvénye: ez a mi erkölcsi válaszunk a tárggyá tevésre. A válasz minősége pedig mindaddig nem változik meg, amíg a viszony így áll fenn, ahogy van.” In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461. 461.
[30] Vö.: Foucault: i. m., Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
[31] T. Szabó Levente a hallgatást jellemezve írja: „A hallgatást a közelmúlt diktatúráját feltáró és érteni próbáló irodalom nagyon gyakran rendeli a tiszta ellenállás valamilyen formájához: kétségkívül a beszéd (például a dicsőítő beszéd) megtagadására, a mintegy tiltakozó kivonulásra, a rendszer értékeitől való szimbolikus elzárkózás egyik fontos fajtájára gondolhatunk itt, s ezeknek valóban komoly egzisztenciális tétjük is volt.” In T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés.”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 49-61. 49.
[32] Erre céloz Ungvári Zrinyi Imre is az értékek, értékszociológia kapcsán: „az értékek kommunikációjának problémája a politikai rendszerek alapviszonyainak problémája is”. In Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 58.
[34] Vö.: „Logikus — a kelet-közép-európai abszurd irodalom ezt a fiktív elemeket összekötő logikát viszi a végletekig —, hogy amennyiben a másik a felelős mindazért a rosszért, amellyel kétségtelenül szembesülünk, akkor az első lépés, hogy ki kell deríteni, ki az a másik, ehhez szükségünk van a titkosszolgálatokra, a bűnösök földerítésére, elítélésére és az ítélet végrehajtására. A premissza téves és a vád koholt ugyan, de mindaddig nem okoz ez gondot, ameddig a rendszer működik.” In Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 89-107. 95.
[35] Valószínűsíthető, hogy az iskola majd’ minden tagja megbélyegzett. Csak a megbélyegzés mértékében lehetnek különbségek.
[37] A képen kívüli hangról bővebben: Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.].
[40] A kérdésről bővebben: Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004. Kiemelten: 138-141.
E tanulmány a Szövegek között-sorozat XV. kötetében jelent meg. (Szövegek között XV. Szerk. Fried István, Kovács Flóra, Lengyel Zoltán, Szeged: SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tsz., 2010.)
