város a díványon

hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.

város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.

kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad

Tollaslabda

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

Szótlan alszik el

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

2004. augusztus 31.

A Táncsics-szindróma

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

Rostáltatás a magtárban (Négy eredeti színmű)

JAK-Kijárat,Budapest, 1998.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nemcsak nagyszerű drámaírók, hanem sikeres színházcsinálók is. Darabjaik nem komoly könyvdrámák, hanem ízig-vérig színpadra termett vígjátékok – ezért is vesszük olyan komolyan őket.

A négy vígjáték közül három, a Brontëk (azaz lápi idill két napban), a Táncsics: A legszentebb Mihál és a Bolygó király a reformkor és 1848 irodalmi-politikai örökségét járják körül – bár az, hogy “körbe-jár” elég fura metafora ilyen rövid terjedelmű, csattanóra kihegyezett vígjátékokkal kapcsolatban. A Brontëk természetesen a “lápon”, tehát a a híres regényírónők Angliájában játszódik, de a vígjáték középpontjában az egyik Brontë-nővér és a börtönben sínylődő Táncsics Mihály romantikus levelezése áll. A “mi” március 15-énkre vonatkozik a darab fergeteges slusszpoénja is. (A darabot nagy sikerrel játsszák a Spinoza Házban.)

Igyekezzünk – a “körbe-járás” ügyetlen metaforájánál maradva – körbejárni, vajon mi is vonz mai vígjáték-szerzőket a reformkorhoz. A darabok alcímei is a nemzeti önszemlélet és színjátszás régi nagy önmeghatározásira utalnak (alapmű, ideális nemzettörténeti dráma 2 részben) finoman. De a műfajok ironikus kiforgatásánál – amely egyébként sem mindig következetes – sokkal érdekesebbnek tartjuk a “nyelvújított nyelv” játékos-ironikus újraalkotását.

A szerzők a drámákban nemcsak az archaizálás közismerten humoros hatásával élnek. A reformkorban, a szavak még “fiatalok” voltak (mert akkor találták ki őket vagy vezették be a köznyelvbe), még pontosan nem szilárdulhatott meg sem a stílusértékük, sem a használatuk, ezért a nyelvhasználók igazi kísérletezőnek, nyelvteremtőnek érezhették magát. A korabeli  értelmiség jelentős része is “nyelvészkedett”, és Győrei-Sclachtovszky Táncsics-drámájának középpontjában is Táncsics hóbortos nyelvészkedése áll. (Tényleg írt egy könyvet Legrégibb nyelv: a magyar címmel. Ezt tartotta élete főművének.)

De ez a sokszor fésületlen, szabad és szabados, néha már hebehurgyán változatos, épp ezért oly gyakran költői reformkori köznyelv mégsem a dilettáns nyelvészkedés témája miatt áll a vígjáték központjában. Nemcsak beszélnek a nyelvről a reformkori drámákban a szereplők, hanem ezen a nyelven beszélnek, élnek, értenek és félreértenek. Mindenki bolygó király itt, hiszen ebben a varázslatos, még alig-megreformált  nyelvben bolyong mindhalálig. Az örökös szereptévesztések (hiszen nemcsak a szavak újak ebben a korban, hanem a szerepek is: a “nemzeti költőé”, a “nemzet lelkiismeretéé” ésatöbbi) nem is lennének érthetőek enélkül a fondorlatos, gyakorta dagályos, ám mégiscsak naiv nyelvezet nélkül.

Hiszen a jelentések még bizonytalanok. Itt nem dőlt el minden. A “lápi idill”, a Brontë-lányok sorsa még nem végleges. Vajon az (azóta elveszett, ld. “fellelhetetlen”) Bolygó király vagy a Bánk bán lesz az “ideális nemzettörténeti dráma”? Ki lesz a nagy drámaíró? Szuper Károly vagy Katona József? (Igen, állítólag tényleg volt egy Szuper Károly nevű színész-drámaíró.) És ki lesz majd a Petőfi? Akkoriban még semmi sem dőlt el. És kiszabadul-e vajon az otthoni fogságából Táncsics Mihály, vagy a szerepei, álnevei között ő maga is szerepet téveszt? És egyáltalán, ha legördül a függöny, mi lesz a szereplőkkel? Mi már tudjuk 2006-ban – de a szereplők még nem, az ő nyelvük még ártatlan, ezért is dobálóznak a hősök olyan felszabadultan a nagy szavakkal.

Vagy mégsem tudjuk jól? Hiszen érteni véljük őket. Ez a különleges neo-reformkori nyelv, ami a drámákat élteti, bennünket is bizonytalanná tesz. Bár a drámákon nevetünk, ez a “zavarkeltés” nem vígjátéki, hanem nyelvi-filozófiai természetű. És természetesen a szerzőpáros nyelvteremtő fantáziáját dicséri.

De nemcsak a reformkori nyelv megigézése vet fel érdekes kérdéseket. Két vígjáték középpontjában Táncsics áll, a Bolygó királyban pedig a színészből lett költő, Petőfi alakja idéződik fel. Egyáltalán, mi lett ezzel a baloldallal? A konzervatív és liberális gondolkodás folyamatosan jelen van a 19. században, míg a 48-as baloldaliság a szabadságharc után egész egyszerűen megszűnik. Köddé válik. Felszívódik. Mindenki kitántorgott volna Amerikába? Vagy betyárnak álltak? Petőfi oldalán mindenki hősi halált halt? A Petőfi visszatéréséhez fűződő legendákat a radikális baloldali gondolkodás eltűnésével kapcsolatos rejtélyek is éltetik.

Pedig.  Nekem az egész mégiscsak hiányzik. Hiszen  az akkori baloldallal az egész népi-urbánus vita értelmetlen lett volna. És bármilyen hóbortos is volt az a nagy nyelvészkedés (ld. legrégibb nyelv: a magyar) a nyelvre alapozott nemzettudat nagyon is alkalmas kiindulópont lett volna a baloldali hazafiassághoz. Ám a 19. század végén megalakuló munkásmozgalmak egyáltalán nem tekintik élhető hagyománynak  a 48-asokat.

Ahhoz hogy zavaros, romantikus flótásoknak bélyegezzék őket, mindenképpen szükség volt a szinte mindenkit túlélt Táncsics Mihályra is. Ez a bumfordi módon elragadó néptanító valószínűleg tényleg eléggé korlátolt elme – Győreiék szerint igazi tökfej – lehetett. Úgy látszik, nem tett jót a 48-as baloldali radikalizmusnak, hogy Táncsics Mihály maradt hírmondónak belőle. Semmiképp sem Eötvössel, Kemény Zsigmonddal összevethető géniusz. Ha valaki darát mond gríz helyett (a bujkáló Táncsics egyszer így bukott le: nem állt rá a nyelve erre a randa német szóra), lehet, hogy derék dolog, de még nem igazi történelemfilozófia.

És mégis miért olyan szívbemarkoló (miközben persze ellenállhatatlanul nevetséges) az ő csetlés-botlása 2006-ban egy magyar vígjátékban? Fejezzük be ezt a kis írást, és ne járjuk körbe, hogy kin nevetünk.

Csak négy mulatságos vígjátékra szerettem volna felhívni a figyelmet.

“Ars Poetica”

Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info