nyál [fgr] fn. A szájban képződő, az emésztést segítő színtelen váladék. A nyálat három mirigypár termeli. Mennyisége kb. 1 l/nap: ennek 99,5%-a víz. Egyéb összetevői: különböző sók, emésztőnedv szerepű keményítőbontó enzimek, szerves alkotórészek, sőt még C-vitamin is. /Larousse/

de vajon milyen képzetünk van a nyálról? hogy képzeljük el? úgy, mint a szánkban mindig jelen lévő valami? vagy úgy, hogy milyen undorító, ha valaki köp? és ha igen, akkor az azért undorító, mert egy belső testnedvét hozza világra, mutatja meg mindenkinek, és ezt senki nem akarta? vagy azért undorító, mert egy kisebb tócsa marad ott, ahova köpött, és abba bárki beleléphet? nem hiszem, hogy ez utóbbi lenne a helyes. hiszen akkor nem undorodnánk el, ha mondjuk valaki homokba, vagy puha földre köp, ami szinte azonnal beissza ezt a testnedvet. egyébként érdekes kérdés a nyál keverése is. elsősorban nem a csók folytán történő testnedvcserére gondolok, bár valószínűleg épp ezért alakult ki ez a teljesen elfogadott, bár belegondolva, finoman szólva, kissé érdekesnek titulálható szerelemkimutatás. nem, elsősorban azokra az esetekre gondolok, mikor például csokit eszünk, szörpöt iszunk, vagy egyéb intenzív ételszínezéket tartalmazó bármit fogyasztunk. köptél már utána? még undorítóbb volt, mi? nem elég, hogy nyál, még barna/piros/kék stb is. és köptél már fogmosás után? fehér. miért nem undorító? a szádból távozó kis ’csomagban’ ott van a nyálad és a fogkrém. és ez mégis „normális”. egyébként szerintem a nyálban épp az a legszebb – és ez magam számára kvázi definícióként aposztrofált megfogalmazás – hogy önálló élete van. kiköpöd a fogkrémet, és ha utána kicsit megállsz, és lenézel, látod, ahogy szép lassan folydogál lefelé, egészen a lyukig, amibe egy végső határozott mozdulattal behatol. a fehér, sűrű nyálad. ki lehetne fejteni, mire emlékeztet ez, de gondolom nem kell sok fantázia és gondolkodás, hogy titeket is arra emlékeztessen. aztán van ugye az a tény, hogy a szádban van. állandóan. és néha elkezd felgyülemleni. egy profán példaként: ha mondjuk valami számodra nagyon finomat látsz nagyon éhesen. de sok ilyen eset van. és olyankor kezdened kell valamit vele. két lehetőség áll fenn: lenyeled, vagy kiköpöd. érdekes, ezt megint párhuzamba tudnám állítani valami ehhez sokban hasonlóval. de a lényeg nem is a párhuzam, hanem az önálló élet. a nyálad késztet téged tudatos cselekvésre. köpj vagy nyelj! ha egyiket sem teszed, akkor felgyülemlik, és kicsordul, vagy lecsordul, de mindenekelőtt megtelít úgy, hogy már beszélni sem tudsz. késztet. cselekedned kell. és persze nem feledkezhetünk meg a kaja lebontásáról sem. mi kezdi el és hol? a nyál a szádban. nem te, tudatosan, hogy akkor én most lebontom. közöd nincs hozzá. te csak nyomod az arcodba, csócsálod a rántott húst, ő pedig dolgozik. fáradhatatlan. lefogadom egyébként, hogy a nyál nem szereti a rágót. olyan lehet neki, mint Sziszifusznak felgörgetni a sziklát a hegy tetejére, hogy aztán az visszagurulhasson. parancs: bontsd le! nyál: jó!…mit? parancs: ezt! bontsd! nyál: próbálom, de nem megy. parancs: márpedig ezt kell tenned, míg ez a téged körbevevő hústömeg rágózik. ilyenkor sajnálom a nyálat. és hogy még egy példát hozzak a nyál önálló életűként való aposztrofálására, illetve a félig-meddig undorodásmentes megnyilvánulására, felteszem a kérdést: mi a helyzet az ökörnyállal? tudjátok, ami tavasszal illetve nyáron szálldogál a levegőben. olyan, mint egy pókháló. de nem: az ökörnyál! jó, persze undorító, mert rádragad meg izé meg fujj, ugyanakkor a név teljes mértékben elfogadott. ökörnyál. és ez miért? valaki csak elnevezte ezt is. miért pont így? az ökörnek ilyen sokat lóg ki a nyála a szája szélén? ezt most komolyan kérdezem. nem nagyon láttam még ökröt, és ha láttam is, akkor sem ezt figyeltem. ezek szerint van valaki, aki úgy aposztrofálja az ökröt, hogy az az állat, akinek nyál lóg a szája szélén? akkor a kutyám is ökör néha. vagy ő azért nem, mert neki csak néha? ennyi különbözteti meg az ökörtől a kedves névalkotó szerint? Titusz nevében kikérem magamnak. senki ne hasonlítgasson egy labradort egy ökörhöz. azért van különbség. de akkor miért ökörnyál? ismétlem magam: önálló élete van. igaz, a szél adja meg a kezdő löketet neki – mint ahogy mi a nyálunknak a szánkkal – de onnantól fogva, hogy elindult, megy és tapad és ragad és száll és szakad és kapcsolódik és megpihen és megáll. él.

Az ablaksáv karcsúságán autók riadt fényei cikáznak. Úgy tűnik, mintha felületté válna az utca éjszakája, az ezernyi összehangolt mozdulat. Csak a távoli zajok vallanak arról, hogy mindez mélység és titok. Közben ismeretlenek sétálnak el a ház előtt. (Pedig olyan helyen, ahol ez a szöveg íródik, ahol minden csupa rejtély és kaland, senki sem ismerős, legföljebb láttuk valahol, valamikor, de semmi több.) Mi láttuk, esetleg, akik azt is megcsodáltuk, amint a karcsú ablakszárny kitárul, s mintegy tavaszi illatban kivirágoznak a törékeny szálúak, melyek kerekded fényt tartanak, ilyenkor, novemberben. A törékeny szálúak, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a ház előtti néhány idegent, akik e szövegre, ez írásra kiválasztattak. Néhány kockás ing, gallér, az eső ellen. Mert esik. Már három álló napja esik. Akkor is permetezte az ablaküveget, amikor őket megláttuk. Az esőcseppek lassan folytak a keret alá. Aláfolytak. Kellemes és egyben megnyugtató látvány volt, amint hajlongó törzsek simogatták, kavarták föl a sárgában játszó fényköröket. Az ablaküvegen, amelyen esőcseppek folytak a keret alá, és ahol autók riadt fényei cikáztak.

Nemcsak azért csupa rejtély az ablaküveg távolba látó felülete, mert idelátszik a torony, melynek ablakai dermedt csöndet és halk neszezést, állhatatlan csoszogást egyaránt rejthetnek. Ha ez eltűnne, a szívdobogás reményteljes izgatottsága nyilván vándorlásba fogna, s új rejteket keresne. A torony persze a helyén marad, a rézsút világító távoli fényszóró némileg érinti is. Nem fonja körbe, mint a halványzöld kiszögelléseket az épületek oldalszárnyain, csupán érinti. Mintha ez elég volna, hogy megszelídítse a látványt, s megfossza rémült magasától. Pedig éppen ellenkezőleg: így válik dermesztően közelivé a seszínű téglasor egyenetlen, kúszó mozdulatlansága. Közelivé és hihetetlenül távolivá egyaránt: éppen ez kölcsönzi titkát, melyet megfejteni legalább annyira lehetetlen, mint megfeledkezni róla. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak a toronytól rejtélyes az itteni csillagtalan éjszaka s a fülledt levegőjű helyiség, ahol a szöveg lassacskán íródik, hanem mindattól, ami filmbe és képzeletbe illik. Egyszerre. Mindkettőbe. Az esőcseppek permetezte ablaküvegtől, a fehér, bár némi élénkséget igénylő sápadt kerettől és a karcsú szálúaktól, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a guggoló bokrokat. (A sárgában játszó fényköröket hajlongó törzsek simogatták.

Az ablaküvegen, ahol autók riadt fényei cikáztak, s esőcseppek folytak a keret alá. Megállíthatatlanul.) Az ismeretlenek csak néhány szót váltottak. Egymással. Hallani nem lehetett. Nem az izgatott szívdobogás miatt nem hallottuk őket: Nem is kellett hallani. Csupán kiválasztattak e szövegre, ez írásra, és ekképpen jelentek meg a ház előtt. Így és nem máshogy. Sorsuk egyszerivé vált, megismételhetetlenné, s mégis leíródik, megjelenik. Pár kockás ing, (talán piros) gallér – az eső ellen. Mert esett. Már három álló napja esett.

A kerekded fényeket hajlongó törzsek simogatták. Az ablaküvegen, ahol riadt mozgolódás folyt, s folytak az esőcseppek is lefelé, a keret alá. Távolról fényszóró világított rézsút.

A nyugalmas órákat nem kellett kivárni, elérkeztek maguktól is. A fülledt levegőjű helyiség mintha vonzotta volna őket. S megérte ébren maradni addig, amíg a karcsú ablakszárny kitárul, s felületén áttetsző, igazgyöngy nagyságú porszemeket görget. Mintegy játékos lassúsággal. Kimérten. Aztán valóban csönd következett: a felhőkbe burkolózott éjszaka mélységes csöndje: titok és hallatlan ígéret, meg némi melegség a szív körül. Reményteljes dobogás.

A három idegen a torony közelébe ért. Még nem kerültek ki látókörünkből; az ablak négyszögletű biztonságába húzódtunk, s figyeltük őket. Amint elhaladnak a ház előtt, a guggoló bokrok tövében, a nyálkától csillogó járdán, s a torony felé indulnak. Lassú léptekkel. Az egyenetlen fal elmosódó-sötét ablaka, mely még inkább kísértetiesnek tűnt a torony magasában, néma mozdulatlansággal osztotta két össze nem illő részre a seszínű téglasort. Füst szállt fel a súlyos, álomterhes levegőbe, s ahelyett hogy oszladozott volna, váratlanul megrekedt a fényszórók kereszttüzében, s finom puhaságában könnyed lebegésbe kezdett, akárcsak a tündérhaj egy leheletnyi sóhajtól. Halk kopogás hallatszott az úton, ahol riadt autók cikáztak, s sárgába hajló vonalvezetést rajzoltak fürkész tekintetünk elé.

A levegőbe, ahol elnehezült füstfelleg engedett a fokozatosan átható, erősbödő derengésnek. Pillanatok varázsa volt ez, magával ragadó hangulat, amint az eső egyhangú patakzása változatlanul ömlött végig a széles úton. S nem lehetett tudni, abbamarad-e valaha. Számunkra persze örömtelibb lett volna az érzékelhetetlen ismétlés végeláthatatlan csöndje, ami csak az idegeneknek tűnhetett zavart keltő, s nemsokára megszűnő, az álmok mélységébe visszahúzódó morajlásnak. Némi levélhullásnak, kínos-kelletlen közjátéknak, ami pusztán átmenet…
A járdaszegély is csillogott már. A kőlapok között résnyi szünetek mutatták sötét színűket.

A léptek a torony irányába vezettek. Félreértést nem tűrve, mintha ott majd megfejthetné titkát a három idegen, akit még soha nem láttunk, csak most. A három inget rubinszínű hártya fedte be. Az eső ellen, mely már három napja áztatta a téglás ház környékét. Az ablakszárnyakat, ahonnan csöndesen figyeltünk. A guggoló bokrok tövében karcsú járda húzódott. Úgy tűnt, mintha felületté válna az utca, a riadtan cikázó autók sárgában játszó vonalvezetése. A halk kopogás.

(Talán csak a tavaszi illat tette – novemberben, talán csak elbódított, s olybá tűnt, hogy a gyöngéd fényköröket hajlongó törzsek simogatják az ablaküvegen.)