2014. szept. 15.

Ma volt az első tanítási nap a Katonában. Helyesbítek: beszélgetős nap, mert hiszen még csak diskuráltunk, ismerkedtünk. Milyen furcsa: nemrég még csacska kislányként kezeltek, most meg úgy néznek rám még a tancsik is, mint egy felnőttre. Muris, mi? Három hónap alatt felnőttem, amiben az a legfurcsább, hogy néha magam is így érzem. Ez volt az első komolyabb benyomásom délelőtt. A második… Egyelőre hagyjuk, röppenjünk inkább egyből a csúcspontra, ami délután várt, amikor elsétáltam a strandra is, és… Azóta sem tudok másra gondolni.

Így kezdődött. Feküdtem a napon, és olvasgattam. Na, nem a leckét, arra még bőven lesz lehetőség, csak keresztrejtvényeken törtem az agyamat, amíg le nem fagyott az e-könyv olvasóm. A fenébe, ennek is éppen most kellett bemondania az unalmast! – nyomogattam  ingerülten összevissza a gombokat. Persze hiába, mert ha én egyszer a kezembe veszek valamit, annak annyi, még ha acélból készült is.

– Szabad? – nyújtotta felém a kezét egy colos, kopasz srác, mellén tátott szájú kígyó díszelgett. Odaadtam neki, szórakozzon el vele.

– Tessék! – adta vissza a kütyümet fél perc múlva faarccal.

– Műkszik?

– Próbáld ki!

Kipróbáltam, működött.

– Köszi. Szuper vagy.

– Szívesen, máskor is – ácsorgott tovább anélkül, hogy elmenne.

Aha, tetszem a csávónak! Csak te nem tetszel, nagyfiú – sandítottam rá rejtvényfejtés közben időnként. Az még hagyján, hogy túl hosszú, de még ott a gémnyaka meg a pattanásos képe is, amitől rögtön kiütést kapok, ha még sokáig itt szobrozik.

– Segíthetek még valamiben?

– A csíplek ellentéte. Két szóban, tíz kocka – emeltem fel tekintetem a rejtvényről.

Egy pillanatra elpirult, de úgy tett, mintha nem értené.

– Niksz? Akkor viszlát, elmentem. Vár a pasim a jakuzziban – intettem egy nem létező fiúmnak, mire elsomfordált, csak azért, hogy néhány perc múlva ismét felbukkanjon a… víz alól.

– Itt vagyok, ragyogok. Hát a pasid? Ő hol pezsgőzik? – kérdezte gúnyosan.

Vállat vontam, hátha észreveszi magát, és mégis odébbáll.

– Látom, nem vagy túl beszédes – úszott el bosszúsan, egy kölyköt felöklelt, aztán újra visszakanyarodott énhozzám.

– Szép időnk van.

– Szép.

– Te melyik agyaldában koptatod a padokat?

– A Katona József gimiben.

– Én a Neumannban. Jövőre végzek, utána irány a tesiszak, bár sportolni e nélkül is lehet szerintem. Egyedül a faterom köti az ebet a karóhoz, ő ugyanis jogászt faragna belőlem, miután maga is sztárügyvéd. Hanem ebből nem eszik. Meg is mondtam az öregnek: erőszakos leszek vagy semmi sem – folyt, ömlött a szó a lapajból.

Öt percbe sem telt, és meg is tudtam mindent az ürgéről: mit sportol, hol lakik, mennyit keresnek az ősei… Na, ezt még elviseltem volna valamiképp. Vannak ilyen cserfes fószerek, és ez pont efféle. Hanem a stílusán csiszolgathatna pirinyót. Az elején még hagyján, mert még csak úgy szlengesen szövegelt. Nem mintha én másképp beszélnék, de hát a szleng egy, a disznó beszéd kettő, és ebbe bizony annyira belejött, hogy a végén már mindenki ránk figyelt.

– Elnézést, amiért megjegyzem, de nem tudna kulturáltabban beszélni? – köhintett mellettünk egy csonka kezű apóka. – Legalább a hölgyek, gyerekek előtt válogatná meg kissé a szavait.

– És maga? Maga talán esztétikusabb ezzel a csonka izével? Miért nem pancsol otthon, ahol senki sem láthatja?

Az öreg elképedve meredt a fiúra, aztán legyintett, és megszégyenülten eloldalgott.

– Beképzelt vén szivar! Azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyöl, csak mert néhány évvel öregebb.

– Azért ez kemény volt – csóváltam meg a fejemet. – Szegény bácsika! Nem sajnálod, hiszen nemcsak öreg, beteg is, erre fogod magad, és elmarod.

– Marja a bánat. Magától kopott le a vén kecske. De ha akarod, visszahívhatom a kedvedért – simult keze a combomra.

Úgy téptem le a pracliját, mintha pióca tapadt volna a bőrömre.

– Most mi van? Már te is fújsz reám? Pedig én azt hittem, barátok vagyunk, babuci.

– Mi? Barátok? Mióta? Hiszen még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Tényleg? Bocs, elfelejtettem bemutatkozni: Várszegi Alajos – csókolt kezet illedelmesen, hadd lássam, nem is olyan tulok ő, mint gondolom.

– Strandon nem ismerkedem – rántottam el a kezemet.

Nyilván másként reagálok, ha jobban vajazom a nyavalyást. De hát mit tegyek, ha egyszer nem csípem. És nem csak a gémnyakát, jóformán semmi sem tetszett belőle. Kivéve talán a szeme. Nagy, fekete szeme volt. Nem szép, de kifejező, szuggesztív, mely akkor is beszélt, ha hallgatott.

– Micsoda ósdi felfogás! – húzta el a száját megvetőn. – Azt hittem, az ilyesmi már réges-rég kiment a divatból. Miért nem mondod ki ápertén, hogy nem vagyok a zsánered.

– Mert én – ellentétben veled – nem ajtóstól szoktam valahova be- és kimenni. De ha csak ez a baj, parancsolj: nagyon sajnálom, de te csakugyan nem vagy a zsánerem.

Egy pillanatra elkomorult, majd kifakadt.

– Oké, de akkor miért hagytad, hogy dumáljak? Én csak nyomom a sódert, nyomom, hogy szinte belekékülök, mire kiderül, rám sem bagózol.

– Te mondtad.

– Ha nem, hát nem – vont vállat színlelt közönnyel. – Ahol ekkora a választék – mutatott a vízben úszkáló csajokra –, ott az utánpótlással sincs probléma. Csupán arra lennék kíváncsi, mit nem bírsz bennem annyira, hogy még egy újjal sem érhetek hozzád, babuci.

– Először is: nem vagyok babuci. Másodszor: a legkevesebb, amit egy sráctól, de csajtól is elvárok, hogy legalább szalonképes szinten beszéljen.

– Harmadszor? Mit nem bírsz még ezenkívül?

– Például azt a kriminális tetkót a melleden.

– Én viszont szeretem, és ha ennyire dühít a stílusom, beszéljenek veled az angyalok – húzta fel az orrát, és kigázolt a habokból.

Persze nem bántam, sőt: kifejezetten örültem, hogy ilyen simán lelécelt. Ezután dupla élvezettel adtam át magamat a szikrázó napfénynek. Hű, szeptemberhez képest igazi nyári meleg van, amit kár és vétek lenne nem kiélvezni. Bár ilyen maradna az idő egész héten át, mert akkor minden délután kijönnék – nyújtottam arcomat az ég felé, ugyanis imádok napozni, úszni, táncolni. Ja, de hát melyik csaj nem imád?

– Szia, Fruzsina! – köszönt rám hirtelen egyik volt osztálytársam az isiből. – Elment?

– Kicsoda?

– Hát ő, a Lajos, akivel az imént beszéltél.

– Ismered?

– Sajnos. Verje meg a… Bocs! Tudom, hogy nem bírod az anyázást, de ha meglátom ezt a pszichopatát, megfeledkezek magamról.

– Miért pszichopata? Nem tagadom, hogy mocskos szájú, ezt leszámítva nekem tök olyan, mint a többiek. Állítólag sportoló, és igen-igen jó családból való srác. Apja sztárügyvéd…

– Anyja meg önkormányzati cégvezető. Két emeletes házuk van. Egy itt, egy a horvát tengerparton. Nem szólva az ilyen-olyan telekről, autókról stb. Maga Alajos is kap egyet abban a percben, amint bejut valamelyik főiskolára, egyetemre.

– Neked is mesélt ezekről?

– Nekem? Minden csajnak, akit kiszemelt magának, magyarán: le akar fektetni. Persze egy szó sem igaz az egészből. Semmi emeletes ház, telek, horvát tengerpart, és az anyja sem cégvezető.

– Hanem?

– Takarítónő egy suliban, és éppen csakhogy megélnek, mert a férje kerek tíz éve letette a kanalat. Még csak gimibe sem jár a hóhányó, mert már a IX. osztályból kirúgták. Igaz, egy szakmunkásképzőt azért elvégzett.

– Elképesztő! És senki sem veszi észre, hogy kamuzik?

– Te észrevetted?

– Nem.

– Na látod!

– Azért elég rossz lehet neki így apa nélkül, egyedül.

– A Lajosnak? Inkább az anyjának, aki reggeltől estig lót-fut, gürizik, miközben Alajos… Nem fogod elhinni, rendszeresen pumpolja, mi több, néha meg is veri a nénikét.

– A saját anyját? – hitetlenkedtem. – Ki látta?

– Például én. Ezzel a két szememmel. Egyszer még a kutyáját is agyonütötte egy lapáttal. Ott nyúlt ki a lábunk előtt a kis foxi. Azóta úgy félek tőle, mint az ördög a tömjéntől.  Meddig jutottatok egymással? – nézett rám fürkészően Noémi.

– Ti?

– Nem mindegy? Dobtam a gyagyást, és ha rám hallgatsz, te is sürgősen levakarod magadról.

– Nincs kit, mert még két órája sincs, hogy ismerem. Egyébként is hidegen hagy.

– Még ez a szerencse! Biz isten, egész begazoltam, amikor megláttalak vele kettesben. De ha ennyire közömbös a számodra, nincs miért aggódnom. Szia, csak ennyit akartam közölni. Megyek már! – kiáltott oda egy feléje integető fiúnak. – Csörögj rám este, holnap vagy bármikor, ha kedvet szottyan egy kis locsi-fecsire.

Még néhány percig pancsoltam, aztán magam is elindultam az öltözőfülkék irányába. Gyorsan felöltöztem, és kiléptem a kabinból.

– Megállnál egy percre? Szeretnék valamit mondani.

Hinnye, már megint ez az égimeszelő! Mit akarhat ez még mindig éntőlem? Persze rá se hederítettem, és megpróbáltam elillanni mellette.

– Hé, hozzád beszélek – kapta el ekkor a derekam. – Még ha utálsz is, legalább illemből szóba állhatnál egy ágrólszakadt csóróval.

– Most már ágrólszakadt? Érdekes! Nemrég még milliomosak voltak az őseid.

– Mi, talán nem hiszed? – jött zavarba egy pillanatra. – Esküszöm neked, hogy…

Megtorpant, kicsit gondolkozott, majd megkérdezte:

– Mivel etetett meg Noémi?

– Leskelődtél utánam?

– És ha igen?

– Oltári! De hát mi a francot akarsz még, miután világosan megmondtam, hogy nem láj­koltam rád a facebookon. Most pedig légy szíves, ereszd el a derekam.

– Jársz valakivel?

– Nem vagy te egy kicsit indiszkrét?

– Bocsánat! – engedett el tétován. – Azt hiszem, igazad van: nemcsak indiszkrét vagyok, hanem  ordenáré is, aztán… Mi is még? Hazug, durva pokróc, ráadásul büdös, bocs, ágrólszakadt munkanélküli, akivel egyetlen csaj sem menne végig a főutcán – horgasztotta le a fejét keserűen.

Ez aztán a 360 fokos fordulat! Vajon mit forgat a fejében a fiatalúr, merthogy forgat, azt kezdtem már sejteni. Csakhogy mi közöm nekem az egészhez!

– Szegény fiú. Üdvözlöm a muterod.

– Ajaj, róla is pletykált Noémi? – halványodott el Alajos.

– Semmi gáz! Engem nem érint, csupán megjegyeztem magamnak.

– És… és mit jegyeztél meg magadnak?

– Pá, pá! További jó szórakozást!

– Várj, kérlek! Esküszöm neked, hogy annyira drekk azért nem vagyok, mint amilyennek bemószerolt előtted, és még jobb is lehetnék, ha akarod. Akarod?

– Nekem nyolc. Amilyen vagy, olyan vagy. Legfeljebb azt kérném, szállj le rólam, de sürgősen.

Azt hittem, ezzel a mondattal végleg lehűtöttem a kosarast. Tévedtem: ehelyett még inkább tűzbe jött, és úgy rántott ismét magához, hogy összekoccantak a fogaim.

– Istenem, hát nem látod, mennyire odavagyok érted, pintyőkém? – fogdosott összevissza merészen egy pillanatig sem törődve, látja-e ezt valaki.

Reflexszerűen védekeztem, miközben testemben kellemes bizsergést éreztem. Pedig elég keményen, csaknem vadul lapogatott, és bizony fel is szisszentem néhányszor.

– Jaj, ne haragudj! – szaladt ekkor ismét más vágányra. – Igazán nagyon szégyellem, hogy így megfeledkeztem magamról. Hazakísérhetlek?

Válaszként sebesen lekentem egyet a macsónak. A fiú szeme nagyot villant, s már-már azt hittem, visszaüt, de semmi ilyesmi nem történt, csak leült egy padra, és nézett, nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

Egész jól adja, még ha teljesen nem is meggyőző, mert ki a bánat gondolná, hogy egy ilyen tahónak is eltörhet a mécsese. Vagy mégis eltörhet? – morfondíroztam magamban, s már nyújtottam is feléje a zsebkendőm. Hiába, én már ilyen vagyok: kívül kérges, belül puha, mint az írós vaj. És ha számításba veszem, hogy az én apám is meghalt, mint ennek az ürgének, máris közelebb érzem őt magamhoz.

– Köszönöm.

– Semmi közöm hozzá, azért csak megkérdem, mégis mi igaz abból, hogy vered az anyádat. Mert, ha ez igaz, itt helyben lekeverek neked még egyet – ültem a srác mellé.

Kíváncsiságból, vagy inkább csak sajnáltam? Gőzöm sincs, és akkor, ott eszembe se jutott elemezni ilyesmit.

– Mi? Hogy én? – tátotta el a száját Alajos. – Hívtak engem már szatírnak, zsebesnek, Mün­chhausen bárónak, de hogy az anyámat klopfolom, erről most hallok először.

– Vagyis kamu?

– Maximálisan. Így görbüljek meg, ha hazudok. De meg is esküdhetek, ha kívánod, mint ahogy arra is, mi mindent tennék meg azért, hogy…

– Beléd szeressek? – nevettem ki a kosarast.

– Miért, olyan lehetetlen kívánság? Mennyivel vagyok én hitványabb, mint ezek a nyápic törpikék? – mutatott az előttünk, úgy tíz méterre röplabdázó fiúkra.

– Nini, még a végén meg is haragszik! Esetleg fejre is állnál a kedvemért? – incselkedtem vele gúnyosan.

– Csak a fejemre? Na, ide süss! – rúgta fel hosszú lábait az ég felé.

– Brávó! – tapsoltam neki elismerően. – Flik?

– Az micsoda?

– Olyan szaltóféle. Először kézállásba lendülsz, onnan hídba, majd ugyanazzal a svunggal talpra állsz.

– Ja, emlékszem! A suliban csináltuk, csak eddig még sosem sikerült – vallotta be fanyarul.

De azért nekilendült, és akkorát esett, hogy utána csak bámult, mint malac az ugaron.

– Attrakciózó! Bemutatnád még egyszer?

– Ho… hogy még egyszer? – kezdett el dadogni. – Rendben, semmi akadálya, még ha kosaras is vagyok, nem tornász. De hát mit nem tennék meg én a kedvedért?

– Nono! – bújt belém a kis ördög. – A bejárati üvegajtót azért biztosan nem törnéd be.

– Azt minek?

– Hát… csak úgy, mert én akarom.

– De bizony, hogy betöröm.

– Akkor rajta! – fogtam szaván azonnal meg lévén győződve, hogy úgyis csak kérkedik.

– Kérlek – kapott fel egy jókora követ, és elszántan indult a kijárat felé.

Én utána végig azon töprengve, megteszi-e vagy sem, egyáltalán normális-e ez a hórihorgas kosaras.

– Nem gondoltad meg magad? – állt meg az ajtó előtt, mielőtt megcélozta volna az üveget.

– És te?

– Egy – emelte fel a kavicsot. – Háromnál betöröm. – Kettő…

– Kellemes bombázást! – libbentem ki az ajtón vihogva, és meg sem álltam hazáig.

2014. szept. 16.

– Fél hét, Fruzsina! Pattanj már ki az ágyból, mert mindjárt menned kell a gimibe! – ébresztett fel kora reggel anyuci.

Katedra, padok, tanárok. Ó, mikor szabadulok meg ezektől! – öltöztem fel sóhajtva. Nem mintha utálnám a tanulást, de azért mégis csak kellemesebb egész nap úszni, táncolni, flörtölni. Alajos! – jutott eszembe a flörtről a kosaras. Vajon csakugyan betörte volna azt az üveget? Mindenesetre eredeti figura – véltem ma reggel. Most… Az eredeti marad, emellett azonban már vonzónak is találom. Más szóval egyszerre vonz, és taszít, mióta másodszor is összefutottunk. Mert összefutottunk, amikor délután öt körül kiugrottam bevásárolni a plazába. Hogy miként bukkanhatott rám? Alighanem követett, miután tegnap kiszaladtam az élményfürdőből, és csak sepertem, rohantam anélkül, hogy visszanéztem volna, követ-e. Tudniillik akkor nem haza, hanem egész máshova sprintelek. Például Noémihoz vagy máshová, nehogy megtudja, hol lakom.

– Szia, Fruzsina! Hova-hova ilyen sietve?

– Á, te vagy az! Betörted tegnap az ablakot?

– Miután elillantál? Mi értelme lett volna? Ez a tied – kapott elő háta mögül egy csokor orchideát, és rázendített:

Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem. Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem. Mivelhogy szív nélkül nincs élet mégsem, hozzátok el az ő szívét cserébe. Orchideák, színes orchideák, mondjátok el, hogy szeretem.

– Hehehe, hihihi!

Ez anyuka. Épp a tévét bűvöli, helyesebben ő anyukát. Nohát, csak bűvölje! Más szórakozása úgy sincs szegénynek. Legfeljebb még a rádió, mert a számítógép nem érdekli. Nem is ért hozzá egyébként, miközben engem pont ez köt le. Ezúttal azonban kivételesen körmölök, más szóval naplót írok, nem blogot. Tudom, hogy sokan kinevetnek emiatt, de hát a csudába, csak nem teszem vitrinbe ország-világ előtt magamat.

Visszatérve a Lajosra, ahogy Noémi nevezte, bevallom, most először kaptam virágot egy fiútól. Plusz egy dalt, hogy még stílusosabb legyen a jelenet.

– Édi vagy, csak halkabban, kérlek, halkabban. Már megint mindenki ránk bámul.

– És? Szégyelled? Mert én egy percig sem. Hadd tudja meg mindenki, miről suttognak ezek a virágok – dalolta el még egyszer Brandon Thomas világhírű slágerét.

Szép meleg hangja volt. Nem kiművelt, profi hang, de engem így is elbűvölt. A jelek szerint másokat is, mert néhány járókellő elkezdett tapsolni.

– Éljen! Brávó! Énekelj még valamit!

Ez viszont már csöppet sem volt ínyemre. Annál lelkesebb lett tőle Alajos. Produkálta is magát rendesen, melynek folyamán összekalapozott kétezer forintot.

– Szóval ebből élsz – állapítottam meg, amint továbbálltunk néhány utcával.

– Nem ebből, de miután ilyen prímán sikerült, nincs kizárva, hogy máskor is elfújok néhány dalt idekinn, vagy… Jobbat mondok: valamelyik versenyen, például az X-faktor, illetve The Voi­ce színpadán.

Komolyan beszélt, vagy ugratott? Most nem láttam belé, de már nem is igen láthattam, mert megérkeztünk a plazához.

– Na, szia! Köszönöm, hogy elkísértél.

– Meghívhatlak egy fagylaltra?

Nem sokat vacilláltam, elfogadtam a meghívást. Végül is miért ne! Tulajdonképp nem is olyan bunkó srác, mint amilyennek eddig elkönyveltem magamban. Mellesleg egy fagylalt még semmire sem kötelez.

– Este ráérsz? Csöröghetnénk egyet a diszkóban – ajánlotta később, amikor ismét kiballagtunk az utcára.

– Nem igen. Holnap felmérőt írunk matekból. De még ha el is mennék táncolni, akkor sem veled, nagyfiú – gonoszkodtam tovább a felnyírt hajú dalnokkal.

Hogy miért? Hát… csak úgy. Valahogy olyan jólesett játszadozni – momentán nem jut megfelelőbb szó eszembe – egy ekkora fazonnal. Lám, a kedvemért még a kígyós matricáját is kiterjesztett szárnyú angyalra cserélte – sandítottam az inge alól kikandikáló „tetkóra”.

– Már megint kezded? – aludt ki Alajos szemében a ragyogás. – Pedig már azt hittem, közelebb kerültünk egymáshoz. Persze, ha mással jársz, az egész más tészta.

– Hideg. Nem mintha nem volna kivel, de ezt most inkább ne ragozzuk! Egyszerűen arról van szó, hogy még alig ismerlek.

– Hogyhogy alig? 24 óra nem elég? Hiszen ennyi idő alatt még a földet is meg lehet kerülni.

– Lehet, de minek? Egyébként is azt tartom, lassan járj, tovább érsz.

– Szerintem épp fordítva ésszerű: gyorsan járj, és tovább érsz. Így már meg sem kérdezem, szeretsz te engem, babu… , Fruzsina – nézett rám hosszan, kutatón.

Nagyon megütközött arcot vághattam, mert előzékenyen hozzátette.

– Ha nem akarsz válaszolni, megértem, és bocsánatot kérek, amiért eddig is zavartam.

Szó se róla, ez a tag valóban gyorsan jár. Jár? Nyargal, repül, mint a gondolat, hiszen alig telt el 24 óra, és már bocsánatot kérni is megtanult.

– Miért ne válaszolnék? Nem.

– Nem mi?

– Nem sze-ret-lek – szótagoltam nyomatékosan. – Ne haragudj, de gondolkozz: hogy szeressek valakit, akit alig ismerek! Megengedem, hogy egyeseknél így is működhet a kémia, nálam nem. Nekem ehhez bizony idő kell. Vágod már, nagyfiú?

– Vágom – gombolta be az ingét sötéten. – Hanem abban megegyezhetünk, ha te nem vagy babuci, én sem vagyok nagyfiú.

Megegyeztünk, kezet is adtunk rá.

– Nincs harag?

– Nincs. Minden oké, ne izgulj! Semmi szeretlek, diszkó, strand törölve, pedig milyen klassz idő van. Eh, mindegy! Mozi…?

Elnevettem magamat.

– Éljen! – rúgott egy eldobott konzervdobozba. – Akkor holnap este hatkor várlak a multiplex mozi előtt.

– De…

Elrepült!

2014. szept. 16.

Megírtuk a felmérőt matekból. Remélem, sikerült. Egyebekben egyre jobban kezdem megszokni az új észtöltődét. A tancsik udvariasak, kedvesek. Csak az osztálytársaim bizalmatlanok egymáshoz. Mivel senki sem tud semmit senkiről, ez érthető is némiképp. Délután kimennék a strandra, mert még mindig olyan pazar idő van, hogy kár és vétek bent, a négy fal között kuksolni. Mármint annak, aki ráér, ugyebár. Szerencsére itt vannak a tanárok, akik rendszeresen gondoskodnak arról, hogy se reggel, se délután ne lopja a napot az ifjúság – tekintgettem ki sóváran a nyitott ablakon. Vajon merre kószál ilyenkor a nagyfiú? Munka után jár, seftel, maszekol, vagy éppen szórakozik valahol?

Gimi és ebéd után azonnal lepihentem. Akárhogy is nézzük, egy-egy doga, ilyen-olyan röpi, felmérő bármilyen könnyű is, idegileg mindig kikészít bennünket. Sokáig és mélyen alhattam, mert amikor felrezzentem 17 órát ütött a falióránk. Juj, a multiplex! Egy óra múlva kezdődik az előadás. Elmenjek? Ne menjek el? Na nem azért, de Alajos pattanásos képe, meg ahogy bánik az anyjával, túl erősen zavar ahhoz, hogy mégis kedvet kapjak a fiúhoz – summáztam akkor nagy bölcsen. Most pontosan tizenegy óra, de már távolról sem úgy érzek, mint hat órával ezelőtt. Hanem hadd haladjak sorjában kezdve a reggellel és befejezve az estével, amikor visszapergetem a nap eseményeit ebben a naplóban. Elnézést! Most nem folytatom, mert anyu lekapcsolta a tévéjét, ami konkrétan azt jelenti, hogy bármelyik percben betoppanhat a szobámba jó éjszakát kívánni.

Betoppant, elment, következhet a folytatás. Tehát öt óra. Kis tétovázás után rászántam magam, hogy, pattanás ide, pattanás oda, elmenjek a randira. Csodálkoztok? Érthető, miután magam sem igen értettem, mi bírt rá, hogy elmenjek. Láttátok volna, mennyire örült, amikor meglátott!

– Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt kezet hálásan.

– Semmi köszönöm – kaptam el a kezem mérgesen. – Eljöttem, mert uncsiztam. Az ilyen ódivatú izéket pedig felejtsd el – oktattam ki a kosarast.

De azért jólesett, sőt, büszke voltam rá, amiért ilyen fruska létemre már úrinőként is kezelnek. A tankák felnőttként, ez úrinőként. Haladunk, haladunk. Kialudtak a villanyok, megkezdődött a vetítés. Alig telt el öt-tíz perc, amikor éreztem, hogy valaki tapizza a combomat. Természetesen Alajos volt. Eltoltam a kezét. Hiába, öt perc múlva kezdődött minden elölről, utána ismét, amíg fogtam magam, és kibotorkáltam a teremből. Utánam Alajos.

– Állj, állj, ne rohanj annyira! Megkérdezhetem, hogy újfent miért füstölögsz?

– Mondd, te igazán lökött vagy, vagy engem nézel lököttnek?

– Látod, most megleptél. Azért válaszolhatok, ha cserében te is bevallod, miért jöttél velem moziba. Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz?

Hát éppen ez az: nem tudtam! Vállat vontam, és hazafelé irányítottam a lábuszom. Alajos változatlanul a nyomomban anélkül, hogy egy mukkot is szólt volna. Jó, nekem így is megfelel – gyorsítottam meg a lépteim. Nem sokkal ezután bekanyarodtunk egy néptelen utcába. Itt laktam én, már látszott is a házacskánk, amikor váratlanul elkerékpározott mellettem valaki, és kikapta kezemből a szatyromat.

– Hé, haver! Megállsz rögtön, vagy kiverem a lelket belőled – iramodott utána Alajos.

Hogy utána mi történt, ándungom sincs… egyelőre. De majd elmeséli holnap Alajos, ha felhív, vagy találkozunk megint a városban. És most már nem is bánom, ha becsörög. Egyrészt kíváncsi vagyok, visszaszerezte-e a bevásárlószatyromat, másrészt meg szeretném köszönni, amiért a segítségemre sietett.

2014. szept. 17.

Megkerült a szatyor! Visszahozta Alajos. Hogy miként érte utol a tolvajt, nem tudom, de utolérte, és ez a lényeg, nem igaz? Hanem ennek ára volt, ugyanis megszúrták, amikor birokra kelt a rablóval.

– Fantasztikus! Remélem, nem súlyos – fedeztem fel Alajos karján a friss kötést.

– A seb? Bagatell – varázsolt elő háta mögül ismét egy csokor orchideát. – Virág a virágnak.

– Ó, de kedves. Thank you, my friend[1]

– Azért nem bánnám, ha a köszönöm mellett egy puszival is megjutalmaznád a friendedet.

– Akár kettővel is – pusziltam arcon kb. úgy, mint amikor két ember üdvözli egymást.

– Smaci nincs? Vagy egy friendnek csak puszi jár?

– Annak igen, később… Ki tudja? Kérlek, ne érts félre, de fogd vissza magadat, és ne akarj mindenáron olyan orchideát letépni, mely még csak ezután fog kinyírni.

– Ügyes! Egy nulla javadra – lombozódott le a kosaras. – Nem lenne mégis egyszerűbb, ha, kerek perec, bevallod, te bizony még mindig nem komálsz?

– Téged? Egy ilyen aranyos, áldozatkész gavallért? – nyugtattam meg melegen. – Tévedsz, ezek az idők elmúltak. Most már én is komállak. Becsszavamra, csak…

– Akkor meg mi a fenének fognám vissza magamat? – értetlenkedett Alajos.

– Várj, hadd fejezzem be a mondatot! Komállak, mint… mint havert, embert, és… pont. Mármint pillanatnyilag – tettem hozzá sietve észrevéve homlokán a jól ismert vihart jósló felhőket.

– De nekem ez nem elég! – ragadta el a szenvedély, és erőszakkal szájon csókolt az utca kellős közepén.

Tyű, ez édes volt! Egyszerre vad, gyengéd és felkavaró, melyhez hasonlót még egy srácnál sem éreztem. Szinte elszédültem tőle, mint attól az enyhén ópiumos cigitől, amit nemrég próbáltam ki egy diszkóban. Csak ez az agresszió… ! Ezt az egyet nem tudom, de nem is akarom senkitől sem eltűrni.

– Szeretsz?

– Hagyj békén, te… terrorista. Mégis mit képzelsz, kényed-kedved szerint bárhol és bármikor smárolhatsz? – prüszköltem mellesleg azért is, amiért alig százméternyire tőlünk rohant le a nyílt utcán.

Hiszen itt akár anyu is megláthat, ha kinéz az ablakon, aminek viszont sehogy sem lenne jó vége. Először is ő nem annyira modern nő, hogy szemet hunyjon efölött. Másodszor eddig még nem is beszéltem neki Aliról.

– Hogy mit képzelek? – engedett el csüggedten. – Most már semmit. Ha egyszer nincs kivel kezdeni, kár a gőzért, mert a dal vége úgyis mindig ugyanaz. Becsszavamra most még azt is sajnálom, hogy visszahoztam a szatyrodat. Na, isten áldjon, és további jó tanulást! Hanem ezeket felejtsd el, mint ahogy engem is – tépte ki kezemből durván a virágot, ledobta a földre, rálépett, és otthagyott.

2014. szept. 18.

Megint este van, és én szokás szerint most is a naplóm fölött görnyedek. Odakint zuhog az eső, ijesztően dörög, villámlik. Attól félek, ha egyszer ez az idő elromlik, utána már leshetjük, hogy megint nyár legyen. Anyu elővigyázatosan kikapcsolta a tévét, helyette olvasgat.

Ma nem találkoztam Alajossal, viszont beszéltem vele telefonon úgy öt körül. Természetesen ő csörgött rám.

– Fruzsina.

– Alajos vagyok. Azért hívtalak…

Elakadt a hangja, mint akit a sírás fojtogat.

– Igen? Azért hívtál…

– Hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért a tegnap erőszakoskodtam veled, kitéptem a kezedből a virágot stb.

Ez a lakli egyre fejlődik! – ismertem el ismételten magamban. Még a végén pont olyan lesz, mint amilyennek én szeretem a fiúkat. Csak ez a túl sűrű kedélyhullámzás ne lenne. Egyik pillanatban jó­kedvű, szinte madarat lehet vele fogatni, a másik pillanatban dúl-fúl, esetleg pityereg, vagy szúr, mint egy sündisznó.

– Nem történt semmi: megvan bocsátva, aminek persze már semmi jelentősége, miután úgyis elváltunk – mondtam ironikusan.

Meg is bántam azonnal, mert ha kiérzi hangomból az iróniát, még jobban fokozom a keservét, ugyanis úgy tűnik, ma valamiért még szomorúbb, mint valaha.

– El, ennyivel azonban még tartóztam. Neked is, másnak is, utána jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem érezte ki. Vajon minek kellene jönnie?

– Mármint? Nem fejtenéd ki bővebben? De gyorsan, mert anyu bármelyik pillanatban megjöhet a melóból.

– Tegnap este elhatároztam, hogy csapot-papot itt hagyok, és végleg dobbantok ebből az országból.

Aha, itt szorít a cipőcskéd!

– Már te is? Azt hiszed, máshol jobb sorod lesz? Na jó, egy híres tudósnál, énekesnél, orvosnál még elcsúszik, de mivel tudnád te eladni magadat egy vacak szakmunkásképző oklevéllel a kezedben? Amúgy hol próbálnál szerencsét? Ausztriában?

– Messzebb.

– Az Egyesült Államokban?

– Még messzebb.

– Ausztráliában?

– Hagyjuk! Maradjunk annyiban, hogy elmegyek. Aki jelentett nekem valamit, attól már el is búcsúztam. Kivéve a magyar köztársasági elnököt. Halló, ott vagy még a vonalban?

– Te ismered Magyarország elnökét?

– Többé-kevésbé. Haverok ugyan nem vagyunk, de éppen ezért lepem meg egy olyan speciális szuvenírrel, amire még a másvilágon is emlékezni fog. Vagy inkább a miniszterelnöknek kedveskedjek? – tűnődött el egy pillanatra. – Eh, mindkettőjüknek, hiszen egyik kutya, másik eb, az angyalát!

Már megint fantáziál – káromkodtam el én is szinte magamat, jóllehet osztálytársnőimmel ellentétben én sohasem káromkodom. Világos, mint az egyszeregy: nemrég az apjával, most velük akar felvágni. Csak ez a közmondás a kutyával nem teljesen érthető.

– Gratulálok a kapcsolataidhoz. A helyedben azért én aludnék egyet a dologra.

– Késő. A kocka el van vetve, úgyhogy bármennyire is sajnálom, lelépek a színről, de le ám, a kutya úr…

– Stop, stop, stop! Ne csúfítsd el azt a képet, amit lefestettem rólad legutóbb. Még egyszer mondom: csigavér, és ne tegyél olyat, amit később megbánnál.

– Megbánnék? Mit? Hogy alig ismertem az apámat, és a mai napig sincs egyetlen igaz barátom? Hogy az összes tanár pikkelt rám, és minden állásomból kirúgnak?

– Hogyhogy? A te kapcsolataiddal?

Ez megint ironikus kérdés volt! Pedig már megfogadtam magamban, hogy ma délután türelmesebb leszek hozzá, mint bármikor.

– Micsoda kapcsolataimmal?

– Almás, a fő az, hogy ne dramatizáld a helyzetet, mert élnek ám náladnál szerencsétlenebbek is ebben a városban: süketek, vakok, bénák, hajléktalanok… – igyekeztem lelket önteni a legénybe. – Szia! Most leteszem. Megérkezett az édesanyám.

– Ég veled! Jó volt veled beszélni. Sok boldogságot, szerencsét és egy olyan krapekot, akivel kölcsönösen imponáltok egymásnak – fújta ki az orrát harsogva.

– Szóval mégis kimész?

– Nem ki, fel, de… Lényegtelen, annál is inkább, mert senki, talán még a saját anyám sem sírna utánam. Nem beszélve rólad, de már ez sem érdekes.

Fel? Egyszerre hátborzongató gyanú fészkelt az agyamba.

– Fruzsina! Itthon vagy, kislányom? – kiáltott be az előszobából anyuci.

– Halló! – halkítottam le a hangomat. – Beszélhetnék veled holnap négyszemközt?

– Nem. Minek? Elbúcsúztunk, pá!

– Köszönöm. Akkor várj meg holnap a Katona előtt félkettőkor.

2014. szept. 19.

Dobdobdobdob. Sejtitek, mi ez? A szívverésem, gyerekek. Már több órája dübög így, jóllehet semmi olyasmi nem történt, ami szinte percenként ne esne meg millió és millió emberrel, öreggel, fiatallal egyaránt. Egyszóval nem nagy ügy, és, higgyétek el, szinte szégyellem, amiért még most is lángba borul az arcom emiatt. Vagy nem is kellene szégyellnem?

Miután senkit sem akarok érdektelen részletekkel untatni, legjobb lesz, ha szokás szerint máris az események kellős közepébe vágtatunk. In medias res, ahogy a latin tanárunk szokta mondani. Félkettőkor (ugye, emlékeztek, erre az időre rendeltem a gimink elé Alajost) izgatottan léptem ki a Katona kapuján. Vajon vár-e már rám a kosaras, mert ha nem, abból még nagy grimbusz lesz? Várt. Nem kitörő örömmel, de ott ücsörgött a gimnázium előtti kőpadkán.

– Salve, amice!

– Na, ebből nekem elég volt! – ugrott fel, mintha puskából lőtték volna ki; valószínűleg félreértette a mondatot, ami persze nem csoda, miután a szakmunkásképzőben nem igen tanulhatott latinul.

– Csüccs vissza, csak köszöntem. Tudod, újabban latinul okulunk a gimiben.

– Oké, oké, meggyőztél – intett le idegesen. – Most pedig bökd ki gyorsan, mit akarsz. Hacsak nem azért hívtál randira, hogy bemutasd, milyen frankón tudsz deákul.

– Egyenesen? Őszintén?

– Megtisztelnél, ha lehetne.

– Máris kezdem, viszonzásként azonban ugyanezt kérem én is tetőled. Végül is ez így fair, nem igaz?

– Parancsolj!

– Gyere, üljünk le! Úgy, és most engedd meg, hogy újból megkérdezzem: mit forgatsz az agyadban, és van-e ehhez közöm nekem is? A tegnap olyan furcsa volt a hangod, amikor felhívtál, plusz nem is mindent értettem.

– Közöd? Ahogy nézzük, illetve nagyon is.

– Sejtettem – dobbant meg a szívem akkor először, és azóta is dibeg-dobog veszettül, bár most már egészen más okból. – Tehát ezért akarsz… meghalni?

– Honnan tudod? – rezzent össze a váratlan kérdésre.

– Sehonnan. Csak kérdeztem.

– Is. A többit nem ismétlem, mert már a tegnap elmondtam.

– El, persze, csak… izé… az nem fér a fejembe, mi köze mindehhez a köztársasági és miniszterelnöknek – ütött ki homlokomon a veríték.

Nem tudom, más csajszi ilyen esetekben mit érez, büszkeséget vagy önvádat, én mindenesetre az utóbbit éreztem. Na ja, utóvégre nem mindennap lesz öngyilkos miattam valaki.

– Ez is érdekel? Elmagyarázhatom, bár ehhez te még túl fiatal vagy, ráadásul politika, amihez még a felnőtt nőknek sincs igazán érzékük. Most megbántottalak?

– Nem tesz semmit. Nem te vagy az első, aki ilyen bókokkal igyekszik a bizalmamba férkőzni – húztam összébb magamon a dzsekimet.

A tegnapi vihar után alaposan lehűlt a levegő, és ha ez továbbra is kitart, lőttek az indián nyárnak is.

– Eszemben sincs túlpolitizálni a helyzetet, de ami tény, az tény, manapság mindenben a politikusok diktálnak. Ezért tettek például engem is lapátra.

– Vagy úgy! Azt hiszem, kezdem pedzeni, hogy kerül a képbe két elnök is egyszerre. De, ugye, ezt az öngyilkosságot nem gondoltad komolyan.

– Dehogynem, sőt, hogy valami jót is tegyek a világgal, még azt a két urat is magammal viszem a pokolba – jelentette ki lázban égő szemekkel. – Nem kell hozzá más, mint egy bomba, pokolgép vagy Molotov-koktél, és két kóklerrel kevesebb lesz a világon.

Bumm! Az előbb még csak megszeppentem, most még a lélegzetem is elállt. Vajh nem pszichopata mégis ez a nagyfiú? Noémi szerint ziher az, csak én nem hittem neki valahogy. Kár, mert amúgy intelligens srác, és ahogy szeret… Az sem semmi, annyi szent – mozdult meg a kezem akaratlanul, és már-már meg is simogattam, amikor kibuffant belőle a nevetés.

– Hahaha, hehehe! Csak vicceltem. Az igaz, hogy nagyon el vagyok kenődve, azért nem annyira, hogy ilyen marhaságot csináljak.

– Na ne! És a dobbantás? Az is csak humbug volt?

– Az nem. Ilyen tervem tényleg van. Ha már az ápolók, szakácsok, hentesek stb., stb. elmennek, miért ne vághatnék neki én is a világnak? – érvelt bizakodón, könnyedén.

Vagy legalábbis megpróbált bizakodónak látszani. Persze nem sok sikerrel, mert a szeme, hangja egészen mást sugallt.

– Sajnálom – húztam a fejét a fejemhez. – Látom, neked is megvan a magad keresztje. De ne búsulj, most már van neked is egy barátod, akire mindig számíthatsz. – Szia! Most sietek haza tanulni. Este hívj fel, aztán ha legközelebb randizunk, hoz nekem egy szál orchideát – hajoltam a szájához, és a pattanásait, anyját feledve megcsókoltam a kosarast, ezzel…

Hát igen: ezzel megmentettem Alajos, a köztársasági és miniszterelnök életét.

[1] Köszönöm, barátom. (ang.))

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.
Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.
Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.
Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.
Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.
Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.
Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.
Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.
Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.
Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.
Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.
A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.
Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre. (…)

Első megjelenés, hosszabb részlet itt:

http://ambroozia.hu/2022-06/pr%C3%B3za/sz%C3%A9gyen-r%C3%A9szlet-az-apjal%C3%A1nya-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nyb%C5%91l