„Maradék nélkül csak eggyel
és önmagával osztható”
Novelláskötet. 15 szöveg. Főszereplő: Marosán Tihamér szabadúszó újságíró. Helyszín: régi bérház gangja, Tihamér cikkeinek lapjai és álmai. Pontos lokalizálásuk és szétválasztásuk az összekapcsolódó, eltűnő, ismét előbukkanó szálak miatt, Vincze Ferenc szövéstechnikájának köszönhetően szerencsésen problematikus.
Tihamér egyik reggel a konyhában, kávézás, cigizés közben elkezdi összeszámolni a kockákat az előtte fekvő asztalterítőn. Többszöri nekifutás után (hol kevesebb, hol több négyzet) megállapítja a végösszeget: 3611. „nem tetszett neki az eredmény. Nem lehet páratlan szám, biztos kiszámolta, aki csinálta.” Nem nyugodhat, Tihamér odáig jut, hogy az élettársa varrókészletéből elővett ollóval minden egyes kockát kivág, borítékba helyez, a fehér és barna négyzeteket egyenként számlálva átteszi egy másik borítékba és alkoholos filccel mindegyiknél a falra, később az ajtóra strigulákat húz. Bárhogy is számolja 3611, egyre az a gondolat bántja, nem állhat páratlan számú kockából egy terítő.
Állhat. (Túl sokszor jön elő a szövegben a 3611 dolga ahhoz, hogy ne számoljon utána az ember.) A nagy valószínűséggel bölcsészképzésben részesült újságírót a páratlan szám zavarja, hogy miért, arra a szöveg nem ad választ. Nagyobb baj az, hogy a 3611 prímszám (csak eggyel és magával osztható). Tihamérnak ez nem tűnik fel.
Képzeljünk el egy terítőt, egyszerű, konyhába való barna-fehér kockákból álló viaszosvásznat. Ha meg akarnánk számolni a rajta lévő négyzeteket, legkönnyebb lenne széltében és hosszában is számba venni őket, aztán összeszorozni. Az abrosz-létből következően, a hétköznapi kockásokon négyzetsorok vannak egymás mellett (amíg nem bolondul el a bölcsész a nagy számolásban és darabokra nem vágja), 3611 csak akkor lehetne, ha ennyi darab kocka lenne egy sorban egymás után, az abroszokat jellemző tulajdonságokat figyelembe véve ezt a lehetőséget kizárhatjuk, tehát ennyi kockákból nem állhat egy asztalterítő.
Kikeveredve a matematika négyzethálós mezejéből, most tulajdonképpen az a helyzet, hogy Marosán Tihamérnak van egy (lehetetlen) prímszám-összegű négyzetekből álló asztalterítője, amit 3611 darabra vágott. Érzi, valami nincs ezzel rendben, de végig nem jön rá a dolog nyitjára. Az olvasó meg arra, hogy élettársa, Szidónia, hogy nem veszi észre az alkoholos filccel rajzolt strigulákat a lakás különböző pontjain, se azt, hogy az abrosz eltűnt a szokott helyéről és 3611 darabban borítékokban hever. A novellaszövegek pedig több helyen, (az egy szál fehér krizantémban nagyon is) hangsúlyozzák: a lényeg a részletekben rejlik, mert azok vezetnek el a megértéshez.
A világon vannak történetek. Kevés van belőlük. Afféle alaptörténetek. A gerincükig lecsupaszítva látszik, hogy ugyanarról szólnak, a különbség abban áll, hogyan mesélik el őket. Egy férfi, egy nő, szerelem, kapcsolat, összeveszés, aztán kibékülnek vagy nem. A kötetben a jénai esete a bemondónővel. Hogyan lehet egy elcsépelt történetből érdeklődésre számot tartó szöveget létrehozni, milyen fogást használ a szerző?
Nem meséli el. Az olvasó nem azokat a kockákat kapja a borítékból, melyekhez hozzá van szokva, csupán jelzésértékű félmondatokból tudja meg az alaphelyzetet: a férfi hajnalban állít haza, a vendégágyat vetette meg neki a nő, reggel darabokra törik a jénai tál, követi a bögre meg a pohár. A megbékélésre esetleg abból következtethetünk, hogy a kötetben hátrébb elhelyezkedő szövegekben is együtt él még a pár. (Az oldalszámból viszont nem következik egyértelműen, hogy időben is később vagyunk).
A szóban forgó szöveg vagy nyolc oldal. Megtudja az olvasó, hogy pontosan hány órakor mit álmodott a férfi, hogy szaladgál a kapuk alatt egy nyest, és milyen időjárást jósol aznapra a rádió búgó hangú bemondónője, csupa olyan dolgokat, mindennapi részleteket, melyek nem szokták egy novella tárgyát képezni. A női rikácsolás esetleg sírás, közben a szitkok, a férfi üvöltözés esetleg dörmögés, közben a mentségek, várhatnánk. Az elcsépelt történet, a nem-megírtságával válik érdekessé.
A kötet tartalomjegyzékét végigfutva feltűnik az a furcsaság, hogy a medve, a puska és az ajtó cím kétszer szerepel, azokkal a különbségekkel, hogy először három pont áll a cím végén és hiányzik az és szócska. Egy tragikus történet két hangszerelésben, a borítékból elsőre kihúzgált kockákat visszaöntötték, majd megismételték a műveletet. Több kockát kétszer kivettek, bizonyos szövegrészek szóról-szóra mindkét novellában szerepelnek, mások nem. Néhány vonás más szövegekben is előkerült, egy idegesítő vénasszonyról, aki állandóan a gangot kémleli, mindenkit bosszantva a leskelődésével. Tihamérnak egyszer lehetősége lenne belelátni az asszony életébe, bemegy a lakásába, szinte ok nélkül, maga is furcsállja az esetet, de inkább nem foglalkozik az egésszel.
A két szöveg külön-külön is olvasható, de még mindkettőt ismerve is számos kérdés tisztázatlan marad. További hangszerelésekben is érdekes lenne. A kötet illusztrációinál itt ugyanaz a kép van lerajzolva, az egyik szemből, a másik oldalnézetből. (De nincs hátulról, alulról, felülről…)
A szövegek egy része egyes szám harmadik személyű elbeszélés, másik részük egyes szám első személyű, megoszlási arányuk körülbelül azonos. A gangon játszódó történetek mind elő szám harmadik személyűek, míg amiket Marosán Tihamér ír, esetleg álmodik a második csoportba tartoznak. A szövegeknek (az így mesterségesen kialakított) két csoportja stilárisan is elüt egymástól. A „gangos” elbeszélések az élőbeszéd hangján szólalnak meg, egy-egy cifrább káromkodás is belefér, a másik csoport csöppet sem nyers, finomabban csiszolt, festőien érzéki, mint például a buborékokban.
Akad szöveg azonban, amely ellenáll ennek a kategorizálásnak. Az akik elcsángáltak ilyen. Gazdag szöveg, de nem zsúfolt, a fennkölt álomszerűség békésen megfér a kiábrándító valósággal, gond nélkül áll egymás mellett a „szenteltessék meg a te neved” csendes zúgása a farkaslakai sofőr „Isten rohassza rátok a templomot” felkiáltásával és egy szerb dal soraival. Úgy gondolom az akik elcsángáltak a kötet legjobb darabja, (és nemcsak nyelvi megformáltságával az).
„érezni akartuk, hogy végre mozdul valami, hogy végre elindul az idő, s végigszánt ezen a kegyetlen sötétségen. Így álltak itt őseink is,… Kárpátok…ismeretlen…ázsiai lovak meleg párájában…tovább kell menni…egyetlen éjszaka megismételhetetlensége.” Merev részegen, ezt máshogy nem is lehet. „közben egyre fogyott a sör és a vodka, és a Vajda nemes egyszerűséggel beledobta a vodkával teli poharat a korsóba,…forogtak…felhajtotta…kigombolt ingén…felvetette magát az asztalra, lerugdosta a korsókat s lehunyt szemmel üvöltötte…” Egy szerb népdalt. Megfordult a helyzet, a nyelvjárásgyűjtésre érkező egyetemista fiatalok délelőtt még szánakozva nézték a kihalóban lévő állatfajt, az őseiket, most a helybeliek nézték őket (az állatkert rácsainál egy gyors perspektívaváltás) „a helybeliek rémülten néztek ránk, nézték a múltat,…s látták minden idők legnagyobb Vajdáját…beleordít a moldvai éjszakába, hogy a környező dombok és a lapály örökre visszhangozza egy szerb dal sorait…”
„Azon az éjszakán megszakadt valami. Feküdtünk a pusztinai főutcán…s a föld friss illatával hányásszag keveredett” a kötet legszebb novellájában.
A címadó macskáról nem lehet érdemben úgy beszélni, hogy ne ártsunk a szövegek végére kialakuló kafkásan furcsa helyzet csattanójának. Többnyire jól felépített ívben érkezik el az olvasó ehhez a bizonyos végszóhoz, gondosan „elszórt” utalások kötik össze a szövegeket és vezetnek a végkifejlethez, megjelenik például a 3611-es számú kolléga, a központból érkező titkos munkatárs, (thrillerbe fordulnak az események, de ki nem szereti az izgalmakat) aki hibásan jár el a rá bízott operatív feladatban, alkalmatlansága miatt leleplezés fenyegeti a …