A nap reggeli függönyét még nem húzta el az ég. Éles csattanást hallottam magam mögött, amikor kiléptem a gangos, ódon kiépítésű lakás kapuján. Ahogy a kapu becsapódott, pár zöld festékdarab peregni kezdett róla a földre.
A buszhoz siettem. Hajnali 5 óra volt, az utcák kongtak az ürességtől, a lámpák sárga fényei néhol gyengéden ráfeküdtek a sötét horizontra, az orromba a fémes illatú, dohos, ázott falevél szag kopogtatott. Fent, a lakásban, két nyikorgó parketta-lépés között született meg a haditerv a fejemben: busszal megyek. Semmi kedvem és türelmem nem volt 12 percet sétálni az Ecseri úti megállóhoz, pláne ebben a szürke félhomályban.  Séta közben látni való sincs –  se fàk, se szép házak, csak a nagy város egyik széles sávú bevezető útja. A látvány mindig ugyanaz: néhány korán útnak indult sofőr, akik fáradtan maguk elé bámulnak.
Vékony barna szövetkabátomat vettem fel. Elegánsabb akartam lenni a mai találkozómra, így a vastag meleg bomberdzseki nem jöhetett szóba. A kapu csattanása után három vagy négy lépést tettem, és akkor váratlanul meleg szellő simította végig a bőrömet. A barna szövetkabáton, a kék cipzáras pulóveren és a fehér alapon világoskék csíkú ingen keresztül is éreztem, ahogy a mellkasomig hatol.
Régóta vártam a zord tél első melegebb napjait. A madarak a fák koronáin trónolva csiripeltek. Mégis erősebb volt bennem a vágy a zenére, mint a természet dallamaira. Sötétkék fejhallgatómat kibányásztam a tokjából, és a reggeli hidegzuhanytól még kissé nyirkos fejemre tettem.
Benyomtam a hangtompító gombját. Kattanás. Csak én és a zene.
Ilyenkor egy ördögi vágy hajt: bármilyen érzésvilágot teremthetek magamnak, ha megfelelő dallamokat választok. Néha felteszem a kérdést, vajon manipulálom-e magam?
Tegnap este az ablakban cigarettáztam. Bágyadt melankóliával figyeltem a távoli benzinkút pirosas-zöldes fényeit. A fejhallgatóm rajtam volt. Mintha Kharón csónakjában ültem volna, s a Sztüx habjain csillantak volna vissza a távoli fények. “Olvaszd fel jégszívemet” – zúgott a fülemben. Legalább háromszor-négyszer meghallgattam. Hol csendesen, hol énekelve két füst eregetés között.
Ahogy a hangtompító gombja kattant, ez a tegnap esti emlék villant be az agyamban.
Ki is kerestem a számot, majd elindítottam. A haditerv hamar füstbe ment tervvé változott. Nem akartam sétálni, de a zene most más irányba sodort. Elindultam hát. Hadd lássam a kopár tájat.
Pár perc sétálás után, az írásaimon kezdtem el morfondírozni, ahogy egy szülő figyeli gyermekét, merre terelgette a csemetéket – a szavakat, hogyan fejlődnek, szépülnek. De jó lenne végre kötet formájában összefogni e sok gondolatot, érzést, melyek végig mossák a lelkem. Izgága vizuális képességem hamar képekké formálta a gondolatokat. Láttam magam a színpadon, finom öltönyben. Hamar beletekertem a filmbe. Ott voltatok mind, barátaim, útitársaim, szeretteim. Láttam, ahogy kijöttök megölelni, gratulálni, velem osztozkodni az örömben és sikerben.
A sok ruha réteg alatt forró melegség tapadt a mellkasomra, mintha a zene belülről sugározná a forróságot. “Olvaszd fel jégszívemet” – szólt tovább a dal. Mintha csak engem szólítana fel névrokonom. “Olvadj fel Szilárd!”
Ekkor léptél be a képbe Apa, először ültél a figyelő hallgatóság között. Majd kijöttél a színpadhoz, hogy te is gratulálj. Zavarban voltál, vegyes érzéseid nehezen fejezted ki. Akárcsak pár évvel korábban, mikor Neked írt versemet olvastam fel a nappaliban születésnapod alkalmával. Nehezen tudtál szemembe nézni, mintha tűző nappal kellett volna farkasszemet nézned. Egy-egy pillanatra azt hihettem volna, hogy nem is figyelsz. De a felolvasás végén az esetlen, de szeretetteljes ölelésed, és az “ezt majd küldd át, kirakom az irodámban” mondatod jelezte, igen is figyeltél.
Szokatlan helyzet ez neked. Nekem is. A szemedben láttam a kényelmetlen zavarod legyőző büszkeséggel átitatott szereteted.
“Olvaszd fel jégszívemet” – szólt még hangosabban. Kattanás. A jég könnyekké olvadva folyt le a széltől piros arcomon.
Nem bömböltem, mint egy gyermek kitől kedves játékát elveszik. Nem örömömbe könnyeztem, mint szerelmes párok újra összetalálkozásukkor.
Sírtam. Megfoghatatlan lebegés volt ez, mely régóta szállni vágyott, s végre szabadjára engedték.
Jelen volt bennem a fájdalom. Miért oly nehéz e szép tiszta szeretetet egymásnak adni ajándékul köntörfalazás nélkül?
Jelen volt bennem a felszabadító öröm. Hisz szeretetem mindig feljebb való lesz, mint a harag, s elzárkózás hiúsága.
Oly szép élni – súgta testem. Megélhetem a fájdalmat, a feloldozást. Van ebben valami szeretet önmagam, s a világ felé. Ki tudja hány hosszú nap, hét, hónap, év után olvadt fel jégszívem egy deres darabja a zene lángoló kardja által?
A nap reggeli függönyét már félig elhúzta az ég. Tompa dobogást hallottam a talpam alól, amikor lesétáltam a metrómegálló szürke, márvány lépcsőin. Ahogy lejjebb lépkedtem, az utolsó pár szabadságtól csillogó könnycsepp is rászáradt az arcomra.

Az ideális szemkontaktus akkor alakul ki, ha valakivel két-három másodpercig tartjuk tekintetünket, ami magabiztosságot, érdeklődést és nyitottságot sugall. A szem fogja a másik apró jeleit, melyek árulkodnak hangulatáról, érzelméről. Ő egészen biztosan nem a szemem vonalát bámulja, hanem jóval lejjebbről veszi lelkem rezdüléseit, az ikrek magasságából. Az ikrek szépen domborodnak a póló kivágásán keresztül, látni is belőlük valamit. A póló céges, nem bűn, abszolút nem tehetek arról, hogy ilyenre szabták, rá van írva, hogy we are the champions. Hát igen, az ikrek a legjobbak, és ezt az új bérszámfejtő srác is látja, próbál uralkodni magán, most megnyalja a szája szélét, otthon ilyet biztosan nem kap. Kollégája vár rá, egyre türelmetlenebbül. Szerzek valami italt, Zoli, aztán gyere. Zolit a hobbijáról kérdezem, miután a kollégája lelécelt, kertészkedés, feleli, a kertemet építem. Egyesszám első személyben beszél, tem, nyomja meg az utolsó szótagot, holott látom az ujján a karikagyűrűt. Mi más lenne, igaz, hogy nem aranyszínű. Zoli félórán keresztül váratja a kollégáját, aki visszajön, és rámordul. Zoli búcsúzóul átölel, puszit ad, nyomatékosan puszilgat, ahogyan azok a haverjaim, akik majd megvesznek értem, és a hátamat, karomat is simogatja. Amikor az éves bevallást kértem el tőle, még nem gondoltam arra, hogy cirógatni fog.

Félgömbök, így hívja őket a pasim és labdázik velük. Az ő szemmagassága eleve ott van, mert picike. Jóképű miniférfi, örülök, hogy nem magas, a többi nő már elvitte volna, így megmaradt nekem. Tökéletes félgömbök. Ez az egy dolog tökéletes rajtam, minden más csálé. Csálék a fogaim, nyuszifogak. Aki igazán szeret, a csámpás fogamat is szereti. A lábamra sem vagyok különösen büszke, viszont azt kapásból észreveszem, ha valaki a lábkörmömet bámulja, azt is szokták, például a szántódi karosszéria lakatos. Felajánlja, hogy kilakkozza őket. Szakmai ártalom lehet, biztosra veszem, hogy porsevörösre fényezné. A miniférfit átölelem utoljára, amikor szakítunk. Feje az ikrek közé fúródik. Egy pillanatra boldog, azután könnyeivel pettyezi a pólómat. Emlékszel, zokogja. Emlékszem, simogatom a fejét. Ő egészen mást simogat a pólón keresztül, most és utoljára. Ilyenkor kancsalít. Nem tőlem búcsúzkodik, az is biztos, elviselhetetlen a természetem, mint a művészeké általában.

A nőgyógyász folyton rákot szűrne és nemcsak alul. Ki kell tapogatni, mondja, miközben két ujja közé fogja őket és szakértően vizsgálódik. Igaziak, kérdi, persze, doktor úr, száz százalékban azok. Minden a legnagyobb rendben, emiatt nem kell aggódni, mosolyog kivörösödve. Negyedéve is megnézte, már fel sem veszek melltartót, ha megyek, legyen meg az öröme, aranyos doki, kedves, árat sem emelt az elmúlt öt évben, mióta hozzá járok. Az orvosok különben is szeretik, a körzetinél mindig le kell vetkőzni derékig, akkor is, ha csak a fejem fáj. Már az ajtóban ledobom a felsőm, minek az oda, egyszer kapott egy helyettest, aki rámszólt, hogy nyugodtan öltözzek vissza.

Az ikrek örökifjak, nem látszanak rajtuk az évtizedek, ruganyosak, nem nyúltak meg. Néha kapnak pár lopott érintést, máskor könnyek csorognak rajtuk, férfikönnyek. Jegyezd meg, mondta anyám, ha egy férfi sír, azért a nőnek meg kell bűnhődnie. Igaza volt, alaposan büntetnek engem, némelyikük akkora szakértelemmel, mintha fizetnének érte. Végül úgyis meglágyul mind. Érintsük össze a szívünket, mondta a picike pasika, lábujjhegyre állt, és mellkasomnak nyomta mellkasát.

Jules féltve őrizte azt a zenedobozt, amit még fiatalon kapott testvérétől. Fel kellett húzni, és az Alouette nevű gyerekdal szólt belőle. Játékos, madaras mondóka a testrészekről. Olykor kicsit igazítani kellett a dobozkában lévő fémszerkezeten, mert azt mondják, hogy idővel az ehhez hasonló mechanizmusok lelassulnak.

Leharcolt fotelében ülve gyönyörködött a szelencében. Tekert rajta és hallgatta. Újra meg újra. A hosszú percek szinte már óráknak tűntek. Valahányszor felcsendült az égi vándorokról szóló versike, eszébe jutott az az ígérete, amelyet még halálos ágyán tett Basile barátjának. A szatócs akkor arra kérte, hogy amennyiben teheti, látogasson el Domenico Modugno szülőfalujába, és vigye el a szobrának lábához azt a lemezt, amelyet már karcosra hallgatott. Nem sokkal betegsége előtt ő is járt ott, de nem is gondolt bele, hogy akkor utoljára teheti meg az utat. Azért sem vitte magával a korongot. A vén vendéglátós szavát adta. Kamionos cimborájához csatlakozva tette meg a több mint 1700 kilométeres utat. Útközben többször megálltak egy-egy pihenőhelyen. Az éjszakát pedig az olasz Pescara város egyik kis szállodájában töltötték. Kora reggel indultak tovább, ugyanis Rémy kiszámolta, hogy legalább 4-5 órába fog telni nekik, míg odaérnek Polignano a Mare határába. Egy rejtett dél-olaszországi ékkő az Adria partjánál. Sziklákra épített házak szegélyezik, türkizkék habok ölelésében. A hosszú tengerparti promenádjáról megcsodálható az öböl. A távolból pedig kirajzolódik az olasz zene apjának is nevezett énekes és dalszerző, Domenico Modugno szobra. Aki kezét égbe emelve átkarolja szeretett városát.

– Most már nyugodtan meghalhatok – mondogatta az éltes főúr, miközben a sétány köveit koptatta.

Mielőtt odaért volna a főtér végére, betért a közeli Riviéra bárba. Az apró lokál 1955 óta áll a helyiek és a megfáradt vándorok szolgálatára. Itt stílusosan kikért magának egy Volare spritzet. Habzóbor, szóda és egy kis kék curacao likőr, az íze és a színe kedvéért. Édesen keserű koktél a legnagyobb helyi emlékére. Székéből látta a sziklákat, amelyről olykor a vállalkozószelleműek ugrálnak a mélybe. Itt értette meg, hogy miért is Volare, avagy Repülni lett végül a címe a mester leghíresebb szerzeményének. Rémy nem üldögélhetett vele, mert a közeli Bari kikötőjébe kellett visszarohannia. Ám ígérte, órák múlva visszatér, hogy közösen is koccinthassanak. Jules közben elballagott a harminc méteres emlékműhöz. Kis, hordozható táskalemezjátszó volt nála, amit még régiségkereskedő cimborája, Sébastien ajándékozott a számára. Az egyik közeli kávézó teraszán található áramforrás segítségével beüzemelte. Maga mellé tette a gramofont, felhelyezte Basile imádott hanglemezét, majd tekert a hangerőn.

A teret belengte a Volare dallama.

– A férfi, aki álmában kékre festette kezét és az arcát. Majd egyszer csak elrabolta a szellő, és az égig emelte. Az ilyen ábrándok szinte sohasem térnek vissza. Erről dalolt egykor a nagy Modugno. Legalábbis amennyire én értek olaszul. Ez most neked szól, Basile – mondta magában mosolyogva, majd megeredtek a könnyei.

Az emberek közben csodálkozva fürkésztek, és próbálták megfejteni, hogy honnan is szól a mámorító melódia.