Krimielemek és misztikus motívumok Tar Sándor Szürke galambjában

A gonosz álruhában él csak igazán.

(Michael John Moorcock)

 

Vasárnapot írunk, nem hétfőt a kövér Adél a halálát ette a születésnapi rántott húsban, mert a bátyja és az édesapja gyűlölte őt; orrán ás száján ömlött a vér ugyanígy végezte Lajos, a festő-mázoló; valamint Kocsis, a mentőállomás telefonügyeletese és még sokan mások hétfőn velük együtt már ötvennyolcan véreznek, de ki tudja, hányan haltak még meg az utcán, a mentőben, a hajléktalanok búvóhelyein és az ország egyéb, válogatott pontjain?

Így indul Tar Sándor Szürke galamb című regénye, mely olvasható akár az első magyar hard-boiled-regényként is, ám nem tisztán kemény krimi, és nem is bűnügyi regény, hanem valamiféle átmenet a kettő között. Erre utalhat a borítón nagy betűvel olvasható “bűnregény” felirat. A Szürke galambbal, mint krimivel több tanulmány is behatóan foglalkozik. Bánki Éva[1] a társadalmi regény és a krimi viszonyát boncolgatja; Benyovszky Krisztián[2] a “bűnregény” fogalmát igyekszik értelmezni, Dömötör Edit[3] pedig azt vizsgálja, hol és hogyan tér el a Szürke galamb a “szimpla” krimitől. Csendben megjegyezném: én magam is egyetértek azzal, hogy Tar Sándor valami egészen egyedit, a magyar irodalomban (eddig) egyedülállót alkotott. Egyedi, hiszen ez az “első, hagyományos krimi kiforgatásán alapuló detektívtörténet a magyar irodalomban”[4]. A regényben szorosan összefonódik a krimi és a misztikus szál, kapcsolatuk olyannyira erős, hogy a transzcendens erők jelenléte nélkül e krimi életképtelen lenne. A nem is igazán rejtett bibliai utalások át- meg átszövik a regényt, maga a bűntény ­ mely irreális és a “valóságos valóságban” elképzelhetetlen lenne , valamint a sok szálon futó mellékcselekmények  transzcendens erők jelenlétét sejtetik.

A hetedik napon az Úr megpihen, és nézi, mit teremtett. Most azt kell látnia, hogy egy szokatlan vírus kellemetlen hatásaként egyfajta  “tisztogatási folyamat indult meg odalent, a földön. A jól titkolt kívánságok teljesülnek – kár, hogy ez áldozatokat kíván, mert az ember olyan gyarló, hogy nem létező boldogságát mások lététől-nemlététől teszi függővé De ha már így esett, tényleg csak abban reménykedhetünk, hogy ha elhull a férgese, akik akadályoznak másokat a boldogulásban, örök béke és jólét köszönt a földre. Vajon ha ők a vérüket ontják, ahogyan egykor Krisztus kínhalált szenvedett értünk, ránk a jövőben idilli, gondtalan élet vár?

Az anyja vízzel locsolta a lány tarkóját, arcát törölgette, lent, a linóleumon nagy, véres vattacsomók, a kádban szintén, foltos törölközők mindenütt, Máriám.[5]

A kövér Adél minden idegszálával azon volt, hogy a születésnapján magába tömjön egy videónyi rántott húst ilyen módon igyekezett kompenzálni bátyja “előnyét”, aki bezzeg valódi videót kapott a születésnapjára. Ahogyan Bánki Éva írja, a regényben feltűnően sokat zabál mindenki. Valószínűnek tartom, hogy a mértéktelen evés nem csupán egy pótcselekvés, mely arra irányul, hogy a szereplők valamivel elüssék az időt Adél esetéből kiindulva azt kell feltételeznem, hogy valamiféle kényszeres igyekezetről van szó, melynek célja, hogy a lelki boldogtalanságot az anyagi világ javainak fölhalmozásával szüntessék meg. Ha nincs videó, akkor annyi rántott hússal, amely súlyban felér egy videóval.

Benyovszky Krisztián így mutatja be az első két fejezetet: “mozaikszerű történetépítés keretében kibontakoztatott életkép-sorozat”[6]. Hétköznapi emberek keverednek hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető helyzetekbe; gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt szabadul el a pokol, és a feszültséget csak növeli, hogy a bűntények áldozatai kisszerű polgárok.

A regény uralkodó eleme tehát a  “diszharmónia, amely ősidőktől fogva mérgezi a világot. Nem tudni, de a jelen helyzetet tekintve talán nem is számít, honnan ered az emberben gyakorlatilag önálló entitásként élo gyűlölet, mely csak arra vár, hogy valaki ellen elemi erővel irányulhasson akár mondvacsinált okokból is , és pusztulást hozzon. Hibáztathatjuk Évát, gyárthatunk elméleteket arról, hogy az első nő genetikailag hibás volt és talán egyetlen gén mutációja okozta a boldogságra való képtelenséget ez a gén pedig domináns volt és Éva valamennyi leszármazottjára tovább örökítette a hibát, mely nyomorba dönti az emberiséget. De hihetünk abban is, hogy a mindenkiben meglévő gonosz nem képezi elemi részét az embernek, nem biológiailag öröklodo alkotóeleme, csupán a Sátán egy rafinált eszköze arra, hogy kiirtsa az emberiséget és ez esetben megfékezhető, mert nem tartozik a természetünkhöz, csupán tanyát vert bennünk egy időre, de ez idáig szunnyadt a rendszerváltás “élesztette fel” a Gonoszt; legalábbis a regény így magyarázza.

Eljött a rendszerváltás: az emberek ismét dönthetnek jó és rossz között ahogyan egykor a Paradicsomban. Ha a jót választják, korábban csak a Paradicsomban megízlelt bőség köszönthetne újból a földre így tehát ez a vírus, amely teljesíti a legféltettebb kívánságokat, tulajdonképpen hasznos is lehetne Ám mivel az ember eredendően bűnös, nem azt kívánja, hogy képes legyen szeretni Adélt, hanem azt, hogy Adél pusztuljon el egyébként is kövér és csúnya.

A Sátán ezt látva valószínűleg nevet a markába, az Úr pedig a megoldást keresi. Vérre menő küzdelem folyik kettőjük között az emberi lelkekért, minden egyes személyért, a könyörületet pedig csak egy hajszál választja el a gyűlölettől, de egyelőre a Sátán bizonyul erősebbnek.

Ha valaki az ablak homályos üvegén át kívülről nézi az egészet, azt látta volna, hogy az asszony mindkét karjával az asztalra könyököl, a fiával szemben, és imára kulcsolja a kezét a gyerek tarkóján. Mint valami szelíd, vallásos tárgyú képen. Aztán valamit igazít az asztal lapjára támasztott kötőtűn, a hegyét a fiú egyik orrlyukához illeszti, majd hirtelen, nagy erővel belerántja a fejét. Többször. [7]

Jó és Gonosz játszmájának színterévé alacsonyodik a föld, a mindenkiben meglévő ellenétes erők összecsapnak, és szerdán már azt sem tudjuk, hányan élnek, hányan haltak; jelentéktelenné válik az ember ember volta, a kérdés csak az, melyik képzeletbeli listán szerepel a név: a  “már halottakén vagy a leendőkén?

A félelem a tetőfokára hág: nem tudni, ki az ellenség, kitől kell rettegni.

A galamb olyan volt, mint a többi, de Kéri úr azonnal látta rajta, hogy mégsem.[8]

Talán ez utóbbi sorok ragadják meg leginkább a regény feszültséggel teli hangulatának mibenlétét: Bánki Éva kifejti a tanulmányában, hogy senki sem az, akinek/aminek látszik: “ A Nyúlszájú nem nyúlszájú, hiszen maszkot visel. Malvin őrmester nem Malvin, hanem Sági Éva. Csiszár nem császár és nem is király, Néger, a roma kisfiú nem néger, Molnár főhadnagy csak hadnagy, hiszen visszaminősítették (viszont az elbeszélő többször is (fő)hadnagynak nevezi), Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai nevekre is hallgat.”[9]

Különleges továbbá a galamb, aki nem fehér. A szürke jelző valamiféle (be)szennyezettségre, romlottságra utal(hat), melyre már a cím felhívja a figyelmet. Legalábbis báránybőrbe bújt farkasra asszociál az olvasó, ha egy , a Gonosz által „megrontott” galambot képzelünk magunk elé, mely külsőre még idomul ugyan a társaihoz, ám a romlottság jelei már fellelhetők a testi jegyein.

 Hát miféle állat ez?[10]

Szebb, hatalmasabb, mint a többi természetes, hogy meg kell szerezni. Akárcsak a tiltott gyümölcsöt a Paradicsomban. A Gonosz ismeri az ember gyenge pontjait: tudja, hogy a birtoklási és feltűnési vágy erőteljesen jelen van majd minden földi halandóban, így hát olyan csapdát kell állítania, amelynek e két gyengeség birtokában az ember képtelen lesz ellenállni. A galamb csupán kérette magát ott turbékolt a közelben; Kéri urat senki sem kényszerítette arra, hogy egy marék eleséggel a kezében, óvatosan a közelébe lopózzon és becserkéssze magának a különleges példányt. Ha híján lett volna a birtoklási vágynak, nem ejti el a gyönyörű galambot, amelyről ő maga is azt sejti, hogy tenyésztett példány tehát: másé

Ez utóbbiak ismeretében már két erőteljesen meglévő, negatív tulajdonságát ismerjük az emberi fajnak: hogy alapvetően boldogtalan, és hogy azt hiszi, a boldogsága a külső körülmények függvénye. Ha XY meghal, boldog lesz; ha XY-t birtokolhatja, úgyszintén.

Goda Albert is úgy hitte egykor, boldog lesz Ilussal, ám az asszony nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem maradt más hátra, mint megszabadulni tőle. Albertnek gondja volt rá, hogy az asszonyt eltegye láb alól Jasával leereszkedett a pince mélyére (a pokolba?), eladta a lelkét az ördögnek, és Ilus elpusztult. Köszönet a rendhagyó hirdetésnek.:

                                   ***MEGUNTA? HÍVJON! KERESSEN!***

Mégis miféle hirdetés ez és ki adta fel?!   Bátyus és Jasa irreális figurák ahogyan Goda Albert, úgy én is azt érzem velük kapcsolatban, mintha egy másik valóság ide szakadt elemei volnának. Identitásuk kétséges: tudjuk, hogy nem ez a valódi nevük, de ezzel együtt azt is sejtjük, hogy sokatmondó álnevekrol van szó legalábbis Bátyus esetében mindenképpen. Egy báty az ember fölött áll: nagyobb és okosabb is nála, fel lehet rá nézni, a szava pedig szent. A remegő-reszkető Goda Albertet Jasa vezeti a földalatti, sötét folyosókon Bátyushoz. Meghátrálni és visszakozni már nem volna helyes ezzel a tettel alighanem kivívná az ember a bátyja megvetését.

A Gonosz erős és hatalmas, az egyszerű földi halandó fölött áll ám ha a Bátyus (mindenki bátyja) képében jelenik meg, azt kell hinnünk, hogy rokoni szálak fűzik az emberhez. Egyazon vér hasonló tulajdonságok. Az emberben is megvannak hát ugyanazon tulajdonságok, mint a bátyjában: csak éppen a hatalma csekélyebb, mert a kisebb gyermek mindig ügyefogyottabb de a maga eszközeivel a saját világában ugyanúgy eltapos és pusztít, ahogyan azt a Bátyus teszi nagyban.

A Gonosz tehát él, eleven a Jó pedig látszólag halott. Nem sok jelét  tapasztaljuk annak, hogy e regény szereplőiben az igazi, önzetlen, tiszta szeretet jelen lenne a szeretetük érdektol átitatott, önös, mással csak akkor tesznek jót, ha az a saját érdekeikkel nem ütközik.

Érdekes jelenet, amikor a házmester a keresztre feszített Krisztus-festményt nézi, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a lator megmozdul.

Amikor nézte azt a nagy hatású festményt, egy pillanatra az volt az érzése, hogy ott van ő is a képen, a színes tömegben, és azt látja, amit azok: Jézus halott, mozdulatlan, DE A LATOR LÁBUJJA MEGMOZDULT, riadtan nézett körül, látja-e még valaki rajta kívül, de akkor már üres volt a terem, a jelzés neki szólt. [11]

Miért a lator és miért nem Jézus lábujja mozdult meg? Talán a házmester romlott, és csak arra van kihegyezve a figyelme, hogy a Gonoszt meglássa számára a Jó halott? Vagy a lator lábujja valóban megmozdult?…

Ugyanakkor a halottnak minősített Vámos Péter, a házmester, felkel a boncasztalról, mert csak tetszhalott volt. Feltámadt volna? A feltámadással egyértelműen bibliai példára asszociálnánk, ám itt felmerül a kérdés: ez azt igazolja, hogy a Jó csatát vesztett a Gonosszal szemben? Később azonban leüti őt a részeg boncmester – alighanem ez az egyik legironikusabb jelenete a regénynek.

Na és ott vannak még az  Apostolok is éppen tizenketten, innen kapták a nevüket. Az iróniát csak fokozza, hogy közülük kerül ki a sorozatgyilkos. És akkor még nem beszéltünk a Kishercegről, vagyis a fiúról, akit meg kell menteni. A bibliai történet épp a fordítottjáról szól: a fiú az, aki föláldozza magát az emberiségért. Mi ez, ha nem a biblia történet kitekerése? Így fokozza Tar a káoszt?: ebben a regényben (majdnem) mindenki (el)vérzik, ám ezúttal az emberiség ontja a vérét…

A regény számtalan értelmezési lehetőséget kínál – és egy olyan jelentős alkotásról van szó, amely misztikus thrillerként is értelmezhető.



 

[1] BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX.

[2] BENYOVSZKY KRISZTIÁN, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről – In: Kalligram. 2003/II.

[3] DÖMÖTÖR EDIT, Nyomozás és olvashatóság.. Tar Sándor: Szürke galamb – In: Alföld. 2007/VII.

[4] BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX.

[5]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 8. pp, Magvető, Budapest

[6] BENYOVSZKY KRISZTIÁN, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről – In: Kalligram. 2003/II.

[7]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 23. pp, Magvető, Budapest

[8]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 23. pp, Magvető, Budapest

[9]  BÁNKI ÉVA, Hard-boiled-hagyomány a magyar krimiben – In: ÚjNautilus. 2008/IX

[10]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 25. pp, Magvető, Budapest

[11]   TAR SÁNDOR, Szürke galamb, 1996, 147. pp, Magvető, Budapest

VALAMI GYŰLIK, NAPJAINK VISSZÁJA, SZÓL A VÉGTELENHEZ (Versek)

 

 

 

 

VALAMI GYŰLIK

 

 

 

Valami gyűlik,

mint nyelv alatti méreg,

papír- és nyálrost, sorköz-üledék,

valami gyűlik,

időnk maradéka,

mondhatatlan vagy terményfölösleg,

 

valami gyűlik,

épen a nyelv alatt,

titokzatos, mint szerelmi érintés,

valami gyűlik,

fény a kéreg alatt,

aligha nem más, mint maga a hiány,

valami gyűlik,

szónak a némaság

nem ellentéte, pusztán egy fokozat,

valami gyűlik,

tested és testem közt

fölszámolhatatlan, sűrű-sötét űr van,

valami gyűlik,

ne mond meg, mi az,

ne mond meg, mi az, talán a szerelem,

valami gyűlik,

áttöri a szót és

fölmutatja az arcát a világnak,

valami gyűlik,

ami soha nem fogy,

szerelmi űr az, szótlan, buja hiány.

 

 

NAPJAINK VISSZÁJA

 

 

Mint hogyha lassan fölemelné arcát

az őrület, kifordult tenger,

napjaid visszája,

 

Közelítesz a végső intelemhez,

mélyzöldek, ím, a reménység

kútjai,

 

Eső utáni kert egy kórház mögött,

mélyzölden sötétlik

a vesződségek kertje,

 

És mintha, Uram!, arcodat fonná be,

rajta régi rúnák,

a borostyán illata,

 

Tüzet fog, és mint lángot nyelt madár,

koppanva esik a betonra

egy lélek,

 

Itt vagyunk. Előkerül egy könyv még

és a nevek, neveid, s a régebbi

tiltások,

 

Elfordulok, takarva arcomat s az arcod,

kifordult tenger, mag között

vad csíra,

 

Őrület, a tenger mély gödre látszik csak,

napjaid s napjaim

visszája összeér.

 

 

 

SZÓL A VÉGTELENHEZ

 

 

Ki tudja, hány választás marad el,

Miközben szól a vers a végtelenhez?

Kiürülnek a szó monstranciái,

Elmaradnak, míg kitartasz a csöndben.

Papír és pohár, tűnyi karcolások,

Akárhány mondat hiába adódik?

Végül is kinek, honnan, hová, miért

Adódik szó vagy vers a végtelenhez?

Egy ember fekszik, áll vagy járkál, boldog,

Tehetetlen, de harcát végigírja.

Lehetne annyi mondat, szó vagy írás,

Ahány lefolyik napján egy végtelennek.

Ha élni akar, megbocsátod neki

Üres időd, ha csöndben végigírja?

S úgy kerülnek eléd még e szavak,

Madártoll száll, hol ablaknak verődik.

Kívülről könnyű látni éjeinkbe,

S könnyű látni innen magasságod?

Alszom-e, mikor, ki tudja, hogy – szólok?

S szólás ha rémlik, szó a végtelenhez?

Alkonyodik, nem rosszabb ez annak,

Ki a sötétséggel harcát végigmondja,

Kifordítja arcát a sötétnek,

S úgy néz az éjbe, mintha tükör volna.

 

Morris Methales szabadsága

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, anyád ellenségét, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz bele illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Körvonalazlak: cigány vagy, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, ámde még bőven vállalható slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed, továbbcsúfítva a frizurád. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. Felálsz, összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen motoszkáló csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, már érzed? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár néz ki rád. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy állítod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseire vadászva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – végig nyaltam és csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és az állati ösztönökből és a kristályok hidegségéből. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a megférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hát ha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajtával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmivétenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, itt hódítás lesz. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én. De te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. (Azon az estén a Csodaszarvas megmakacsolta magát, és más univerzum felé vette az irányt, később senki nem látta többé) Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elhaló lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átfut a tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem. Elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

Tériszony.

“Kerge kis versemre az adott alapot… ”

Kovács András Ferenc gyermeki átváltozásai a líra eszközével

Kortárs gyermekirodalmunk egyik ikonjaként tartják számon Erdély és Magyarország szerte Kovács András Ferenc író- költőt, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjét, aki a tavalyi év folyamán tett kalapot a líra buksijára, a Hajnali csillag peremén című gyermekvers kötetével, amolyan “kis vásott gyerkőcként”, aki megtréfálja a közönségét, gyermekverseiben egyszerre szórakoztat, fricskáz, kritizál, felemel, és labdázni kezd gyermekkel-felnőttel egyaránt.

Hogyan csinálja? Hogyan sikerül neki ez a játék? Miként tud hatással lenni az olvasókra? Milyen játékszereket faricskál a líra fájából? A gondosan kiválogatott szavak ismétlődése, közérthetősége és paradox mód egyszersmind többértelműsége szöget üt a felnőttek fejében is, hiszen annyira más szemmel tárul elénk a gyermeki világ, annyira kézzelfoghatóvá, egyértelművé, szinte tapinthatóvá válik a gyermeki hit és érzésvilág, az álmok, a vonzódás a természet kincsei iránt, egyszersmind mindaz, ami a gyerekszobát körbelengi, ami megmozgatja a tárgyakat, varázserőt ad minden gyermeknek. Alkalmasint kikandikál azonban a meglett férfi arca a sorok mögül, azé a férfié, kinek hatalmas tiszta szemében máig is élénken él a kisfiú, aki szinte önmagától kérdi: “ Merre repülsz, barna bogár,/ mondd, hova szállsz, mondsza, ki vár?”

Megkapó szavak, játszik a lelkünkkel, táncol és táncba hívja az olvasót. Amolyan rejtett színészként, ahogy önmagát is már nevezte, egyszerre valósítja meg a színpadi mimézist, amint átalakul a játszópajtásunkká, olykor visszatér a komoly felnőtt énjéhez, máskor meg mintegy rendező az olvasónak kínálja a főszerepet, megint máskor csak elmorfondírozik magában: “ Barna bogár, mért menekülsz, / ujjbegyemen mért le nem ülsz?” Ez már nem a gyermekkel-gyermekként játszani akaró költő hangja, ez már maga az ember, az örök, metamorfózisra kárhoztatott, menekülésre szorított ember kiáltása, halk puha pihébe burkoltan, az önmagát is megkérdőjelező, az életét újraértékelő felnőtt intellektüel kérdése hozzánk, önmagához, az élethez.

Felsejlik ebben a sorban a célkeresés problematikája, a céltól való elmenekülés, a vágy a megismerésre, önmaga megismerésére. Lehet az interpretáció pontatlan, hiszen a költőt személyesen nem sikerült megkérdeznünk, mindazonáltal, pontosan ebben rejlik KAF vitathatatlan egyedisége: úgy kérdez, hogy játszik, úgy játszik hogy él, és úgy ír, hogy továbbél bennünk. Humora átsegíti a bajokon: “A kecske hegyre megy, / s a farka megremeg, / mert az élet, kecske-élet, / élet oly remek!”

Másutt meg fanyar házassági karikatúrát kínál nekünk: “ Kilenc tyúk jut egy kakasra, / kikeri-kitt-kott, / hogy is hágna fel a kasra:/ kikeri-kitt-kott? Ha kilenc tyúk jut reája:/ kikeri-kitt-kott, / nem lehet nyugodt világa, / kikeri-kitt-kott. Mind a kilenc kárpál, kapar, / kikeri-kitt-kott, / mind a kilenc mást akar:/ kikeri-kitt-kott!” A politikának is odaprüszköl, csak éppen rímekbe ágyazza a kommunista daliák ideológiájáról alkotott véleményét: “ Mumuroa híres város: / felvirágzott főterén/ három hasas húsdarálón/ biciklizik négy tehén. (…) Két patával pedáloznak, / Kettővel meg fékeznek: / négyen negyven éve jönnek, / de meg mégsem érkeznek…” 2008 tavaszán, Nagváradon, a Törzsasztal vendégeként a következőket vallotta a költő erről a verséről: “ Kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van. Kányádi és nemzedéke is eljátszotta a bujócskát a rendszerrel, már az ötvenes évektől kezdve a gyermekversekbe rejtették azt a valamit, amit nyíltan nem lehetett kimondani, a rendszer ellenes érzéseiket, szóval mindazt, amit a felnőtt olvasóknak szántak. A nyolcvanas években írtam ezt a fricskámat a dicsőséges rendszerről. De hát a tehenek, bárhogy is pedáloznak, tudják, hogy végül úgyis a vágóhídon kötnek ki. A haza sólymairól kértek tőlem is verset, hát én inkább más állatokról írtam, ha már a sajtra éhező egerekről nem engedtek amolyan aesopusi verseket, meséket írnom.”

Ez a kötet Kovács András Ferencnek immáron a kilencedik gyerekeknek szóló könyve. Három évtized műveiből válogat, főleg az 1980-as és 1990-es években keletkezett verseket tartalmazza, mindemellett azonban új versek is fellelhetők benne. „Költészetét a hagyomány és történetiség modern megjelenítőjeként, az európai költészeti örökség és az újító szellem találkozásának egyedülálló változataként értékeli a kritika. Gyakran más személyiségek álarca mögé bújva szólal meg – ezek lehetnek hajdan-létezők vagy kitaláltak; néhány alteregót ő maga teremtett meg magának. Illik rá azonban a “tudós költő” (poeta doctus) kategória is, de épp így nevezhetjük nyelvbűvésznek, szenvedélyes filológusnak is. Versei szerteágazó kultúrtörténeti és művészeti utalásrendszerük miatt olykor felkészült, beavatott befogadót feltételeznek. De alapvető érzelmi és szellemi üzenetüket minden olvasó ember be tudja fogadni, aki olykor engedi magát beleveszni a végletekig kifinomult képrendszerbe, máskor meg hagyja, hogy magával ragadja őt a sodró erejű lírai beszéd.”

Magát gyászolja…

1. Mi az oka, hogy valakiben, akit ötven esztendős koráig irodalomtörténeti szövegei kapcsán ismerünk, hirtelen megszólal a költő hangja is? Más szóval: miért éppen most?

 

MVL: Az utóbbival kezdem: élet- vagy inkább halottrajzi adat Kutyánk halála. 2002 augusztus 9-dikén történt a pismányi kertben, ahol az év kellemesebb részét töltöttük Dalmatánkkal. Kutyánk hosszú öregség után távozott oda, ahol a valódi végtelen, az öröklét húzódik; ha azt kérdezi tehát, hogy a költői megszólaláshoz mi a közvetlen indíték, akkor azt felelem, a Kutya halála. Mindaz, amit ez halál jelentett nekem. Ezt pontosan tudom; arra viszont nem tudok kielégítő választ adni, hogy a megszólalás műfaja miért éppen a vers lett. Vagy ami végül is kikerült a kezem alól, miért a költészet tartományába tartozik.

Ezzel együtt sem akarok megtéveszteni senkit: már a korai hónapok alatt látszott, hogy amit írok a régi és hagyományos halottsiratók formáját ölti, követi majd. Naiv és pogány szövegmondás a létről, az életről, a halálról. Ez lett végül a Kilazult kő című kötet.

 

2. Mennyi idő termése a szöveganyag, mi alapján kerültek éppen ezek a költemények a debütáló kötetbe?

 

MVL: 2004 nyarán kezdtek sorok, két-sorok képződni papír-fecniken, éppen olvasott könyvek margóin, borítóin, jegyzetlapokon. A szentendrei kertben kezdődött ez is. Ez a helyszín, ez a kert változott át a halál kertjévé, Kutyánk halálakor. A kezdet kezdetén sem versre, sem kötetre nem gondoltam; amire készültem, és készülök azóta is, prózakötet, de erről korai beszélni. Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: kiváltképp nem gondoltam „debütáló kötetre”, mivel nem a költői megjelenés, vagy szerénytelenebbül, „a költői jelentkezés” volt a célom. Ötven fölött már nem számítanak a fölösleges hiúságok; vagyis a Kilazult kő esetében azt történt, amit az első kérdésre adott válaszomban megfogalmaztam.

   

 

3. Egy beszélgetésben hangzott el ez a mondata: „korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni”. Része ez valamilyen élet- vagy halálfilozófiának?

 

MVL: Így van. Meghatározó volt, hogy korán láttam halottat; ott voltam abban a helyiségben, ahol Nagyapám meghalt. Emlékszem arra, mi történt. Hat évesen találkozni a halállal, látni, hogy egy élet befejeződik, több mint kísérteties és megrázó esemény; továbbá megérezni valamit abból, hogy a halál puszta ténye, az élet elmúlásának visszavonhatatlansága mit vált ki azokból, akik tovább élnek, a hozzátartozókból, egész életemre rányomta bélyegét. Gondolhatja, hogy ez az élmény – akarom, nem akarom–, elkísér a síromig. De elárulom: sosem törekedtem rá, hogy átgyúrjam, regényesítsem, irodalmi élményeimmel helyettesítsem, főleg pedig az nem, hogy megszabaduljak tőle. Hogy úgy tegyek, mintha nem lettem volna részese gyerekfejjel a pillanatnak. Nem felnőttes meggondolásból jutottam erre a következtetésre; túlérzékeny gyermek voltam, vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol néha úgy éreztem, minden mese szörnye fölfal engem… Vidéken sokat járnak az emberek a temetőbe; gyermekkoromban sok temetésre vitt el magával a Nagyanyám. A kanizsai hidegházban nem féltem a koporsóban fekvő halottól, nem borzongtam soha… 

Van-e valamiféle élet-vagy halálfilozófiára hajazó gondolat abban, hogy a „halottaktól nem kell félni”? Nem tudom. A Kilazult kőben azt mondom el, hogy mit gondolok az élet és a halál elválaszthatatlanságáról. Ehhez annyit: a földi életet kolduslétnek érzem, amit kapunk, koldus-alamizsna — attól a Kosztolányi által megfogalmazott „Ismeretlen Úrtól”. Vagyis nincs miért elejteni bármit is magamtól, ha már egyszer az velem történt meg. Továbbmegyek: azt gondolom, örvény fölött telik el az életünk. A többit az olvasóra bízom; döntse el ő.  

 

4. A Hiába miért volna- című költeményben egy Weöres-idézettel „magyarázza” a Dalmata halálára keletkezett versek nagy számát. Úgy érezte, meg kell okolnia?

 

MVL: Most megfogott; amikor a Weöres-idézetet beillesztettem a versbe, nem gondoltam erre.  Weöres költészete, mondanom sem kell, akárhányszor olvasom, nagy hatással van rám. Az ember, mi tagadás, esendő. Lehet, hogy valami dolgozott a tudatom mélyén, támasztékot akartam, megerősítést, ha tetszik „magyarázatot”, mástól, egy igen sokak által méltányolt irodalmi fenoméntól. Lehet. Ezt utólag nehéz rekonstruálni. Nem is törekszem rá; a kötet visszhangjából egyébként arra következtetek, hogy a Kilazult kő, mint kötet-egész, mások számára a siratás archaikus formáját idézi föl, és ebben nem mellékes körülmény, hogy fő-halottam a Dalmatánk. Egyik kedves – szakmabeli — barátom, Sebes Katalin erről a mozzanatról egyenesen azt írja e-mailjében: „szépek a dalmatasiratók — nemcsak a versek, de az is, hogy nem embert, hanem kutyát sirat — ahogy mondani illik — a költői én —-, ám végtére is az ember minden lény elsiratásakor magát gyászolja: ilyen egoista az ő természete”.

 

 

5. A kötet nagyon tömör, nem igazán engedi az olvasót fellélegezni. Csak egy-egy pillanatra, például a Vágj át a sűrűségen című versben csillan fel a halál világából való kitörés lehetősége. A kötet utolsó mondata viszont ez:”kő-jelenlét fuldokol/koporsódeszkák iszonyatában.” Ebben van némi ellentmondás.

 

MVL:  A kérdés első felére a következő a válaszom: mint mondtam a Kilazult kő vers-együttese a halottsirató műfajára hajaz; innen a költemények tömör, vágott és nehéz karaktere. Hiába áll hosszabb-rövidebb szövegekből, egybe kell olvasni az egészet, mert akkor „adja ki”, és fedi föl magát; azt is mondhatnám, hogy a Kilazult kő akkor találja meg a saját súlyát. Az idő előre haladtával egyre inkább így gondolom ezt, bár a kötet megjelenése előtt sem forszíroztam, hogy folyóiratokban egyenként megjelentessem őket.

A kérdés második része ellenben már belenyúlik a kötet utóéletébe.  Értelmezés.  Ezért ehhez, engedje meg, hogy ne fűzzek kommentárt.

Szerzői örökség

–- Reviczky Gyula Apai örökség című regénye(i) –
Reviczky Gyula a magyar irodalmi kánonban, ha periférikus pozícióban is, de jelen van. Kronologikus áttekintésekben Komjáthy Jenő „szomszédjaként”, és Ady Endre (egyik) előzményeként szokás megemlíteni. Ez (utóbbi) lehet annak az oka, hogy a középiskolás tankönyvek csak verseit tárgyalják, valamint Szerb Antal sem említi meg irodalomtörténetében az Apai örökséget és Reviczky másik kisregényét, a Selyembogarat sem.[1]
Mai szemmel nézve viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a Reviczky-ouevre kiemelkedő darabja az Apai örökség, és nem a versek. Ezt támaszthatja alá, az Osiris diákkönyvtár sorozatában megjelenő Reveczky-kötet, ahol az Apai örökség szerepel a kötet elején, és csak utána következnek a lírai művek.
Reviczky (tartalmilag) meglehetősen homogén életművet hagyott maga után. Az életrajz, a két hasonló felépítésű verseskötet (Ifjúságom, Magány) és az Apai örökség két változata megannyi átjárási és összehasonlítási lehetőséget biztosítnak mediális szempontból. A már említett osirises Reviczky-kötet szakítva a hagyománnyal és ellentmondva az „utolsó kéz” elvének az 1887-es végleges verzió helyett, az addig szinte elérhetetlen 1884-es változatot közli. Császtvay Tünde indoklása szerint a korábbi, egyötöddel hosszabb verzió, azzal, hogy tartalmazza a második verzióból feltehetőleg kritikusi vélemények miatt törölt részeket, árnyaltabb képet ad a főhősről. Az egyetlen – a főhős anyjáról szóló – bővítést és a regény 1887-es zárlatát Császtvay a szerkesztői utószavában közli.[2]
            A második változat előszavában Reviczky nem reflektál a legfontosabb, a regény lezárását érintő változtatásra:[3] az első verzió Tibor öngyilkosságával zárul, a második nyitva hagyja a befejezést. Kunkli Enikő mutatott rá, hogy az első változat befejezését nem érte anno kritika, az öngyilkosság elmaradását pedig következetlenségként értelmezték.[4] Kunkli, az említett osirises kiadás előtt egy évvel, az Irodalomtörténetben publikált Reviczky-tanulmányában ennek változtatásnak a megindokolására vállalkozott és – véleményem szerint – meggyőzően érvelt a második, mint következetesebb változat mellett. Kunkli alapos elemzés alá veti a főhős, Fejérházy Tibor, a főhős kitartó barátja, Burda Tódor és az elbeszélő elbeszélései folyamán képződő identitásokat. Elemzése szerint, az első változat elbeszélője Tibor (következetes) öngyilkosságán keresztül Tódornak igazat adva, vele megegyező véleményre helyezkedik, ezzel didaktikussá téve a művet. A második változatban ezzel szemben az elbeszélő narratív identitása Tódor megkonstruálódó és Tibor megkonstruálhatatlan önelbeszélése/identitása közötti mozgás (játék) eredménye. Így a narratív identitás egyszerre jeleníti meg a két szereplő önelbeszélését/ön-el-nem-beszélését, ugyanakkor reflektál Tódor önelbeszélésének ingatagságára, ezzel enyhíti a kontrasztot Tibor és Tódor önelbeszélései közt.[5]
            Kunkli következtetése szerint, a változtatás nem visszakanyarodás Jókaihoz, mint ahogy azt Szilágyi értelmezte, hanem a Jókai nevével jelölhető irodalmi hagyomány folytatása.[6] Azzal, hogy Fejérházy egy korábbi (nemesi) világrendből kiszakadva, kódváltásra való képtelensége mellett kutatja önelbeszélésének lehetőségeit – Kunkli szerint – gyengíti a turgunyevi „fölösleges emberrel” kimutatható párhuzamokat.[7] Emellett rámutat Szilágyi azon meglátására, hogy a második változat azzal, hogy nem mutat be teljes életutat, eltávolodik a Bildungsroman műfaji hagyományától.[8]
            Bár Kunkli tanulmánya teljesíti, amire vállalkozott, közel sem zárja le a kérdést. Amikor Kunlki Tibor egy (számára) letűnt korhoz kapcsolódó ugyanazosságát imaginárius jelenbeli totális önmagaságként értelmezi, nem számol (érdemben) azokkal a szöveghelyekkel, ahol Tibor egy Rousseau-i társadalomnélküliségről álmodozik. (pl. „világból kirohanni (…) {oda} ahol nincsenek emberek, ahol nincs etikett” <70.>) Talán érdemes lenne összeolvasni a művet de Man Narcisse és Pygmalion elemzéseivel.[9] (Sejtésem szerint főleg Tibor és Ágnes kapcsolatában lehetne termékeny egy ilyesmi elemzés.) Ha jól értem de Man ezen Rousseau-elemzéseit a nyelv társadalomelőttiségére alapozza, ezzel a Kunkli által felhasznált ricoeuri origó helyett talán egy másik kiindulópont lehetne de Man írása. Erre jelen dolgozat keretein belül sajnos se idő, se tér nincsen, ezért dolgozatom hátralévő részében egy másik a regény olvasása közbeni impressziómnak járnék utána.
            Kunkli szándékosan egy leegyszerűsített séma (Tibor – Tódor – elbeszélő) szerint vizsgálta a regényt, arra azonban nem volt szükséges reflektálnia, hogy az elbeszélő identitása/önelbeszélése sokkal bonyolultabban konstruálódik. A regény (a korábbi változata is) számtalan helyen tartalmaz függő idézeteket, amelyek alkalmanként megfejthetetlen játékba húzzák bele az olvasót. A függőidézetek és a nagyszámú (főként Tibor önelbeszéléséből származó) irodalmi allúzió között egy az én meglátásom (vagy megérzésem) szerint egy új elbeszélői pozíció van kialakulóban, ami talán „modernebb” is a Jókai-formulánál.
            A Mikszáthnál dominánssá váló szabad függőbeszéd, mint a rögtön citált részlet is mutatja, csak egy szólamot olvaszt magába, amelyet egyfajta „közvélekedésként” szokás értelmezni:
„Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával![10] (kiemelés tőlem – Ádám)
Reviczky kisregénye Mikszáthnak a sikert meghozó 1881-es és 1882-es kötetei után egy-két évvel egy sokkal összetettebb elbeszélői szólamot mutat. A (néha zárójellel elkülönített) függőidézetek hol beazonosíthatóan, hol beazonosíthatatlanul vezetnek be egy-egy új nézőpontot a narratívába. Az alábbi példában, amit szándékosan nem lőttem el a de Man-elemzéssel való esetleges párhuzamba állításkor – ide tartogattam – nem igazán lehet eldönteni, hogy Tibor „vademberként” történő megnevezését kinek köszönhette:
„Este beszéd közben fölemlítette Tódor, hogy Ágnes reggel elutazik, s hogy nagyon szeretett volna a vademberrel (így nevezte Tibort) találkozni.
A vadember nem válaszolt. Visszavonult szobájába…” (111.)
Az Ágnestől, vagy esetleg Tódortól származó megnevezést („vadember”) az elbeszélő rögtön beépíti az elbeszélői szólamába.
            A következő példában az apa szólamát veszi át az elbeszélő:
„Mikor Vilmuska kiment, Fejérházy átszellemült tekintettel fordult Tibor felé, s így szólt hozzá:
         Szeresd ám! Az egy kincs, egy drágagyöngy! Mondom, szeresd őt!
A drágagyöngy ismét belépett. (…) A drágagyöngy saját kis kövér kezeivel előhúzta a szoba sarkába letett csomagot…” (17.)
            A zárójeles beékelések az elbeszélői szólam összetettsége mellett és sokszor az által a regény sajátos humorának a hordozói is. Az alábbi esetben az elbeszélő ahelyett, hogy átvenné az „új anya”, Vilma kifejezését, eufemisztikusan reflektál rá:
„Sokszor célzásokat tett férje előtt, hogy kár volt így elpazarolni nyolcezer forintot néhány hónap alatt. Ő ugyan nem sokat élvezett belőle. Az a néhány rongy! (Selyemruháit értette.) No bizony!” (24.)
A fenti esetekben, véleményem szerint, a játékosság és a humor előnybe kerül a narratív identitás következetességével szemben. Úgy érzem, pont ez – hogy összetett függőbeszéd-rendszere közelebb áll a háy-i sémához, mint a mikszáthihoz – teszi ma is élvezetes olvasmánnyá az Apai örökséget. Ez a narrációtechnika ugyanis rokon vonásokat mutat Háy János novellisztikájával. Háy A Pityu bácsi fia című művének novella változatában hasonlóan jár el.[11] A novellában látszólag a főszereplő (fiú) nézőpontján keresztül értesülünk a történetről, egyes szöveghelyeken azonban elbizonytalanodik az elbeszélői szólam látszólagos homogenitása. A főszereplő apját következetesen „fateromnak” szólítja, csak a novella fele táján értesülünk a következőről:
„És te mi leszel? – kérdezte a Pityu bácsi, és a szavak közben olyan barátian dirr-durr: megverdeste a vállam, ami azt jelentette, hogy nagyon szeret engem a Pityu bácsi, és a haverjának tart, mert itt, Pesten nem úgy vannak a fölnőttek meg a gyerekek, hogy magázódnak például, csak mint a haverok: szia öreg – ezt mondják egymásnak, ha találkoznak, meg helló fater, ilyeneket, nem hogy édesapám.” (a kiemelés tőlem – Ádám)
            Reviczky elbeszélője a szereplők egyéni szólamának beépítésével, csak ironizált azokon, Háynál azonban már nagyobb a tét, az ő elbeszélője az bizalmas „édesapám” megnevezés helyett a távolságtartóbb „fateromat” használja, ezzel eltávolodik az apai örökségtől, megtéve azt a lépést (és kódváltást), amire Reviczky hőse a kisregény egyik változatában sem volt képes. Ennek a szólamokat összefonogató narrációtechnikának ragyogó példája a Háy-novella zárójelenete. Ezzel zárom dolgozatomat:
                              
„Lassan jutott egyik helyről a másikra. Volt tíz perc, mire abba a végébe keveredett, ahonnét a nagyapám a szénát szokta hurcolni. Először olyan volt, mint mindenütt, talán egy kicsit jobban rugózott. A harmadiknál csusszant meg az eresz, aztán hirtelen szakadt le a kazal oldalán, a Pityu bácsi fia homlokkal követte lefelé, még nevetett, hogy milyen jól megcsúszik az egész, milyen finoman siklik, mint egy szánkó, amikor aztán a szénahúzó villa egyik csáklyája elkapta a bal szemét, és a szemüregen át beleszaladt az agyába – mondták később az anyjának, a középső csak kicsit fúródott a homlokcsontba, s a szélső nem is sértette komolyan, alig karcolta a bőrt.”


[1] A 2007-es Magyar irodalom történetei című esszé és tanulmánygyüjtemény is csak Komjáthynak szentel külön fejezetet. Ha ez a mérvadó, akkor Reviczky nem része a kánonnak!
[2] Császtvay Tünde, Szerkesztői utószó = Reviczky Gyula, Apai örökség / Válogatott versek, Budapest, Osiris, 2005, 376-377. Az oldalszámokat az alábbi kiadás alapján adom meg.
[3] Uo., 375.
[4] Szilágyi Márton, Egy átírás tanulságai – Reviczky Gyula Apai örökségének két változata, Alföld, 1994/10, 57-68.
[5] Kunkli Enikő, A szereplő jelleme az elbeszélés sorsa – Narratívaképződés és értelmezésbeli következményei Reviczky Apai örökségében, Irodalmotörténet, 2004, 485-510. Egy rövid megjegyzés erejéig kitérnék egy, a regény kétváltozatúságát érintő érdekes szakmai paradoxonra, amivel egyben meg is indokolnám jelen dolgoztom címének áthúzott ’i’ betűjét. Az Apai örökség-elemzések rendszerint örömmel veszik, hogy a regénynek két változata is van, ennek ellenére feltett szándékuk az egyik változatot illegitimálni. A dolog megérne egy metaelemzést, mint ahogy valószínűleg az én szerény javaslatom is, amit csak itt lábjegyzetben vetnék fel: szerintem az lenne a legjobb megoldás, hogy – szerzői örökségként – a regény két változatát egy regényként fogadnánk el. Ennek megvalósíthatóságát kétféleképpen tartom lehetségesnek a gyakorlatban: 1. az osirises kiadáshoz hasonlóan az egyik szöveg teljes közlésével, hozzácsatolva a másik szöveg eltérő részeit. Egy bátrabb író-szerkesztő akár egyfajta elegyítéssel is megpróbálkozhatna – hiszen a kortárs olvasási stratégiák alkalmasak arra is, hogy egy művet két (vagy akár több) befejezéssel is értelmezni tudják. (Vö.: Latzkovits Miklós, Laboda, Budapest, Magvető, 2008.) 2. A második megoldásnak azt tartanám, ha párhuzamosan tenné egy leendő kiadó elérhetővé a két szöveget. Tükörszerűen, ilyesmi.
[6] Uo., 509.
[7] Uo., 486.
[8] Uo., 502.
[9] Paul de Man, Én (Pygmalion) = Az olvasás allegóriái, Budapest, Magvető, 2006, 188-219.
[10] Mikszáth Kálmán, A néhai bárány = Tót atyafiak – A jó palócok, Budapest, S. O. S. Diákkönyvtár, 1992, 97.
[11] Háy János, A Pityu bácsi fia = Élet és irodalom, 2002/35.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info