“Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen vizsgálni és (újra)értelmezni kell, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni.”
A múlt heti írásban egy kicsit a társadalom szempontjából próbáltuk megpiszkálni a hajléktalanság problémáját. Most inkább az egyén viszonyrendszerére próbálunk fókuszálni. A fő kérdéskörök, a hajléktalannak mint személynek a helyzete, a hajlékkal rendelkezők pozíciója és végül a döntéshozók problematikája lesz. Igen, ha a hajléktalan ellentettjét vesszük, akkor egy ennyire furcsa terminust kapunk.
Kezdjük a hajléktalanokkal, akikről újra szögezzük le hogy így egy csoportban végtelenül nehéz bármiféle releváns állítást megfogalmazni a csoportheterogenitásuk miatt. Ezért jelen esetben is csak pár nem univerzális tényre próbálnék rávilágítani, és néhány gondolatfoszlányt felvetni. Az egyik a cím magyarázata, mivel sok szempontból ez egy erősen kritizálható megfogalmazás. Arra gondolok egész pontosan, hogy sokan próbálnak úgy tekinteni a hajléktalanokra, hogy ők nem is hétköznapi emberek, hanem valami alacsonyabb létformáját testesítik meg a civilizált embernek, akik elveszették azt a képességüket, hogy a civilizáció részesei lehessenek. Ez minden valószínűség szerint nem így van. Minden bizonnyal vannak személyek, akik betegség, vagy szenvedélybetegség miatt megrendült elmeállapottal élnek hajléktalan életet, de ez más nem hajléktalan embertársunk esetében is előfordulhat. A kettő nem egymás feltétele és összekeverésük jelentős mértékben meggátolja mind a hajléktalanok megértésének, mind magának a hajléktalanság jelenségének a megismerését. Maga a hajléktalan lét sok esetben nagyon is logikus és rengeteg ismeretet magában rejtő racionális cselekvési láncolatot követel meg az embertől. Aki nem hiszi, egy pillanatra álljon meg és próbálja elképzelni, hogy mit csinálna ha ne adj Isten hajléktalanként kellene élnie, hol és mit enne, hol aludna, honnan szerezne ruhát, hogyan közlekedne, ha koldulna, akkor azt hol és hogyan tenné, miként próbálná megvédeni magát az erőszakos cselekményektől stb. A hajléktalan is ember, és egyáltalán nem a civilizáció alatt, hanem csak annak egy végpontján áll. Nem biztos, hogy életkörülményei sokkal rosszabbak, mint egy községi lakosnak, aki munkanélküli, közszolgáltatásokat már nem tud igénybe venni és nincs művelhető földje, viszont van egy lepusztult háza. Nem véletlen, hogy a hajléktalanok a nagyvárosokban, városokban élnek, még akkor is, ha nem ott éltek korábban. A nagyváros az a terep, ahol a leginkább megvalósítható a hajléktalan életforma.
De azért mégis belekerült zárójelben a címbe a volt szó, miért is? Elsősorban arra akartam ezzel utalni, hogy nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a hajléktalanok nagy része nem született hajléktalan. Legtöbbjüknek volt valamiféle nemhajléktalan élete, és az életük folyamán magán vagy társadalmi okok következtében váltak csak hajléktalanná. Könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan hajléktalanok, akikkel először életünkben még nem hajléktalanként találkoztunk hanem, mint munkással, tanárral, stb. Akkor még nem tűntek fel, nem gondoltunk róluk semmit. Ugyanolyan embernek tekintettük őket, mint magunkat. Ezért azt is érdemes mindig figyelembe venni, hogy a hajléktalanok jelentős része nem volt mindig kívül azon a társadalmi normarendszeren, amiben mi élünk, ők is ismerik és értik azt. Talán ők is egykor még adtak egy 100-ast egy hajléktalannak. Szóval nem biztos, hogy célravezető a hajléktalanokat más típusú embernek kezelni.
Mit tehetnek azok az emberek, akik nem hajléktalanok, a hajléktalanokkal/ért? Nem célom semmiféle erkölcsi kiskátét összeállítani, pár kérdést próbálnék körbe járni. Főszabályként annyit vetnék fel a fentiek szellemében, hogy viselkedjünk velük úgy, mint emberekkel. Se több, se kevesebb nem szükséges, mivel felelősségünk és lehetőségeink eléggé korlátozottak. Persze, hogy mit jelent emberként kezelni, az már mindenkinek a maga viselkedéséből következik. A legfontosabb, hogy ne kezeljük őket egy egységes csoportnak, és ne tartsuk más embereknek. De azt sem szabad engedni, hogy túlzott frusztrációt okozzanak, hogy azt gondoljuk, személyesen kell nekünk megmenteni minden hajléktalant, ez ugyan egy nemes gondolat, de kivitelezhetetlen és éppen kivitelezhetetlenségében veszélyes is egyben. Szétoszthatjuk vagyonunkat, de ez csak ideig óráig oldja meg a problémájukat. És sokszor a pénznél többet jelenthet a törődés, egy pár szó. Sokat lehet azon vitázni, hogy mennyiben érdemes adni pénzt, vagy élelmiszert kéregetőknek, vagy ezeket az adományokat csak speciális, erre szakosodott szervezeteknek érdemes-e adni. Lehet hallani hajléktalanokat fel- és kihasználó maffiáról, adományokat elcsaló segélyszervezetekről, az aprót a kocsmába vivő csövesekről, stb. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, végiggondolnia, hogy ha akar, akkor miként próbál meg segíteni embertársain. Nem gondolom, hogy lenne egy minden esetben, és mindenki számára üdvös forma, és azt sem, hogy ne lehetne bármilyen jó szándékkal visszaélni. Lehet félni és félteni az adományokat, de a félelem miatt nem segíteni, talán még rosszabb, mint átverés áldozatának lenni. Ugyanakkor ameddig lehetséges, és tolerálható, próbáljuk meg elfogadni azt az életformát amit élni kényszerülnek, nem azért mert ez egy jó életforma, hanem azért mert ez egy szükségéletforma, a hajléktalanság felszámolásáért tegyünk, ne a hajléktalanok ellen. Ne akarjuk büntetni őket, azért amik, amíg azt tisztességgel viselik. Fel kell tenni a kérdést, miért lehetséges a hajléktalanság, és mit jelent hajléktalannak lenni. Ha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor nem a hajléktalanság problémájának a kérdését fogjuk megoldani, hanem a saját életünk, és a saját világunk fog tisztábban látszani előttünk. Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen kell vizsgálni és (újra)értelmezni, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni. Ellentmondások, és burkolt féligazságok bukkannak elő, amelyeket ha lehet, akkor nem ártana tisztázni. És egy nagy kérdés, erre mikor kerül(het) sor.
És végül kicsit gondoljuk végig a politikai döntéshozók kérdését, mi az amit elvárhatunk tőlük, ha a hajléktalan kérdés kerül elő. Azt gondolom, hogy két szempont mindenképpen elvárható. Az egyik, hogy ne egyedi problémakánt kezeljék a kérdést, hanem inkább a kollektív nézőpontból hozzák meg a döntéseiket. Ez talán szembe megy az eddig leírtakkal, de itt arra gondolok, elsősorban, hogy a múlt heti írásban felvetett szempontokat vegyék figyelembe. Egy politikusnak mindig az egész közösség érdekeit kell szolgálnia, és nem egy partikuláris csoportét. A másik fő szempont viszont, hogy sosem szabad elfelejteniük, hogy a hajléktalanok is emberek, annak a társadalomnak az emberei, amiben élünk, ennek köszönhetik életformájukat, és nem lehet eltekinteni emberi méltóságuktól. Ezenkívül pedig ugyanannak a politikai közösségnek a részei, aminek a politikusok a vezetői, így a politikusoknak az ő alapvető érdekeiket is figyelembe kell venniük, és érvényesíteniük kell. Egy jó politikus nem mondhat le a saját politikai közösségének egyetlen tagjáról sem.
Ebben a két felvezető írásban csak pár szempontot próbáltunk felvillantani, amelyek a hajléktalanság nagyon komplex, érdekes és egyben szomorú állapotából következnek. Reményeink szerint egy nagyon impresszív beszélgetést tudunk folytatni erről a témáról meghívott vendégeinkkel és a közönséggel a február 11-ei ÚjNautilus esten, ahova minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk.
