Indiántánc
Most komolyan, Nicarauga?!
Hirtelen ötlettől vezérelve bemegyek az előttem álló erdőbe. Az országra nagyrészt a pálmafák jellemzők, legalábbis a hotel környékén, ez a rész azonban valamiért kivételt képez. Mintha magyarázott volna valamit az idegenvezetőnk, mikor megmutatta a szállást, akkor azonban Joshon járt az agyam. Gondolatban megvonom a vállam, igazából egy cseppet sem érdekel, miért sűrű és homályos ez az erdő, milyen fák alkotják, és egyáltalán hogy kerül ide. Csak egy kis nyugira vágyok, ősök nélkül, Josh csókjainak emlékével.
Mintha elvágtak volna a hotel zajos világától. A fák hűs árnyékot vetnek csupasz vállaimra, minden olyan halk és nyugodt. Jó lenne, ha itt lenne most Josh. Tuti az első pillanatban felvetette volna, hogy ide meneküljünk faterék szeme elől, és adózzunk a fent említett, igen közkedvelt nyelvgyakorlatnak. Beletúrhatnék a szőke hajába… Dühösen odébb rúgok egy követ, ami eltűnik a bozótban.
Amúgy sem értem, miért éppen Nicarauga. Pálmafák LA-ben is vannak, nem kell értük majd háromezer mérföldet repülni. Ráadásul, ha már családi telelés, figyelembe vehették volna az én igényeimet is. Hogy hozzam divatba a festett vörös haj-fehér bőr kombót, ha lebarnulok még a suli előtt?!
Vajon vannak itt bogarak? Vagy gusztustalan békák? Nyilván vannak, talán vissza kéne mennem. A kibírhatatlan öcsémhez, a szemét apámhoz, és anyámhoz, aki azt hitte, egy új bikinivel lekenyerezhet. Bár a zöldnek ez az árnyalata egészen megy az új hajamhoz, de tök mindegy. Itt most elvekről van szó. Meg arról, hogy nem tudom Josh-sal tölteni a szünet minden percét. A hálószobámban.
Zajt hallok a hátam mögül, mikor odakapom a fejem, látom, hogy valamitől megmozdult a bokor. Észre sem vettem, hogy ennyire bemásztam az erdőbe.
– Van ott valaki? – kérdezem, és nem remeg a hangom. Vagyis csak közepesen.
A bokor megint megmozdul, erre ijedten hátrálni kezdek. Gőzöm sincs, milyen nagytestű vadállatok lehetnek itt, és nem most szeretném megtudni. Hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól, és zuhanni kezdek, hatalmas visítással kísérve nem éppen nőies mozdulatomat.
Először a hátamra esek, kiszorul a levegő a tüdőmből, megszakad a hangom is, majd hatalmas zökkenésekkel gurulok tovább. Éles fájdalom hasít a csípőmbe, nem tudom, mi zavar jobban, a sorozatos ütések, vagy az a tény, hogy ideiglenesen nem igazán kapok levegőt. Lelassulok, majd elterülök az immár vízszintes földön. Néhány pillanattal később levegőhöz jutok, majd felpattanok a földről, bár ezt csak akkor sietem el, amikor eszembe jutnak a rovarok meg a csúszó-mászók. Könnyek szöknek a szemembe, hangosan káromkodok, és képzeletben lekeverek magamnak egy hatalmas pofont, a sérült csípőm nem igazán van oda a hirtelen mozdulatért.
Néhány homályos, majd kipislogott pillanat után körbenézek. A lejtő, aminek sérüléseimet köszönhettem, durván meredek, a tetején azonban semmilyen lyukat nem látok, masszív bozót alkotja az egészet. Megpróbálok felmászni rá, visszacsúszom. Újra és újra. Az ötödik próbálkozásnál feladom, talán máshol találok feljáratot. Még szerencse, hogy a lejtő benyelte a kendőmet, amit a hajamba kötöttem, ott virít rózsaszín valójában, mutatva a hazautat.
A fal mentén elkezdek visszafelé bicegni. A csípőm iszonyatosan fáj, mégis ösztönzöm magam. Nem tetszik ez a hatalmas gödörszerű izé, tele lehet vadállatokkal. Maradtam volna a szálló medencéjénél, ennél az is jobb, ha lebarnulok vagy leégek.
A bozót nem adja magát, a lejtő nem változik, ráadásul mintha kanyarodna. Mikor már totál kétségbeesnék, meglátok egy tavat, és rájövök, hogy sokkal nagyobb gondjaim is vannak. Felgyorsítom bicegésemet, letérdelek a tó partján, majd elborzadva pillantok a tükörképemre annak felszínén.
A hajam borzos, az arcom piszkos, jobb karomon egy nagy kék foltot találok. Kétségbeesetten nézek amúgy formás lábaimra: tele vannak zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal, és horzsolásokkal. Kész csoda, hogy egyik sem vérzik, azonban így is elég ronda látvány. Félve gondolok a csípőmre, végül arra jutok, bármennyire is ocsmány, meg kell birkóznom vele. Különben is, fürdenem kell.
Leveszem a felsőmet és a cipőmet és a farmer sortomat. Még szerencse, hogy a Conversemben jöttem, és nem a kedvenc virágos, telitalpú szandálomban, ahogy reggel terveztem. Mostanra totál mocskos lenne, vagy elszakadt volna a pántja.
Bikiniben belegázolok a vízbe. Vajon vannak itt krokodilok? Vagy piranhák? A víz mindenesetre hűsítő, a sebeim is kevésbé sajognak, így lebegek néhány percet. Miután kicsit ellazultam, felállok, és félve ránézek a csípőmre. Tenyérnyi kék folt bámul rám vissza, amely, mikor hozzáérek, veszettül fáj. Vicces lesz a szálloda medencéjében ekkora sebekkel pancsolni, de járhattam volna rosszabbul is.
Idegesen körbenézek. Furcsa érzésem támad, mintha valaki figyelne, ahogy zöld bikiniben meredek a sebemre, amely nagyobb bőrrészt takar, mint a fent említett ruhadarab. Tekintve, hogy ez a valaki akár egy jaguár is lehet, nem rajongok az érzésért. (Amint hazajutok, legooglizom a helyi állatvilágot az első rohadt szúnyogtól az utolsó hatalmas négylábúig.) Mivel a bozótból hosszú pillanatokig nem tör elő semmi és senki, kivergődöm a partra, és magamra kapom a ruháimat. A felsőm, a sortom, még a zoknim is vizes lesz, de a fülledt melegben biztosan hamar megszáradnak.
Ekkor veszem észre, hogy nem paranoiás vagyok, valaki tényleg figyel. Meglepetten felkiáltok, a sötét arc visszahúzódik a bozót mögé. Azonban én tudom, mit láttam. Egy fiatal indián férfi, hosszú, fekete hajjal. Sietősen felpattanok, nem akarom elveszíteni az illetőt. Lehet, hogy van, aki hazakísér! Kivinni a gödörből csak nem lehet sokkal másabb, mint beültetni egy taxiba egy túl jól sikerült buli után.
– Hé! Hékás, várj! –A francba, hogy majdnem a tó felét meg kell kerülnöm. – Kéne a segítséged, haza szeretnék jutni.
– Haza? – hallok egy mély hangot a hátam mögül.
Meglepetten megpördülök, a srác egy másik bokor mögül bámul rám. Kezdem azt hinni, hogy ez a rossz szokása.
– Igen, haza. Tudod, legurultam ott – mutatok a megfelelő irányba – egy baromira meredek lejtőről, és nem tudok felmászni, de vissza kéne jutnom a hotelba.
Próbálom megkerülni a bokrot, hogy ne csak ő tudjon felmérni engem, hanem én is lássam teljes egészében őt. Már arcra is elég helyes, valamiért arra emlékeztet, ahogy Jacob Blacket képzeltem olvasás közben, mielőtt láttam volna az Alkonyatot. Mikor végre teljes egészében megpillantom, egy pillanatra eláll a lélegeztem. A pasi csak egy ágyékkötő-szerű izét visel magán, mintha valami törzs tagja lenne, ráadásul a felsőteste is Jacobét idézi. És azt nem véletlenül mutogatták ötpercenként a moziban.
Szerintem kicsit zavarba jön, amiért végigstírölöm, de ő meg fürdés közben figyelt, szóval kvittek vagyunk. Mindenesetre megint megszólal azon a mély hangján.
– Haza szeretne jutni, kisasszony? Hazakísérhetem, ha azt kívánja.
Megrebegtetem a szempilláimat. Természetesen azt kívánom.
– Az nagyon jó lenne. Már biztosan várnak rám.
– Ebben egészen biztos vagyok – biccent udvariasan. Az egész viselkedése olyan ismerős valahonnan. – Mutatom az utat.
Hátat fordít a falnak, és elindul.
– Ó, nem, nem arra! A fal ott van, hallod, öregem! – mondom ingerülten, mikor nem figyel rám.
Megfordul.
– Arra nem juthat haza, erre kell mennie – értetlenül néz. – Öregem?
Megvonom a vállam. Nála meg az a fura, hogy ennyire körülményesen beszél.
– Jöjjön, kérem – indul el.
Egy pillanatig figyelem, ahogy jellegzetesen könnyed járással lépked, majd mi mást tehetnék, követem.
Körülbelül háromnegyed órát sétálunk az erdőben. Először legszívesebben ráordítanék, hogy lassítson, azonban mikor észreveszi, hogy nem vagyok a topon sétálás szempontjából, felveszi a tempómat. Így aztán lassabban haladunk, mint amikor a tíz centis tűsarkúmban billegek.
Mikor már nem bírom a csendet, megszólalok:
– Abbey vagyok. Abbey Kinsey. Téged hogy hívnak?
– Mr. Henry – válaszol.
– Mr.? Mister Henry? – nézek rá döbbenten. Eddig azt hittem, az Henry egy keresztnév. – Merre viszel, Mr. Henry?
– Haza – válaszol nemes egyszerűséggel.
– Pontosan hogyan jutok haza?
– Gyalog, kisasszony.
– Kicsit pontosabban?
– Gyalog, a lábain.
Vagy hülyére vesz, vagy a humora pocsék. Inkább nem próbálok meg kiszedni belőle semmit, helyette az utat figyelem. Fák és bokrok, milyen változatos. Meleg, fülledt levegő, a pólómat szinte leizzadom magamról. Sosem szerettem izzadni, baromira kellemetlen. Egy idő után elvesztem a fonalat, nem tudom, merre járunk. Ha egyedül kell visszajutnom a gödör széléhez, maximum felmászok egy fára, és megnézem, merre van. Mekkora mázli, hogy olvastam Az éhezők viadalát, így most vannak ötleteim a túléléshez. Bár a kaja hiánya alapvetően kínos, és inni sem ittam a tónál, ami nagy hiba volt. Legjobban mégis az zavar, hogy a rózsaszín kendőmet valószínűleg már sosem szerzem vissza.
Hallgatag lovagom egyszer csak megszólal.
– Hamarosan ott vagyunk.
– Otthon? – nézek rá. – Ilyen hamar?
– Nem volt az olyan messze, mint gondolta – mondja, majd félrehajt egy ágat.
Elakad a lélegzetem. Mindenhol vagyunk, csak otthon nem, legalábbis nem az én otthonomban. Legkevésbé sem hasonlít a hotelhoz, az LA-ben található házunkhoz meg aztán pláne nem. A fák között, valószínűleg kör alakú tisztáson kisebb-nagyobb, fából és levelekből összetákolt kunyhók állnak. Sehol egy fényes üveg, sehol egy medence.
Megjön a hangom:
– Haza?! Ez a legkevésbé sem az otthonom! Nem is vittél haza!
Ekkor tűnik fel, hogy az ócska épületek között indiánok császkálnak, Mr. Henry-hez (honnan szedte ezt a nevet?!) hasonlóan meglehetősen alulöltözve. Hangomat meghallva döbbenten ránk néznek, majd izgatott sustorgás indul meg közöttük. Nincsenek sokan, mégis hallom, hogy dumálnak, egy számomra ismeretlen nyelven. Tuti valami ősi cucc, nem angol és nem is francia.
Kissé megszeppenve Henry-re nézek:
– Hova hoztál engem? Kik ezek?
– Haza – felel nemes egyszerűséggel. A tököm kivan a nemes egyszerűségével. – Ők a családom.
– Mindenki? – kérdem suttogva.
– Szeretném önt bemutatni nekik. Utána kitalálhatjuk, mi legyen önnel, a falon keresztül nem tud visszajutni.
Hápogok egy sort.
– Tőrbe csaltál! Mit akartok tenni velem?! Megerőszakolni, elvenni a pénzem, vagy váltságdíjat követelni? Megjegyzem, ez utóbbi csak akkor játszik, ha nem esik semmi bajom, másképp apám az ágyékkötőt is lepereli rólatok!
Zavartan néz rám, valószínűleg meglepi a hevességem.
– Nem becstelenítenénk meg egyetlen ifjú hölgyet sem. Szeretném bemutatni a családom.
– Minek?
– Azért, mert ön egy különleges ifjú hölgynek látszik – néz végig rajtam. Amióta sétálunk ez az első olyan pillantása, ami arra utal, hogy nőnek tekint. – Ráadásul hamarosan sötétedik, sötétben pedig könnyen eltéved az ember.
– Hát, rendben. Végül is, tök mindegy, de szomjas vagyok, mielőtt bárkivel is beszélnék, inni akarok. Ti komolyan itt éltek?
Henry nem válaszol, csak elindul a társai felé. A többiek megbámulnak, még mindig izgatottak, néhányan a csupasz bőrömre mutogatnak. Lenézek magamra, fehér bőr, kék vérerek (utálom, amikor láthatóvá válnak, sokkal rondább így a combom) és még kékebb foltok. Mit ne mondjak, én is mutogatnék magamra, tök gusztustalanul elintézett az a nyamvadt gurulás.
Fura az egész. Valószínűleg egy bennszülött faluba keveredtem a gödör közepén, bár nem tippelem túl nagy csoportnak, olyan ötven fő lehet. Vagy hetven. Ki tudja, hányan élnek egy házban. A nők, a férfiak, de még a kölykök is csendben néznek, lehet, hogy túljutottak az első sokkon. Rápillantok az egyik gyerekre, ijedten elkapja a szemét. Ez nem is lep meg, de amikor az anyja is hasonlóan jár el, enyhén megdöbbenek. Hát még amikor egy termetes nőszemély előttem terem, és megragadja a kezem.
– Annyira örülünk, hogy a köreinkben üdvözölhetjük, kisasszony! – kiált fel, és lelkesebb, mint a suli balfékjei, akikre vetek egy félmosolyt, miután megcsinálták a fizikaházim. – Biztos vagyok benne, hogy a városka vezetője is örülni fog önnek.
Városka. Kis híján elröhögöm magam.
Rá is vetek egy kedvesnek álcázott félmosolyt.
– Olyan gyönyörűek a kezei!
Rápillantok a véreres, felhorzsolt végtagjaimra, és kirántom azokat a szorításából. Gúnyolódjon a nagynénjével.
– Miss Bates, azt hiszem, a vendégünk egyelőre fáradt kissé. Nemrég víz iránti vágyát fejezte ki – szólal meg Henry, én pedig döbbenten nézek a nőre. A méretei alapján minimum öt gyerkőc nem annyira boldog anyjának feltételeztem, nem hajadonnak.
Bates szabadkozik, Henry pedig ellentmondást nem tűrően, mégis finoman belém karol, és elkormányoz a „városka” belseje felé. Egy nagyobb ház felé vesszük az irányt, közben persze mindenki bámul, ám mikor rájuk nézek, udvariasan elkapják a fejüket, és beszélgetni kezdnek, amennyire hallom, angolul. Kicsit furcsán is érzem magam.
Belépünk a házikóba, leterített szőnyegekkel és alacsony asztalokkal találom magam szembe. Rövid időn belül pedig egy bögre vízzel, amit Henry nyom a kezembe.
– Tessék, igya csak meg nyugodtan! Tiszta forrásvíz, anyám szobalánya mindig hoz új adagot.
A szobalány szónál kis híján kiköpöm a vizet, köhécselek egy sort, feltételezéseim szerint vörös fejjel. Mit ne mondjak, jó benyomást tehetek erre a dögös Jacob-hasonmásra. Mindenesetre udvariasan elfordul, amit meg is értek, az új hajszínemmel nagyrészt egy paradicsomra hasonlíthatok. Jól jönne egy tükör, de nem hinném, hogy van itt.
– Szobalány?
– Természetesen – biccent méltóságteljesen. Elég fura látvány.
Ekkor egy mély hangot hallok a hátam mögül.
– Á, fiam, visszatértél! És egy vendéget is hoztál, ha jól látom.
Megpördülök, és Henry idősebb kiadásával találom magam szemben, bár a fenti megszólítás után annyira nem lep meg a hasonlóság. Az annál inkább, hogy a többi lakóhoz képest ő kifejezetten túl van öltözve: ing, nadrág, fekete kiskabát, sőt egy kendő is van a nyakában. A stílus ismerős valahonnan, pár száz évvel ezelőtt baromi elegáns lehetett, most a ruhák kissé kopottak.
– Igen, az erdőben találkoztunk. Abbey Kinsey, ő itt az apám, Mr. Bennet. Mr. Bennet, szeretném bemutatni Ms. Kinsey-t, váratlan vendégünket.
A férfi neve is ismerős valahonnan, de nem érek rá gondolkozni, mivel egy ijesztően hirtelen kézcsókkal kell megbirkóznom. Rebegek valami választ a meg sem hallott mondatra, és rejtélyes okból kifolyólag bevágok egy suta pukedlit. Henry előtt sorozatosan hülyét csinálok magamból, ez is mutatja, mennyire bejön a srác.
Bennet végignéz rajtam. Kicsit megigazgatom piszkos felsőmet.
– Látom, egy igazán különleges hölgyeményt üdvözölhetünk köreinkben. Később szívesen körbevezetném a városban, megmutatva nevezetességeit, előtte azonban javasolnék egy kis vacsorát, biztosan megéhezett már. Hamarosan Mrs. Bennet is itt lesz.
Megdöbbenve bólintok.
Igazából nem is lep meg, hogy nem sokkal később beállít egy nő. Az annál inkább, hogy milyen fiatal és mennyire alulöltözött a férjéhez képest. Mikor ezt kicsit szalonképesebben megfogalmazom, kiderül, hogy ő csak a sokat emlegetett szobalány, aki serényen megterít négy főre, és egy halom kaját pakol az asztalra. Mikor utoljára bejön, bejelenti Mrs. Bennet érkeztét, aki be is lép, hosszú ruhában, csipkés gallérral, röhejes fejfedővel és nagy sóhajtással. Elkuncogom magam, Henry rám néz. Inkább abbahagyom.
Leülünk kajálni. Az asztalon lévő kés, villa és gyertyatartó (amiben mellesleg semmi sincs, totál funkciótlan) miatt nem igazán egy indián kunyhóban érzem magam. Bár gőzöm sincs, milyen lehet egy indián kunyhó belülről, talán nem is ez a neve, beugrik valami jurta szó is, de a többieket inkább nem kérdezem meg. Nem mintha Mrs. Bennet mellett szóhoz juthatnék, egyfolytában a melegre panaszkodik. Egy idő után erős késztetést érzek rá, hogy megkérdezzem, ha Jamaicában él, mégis mit vár, de visszafogom magam. Helyette inkább a többieket figyelem, majd rá is jövök, honnan olyan ismerős ez a stílus. Mármint a ruhájuké. Mintha egy Jane Austen-filmből léptek volna elő, azok pár száz játszódnak. A Büszkeség és balítéletet többször is láttam, imádom, ahogy Mr. Darcy a vízzel átitatott ingjében flangál… Ultradögös, még ha Colin Firthtől beszélünk is.
Kár, hogy a film többi részére annyira nem figyeltem.
A beszélgetés meglehetősen egyoldalú, így nem is igazán veszek részt benne. Néha magamon érzem Henry pillantását, ami elég jó érzéssel tölt el, megint máskor Mr. Bennetét, ami kissé megrémít. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy úgy mér fel, ahogy a húst szokás.
A kaja amúgy nem szörnyű, valami madár meg krumpli, desszertnek meg gyümölcsök.
Az mondjuk egy kicsit zavar, hogy a vérereim, kék valójukban, még az esti félhomályban is kirajzolódnak, bár a horzsolások és foltok nagyrészt elfedik őket, vagy legalábbis van mibe beleolvadniuk. De ha Henry az otthoni fényemben látna… Lehet, hogy vissza kéne barnulnom, akkor kevésbé látszódnának rajtam a kék foltok.
Végül annyira lelkesen elagyalom az időt, hogy egyszer csak azon kapom magam, a panaszáradatnak vége, Mr. Bennet pedig várakozóan néz rám. Megkérem, ismételje meg, amit mondott, mivel kissé elkalandoztam.
– Szívesen megmutatnám a városunkat, Miss Kinsley, kivéve, ha fáradt, és inkább pihenni szeretne.
Természetesen nem vagyok fáradt, nem is tudnék elaludni, amíg fel nem mérem a terepet. Kimegyünk a kunyhóból, Henry belém karol, az apja pedig magyaráz és mutogat. Mivel esteledik, a tábor ösvényein hosszú fáklyákat szúrnak a földbe, meg is lep, hogy ilyen a közvilágítás indián-módra. Erősen hiányos filmes emlékeim alapján középen szoktak hatalmas tüzet gyújtani, hogy aztán körbeugrálják tánc címén. Séta közben sokan odajönnek hozzánk, váltakoznak az arcok, a végén már nem igazán tudom, ki volt Mrs. Thorpe és ki Miss Tinley, nem mintha érdekelne. Egyikőjük sem szebb, mint én, a férfiak közül pedig messze Henry a leghelyesebb. Az azért egy idő után meglep, hogy sehol egy Pocahontas vagy Fürgeláb, ráadásul mindenki a kezeimet fogdossa és nézi. Miss Bates kétszer is hozzám tolakszik, másodjára lelkesedésében megjegyzi:
– Jajj, már annyira vártunk, szépségem, maga a reménységünk! – és szorongatja az ujjaimat.
Szerencsére egy hatalmas házhoz érkezünk, nagyobb, mint Mr. Benneté. A tábor központjában építették fel, különböző növényekből, akár csak a többi házat, valahogy mégis másabb, az emberek mintha áhítattal néznének rá. Mr. Bennet kijelenti, hogy azt is meg szeretné mutatni, amennyiben nem fáradtam ki a hosszú sétától. Először megijedek, mivel közben a lábaimat stíröli, de kiderül, hogy Henry is jön velünk, így meggyőzhetőbbnek érzem magam.
Belépek, és mindent látok, csak azt nem, amire számítok. Szó szerint mindent. Az egyetlen, hatalmas szobából álló kunyhó ugyanis tele van kacatokkal, régi ládákkal, kalapokkal, iránytűkkel, komplett étkészletekkel, vas teáskancsóval és csészékkel. Ráadásul az egész lelkiismeretesen el van rendezve, mintha egy múzeumba csöppentem volna. Engem leginkább a ruhák érdekelnek, külön részlegen vannak kiterítve, tippjeim szerint különböző korokból. Nagy részük az elmúlt évszázadokból származhat, vannak fűzősek és mell alatt kötöttek egyaránt, de olyat is látok, amilyenben vagy ezer éve császkálhattak az emberek, vagy még hamarabb (némelyik meglehetősen parasztos), ugyanakkor a nagyanyám divatja is képviseli magát. Csak húsz-harminc női ruháról van szó, mégis találok egyet, ami nagyon tetszik: muszlinból van, halványzöld színe tök jól állna a fehér bőrömhöz és vörös hajamhoz, ráadásul cuki kesztyűk is vannak hozzá, amelyek könyök felé érnek.
Bennet dumál valamiről, én meg nem tudok betelni a ruhával. Elhatározom, hogy nekem kell. A kék-zöld foltjaimat is tök jól eltakarná, kár, hogy mell alatt kell meghúzni, így nem adja ki a vékony derekam, de minden más tekintetben tökéletes.
– De gyönyörű ez a ruha! – kiáltok fel. – És milyen cukik a kesztyűk!
– Tetszik önnek? – mosolyog rám Henry.
– Eszméletlenül – érnék hozzá, de Henry gyorsan megfogja a kezem.
– A kiállított tárgyakhoz nem szabad hozzáérni! Sajnálom, kisasszony.
– Henry, Henry, ne legyél ilyen szigorú – feddi meg játékosan az apja, és rám kacsint. – Hiszen még az is lehet, hogy vendégünk viselheti, ha ennyire kedvét leli benne.
– Ó, az tök jó lenne! – kiáltok fel, Bennet kissé meglepetten néz rám. Hiába, a férfiak nem értik meg, a nők hogyan tudnak lelkesedni egy ruháért.
– Egy ilyen kékvérű hölgyhöz, mint kegyed, jobban is illene, mint a mostani öltözéke – néz végig kicsit megvetően a ruhámon.
Kékvérű. Elvigyorodom. Végül is, vannak angol felmenőink, akár hercegek is lehetnek közöttük. Lehet, hogy én vagyok Harry nagyon távoli unokatesója.
– Ebben kénytelen vagyok egyetérteni – mosolygok rá. Mr. Bennet szinte megkönnyebbülve néz rám, tényleg totál szarul nézhetek ki a mostani cuccomban.
– Rendben van, szólok a szobalánynak, hogy készítse elő önnek a ruhát. De az előtt szeretnék még mutatni valamit, attól tartok a szoba ékességét nem vette észre.
Most Bennet karul belém, Henry csak követ minket. Bennet egy hatalmas, darabokból összerakott tükör elé kísér, majd kormányoz is tovább, így csak arra van időm, hogy megállapítsam, mégiscsak van tükör és ennyire pocsékul még sosem néztem ki. Sebaj, majd a ruha javít a dolgon, vigyorodom el.
A szoba túlsó végébe vezet, ahol két izmos fickó egy asztal mellett áll, totál egyenesen, dárdával a kezükben. Kicsit a Buckingham előtti őrökre emlékeztetnek, fogadjunk, hogy őket sem lehet megnevettetni. Bennet odakormányoz az asztalhoz, ahol néhány kinyitott könyv hever. Mivel Bennet jól láthatóan ezt várja tőlem, belepillantok az elsőbe. Szerencsére lámpásokat raktak a közelbe, így bármennyire is sötét van, ki tudok venni néhány szót. Valami Catherine nevű csajsziról szól, meglehetősen ironikus stílusban. Belenézek a következőbe, ott éppen Lizzy és Darcy vitatkoznak.
– De hisz ez a Büszkeség és balítélet! – kiáltok fel, és hirtelen megértem, miért is mutogatja ezt nekem Bennet. – Ahol úgy hívják a szereplőket, vagyis egy részüket, mint magát!
Bennet rám mosolyog. Mintha egy farkassal néznék szembe.
Belenézek a többibe is. Anne, Emma, Fanny, Elinor, egy csomó ismerős név. Emmát például az idegesítően nyafka Gwenyth Paltrow játszotta, Fannyt is egy szőkére osztották, Elinor pedig Emma Thompson volt.
– Ezek Jane Austen regények!
Bennet mosolya még szélesebb lesz. Az asztal hátsó részén egy hatalmas könyv hever, ezek után érdeklődve nézek bele. Vajon mi lesz? Sajnos nem sokat tudok kivenni belőle, odáig már nem ér el a fény. Mintha a kék szócskát látnám. Felette egy díszes kés hever, lehet, hogy ezzel nyitották régen a leveleket, mellette pedig egy hasonló díszítésű tál. Azt is megnézném közelebbről, érdekel a mintája, de ekkor Bennet megszólal:
– Nem kellett csalódnom önben, kisasszony, ismeri ezeket a fantasztikus műveket. Most viszont magukra hagyom önöket, Henry, teljesítsd a Miss Kinsey minden kívánságát. A ruháért pedig fél óra múlva eljöhet a házamba, addigra készen áll majd – biccent, és kisiet a szobából.
Jóval lassabban követjük. Henry belém karol, és rám mosolyog.
– Szeretné már felvenni a ruhát, kisasszony?
– Jaj, nagyon! Annyira szép! Tuti jól fog állni.
– Szerintem is. Mintha csak önre szabták volna, Miss Kinsey.
– A nevem Abbey, nyugodtan hívj úgy, Henry – vetek rá egy pillantást a pilláim alól.
Ő félszegen visszamosolyog, mint aki nem számított a kérésemre.
– Ha ragaszkodik hozzá, Miss Abbey.
– Ragaszkodom. Sőt, akár tegezhetnél is.
Erre totál zavartan néz rám, inkább nem erőltetem a dolgot. Elvezet a többi ember között, ők még mindig kíváncsi pillantásokkal nézik a foltjaimat. Azt hinné az ember, sötétben nem látszódnak annyira, de a vérereim és a foltjaim éppen feltűnési viszketegségben szenvednek.
Henry kicsit távolabb vezet a többiektől, egy kunyhó mögé, egy padként funkcionáló fatörzshöz. Itt is ég egy fáklya, így látom tökéletes vágású arcát. Rámosolygok, ő hellyel kínál, leülünk a fatörzsre.
– Mondd csak, mióta van meg nektek az a kiállítás? – kérdezem. – Néhány ruha több száz évesnek tűnt.
– Amióta csak az eszünket tudjuk – válaszol. – Szerencsére mindennek megvan a maga rendje, így pontosan tudjuk, mit kell tenni a tárgyakkal, hogy azok ne menjenek tönkre, hogy lehet ápolni őket, és hogyan…
Elhallgat, én meglepődve nézem.
– Amúgy hogyan kerültek ide?
– Ajándékok voltak, akár csak ön, Mi… Abbey – mosolyog rám félénken.
Felnevetek. Tuti a tavas fürdőzésem jár a fejében.
– Tehát legurultak a falon, bele a gödörbe. A gazdáikkal együtt?
– Tudtommal… igen.
– És velük mi lett? – kérdezem.
– Hazatértek – néz rám szomorúan.
Én is elszomorodom. Holnap vissza kell térnem a hotelba, a hülye családomhoz. Ott egyetlen egy helyes pasi sincs.
– De néha biztosan visszalátogattak, nem?
– Nem tudok róla, hogy ez lehetséges lenne.
– Ó – hallgatunk egy sort. Végül nem bírom tovább, megtöröm a csendet. – Mr. Bennet a törzsvezető?
– Törzs? – néz vissza rám döbbenten. – Ő a város vezetője, igen. Később én veszem majd át tőle ezt a posztot. Aztán az én fiam, ez így megy, amióta az eszünket tudjuk.
– És mi van, ha lányod lesz?
– Ő nem örököl, a nők nem szoktak.
– Hát nálunk igen! – csattanok fel, ő pedig döbbenten néz rám. Ezt a hímsovinizmust!
– Akkor talán éppen itt az ideje felülbírálni ezt a törvényt – próbál meg megnyugtatni. Mit ne mondjak, egész jól csinálja.
– Nagyon tetszenek apukádnak azok a könyvek – váltok inkább témát, még mielőtt azt hiszi, egy sértődékeny csitri vagyok. Azzal totál el lehet vágni magunkat minden pasi előtt. – A Jane Austen regények.
– Ó, igen. Szinte én is kívülről fújom már őket, annyiszor olvastam. És minden évben legalább egyszer felolvassuk a többieknek is. Ők nem sűrűn léphetnek be abba a házba.
– Ez nem zavarja őket? – meglep, hogy ennyire hatalmaskodó a rendszer.
– Nem, szeretik a könyveket. Szinte azonosulnak a szereplőkkel.
Összevonom a szemöldököm. Megint hülyére vesz, de ha nem akar válaszolni, hát nem kell. Én nem erőltetem. Különben is, holnap mehetek el.
– Kár, hogy holnap el kell mennem innen.
– Szerintem is. Addig viszont szeretnék a kedvében járni, Abbey! Van valamilyen kívánsága? A ruhán kívül persze.
– Egy lábmasszázs jól esne – hülyéskedem.
Meg sem fordul a fejemben, hogy komolyan veszi. Ahogy az sem, hogy nekem kell elmagyaráznom, pontosan mit jelent a lábmasszázs. Ennek ellenére rövid időn belül az ölébe kapja a csupasz lábam, és elkezdi masszírozni. Nagyon jól esik, hosszú napom volt, duzzogás, séta, zuhanás és egy teljesen új hely megismerése volt terítéken. Ráadásul úgy néz ki, mint Jacob, ha ezt elmondom a barátnőimnek, tuti elalélnak majd.
– Nálatok gyakran szokták ezt csinálni?
– Igen, eléggé. Bár nem csak talpmasszázs van, hanem hát is például. Vagy fej. Mindegyiknek megvan a maga technikája, bár szerintem te őstehetség vagy.
– Talán nálunk is be kéne vezetni.
Zavarában a lábamat vizsgálgatja. Meglepődök, amikor elkezdi simogatni a lábfejem, majd rájövök, hogy az egyik vérerem vonalán húzza végig az ujjait. Az a fránya kékség tök ronda, kész csoda, hogy nem megy el Henry kedve tőlem.
– Amint lehetőségem lesz, napoztatni fogom, akkor talán kevésbé látszik, hogy mennyire rondán kék – szabadkozom.
– Hogyan? – kapja fel a fejét.
– Alapból jobban szeretem a napsütötte bőrt, hátha a vöröshöz is úgy megy majd, mint a régi szőkéhez.
Henry hirtelen feláll, a lábam a farönkhöz vágódik.
– Aú!
– Elnézést! Arra gondoltam, ideje megnéznünk, kész van-e már a ruhája, Miss Abbey. Minél hamarabb viseli, annál jobb, nem?
Meglepődve nézek rá. Szerintem elég jól elvoltunk ketten, bár a ruha is elég vonzó.
– Rendben, nézzük meg.
Henry a kunyhójukban magamra hagy a szolgálóval, de megkér, hogy rögtön keressem meg a szemben lévő házban, miután felöltöztem. Fene sem gondolná, hogy egy ruha miatt így belelkesedik, bár amikor végre felvehetem, megértem, miért. Tökéletesen áll, ezt még tükör nélkül is érzem. Szerencsére a szobalány is segít, így nem okoz gondot a felvétele, bármennyire is Jane Austen korabeli, ráadásul a hajamat is feltűzi. Úgy érzem magam, mintha egy kosztümös filmben szerepelnék, át is caplatok Henry-hez.
Mielőtt belépnék a kunyhóba, meghallom Henry és Bennet hangját. Idegeseknek tűnnek, hadarnak is, de annyira, hogy beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hogy a számomra ismeretlen ősi nyelven szólalnak meg. Mintha vitatkoznának, azonban, így, hogy nem értem, miről van szó, unom, inkább belépek az ajtón félbeszakítva őket.
– Kész vagyok! – kiáltok fel lelkesen, majd bevágok egy szabályos pukedlit, ahogy a filmekben szokás. – Mr. Bennet, Henry.
– Csodásan áll magán a ruha, Miss Kinsey! – csapja össze a kezeit Bennet.
Felnevetek, megpördülök a tengelyem körül. Élvezem a műsort, Henry is csak bámul rám.
– Előre sajnálom, hogy holnap le kell vennem ezt a ruhát, pedig mintha nekem tervezték volna!
Mr. Bennet vet rám egy jellegzetes farkasmosolyt.
– Nem muszáj megválnia tőle, amíg nem akar. Ráadásul így már a másik könyvbe is belepillanthat, ha szeretne. De előtte tarthatnánk a tiszteletére egy bált, már meg is tettem a szükséges előkészületeket!
A könyvért annyira nem lelkesem, a bál viszont érdekel.
Nem sokára az is kiderül, hogy igazi bálról van szó. Bár számomra ismeretlen hangszereken játszanak a zenészek (úgy tűnik, zongora nem esett a gödörbe), a dallam azonban minden, csak nem indiános. Nem lep meg, amikor Henry felkér, bár őt megdöbbenti, hogy nem tudom, mi a teendő, miután beálltunk a sorba, azonban lelkesen megtanítja a táncot, amit a többi lakó is rop. Nem valami nehéz, egy lépés előre, egy hátra, közben ringatózás, forgás, meg hasonlók, hamarosan járatosabb leszek benne, mint Keira Knightley. Szerencse, hogy gyorsan tanulok, a kezdeti bénázásomat egyre sötétebb arccal nézte Mr. Bennet.
– Kár, hogy hamarosan el kell mennie – súgja nekem Henry egyik alkalommal, és szomorúan néz.
Ezt én is így gondolom, de biztos vagyok benne, hogy előtte még lesz egy jó éjszakám.
Órákon át táncolunk, a végén már egészen belejövök, bár alig érzem a lábam. Legtöbbször Henry kér fel, de a törzs minden férfi tagja verseng a lábaimért, néha még a nők is (amit udvariasan visszautasítok. Mindennek van határa.).
A bál utolsónak nevezett táncát sajnos nem tölthetem Henry-vel, ugyanis hozzám lép Bennet, és nem utasíthatom vissza, eddig még nem ráztam vele. Magamban azért lázongok egy sort, de mit tehet az ember lánya más apjával?
– Elég sokan összegyűltek – jegyzi meg Bennet.
Döbbenten nézek rá. Szinte mindenki eljött, leszámítva a kisgyerekeket, akiket délután láttam, azonban ez szerintem annyira nem meglepő, tekintve, hogy milyen kicsi a törzs.
– Igen – mondom, mivel nem tudom, mi mást tehetnék.
– A tánc után szeretném megmutatni a könyvet – jegyzi meg következő alkalommal. – Kíváncsi vagyok, milyen hatással van önre, és a többieket is érdekli a véleménye. Visszautasíthatatlan kérés.
Rám mosolyog, én pedig hasonló következtetésre jutok. Nem igazán dob fel a téma, fikarcnyit sem érdekel a könyv, de ha ennyire izgatottak, megnézem nekik. Mi mást tehetnék?
– Rendben – mosolygok vissza. Ekkor véget ér a szám, Bennet pedig belém karol.
Henry-hez képest meglehetősen keményen húz magához, és elkormányoz a kunyhóhoz. A többiek izgatottan követnek bennünket, még a zenészek is lerakják a hangszereiket, egyedül Henry az, akire szúrósan néz az apja, mikor nem indul meg. Ő is baromira unhatja már a könyv témát.
– Tudja, csak később szerettem volna megmutatni a könyvet, de hallottam a terveiről.
– A terveimről? – nézek rá meghökkenve.
– Hogy el szeretné fedni a vérereit. Ne tegye ezt, Miss Kinsey. Legyen büszke az ereire – paskolja meg a kezem, nekem pedig libabőrös lesz a hátam.
Henry-re pillantok, aki tehetetlenül néz vissza rám. Mögöttünk legalább ötvenfős tömeg jön, a ház előtt pedig ott állnak az őrök, rezzenéstelen arccal meredve maguk elé, dárdával a kezükben. Nem lep meg, hogy egy alacsony, hosszú asztalt fognak közre, amin ott fekszik a nyitott könyv. Az asztal mellett fáklya áll, megvilágítja a tálat, így láthatom, milyen jeleneteket festetettek az oldalára. A fény játékosan visszacsillan a kés pengéjéről.
Ahogy Mr. Bennet az asztalhoz kormányoz, már sejtem, hogy meglehetősen angolosan távozom innen.
A könyv címe A kék vér jelentősége.
Fogadjunk, hogy csak egyszer adták ki.
Hargitai Ági
2012-04-05