Hazudik-e az irodalom? Tabu és társadalomábrázolás a történelmi krimiben

 

Odüsszeusz hazaér. A szelek mérgét – tudjuk –, kiállta, lecsillapította az istenek haragját, legyőzte a kérőket, de mielőtt még átadná magát a pihenésnek, egy utolsó feladat vár rá: saját kezűleg kell felakasztania a hozzá hűtlen rabszolgalányokat. A feladatnak eleget is tesz – jó gazdához illő, szótlan szigorúsággal.
Hát akkor mit is jelent Odüsszeusz humanizmusa? Az antikvitás emberarcú, nemes eszmeisége? – kérdeztem rémülten a gimnáziumi magyartanáromat. Jól emlékszem szegény pedagógusra: először meghökkent, majd hosszan gondolkodott, végül rábökött a szövegre. Odüsszeusz „megfeddi” a dajkát, amiért ő fennhangon örvendezik a bűnösök bukásán.
No, igen.  Ha az örvendezés nem is, de a rabszolganők „méltóságteljes”akasztása nagyon is illik az antik embereszményhez. Homérosz persze óvatos, nagyon-nagyon óvatos: az Odüsszeia szerzője szerint csak egy másik rabszolga lehet olyan alávaló, hogy mások pusztulásán örvendezzen. Vajon hazudik-e az irodalom? Hazudik-e az író? A kérdés természetesen ostoba, hiszen az írónak nem kell igazat mondania (?). De talán nem véletlen, hogy az antik kánon legelső vonalába tartozó eposzköltők, Homérosz, Vergilius milyen óvatosan közelítenek egy adott kor társadalmi ellentmondásaihoz.
Bár már nem írunk eposzokat, de ez nincs másképp a 20. századi és a kortárs szépirodalomban sem. A „rabszolgalányok”, az áldozatok (miként Édes Anna), többnyire szótlanok maradnak. És ha divattá is válik – miként ezt látjuk a kortárs költészetben – aktuális társadalmi feszültségeket megfogalmazni, ezt a művészek többnyire csak a politikai publicisták, véleményalkotók nyomán teszik. Ritkán fordul elő, hogy egy társadalmi tabu kapcsán egy művész elsőként merje a hallgatás falát megtörni.
Pedig a regény a maga elbűvölő formátlanságában könnyen a társadalmi valóság foglyává válik (válhat), mint látjuk ezt az antik szerelmesregény tradíciójával szakító Apuleiusnál, Petroniusnál. Ezek, a Homérosznál és Vergiliusnál – ma is – jóval kevéssé tisztelt írók bátrabban mutatják be a rabszolga- és a szabad emberi létezés határmezsgyéit. Apuleius Aranyszamarában a főhős „varázsütésre” átkerül a némák, megvetettek, igavonók közé.
A rabszolgaság, a szolgákat és szabadokat elválasztó szorongatóan keskeny határvonal az antik társadalmak nyugtalanító tényezője volt mindvégig. Az ókori rabszolgákat még csak feltűnő rasszjegyek sem különböztették meg a rabszolgatartóiktól. Egy művelt római polgár a rabszolga-házitanítójától tanulta meg a görög nyelvet és filozófiát, és ha úgy tartotta kedve, barátjául fogadhatta, vagy akár feleségül vehette saját felszabadított rabszolgáját. Mivel a szabadok és a nem-szabadok közti határok átjárhatóak voltak, ezért is kellett szertartásokkal, képi szimbólumokkal a kortársak fejébe belevésni a választóvonalakat. A Spartacus-felkelés után a római polgárok út mentén keresztre feszített rabszolgák sorfala alatt vonultak a tengerparti villáikba. A közönséget mulattatva vagy épp gyalázatosan összeverve vonuló rabszolgák felvonulása volt a római diadalmenetek egyik fénypontja.
De ennek a szorongásnak és frusztráltságnak a mélységeit nem antik szerzők tárták föl.

Soha egyetlen író nem foglalkozott olyan részletesen a szabadság és szolgaság árnyalataival, mint Steven Saylor, a híres Gordianus-krimik szerzője. A magándetektív intézményét a római jog nem ismeri, de (tekintve a római gondolkodás és bíráskodás racionalizmusát) akár ismerhette volna – és ennyi elég is, hogy Gordianus ténykedését életszerűnek érezzük. Saylor hőse ellopott levelek, meggyilkolt patríciusok, megerőszakolt Vesta-szüzek pénzes patríciusok és ügyvédek felkérésére. A nyomozás tétje pedig nem más, mint a birodalommá növő Róma erkölcsi széthullása. Nagyhangú véleményvezérek persze az „ősi, római erények” változatlan fontosságát hirdetik, miközben már ők is többnyire valamelyik diktátortól kapják a fizetésüket. A rémült, a szomorú, a csalódott és mégis mélységesen kíváncsi Gordianus nemcsak a felbomló római köztársaságba illik, hanem a mi korunkba is.
Patríciusok közt egy igazi plebejus.
Az ősi, a római királyoktól örökölt naptár nem is képes már az idők körforgását előre jelezni. A rómaiak tavasszal szüretelik a szőlőt, és nyáron szántják be a földjüket. Mintha már az idő is megérett volna arra, hogy jöjjön egy nagyhatalmú császár és „helyreigazítsa”. Legalábbis ezt hirdetik Julius Caesar cliensei.

A köztársaság bukásának és Róma felemelkedésének igazi okát Gordianus a legyőzöttekkel való számító könyörtelenségben látja. Hiszen bármilyen vereség vagy hiba kitaszíthat az emberek közösségéből, és jogfosztott rabszolgává tehet, akit a római nép kivet a diadalmeneteken.  Gordianus többnyire rabszolgákkal összefüggő, mindennapi nyomozások során jut el az alá-fölérendeltség politikai összefüggéseinek megsejtéséig.
Végzet fegyverében száz rabszolga halála a tét. A római törvények lehetővé teszik, hogyha egy szabad embert meggyilkol a rabszolgája, akkor elrettentésképp a ház összes rabszolgáját kivégezzék. Gordianus a rabszolgák érdekében nyomoz, de nem marad segítők nélkül – az igazság felderítésében támogatják egyes patríciusok is, hisz a halálra ítélt rabszolgák között ott rejtőznek szeretőik és szerelmeik. A nyomozást csak egyetlen előkelő római akadályozza, mégpedig épp az a patrícius, aki titokban (nagyon nagy titokban) a fellázadt Spartacusnak szállít fegyvereket. Azt ugyanis a „római erények” sem tiltják, hogy háborúban az ember jól megszedje magát.
Saylor jó író. Lebilincselő fantáziával, realista aprólékossággal ábrázolja a szabadság és a rabszolgaság között meghúzódó árnyalatokat, az ókori rabszolgaságot körülvevő erkölcsi és érzelmi kiszolgáltatottságát, sok-sok szorongást. Ám persze nem modern emberjogi tételek illusztrálására írja a regényeit, és nem a mi előítéleteinket akarja igazolni. Tőle azt is megtudjuk, hogy mennyi szerelem, barátság szövi keresztül-kasul a római társadalmat, hogy mit érez egy felszabadított rabszolgafiú, mikor tógát öltve, felnőtt férfiak társaságában először lép a Fórumra – tehát hogy mindennek ellenére miért jó mégiscsak rómainak lenni.
De sajnos Saylor úgy érzi, mindez nem elég. Nem elég a történelmet megmutatni, meg is kell magyarázni. A történelmi krimik szerzőjének meg kell „jutalmaznia” az olvasóit, el kell hitetnie velük, hogy krimiolvasás közben hasznos dolgot csinál: művelődik. A „mérgezett csokoládé rejtélye”-típusú krimikkel viszont nem lehet feltárni az ókori (vagy akármilyen-kori) nagypolitika konkrét mozgatórugóit. Ezért a gimnáziumi történelemkönyvekből megismert római politikusok időnként „vallomásokat tesznek” Gordianusnak, minden különösebb cél vagy indok nélkül beszámolnak a politikai céljaikról: feltárják a saját tetteik mozgatórugóit, nagyvonalúan leleplezik saját disznóságaikat…
Én ezeket az oldalakat villámgyorsan átlapozom. Nem mintha nem érdekelne a nálam jóval műveltebb Steven Saylor véleménye a Catilina-összeesküvésről vagy akár Ceasar uralomra jutásáról, de pocsékul szájbarágósnak érzem ezeket a fejezeteket. A Dosztojevszkij-hősöknek megvan a saját nyelvük, a saját kulturálisan is meghatározott motivációjuk, mikor vallomásokat tesznek – no de mi kényszerítené Caesart, Pompeiust vagy Crassust, hogy meggyónjanak egy magándetektívnek? Természetesen semmi, csak a szerző a szégyenlős 19. századi szórakoztató irodalomtól megörökölt népnevelő szándéka…
Felejtsük el hát ezeket a rettenetes vallomásos részeket! És térjünk vissza a római hálószobákba, konyhákba, vagy akár az ezüstbányák lépcsőire, ahol még mindig a temetetlen rabszolgák lemurjai, bosszúálló szellemei keringenek. Nem mintha hinnék abban, hogy olvasók százezreiben éppen most támadt fel olthatatlan kultúrtörténeti érdeklődés az ókori életforma és rabszolgaság iránt. Inkább azt gondolom, ezek a szabadság és szolgaság határait feszegető elbeszélések a mi határainkat feszegetik.

Mert persze az ókori rabszolgatemetők leírásánál érdekesebbek lennének azok a titkos sírhelyek, ahova a mai maffiózók temetik a kiszolgált, bordélyokban agyondolgoztatott rabszolgalányokat. Ahogy természetesen a régi rabszolgáknál is érdekesebbek lennének a mai multicégekben robotoló munkások, vagy a papírok nélkül dolgoztatott háztartási alkalmazottak. De ezek kényes dolgok. A rabszolgaság a művelt, mai világban illegális – ellentétben a művelt római társadalommal.
És mivel az ilyenfajta társadalomábrázolásra – úgy látszik – kétezer évet kell várnunk, ezért most még elégedjünk meg Steven Saylor regényeivel.

[1] Steven Saylor, A végzet fegyvere, ford. Heinisch Mónika, Agave, Budapest, 2004. (A többi Saylor-krimi is az Agave kiadó gondozásában jelent meg.)

Tormay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében

Tormay Cécile és a Bujdosó könyv recepciójának kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mű és szerzőjének politikai, ideológiai túlkapásai okán várható-e jelentős szemléletváltozás a szerzővel és a művel kapcsolatban? Kétségtelen, hogy bár az írónő és főműve a rendszerváltástól napjainkig terjedő periódusban újra reneszánszát éli (nemcsak a nagyközönség, hanem az irodalomtörténet-kutatás számára is 1) azonban a könyv poétikai struktúrájának feltérképezése, elsősorban szépirodalmi műként való értelmezése 2, további kérdéseket vet fel.

 

Hankiss János monográfiájában 3 a Tormay Cécile-t érő irodalmi hatásainak összegzésében Arany Jánost emeli ki 4, mint legfőbb útmutatót a magyar szerzők sorai közül, majd gondolatát egy Tormaytól származó idézettel is alátámasztja: „Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem”. Erre a poétikai önmeghatározásra Balla Csenge is felhívja a figyelmet 2009-es szakdolgozatában 5, melynek tanúsága szerint Tormay nyelvezete leginkább – Ady Endre mellett – Arany Jánoséval rokonítható (a párhuzamot Tormay fentiekben idézett saját szavai alapján húzza meg). Ez a hipotézis fontos szempontnak bizonyul, ha a szöveg misztikus vonásainak és eseményszálainak (bujdosás, démonikus világ) eredőit kutatjuk. Kétségtelen, hogy Arany János élete és irodalmi munkássága, egy a Tormayétól élesen elütő alkotói formátumot foglal magában. Ám ezen ekvivalencia létjogosultsága sokkal erőteljesebb, mint sem azt a korszakolás, vagy a verses és prózai megfogalmazás közti tér problematikája feltételezni engedné, valamint az a tény, hogy Tormay irodalmi stílusa abszolút mentes a  „népiességtől 6 sem bizonyul kizáró oknak. A Bujdosó könyv megalkotásához, szerzői intenciójához közelíthetünk úgy is, (Kollarits Krisztina koncepcióját kiegészítve és nem kizárva azt 7, mint amelyben a hangsúlyt a szerző elsősorban a Bujdosó könyv politikai felhangjára helyezi és többnyire történelmi forrásként kezeli) mint a XIX. századi nemzeti mítoszok felelevenítésére tett kísérlethez, melyben Tormay a XX. századi közösségi tragédiát akarta félig-meddig tudatosan „ráírni”, egy klasszikus magyar elbeszélés formájára. Máskülönben Tormay Arany felé fordulása nem is lenne adekvát, hiszen esetében egy külföldi, avantgárd mozgalmakkal kapcsolatot tartó, nyugati szellemű kozmopolita írónőről 8 beszélhetünk. Az irodalmi népiesség mintaadó elbeszélése, az 1846-os Toldi egyes fejezeteinek történései is hasonlóságot mutatnak, például Toldi Miklós mocsárban való bujdosása („Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’” 9), elűzetése saját otthonából és édesanyjától, majd az utolsó énekben újratalálkozásuk, nagy vonalakban megegyezik a Bujdosó könyv cselekményszerkezetével is. Az alábbiakban e két műnek a közös érintkezési pontjait kívánom összehasonlítani a cselekményük strukturáltsága alapján. A Toldi esetében is abszurd és indokolatlan módon túlhangsúlyozott az anyaság szerepeltetése. Toldi Miklós és Tormay Cécile regénybeli énje esetén is összefonódik az otthon képzete az édesanya figurájával, akinek alakja Toldi történetében is (ez alatt a trilógia első részét értem) a kizárólagos nőiséget jelképezi, amely egy életen át kíséri a főhőst: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” 10 A záró képsor, mindkét alkotásban anya és gyermeke találkozása: „Elfelejtett mindent és futott elébe, / Kímélve szorítá páncélos ölébe” 11, míg a Bujdosó könyvben, a feminim gyengédségre, a befogadásra való készségre élezi ki a jelenetet az elbeszélő: „A két karja kitárult (..) És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom.” 12  Az anya irányába intézett gesztus erotikus felhangja mindkét esetben érezhető, valamint Tormaynál politikai jelkép is egyben, hiszen egy középkorú, Európát keresztül-kasul megjárt, érett nőből nehezen válthat ki a realitásban ilyen mértékű, infantilisnek is nevezhető hisztérikus letargiát a szülőjétől való hosszasabb távollét. Ez a motívum tehát szimbolista funkcióval terhelt, az otthonnak, a születésnek emblematikus hordozójává válik, valamint meglétében közrejátszhat a Tanácsköztársaság után nem sokkal elhunyt Barkassy Hermin iránt érzett gyásza is, a „Már csak kiváló láng volt (..) valaki, aki menni készül” 13 sorok pontosan tükrözik, ezt a leginkább ösztönösnek nevezhető szerzői intenciót. A Toldiban és a Bujdosó könyvben is a negatív főhősök, a szerzők interpretációjának értelmében egy vérből valóak a főhőssel, Toldi György saját testvére, míg Károlyi Mihály „fajának” árulója 14, tehát testvér a testvér ellen, magyar a magyar ellen küzd. Megjegyzendő, hogy Toldi Lőrinc háza és a „megszállt” város is magában foglalja nem csak az elbeszélt gonoszt, hanem a jó eredőjének princípiumaiként a főhősök édesanyáit is.

 

A feltehetőleg a magyar folklórból merített  „bujdosó” terminus 15 szemantikáját, anatómiáját, nehéz és összetett feladat meghatározni, mégis lényegét ezen motívum mentén rajzolhatjuk meg, tehát, ahol a közös őstől származtatott nép, faj, vagy akár testvérpár közül az egyik fél a másikra támad, érvényesülését háttérbe szorítja, ott materializálódik a Toldi és a Bujdosó könyv által is ábrázolt bujdosási kényszer mechanizmusa. Ez a jelenség Toldi Miklós és Tormay elbeszélt énje esetében is egyaránt saját addigi önképük elvesztésével jár, a Toldi eseményeiből ez explicit kimutatható, mivel a főhős, mint arról a nyitójelenettől fogva értesül az olvasó, állandó szerepzavarral küzd. A „Hé, paraszt!” megszólítás, illetve a megalázó bánásmód az, amely Toldiból oly’ mértékű megrökönyödést vált ki, hogy erőfitogtatásra vetemedjék, a harmadik énekben pedig gyilkossá legyen. Arany „szolganépnek” titulálja a vitéz legényeket, akik Toldira támadnak, míg Toldit magát a bibliai Sámsonhoz hasonlítja 16. A mű első három énekében tehát, egy belső ellentét feszül Toldi személyiségében, lénye a paraszti megaláztatást és a hősi méreteket öltő, vitézi erő ambivalenciáját egyszerre hordja magában. A „paraszt” megbélyegzés, a gyilkosság és az azt eredményező bujdosás beemelése a cselekménybe készteti arra, hogy a főhős szubjektumában elképzelt vitéz „idea” a felszínre törhessen. Menekülése egyfajta „énvesztést” eredményez, elszakad otthonától, parasztfiú voltát levetkőzi, szimbolikus értelemben bujdosása következtében még az élők közül is kivétetik 17, majd a mű végére hőstetteivel a király színe előtt is vitézzé válik, ezzel társadalmi pozíciója, illetve identitásának eddig a külvilág számára ismeretlen oldala domborodik ki.

Lábjegyzet:

  1. Elsősorban Kollarits Krisztina közelmúltban megjelent monográfiájára gondolok. L. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010.
  2. vö. Bánki Éva, Tormay és Dosztojevszkij, http://ujnautilus.info/tormay-es-dosztojevszkij/  2012. március 16., illetve Szigeti Csaba, Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, http://www.forrasfolyoirat.hu/1105/szigeti.pdf  2012. március 16.
  3. Hankiss János, Tormay Cécile, Győr, Kairosz Kiadó, 2009, 25-27.
  4. „ (..) Arany János, aki Tormay Cécile-nek mindig legfőbb útmutatója maradt” Uo., 25.
  5. Balla Csenge, Metaforikus nyelvhasználat Tormay Cécile Bujdosó könyv című regényében, Károly Gáspár Református Egyetem BTK, 2009, kézirat, 14.
  6. Bánki Éva, Lobogó sötétség, Múltunk, 2008/2, 91.
  7. Kollarits Krisztina monográfiájának tanúsága szerint, a Bujdosó könyv kiadása bel- és külpolitikai céloktól sem volt mentes, fontos szerepe volt abban, hogy külföldön is együttérzést keltsen a magyarság ügyével Trianon után. Kollarits, i.,m.,89.
  8. „az addig inkább liberális-kozmopolita beállítottságú, de egyetlen írói vagy politikai csoportosuláshoz sem tartozó, szecessziós-impresszionista novellákat és regényeket író Tormay szakított korábbi életformájával…”  Uo., 72. Művészetéről a kortárs Szerb Antal is hasonlóan emlékezik: „nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is” l. Szerb Antal, Tormay Cécile = Mindig lesznek sárkányok, 2.kötet, szerk. Papp Csaba,  Budapest, Magvető, 2002, 433.
  9. Arany János, Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969, 17., Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  10. Uo., 58.
  11. Uo., 58.
  12. Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Bp., Gede Testvérek Bt., 2003, 486. Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  13. Uo., 486.
  14. ”Vérrokonoknak korcs fia”, Uo., 64.
  15. Bár a bujdosás motívumai már Szenci Molnár Albert műveiben is szerepet kaptak, vö. Szabó András, „Bizonytalan helyeken búdosunk” Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Komárom, Lilium Aurum – Selye János egyetem Tanárképző Kar, 2011, 167-173., valamint a Kölcsey Himnusz „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában” sorai, csak erősítették nemzetünk önmagára reflektáló tudatában e kifejezést.
  16. „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.” Arany, i.m., 18.
  17. „És mivelhogy szállást az élők nem adtak, / Elpihent tanyáján hideg halottaknak (..) / Keservesen gondolt bujdosó voltára” Uo., 52.

A kádban sírás, mint olyan

– mozaiktárca –

 

2012. április 17.

 

Egy végtelennek tűnő délutánt követően fáradtan, de a fáradtságot elnyomó kíváncsisággal indultam az Odeonba. Ötszáz forint a beszélgetés, de a vetítés ingyenes. Oktatófilm – mondta a rendező, hiszen 250 film összevágásával készült az alkotás (ennyi jogdíjat lehetetlen kifizetni). A Final cut. A film, amely többek közt azt bizonyítja, hogy a végső vágás joga lehet a rendezőé is. Akár azé a rendezőé is, aki egy snittet sem forgatott (kivéve azt a kettőt, amit saját filmjéből vágott be), szóval a rendezőé, aki 250 filmből egyetlen történetet mesél el. Így lesz Anthony Perkins a Psychoból, Soós Imre a Ludas Matyiból, Bruce Willis a Die Hardból eggyé, így szívja el Piszkos Harry Robert de Niro cigarettáját, és így táncol Chaplin Nicole Kidmannel. A Raoul Wallenberg utcán át sétáltunk a mozi felé, és én közben azon gondolkoztam, hogy ennyi lenne az egész filmművészet? Állandók különböző képen? Férfi, nő, szerelem, féltékenység, szex, esküvő, háború, álom, gyerek… Mind ugyanúgy, csak máshonnan, máskor. Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Hány órának, napnak vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének?

 

44-es

 

Az egyik cipő 44-es. Pont, mint az én lábam. De volt ott 26-os is. Gyerekméret. Ezt hurokba fogod, bújtatod, mint a nyuszi fülét, és meghúzod. Látod? Így kell bekötni. Ügyes vagy kislányom. És ő nem értette, hogy miért nem a holdat, ha már az a kedvenc égiteste, főleg, mikor olyan, mint egy fényes kifli, szóval, miért nem a holdat varrta rá az anyja a kabátjára. A Ferikén is csillag van, a Zsuzsikán is, meg mindenkin az utcájukból. Az összes ugyanolyan mama! Ne sírj kicsim, a tied a legszebb! Hova sétálunk mama? Miért ugrálnak az emberek a vízbe? Csukd be a szemed! Játsszunk valamit! Mit mama? – kérdezte remegve. Játsszuk azt, hogy elutazunk a hol… A mondat végét már nem hallotta.

 

Mit kell kiabálni?

 

Mozsikonici!- kiabálta a középkorú férfi. Tudjátok mit jelent? Mocskos zsidó, kommunista, nigger, cigány! Mindenki némán állt körülötte. Hallgattak, senki nem állította le. A meccset próbálták nézni. Ha megvetem őket, akkor megvetem magam is. Mi sem, én sem szóltam neki. Akkor sem, amikor megint rázendített. Most már itt vannak a köcsög kínaiak is! Mit kell akkor kiabálni? Mozsikoniciki? – kérdezte valaki hátulról, valaki, akinek ez az egész csak egy vicc. Úgy van! Mozsokiniciki! Meg a kurva szlovákok! Mozsikonicikiszlo! Előttünk állt. A lábára néztem. 44-es. Pont, mint az enyém.

 

Elrejtő és kilökő

 

Korán érkeztem a Fővám térre. Néztem az épületeket. Főleg azokat szeretem a városban.

Akárhányszor elsétálok valamelyik körfolyosós, oszlopos, vagy balusztrádos, faragott homlokzatú, kopott szobrokat és bukott boltok, halott mesteremberek cégéreit aktuális reklámtáblák mellett elbíró épületek, erkélyes, sokakat beengedő, elrejtő és kilökő, golyónyomokat és graffitiket áruló falai mellett, mindig úgy érzem, hogy ezek az épületek élnek, vagy ha nem is élnek, legalább látnak. Látnak mindent, egy század igazi szemtanúi. Díszletei, ahogy díszletek voltak azok az emberek is, akik végignézték mozdulatlanul azt a bizonyos menetet. Ami a múlt hetivel ellentétben nem az Élet menete volt. Pláne nem nagybetűvel. Először cipők, aztán cipők szobrai maradtak, és még mindig várnak arra, amire Kornis Mihály a Dunasiratóban: „S így lassacskán feltámad egész Budapest és együtt élni tanul halott önmagával.” A Salkaházi Sára rakparttól a Wallenberg rakpartig tartott a séta. Helyekké váltak. Biztos nem akart egyikük sem utca, sétány, vagy rakpart lenni! Senki sem hal meg pusztán ezért. De ők nem tehettek mást, elítélve a szemtanúként való félrenézés luxusát, odanéztek,

és oda is mentek.

 

Budapest, V. ker. Múzeum krt. 4-6.ELTE. BTK. 2. emelet. Férfi WC. Falfirkák.

 

Éljen Israel! Éljen, de ne itt a földön. Israel. Anitpalesztiniták. I’m a palestin. And who cares?

Palesztínok lemészárlása= a valódi holocaust. Antiszemitizmus egy tisztább világért. Fuck Jews! Fuck Tibet! Free China! Éljen az ateizmus! Mentsd meg az esőerdőket! Ne töröld ki! Miért nincsenek a Flinstons-ban niggerek? Mert akkor még majmok voltak. A firkákat a Kohn és Tsa. tisztasággyártó cég támogatta. Köszönjük.

 

Csak hátrafele

 

A svéd parlament elnökének beszédét már nem hallgattam meg. Elkezdett zavarni a tömeg. Balról a Gellért-hegy, jobbról a Duna, és csak a Szabadság híd fele, csak hátrafele lehet kimenni.

 

2012. április 17./2

 

Ez valami eszméletlen! Egy főhajtás a mozi előtt! Zseniális! – mondtam a vetítés után, de még a beszélgetés előtt. Azért ez a cigiszünet jól jön! Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Már megint ezen agyalok. Hány órának, napnak, vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének? Mint a kádban sírás. Hány filmben, ahogy itt is láttuk, hány filmben volt már kádban sírós, vagy éppen zuhany alatt sírós jelenet! Különböző korok, különböző országok filmjeiben a mai napig visszatér. Ha nem is napról napra, de gyakran téma. És nem csak a filmekben. És nem csak a kádban sírás, mint olyan.

 

Körbe Körbe Körbe K…

Kezdem az első benyomással. Bárszínház egy kávézó alagsorában, a szereplők az első sorban ülnek sörösrekeszeken, zsúrkocsin az apróbb kellékek, minden egyszerű, közvetlen és kellemes. A Lakmusz csoport ismert workshop hangulatú előadásairól.

„Célunk olyan projektek, hagyományos és nem hagyományos értelemben vett előadások létrehozása, amely a nézőre nem csak befogadóként, hanem kérdések fölvetőjeként, kontrollszemélyként, esetenként alkotótársként tekint. Nem prédikálni és oktatni, hanem beszélgetni akarunk, inkább kérdezni, mint kijelenteni, igényeket támasztani és nem föltétlenül kielégíteni, hiszen a válaszok megtalálása együttes érdekünk és feladatunk” 

 /a Lakmusz csoport manifesztuma/ 

Valóban gyűjtögethetjük is kérdéseinket, hisz végig a valóságban maradunk, nem hagynak nagyon a történetbe feledkezni, mindig kizökkent valami. Ha nem a jeleneteket elválasztó közjátékok, nem is az épp nem szereplő színészek jelenléte, hanem a kávézóból lehallatszó zajok, zenék, a lépcső dobogása. Mindez miért egészíti ki remekül az előadást? Mert hatalmas felkiáltójelként áll elénk, hogy kérem, a valóság eközben is folyik, és érdekes módon ezúttal a vörös függöny a bejáratot takarja, nem a színpadot… Tehát a helyszínválasztás nagyon találó.

Kilenc rövid jelenet, kilenc pár különböző szexuális viszonyáról. Párbeszédek, amelyek elvezetnek az aktusig, és párbeszédek, amelyek utána megmaradnak. Eközben pedig elindul egy végtelen társadalmi hullámvasút, összemosódnak a fentek a lentekkel, és mindig oda jut ahonnan elindult.

Társadalom? Valami nagy massza, melynek senki sem tagja igazán, mégis mindenki bele van ragasztva. Valami, amiről csak csupa nagy betűvel lehet írni, nagy szavakkal beszélni… Csak típusokat mutat fel, valódi emberekről nem gondolkozik. Ha úgy közelítenénk Tóth András Körbe K című rendezéséhez, hogy itt most valami nagyon társadalmit akarunk látni, meg is kaphatjuk, érkeznek a különféle sztereotipikus alakok az utcáról, a színházból vagy épp a parlamentből. Ők mégsem elégednek meg ennyivel, a várvavárt sztereotipikus alakok helyett ugyanis meglepően valóságos és nagyonis összetett karakterek lépnek elénk.

Indulunk az utcalánytól, aki semmi mást nem bán már az életében, csak azt az egy meghitt pillanatot várja még, forrócsokival, Dunaparttal, szerelemmel… (ha aznap visszafelé folyik a Duna, utána akár meg is halhatna, a kurvák menyországa is szép lehet). Mégis ő tud a legőszintébb maradni az egész kavalkádban, amilyen nyíltsággal beszél testéről, olyan őszinteséggel vallja meg magának vágyait, neki nincs veszteni valója. Minél „magasabban” vizsgálódunk, annál több a korlát, az elfojtás, az óvatoskodás, mert esni is annál nagyobbat lehet.

De miért szeretünk annyira szintekre bontani, csoportosítani, különkezelni? Ha kicsit összekeverednek a kínosan szétválogatott csoportok, egyszerre láthatjuk a nagy társ(adalm)asjátékot, a hatalmi versengést, elnyomót, elnyomottat, feltörekvőt, áldozatot, bevállalót, beletörődőt és kiábrándulót. Ám mindezek mögött, előtt, fölött ott áll az egyén saját kis játéka is, a túléléshez, a maga apróbb vágyaihoz. Elérni, hogy szépnek lássák, elérni, hogy fiatalnak lássák, elérni az ezres facebook népszerűséget, egy beszélgetést Tarantinóval, a haverok elismerését egy jól sikerült éjszakáról.

De menekülnek is a Nagy Társadalom elől: az utcalány tetszésből választ magának ingyenmenetet, a tehetős házaspár elkeseredetten ugrik ki a hitvesi ágyból naiv kamaszok karjaiba, az író ihletként akarja megélni az életét, a színésznő feladja hírnevét bizonytalanabb, de igazi színházért, végül a politikus, aki utcalányok ágyában találja magát igazán vezető személyiségnek…

A színészek pedig látható lelkesedéssel vetik bele magukat a forgatagba. Látjuk őket játszóként és nézőként is, ez is erősíti bennünk a karakterek valódiságát. Mindenki két jelenetben szerepel, teljesen eltérő helyzetben, így több arcukat is mutathatják. Tóth Máté egyszerre lehet lekezelően elutasító és szégyellt vonzódását takargató biztonsági őr, Fekete Réka Thália duzzogó, kielégületlen feleség és csábító szépasszony, vagy épp Orbók Áron karaktere változhat fásult férjből fölényeskedő kalandorrá.

A darab többszörös feldolgozás, mert a téma újra és újra leporolható, mindig-épp-aktuális. A világ változik, ám ugyanazok a figurák mozgatják, így érdekes lehet összehasonlítani azt a világot, amit Schnitzler tár elénk az eredeti Körtáncban a századfordulón, amit Kornis Mihály magyar színekbe öltöztet a nyolcvanas években a Körmagyarban, végül amit Dóka Péter a Körbe K-ban napjaink kérdéseivel újjáéleszt.

A Körbe K talán nem is szorítkozik egészen a mai magyar valóságra, nyitottabb kérdéseket vet fel, amire tulajdonképpen bármilyen nyelven lehet válaszolni. Ezt a multikulti érzést váltják ki a jelenetek közötti, főként idegennyelvű közjátékok is. Az aktusok helyett felvillanó egyre szürreálisabb dalok, reklámok, főzőshow-k, pornómesék valami fékevesztett, furcsa tánc ritmusát adják a darabnak.

A feldolgozás másik újítása, hogy az eredeti tíz pár helyett kilenc van, egy jelenet kimarad, mivel egy homoszexuális kapcsolatot is belefűztek a láncolatba. A darabban ez egészen különleges szerepet kap. Kilenc találkozás közül ez az egyetlen, ami „szépnek mondható”, talán az egyetlen, ahol nem a birtoklás a cél, ahol a megszerzés után nem válik érdektelenné a másik.

 

Minden jelenetben mást jelent a szexualitás. Szinte nem is számít, mert munka, valami tiltott ismeretlen, ami elől jobb elmenekülni, képviseli az erőt, a dominanciát, szeretetet csikar ki a másikból, alázatot, közelebb juttat a célokhoz… szerelemről itt szó sem lehet. Ahol volna, ott csírájában fojtják el, mert a társadalom nem engedi. Ezért, vagy azért. Csakmert szajha, mert homokos, mert házas, mert fiatal, mert öreg, mert ismert, mert ismeretlen, mert szegény, mert gazdag, mert számít ha van, mert nem számít ha nincs. Látszólag minden a szexről szól, és mégsem, inkább minden másról, az előttéről és az utánáról, az emberekről.

Ez a színház valóban beszélget a nézőivel, minduntalan megáll és kiszól a szöveg mögül: ti mit gondoltok? És mi hazafelé, a buszról nézve a visszafelé folyó Dunát, talán megtaláljuk a magunk válaszait a számtalan kérdésre…

 

Írta                     Dóka Péter
Rendező            Tóth András

 

Szereplők:
Utcalány             Kovács Anni
Biztonsági őr      Tóth Máté
Diák                    Horváth András
Feleség              Fekete Réka Thália
Férj                    Orbók Áron
Jó csaj               Gergely Katalin
Író                      Csillag Botond
Színésznő          Koncz Andrea
Politikus             Fekete Zsolt

 

 

2012. ismeretlen hónap, ismeretlen nap, ismeretlen sziget

Letettek elém pár dolgot, amit a repülőgépről hozhattak el. Miután lepakolták őket a szoba középső részén lévő asztalszerűségre, kimentek, és visszahajtották a függönyt. Vagyis azt a nagyobb anyagdarabot, amelyre apró, barna kunyhókat hímeztek, egy tűzrakóhelyet és zöld bozótost, amely a kunyhók mögött terült el. Ahogy közelebb léptem, néhány holmimat láttam meg, amelyeket magammal hoztam az útra. Nagy részük használhatatlanná vált, mint például a mobilom, amely összetört, illetve volt itt még egy-két megégett ruhadarab. Mégis szerencsém volt, mert az egyik füzetem nem égett el, így most le tudom írni mindazt, ami azóta történt velem, hogy felszálltunk a repülőre. Csak ketten voltunk Salvadorral, a fotóssal, akit csak pár hete ismertem meg. Szamoáról indultunk el egy másik szigetre, amely nem messze keletre volt. Elzárt terület, megközelíthetetlen. A kormány mindenáron védi az ott élő közösséget. Mi Salvadorral ki akartuk deríteni, hogy mi van ott. Elsőként terepmunkát végezni egy eddig feltáratlan, ismeretlen közösségben – minden antropológus álma!

Salvador vezette a gépet, és már fél órája repültünk, amikor furcsa, sípoló hangot hallottunk. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy az ég tengerzölden hullámzik, és a tengeren hófehér felhők úsznak. Elveszthettem az eszméletemet, mert csak zűrzavarra emlékszem, homályos foltokra és arra a furcsa szagra, amely azóta is körülvesz. Itt…

 

Abba kellett hagynom egy időre az írást, mert megint bejött az a két nő, akik ittlétem óta mindig hozzák nekem az ételt. Főleg gyümölcsöket, egy széles, barna tálon. Mindig megvárják, amíg megeszem, utána pedig kiviszik a tálat. Eleinte kérdezgettem Salvador felől, a nevét ismételgetve. Nem tudnak róla semmit. Nem is hallottam tőlük beszédet, amióta itt vagyok. Mióta is vagyok itt? Nem is tudom… Az időérzékelésem teljesen összezavarodott, hetek, talán hónapok teltek el. Nem tartanak fogva, de nem is mehetek el innen. Sokáig nehezen lélegeztem, talán az egyik bordám tört el. Sok sebhely van a lábamon, az egyik elég mély volt a combomon, de azt valamilyen növénnyel bekenték, amely kéken világított. Igen, biztos vagyok benne, hogy világított, éjjel tisztán láttam a vaksötétben. Sokáig nem tudtam lábra állni, mégis nyugodt maradtam. Ezek az emberek nem akartak bántani, hiszen ételt adtak és ápoltak. Menekülésre nem gondolhattam, hiszen gyenge voltam, és a sebeim is lassan gyógyultak. Mikor már lábra tudtam állni, bicegve megindultam a kunyhó ajtaja felé, és már nyúltam a függönyhöz, de bejött a két nő, és nemet intett. Nem engedték meg, hogy kimenjek. Nem akartam erőszakos lenni, féltem, hogy az elrontaná a lehetőségét egy jövőbeli terepmunkának a szigeten.

Ablaka nincsen a kunyhónak, a hézagos tetőn keresztül azonban beszivárog a fény. Olyan, mintha egy besötétített szobában lennék. Egy emelvényen alszom, amely levelekkel van kitömve. Az első pár napon, héten a kunyhóban aludt egy nő is, talán hogy vigyázzon rám. Az egyik sarokban feküdt, a csupasz földön. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy nem rabként tekintenek rám. Felöltöztetnek a ruháikba, és engem is bekennek azzal a festékkel, amelyet ők is viselnek. Nem láttam még senkinek sem a bőrét, mert mindig viselik ezt az aranyszínt. Ékszert nem hordanak, rám viszont akasztgattak különböző láncokat, a csuklómra fonott, fából készült karkötőt. Kérdezgettem tőlük szamoaiul “samasama”, a sárga festékre mutatva, amellyel bekentek engem, de nem válaszoltak, mintha meg se hallották volna. Próbálkoztam egy-két maoi szóval is, amelyeket az előző terepmunkám során tanultam, de csak némaságuk volt a válasz erre is. Nagyon hiányzik, hogy halljak emberi beszédet. Néha azon kapom magam, hogy egy-két régi számot dúdolok, ilyenkor hirtelen elhallgatok, és figyelek, hátha beszűrődik kintről valami hang. Hiába. Ezek az emberek nem beszélnek. Némák. Nem nevetnek, nem sírnak, nem kiabálnak, még csak nem is hümmögnek. Néha olyan érzésem van, hogy odakint semmi sincs, és az óceán veszi körül a kunyhót. Az óceán morajlását hallom ugyanis, méghozzá nagyon közelről, mintha a fülemben szólna, mintha rajta lebegnék, mintha mellettem aludna éjjel. Mint amikor kislányként kagylókat gyűjtöttem a tengerparton, hogy mindig halhassam a tengert.

Bizonyos napokon bejön hozzám több nő is, és egyenként hozzám érnek. Főleg a lábamat vagy a karomat érintik meg, megsimogatnak. Néha percekig így maradnak, aztán kimennek, vissza a némaságba. Úgy érzem magam, mint egy kabala, amely jó szerencsét hoz. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán valamiféle közvetítőnek hisznek. Az égből zuhantam le, más vagyok, mint ők, talán még sosem láttak olyan embert, aki különbözik tőlük. Sok olyan kultúráról olvastam, ahol azzal áldoznak az isteneiknek, hogy bizonyos ételeket elfogyasztanak, főleg szakrális növényeket. Máshol ezeket elégetik, és a füst, amely a tűzből felszáll, elviszi az áldozatot az istenhez. Talán ezért etetnek velem csak gyümölcsöket és növényeket.

Még az is lehet, hogy félnek tőlem. Talán ezért visel mindenki maszkot. Fából készíthették, bár nem engedik meg, hogy hozzáérjek. Különböző színű festékből rajzoltak rá mintákat, a szemet azonban elkerülték, ott nincsen festék, nincsenek körülötte színek. Az áll részére festettek szemeket. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust. Olvastam már olyan kultúrákról, ahol a babáknak, maszkoknak, szobroknak nem csinálnak arcot, főleg pedig szemeket nem, mert akkor megszállhatják a démonok. Talán itt is erről van szó.

Fogalmam sincs összességében, hogy hol is lehetek. Nem tudom, hogy azon a szigeten vagyok-e, ahová elindultunk. Vagy ez talán egy másik sziget? Miért nem engednek ki? Olvastam egy cikket egy lányról, akit ugyanígy bezártak, mert egyfajta helyi istenségnek tartották. Egész életében ott kellett élnie, és soha nem mehetett el.

 

Tegnap, miután megkaptam ezt a füzetet, végre át tudtam gondolni a helyzetemet. Kezdtem megérteni, hogy mit kell tennem. Amint felkeltem, bejött egy nő, hozta a szokásos barna tálban a gyümölcsöket és egy kis vizet hozzá. Húst soha nem adnak. Nem tudom, hogy tartanak-e egyáltalán állatokat, esznek-e húst, vadásznak-e. Szinte semmit sem tudok róluk. Elhatároztam azonban, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Ennek a füzetnek a hátuljára elkezdtem feljegyzéseket készíteni: mit adnak, hány nap telik el, milyen időközönként jönnek hozzám, stb. Ezt a kunyhót fogom terepként használni. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott. Neki is kezdek a munkának, hiszen ezért jöttem ide, és nem megyek el, amíg be nem fejezem. Még akkor is, ha ehhez a kunyhóban kell maradnom.

 

Napok teltek el az utolsó naplóbejegyzésem óta. A feljegyzések, amelyeket az utolsó lapokra kezdtem írni, lassan betöltik az egész füzetet. Közeledik a nap, amikor már nem lesz papírom, amire írjak, és nem lesz a tollamban tinta sem, a ceruzámból pedig kiírom a grafitot. Nem tudom, hogy akkor mit fogok csinálni. Az itt élőket úgy hívom, hogy Aranybőrűek. Azt a két nőt is elneveztem, akik hozzák nekem az ételt. Az egyiket Karának, a másikat Lajlának (így hívták Szamoán az adatközlőimet). Velük találkozom a legtöbbet. Így, hogy van nevük, közelebb érzem magamhoz őket.

Hetente hoznak nekem egy nagyobb, vödörféle tárolóedényben vizet, ilyenkor lefürödhetek, lejön rólam az aranyszínű festék, és elkezdek emlékezni a bőrömre, a szeplőimre, anyajegyeimre, sebeimre. Ilyenkor el is szomorodom kicsit, de miután újra bekennek a festékkel, minden eltűnik. Megpróbáltam elmutogatni, hogy szeretnék még több festéket, különböző színűeket. Rámutattam a maszkokra is, és végül sikerült elérnem, hogy egyik nap behoztak nekem kis tálakban különböző színű festékeket. Fogtam a kék színű festéket, felálltam a fürdős vödör tetejére, és a kezemmel, ujjvégeimmel elkezdtem felfesteni az eget a plafonra. Megértették, hogy mit akarok, és még több festéket hoztak. Fehér színű festékkel felhőket is rajzoltam rá, a falakra pedig zölddel bozótost, fák lombját, sötétbarnával törzset, pirossal virágokat a fák aljára, a zöld színű fű közé. Utána kitárt szárnyú madarat rajzoltam az égre, apróbb állatokat a bozótosba. Úgy láttam, Karának és Lajlának is tetszett a végeredmény, mert izgatottan toporogtak körülöttem (hangot persze nem adtak ki). A furcsa szag, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem a zuhanás után, a festék szaga volt, amely most véglegesen beborított mindent.

Úgy látom, az is tetszik nekik, amikor írok. Fölém hajolnak, és nézik, bár ők csak krikszkrakszokat látnak, jeleket, amelyeket nem értenek, mégis ámulatba ejtik őket. Mutogatnak a festékekre és a kezükre. Azt akarják, hogy írjak rájuk. Rajzoljam rájuk ezeket, ahogy a kunyhó falára is festettem. Nem tudom, mit is írhatnék. Aztán eszembe jut valami, és elkezdek írni: “Karának a maszkon keresztül látom a szemét. Szürke. Szürke szeme van. Most engedték meg először, hogy hozzájuk érjek…”

A lapok elfogytak.

 

Indiántánc

Indiántánc

 

Most komolyan, Nicarauga?!

Hirtelen ötlettől vezérelve bemegyek az előttem álló erdőbe. Az országra nagyrészt a pálmafák jellemzők, legalábbis a hotel környékén, ez a rész azonban valamiért kivételt képez. Mintha magyarázott volna valamit az idegenvezetőnk, mikor megmutatta a szállást, akkor azonban Joshon járt az agyam. Gondolatban megvonom a vállam, igazából egy cseppet sem érdekel, miért sűrű és homályos ez az erdő, milyen fák alkotják, és egyáltalán hogy kerül ide. Csak egy kis nyugira vágyok, ősök nélkül, Josh csókjainak emlékével.

Mintha elvágtak volna a hotel zajos világától. A fák hűs árnyékot vetnek csupasz vállaimra, minden olyan halk és nyugodt. Jó lenne, ha itt lenne most Josh. Tuti az első pillanatban felvetette volna, hogy ide meneküljünk faterék szeme elől, és adózzunk a fent említett, igen közkedvelt nyelvgyakorlatnak. Beletúrhatnék a szőke hajába… Dühösen odébb rúgok egy követ, ami eltűnik a bozótban.

Amúgy sem értem, miért éppen Nicarauga. Pálmafák LA-ben is vannak, nem kell értük majd háromezer mérföldet repülni. Ráadásul, ha már családi telelés, figyelembe vehették volna az én igényeimet is. Hogy hozzam divatba a festett vörös haj-fehér bőr kombót, ha lebarnulok még a suli előtt?!

Vajon vannak itt bogarak? Vagy gusztustalan békák? Nyilván vannak, talán vissza kéne mennem. A kibírhatatlan öcsémhez, a szemét apámhoz, és anyámhoz, aki azt hitte, egy új bikinivel lekenyerezhet. Bár a zöldnek ez az árnyalata egészen megy az új hajamhoz, de tök mindegy. Itt most elvekről van szó. Meg arról, hogy nem tudom Josh-sal tölteni a szünet minden percét. A hálószobámban.

Zajt hallok a hátam mögül, mikor odakapom a fejem, látom, hogy valamitől megmozdult a bokor. Észre sem vettem, hogy ennyire bemásztam az erdőbe.

– Van ott valaki? – kérdezem, és nem remeg a hangom. Vagyis csak közepesen.

A bokor megint megmozdul, erre ijedten hátrálni kezdek. Gőzöm sincs, milyen nagytestű vadállatok lehetnek itt, és nem most szeretném megtudni. Hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól, és zuhanni kezdek, hatalmas visítással kísérve nem éppen nőies mozdulatomat.

Először a hátamra esek, kiszorul a levegő a tüdőmből, megszakad a hangom is, majd hatalmas zökkenésekkel gurulok tovább. Éles fájdalom hasít a csípőmbe, nem tudom, mi zavar jobban, a sorozatos ütések, vagy az a tény, hogy ideiglenesen nem igazán kapok levegőt. Lelassulok, majd elterülök az immár vízszintes földön. Néhány pillanattal később levegőhöz jutok, majd felpattanok a földről, bár ezt csak akkor sietem el, amikor eszembe jutnak a rovarok meg a csúszó-mászók. Könnyek szöknek a szemembe, hangosan káromkodok, és képzeletben lekeverek magamnak egy hatalmas pofont, a sérült csípőm nem igazán van oda a hirtelen mozdulatért.

Néhány homályos, majd kipislogott pillanat után körbenézek. A lejtő, aminek sérüléseimet köszönhettem, durván meredek, a tetején azonban semmilyen lyukat nem látok, masszív bozót alkotja az egészet. Megpróbálok felmászni rá, visszacsúszom. Újra és újra. Az ötödik próbálkozásnál feladom, talán máshol találok feljáratot. Még szerencse, hogy a lejtő benyelte a kendőmet, amit a hajamba kötöttem, ott virít rózsaszín valójában, mutatva a hazautat.

A fal mentén elkezdek visszafelé bicegni. A csípőm iszonyatosan fáj, mégis ösztönzöm magam. Nem tetszik ez a hatalmas gödörszerű izé, tele lehet vadállatokkal. Maradtam volna a szálló medencéjénél, ennél az is jobb, ha lebarnulok vagy leégek.

A bozót nem adja magát, a lejtő nem változik, ráadásul mintha kanyarodna. Mikor már totál kétségbeesnék, meglátok egy tavat, és rájövök, hogy sokkal nagyobb gondjaim is vannak. Felgyorsítom bicegésemet, letérdelek a tó partján, majd elborzadva pillantok a tükörképemre annak felszínén.

A hajam borzos, az arcom piszkos, jobb karomon egy nagy kék foltot találok. Kétségbeesetten nézek amúgy formás lábaimra: tele vannak zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal, és horzsolásokkal. Kész csoda, hogy egyik sem vérzik, azonban így is elég ronda látvány. Félve gondolok a csípőmre, végül arra jutok, bármennyire is ocsmány, meg kell birkóznom vele. Különben is, fürdenem kell.

Leveszem a felsőmet és a cipőmet és a farmer sortomat. Még szerencse, hogy a Conversemben jöttem, és nem a kedvenc virágos, telitalpú szandálomban, ahogy reggel terveztem. Mostanra totál mocskos lenne, vagy elszakadt volna a pántja.

Bikiniben belegázolok a vízbe. Vajon vannak itt krokodilok? Vagy piranhák? A víz mindenesetre hűsítő, a sebeim is kevésbé sajognak, így lebegek néhány percet. Miután kicsit ellazultam, felállok, és félve ránézek a csípőmre. Tenyérnyi kék folt bámul rám vissza, amely, mikor hozzáérek, veszettül fáj. Vicces lesz a szálloda medencéjében ekkora sebekkel pancsolni, de járhattam volna rosszabbul is.

Idegesen körbenézek. Furcsa érzésem támad, mintha valaki figyelne, ahogy zöld bikiniben meredek a sebemre, amely nagyobb bőrrészt takar, mint a fent említett ruhadarab. Tekintve, hogy ez a valaki akár egy jaguár is lehet, nem rajongok az érzésért. (Amint hazajutok, legooglizom a helyi állatvilágot az első rohadt szúnyogtól az utolsó hatalmas négylábúig.) Mivel a bozótból hosszú pillanatokig nem tör elő semmi és senki, kivergődöm a partra, és magamra kapom a ruháimat. A felsőm, a sortom, még a zoknim is vizes lesz, de a fülledt melegben biztosan hamar megszáradnak.

Ekkor veszem észre, hogy nem paranoiás vagyok, valaki tényleg figyel. Meglepetten felkiáltok, a sötét arc visszahúzódik a bozót mögé. Azonban én tudom, mit láttam. Egy fiatal indián férfi, hosszú, fekete hajjal. Sietősen felpattanok, nem akarom elveszíteni az illetőt. Lehet, hogy van, aki hazakísér! Kivinni a gödörből csak nem lehet sokkal másabb, mint beültetni egy taxiba egy túl jól sikerült buli után.

– Hé! Hékás, várj! –A francba, hogy majdnem a tó felét meg kell kerülnöm. – Kéne a segítséged, haza szeretnék jutni.

– Haza? – hallok egy mély hangot a hátam mögül.

Meglepetten megpördülök, a srác egy másik bokor mögül bámul rám. Kezdem azt hinni, hogy ez a rossz szokása.

– Igen, haza. Tudod, legurultam ott – mutatok a megfelelő irányba – egy baromira meredek lejtőről, és nem tudok felmászni, de vissza kéne jutnom a hotelba.

Próbálom megkerülni a bokrot, hogy ne csak ő tudjon felmérni engem, hanem én is lássam teljes egészében őt. Már arcra is elég helyes, valamiért arra emlékeztet, ahogy Jacob Blacket képzeltem olvasás közben, mielőtt láttam volna az Alkonyatot. Mikor végre teljes egészében megpillantom, egy pillanatra eláll a lélegeztem. A pasi csak egy ágyékkötő-szerű izét visel magán, mintha valami törzs tagja lenne, ráadásul a felsőteste is Jacobét idézi. És azt nem véletlenül mutogatták ötpercenként a moziban.

Szerintem kicsit zavarba jön, amiért végigstírölöm, de ő meg fürdés közben figyelt, szóval kvittek vagyunk. Mindenesetre megint megszólal azon a mély hangján.

– Haza szeretne jutni, kisasszony? Hazakísérhetem, ha azt kívánja.

Megrebegtetem a szempilláimat. Természetesen azt kívánom.

– Az nagyon jó lenne. Már biztosan várnak rám.

– Ebben egészen biztos vagyok – biccent udvariasan. Az egész viselkedése olyan ismerős valahonnan. – Mutatom az utat.

Hátat fordít a falnak, és elindul.

– Ó, nem, nem arra! A fal ott van, hallod, öregem! – mondom ingerülten, mikor nem figyel rám.

Megfordul.

– Arra nem juthat haza, erre kell mennie – értetlenül néz. – Öregem?

Megvonom a vállam. Nála meg az a fura, hogy ennyire körülményesen beszél.

– Jöjjön, kérem – indul el.

Egy pillanatig figyelem, ahogy jellegzetesen könnyed járással lépked, majd mi mást tehetnék, követem.

Körülbelül háromnegyed órát sétálunk az erdőben. Először legszívesebben ráordítanék, hogy lassítson, azonban mikor észreveszi, hogy nem vagyok a topon sétálás szempontjából, felveszi a tempómat. Így aztán lassabban haladunk, mint amikor a tíz centis tűsarkúmban billegek.

Mikor már nem bírom a csendet, megszólalok:

– Abbey vagyok. Abbey Kinsey. Téged hogy hívnak?

– Mr. Henry – válaszol.

– Mr.? Mister Henry? – nézek rá döbbenten. Eddig azt hittem, az Henry egy keresztnév. – Merre viszel, Mr. Henry?

– Haza – válaszol nemes egyszerűséggel.

– Pontosan hogyan jutok haza?

– Gyalog, kisasszony.

– Kicsit pontosabban?

– Gyalog, a lábain.

Vagy hülyére vesz, vagy a humora pocsék. Inkább nem próbálok meg kiszedni belőle semmit, helyette az utat figyelem. Fák és bokrok, milyen változatos. Meleg, fülledt levegő, a pólómat szinte leizzadom magamról. Sosem szerettem izzadni, baromira kellemetlen. Egy idő után elvesztem a fonalat, nem tudom, merre járunk. Ha egyedül kell visszajutnom a gödör széléhez, maximum felmászok egy fára, és megnézem, merre van. Mekkora mázli, hogy olvastam Az éhezők viadalát, így most vannak ötleteim a túléléshez. Bár a kaja hiánya alapvetően kínos, és inni sem ittam a tónál, ami nagy hiba volt. Legjobban mégis az zavar, hogy a rózsaszín kendőmet valószínűleg már sosem szerzem vissza.

Hallgatag lovagom egyszer csak megszólal.

– Hamarosan ott vagyunk.

– Otthon? – nézek rá. – Ilyen hamar?

– Nem volt az olyan messze, mint gondolta – mondja, majd félrehajt egy ágat.

Elakad a lélegzetem. Mindenhol vagyunk, csak otthon nem, legalábbis nem az én otthonomban. Legkevésbé sem hasonlít a hotelhoz, az LA-ben található házunkhoz meg aztán pláne nem. A fák között, valószínűleg kör alakú tisztáson kisebb-nagyobb, fából és levelekből összetákolt kunyhók állnak. Sehol egy fényes üveg, sehol egy medence.

Megjön a hangom:

– Haza?! Ez a legkevésbé sem az otthonom! Nem is vittél haza!

Ekkor tűnik fel, hogy az ócska épületek között indiánok császkálnak, Mr. Henry-hez (honnan szedte ezt a nevet?!) hasonlóan meglehetősen alulöltözve. Hangomat meghallva döbbenten ránk néznek, majd izgatott sustorgás indul meg közöttük. Nincsenek sokan, mégis hallom, hogy dumálnak, egy számomra ismeretlen nyelven. Tuti valami ősi cucc, nem angol és nem is francia.

Kissé megszeppenve Henry-re nézek:

– Hova hoztál engem? Kik ezek?

– Haza – felel nemes egyszerűséggel. A tököm kivan a nemes egyszerűségével. – Ők a családom.

– Mindenki? – kérdem suttogva.

– Szeretném önt bemutatni nekik. Utána kitalálhatjuk, mi legyen önnel, a falon keresztül nem tud visszajutni.

Hápogok egy sort.

– Tőrbe csaltál! Mit akartok tenni velem?! Megerőszakolni, elvenni a pénzem, vagy váltságdíjat követelni? Megjegyzem, ez utóbbi csak akkor játszik, ha nem esik semmi bajom, másképp apám az ágyékkötőt is lepereli rólatok!

Zavartan néz rám, valószínűleg meglepi a hevességem.

– Nem becstelenítenénk meg egyetlen ifjú hölgyet sem. Szeretném bemutatni a családom.

– Minek?

– Azért, mert ön egy különleges ifjú hölgynek látszik – néz végig rajtam. Amióta sétálunk ez az első olyan pillantása, ami arra utal, hogy nőnek tekint. – Ráadásul hamarosan sötétedik, sötétben pedig könnyen eltéved az ember.

– Hát, rendben. Végül is, tök mindegy, de szomjas vagyok, mielőtt bárkivel is beszélnék, inni akarok. Ti komolyan itt éltek?

Henry nem válaszol, csak elindul a társai felé. A többiek megbámulnak, még mindig izgatottak, néhányan a csupasz bőrömre mutogatnak. Lenézek magamra, fehér bőr, kék vérerek (utálom, amikor láthatóvá válnak, sokkal rondább így a combom) és még kékebb foltok. Mit ne mondjak, én is mutogatnék magamra, tök gusztustalanul elintézett az a nyamvadt gurulás.

Fura az egész. Valószínűleg egy bennszülött faluba keveredtem a gödör közepén, bár nem tippelem túl nagy csoportnak, olyan ötven fő lehet. Vagy hetven. Ki tudja, hányan élnek egy házban. A nők, a férfiak, de még a kölykök is csendben néznek, lehet, hogy túljutottak az első sokkon. Rápillantok az egyik gyerekre, ijedten elkapja a szemét. Ez nem is lep meg, de amikor az anyja is hasonlóan jár el, enyhén megdöbbenek. Hát még amikor egy termetes nőszemély előttem terem, és megragadja a kezem.

– Annyira örülünk, hogy a köreinkben üdvözölhetjük, kisasszony! – kiált fel, és lelkesebb, mint a suli balfékjei, akikre vetek egy félmosolyt, miután megcsinálták a fizikaházim. – Biztos vagyok benne, hogy a városka vezetője is örülni fog önnek.

Városka. Kis híján elröhögöm magam.

Rá is vetek egy kedvesnek álcázott félmosolyt.

– Olyan gyönyörűek a kezei!

Rápillantok a véreres, felhorzsolt végtagjaimra, és kirántom azokat a szorításából. Gúnyolódjon a nagynénjével.

– Miss Bates, azt hiszem, a vendégünk egyelőre fáradt kissé. Nemrég víz iránti vágyát fejezte ki – szólal meg Henry, én pedig döbbenten nézek a nőre. A méretei alapján minimum öt gyerkőc nem annyira boldog anyjának feltételeztem, nem hajadonnak.

Bates szabadkozik, Henry pedig ellentmondást nem tűrően, mégis finoman belém karol, és elkormányoz a „városka” belseje felé. Egy nagyobb ház felé vesszük az irányt, közben persze mindenki bámul, ám mikor rájuk nézek, udvariasan elkapják a fejüket, és beszélgetni kezdnek, amennyire hallom, angolul. Kicsit furcsán is érzem magam.

Belépünk a házikóba, leterített szőnyegekkel és alacsony asztalokkal találom magam szembe. Rövid időn belül pedig egy bögre vízzel, amit Henry nyom a kezembe.

– Tessék, igya csak meg nyugodtan! Tiszta forrásvíz, anyám szobalánya mindig hoz új adagot.

A szobalány szónál kis híján kiköpöm a vizet, köhécselek egy sort, feltételezéseim szerint vörös fejjel. Mit ne mondjak, jó benyomást tehetek erre a dögös Jacob-hasonmásra. Mindenesetre udvariasan elfordul, amit meg is értek, az új hajszínemmel nagyrészt egy paradicsomra hasonlíthatok. Jól jönne egy tükör, de nem hinném, hogy van itt.

– Szobalány?

– Természetesen – biccent méltóságteljesen. Elég fura látvány.

Ekkor egy mély hangot hallok a hátam mögül.

– Á, fiam, visszatértél! És egy vendéget is hoztál, ha jól látom.

Megpördülök, és Henry idősebb kiadásával találom magam szemben, bár a fenti megszólítás után annyira nem lep meg a hasonlóság. Az annál inkább, hogy a többi lakóhoz képest ő kifejezetten túl van öltözve: ing, nadrág, fekete kiskabát, sőt egy kendő is van a nyakában. A stílus ismerős valahonnan, pár száz évvel ezelőtt baromi elegáns lehetett, most a ruhák kissé kopottak.

– Igen, az erdőben találkoztunk. Abbey Kinsey, ő itt az apám, Mr. Bennet. Mr. Bennet, szeretném bemutatni Ms. Kinsey-t, váratlan vendégünket.

A férfi neve is ismerős valahonnan, de nem érek rá gondolkozni, mivel egy ijesztően hirtelen kézcsókkal kell megbirkóznom. Rebegek valami választ a meg sem hallott mondatra, és rejtélyes okból kifolyólag bevágok egy suta pukedlit. Henry előtt sorozatosan hülyét csinálok magamból, ez is mutatja, mennyire bejön a srác.

Bennet végignéz rajtam. Kicsit megigazgatom piszkos felsőmet.

– Látom, egy igazán különleges hölgyeményt üdvözölhetünk köreinkben. Később szívesen körbevezetném a városban, megmutatva nevezetességeit, előtte azonban javasolnék egy kis vacsorát, biztosan megéhezett már. Hamarosan Mrs. Bennet is itt lesz.

Megdöbbenve bólintok.

Igazából nem is lep meg, hogy nem sokkal később beállít egy nő. Az annál inkább, hogy milyen fiatal és mennyire alulöltözött a férjéhez képest. Mikor ezt kicsit szalonképesebben megfogalmazom, kiderül, hogy ő csak a sokat emlegetett szobalány, aki serényen megterít négy főre, és egy halom kaját pakol az asztalra. Mikor utoljára bejön, bejelenti Mrs. Bennet érkeztét, aki be is lép, hosszú ruhában, csipkés gallérral, röhejes fejfedővel és nagy sóhajtással. Elkuncogom magam, Henry rám néz. Inkább abbahagyom.

Leülünk kajálni. Az asztalon lévő kés, villa és gyertyatartó (amiben mellesleg semmi sincs, totál funkciótlan) miatt nem igazán egy indián kunyhóban érzem magam. Bár gőzöm sincs, milyen lehet egy indián kunyhó belülről, talán nem is ez a neve, beugrik valami jurta szó is, de a többieket inkább nem kérdezem meg. Nem mintha Mrs. Bennet mellett szóhoz juthatnék, egyfolytában a melegre panaszkodik. Egy idő után erős késztetést érzek rá, hogy megkérdezzem, ha Jamaicában él, mégis mit vár, de visszafogom magam. Helyette inkább a többieket figyelem, majd rá is jövök, honnan olyan ismerős ez a stílus. Mármint a ruhájuké. Mintha egy Jane Austen-filmből léptek volna elő, azok pár száz játszódnak. A Büszkeség és balítéletet többször is láttam, imádom, ahogy Mr. Darcy a vízzel átitatott ingjében flangál… Ultradögös, még ha Colin Firthtől beszélünk is.

Kár, hogy a film többi részére annyira nem figyeltem.

A beszélgetés meglehetősen egyoldalú, így nem is igazán veszek részt benne. Néha magamon érzem Henry pillantását, ami elég jó érzéssel tölt el, megint máskor Mr. Bennetét, ami kissé megrémít. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy úgy mér fel, ahogy a húst szokás.

A kaja amúgy nem szörnyű, valami madár meg krumpli, desszertnek meg gyümölcsök.

Az mondjuk egy kicsit zavar, hogy a vérereim, kék valójukban, még az esti félhomályban is kirajzolódnak, bár a horzsolások és foltok nagyrészt elfedik őket, vagy legalábbis van mibe beleolvadniuk. De ha Henry az otthoni fényemben látna… Lehet, hogy vissza kéne barnulnom, akkor kevésbé látszódnának rajtam a kék foltok.

Végül annyira lelkesen elagyalom az időt, hogy egyszer csak azon kapom magam, a panaszáradatnak vége, Mr. Bennet pedig várakozóan néz rám. Megkérem, ismételje meg, amit mondott, mivel kissé elkalandoztam.

– Szívesen megmutatnám a városunkat, Miss Kinsley, kivéve, ha fáradt, és inkább pihenni szeretne.

Természetesen nem vagyok fáradt, nem is tudnék elaludni, amíg fel nem mérem a terepet. Kimegyünk a kunyhóból, Henry belém karol, az apja pedig magyaráz és mutogat. Mivel esteledik, a tábor ösvényein hosszú fáklyákat szúrnak a földbe, meg is lep, hogy ilyen a közvilágítás indián-módra. Erősen hiányos filmes emlékeim alapján középen szoktak hatalmas tüzet gyújtani, hogy aztán körbeugrálják tánc címén. Séta közben sokan odajönnek hozzánk, váltakoznak az arcok, a végén már nem igazán tudom, ki volt Mrs. Thorpe és ki Miss Tinley, nem mintha érdekelne. Egyikőjük sem szebb, mint én, a férfiak közül pedig messze Henry a leghelyesebb. Az azért egy idő után meglep, hogy sehol egy Pocahontas vagy Fürgeláb, ráadásul mindenki a kezeimet fogdossa és nézi. Miss Bates kétszer is hozzám tolakszik, másodjára lelkesedésében megjegyzi:

– Jajj, már annyira vártunk, szépségem, maga a reménységünk! – és szorongatja az ujjaimat.

Szerencsére egy hatalmas házhoz érkezünk, nagyobb, mint Mr. Benneté. A tábor központjában építették fel, különböző növényekből, akár csak a többi házat, valahogy mégis másabb, az emberek mintha áhítattal néznének rá. Mr. Bennet kijelenti, hogy azt is meg szeretné mutatni, amennyiben nem fáradtam ki a hosszú sétától. Először megijedek, mivel közben a lábaimat stíröli, de kiderül, hogy Henry is jön velünk, így meggyőzhetőbbnek érzem magam.

Belépek, és mindent látok, csak azt nem, amire számítok. Szó szerint mindent. Az egyetlen, hatalmas szobából álló kunyhó ugyanis tele van kacatokkal, régi ládákkal, kalapokkal, iránytűkkel, komplett étkészletekkel, vas teáskancsóval és csészékkel. Ráadásul az egész lelkiismeretesen el van rendezve, mintha egy múzeumba csöppentem volna. Engem leginkább a ruhák érdekelnek, külön részlegen vannak kiterítve, tippjeim szerint különböző korokból. Nagy részük az elmúlt évszázadokból származhat, vannak fűzősek és mell alatt kötöttek egyaránt, de olyat is látok, amilyenben vagy ezer éve császkálhattak az emberek, vagy még hamarabb (némelyik meglehetősen parasztos), ugyanakkor a nagyanyám divatja is képviseli magát. Csak húsz-harminc női ruháról van szó, mégis találok egyet, ami nagyon tetszik: muszlinból van, halványzöld színe tök jól állna a fehér bőrömhöz és vörös hajamhoz, ráadásul cuki kesztyűk is vannak hozzá, amelyek könyök felé érnek.

Bennet dumál valamiről, én meg nem tudok betelni a ruhával. Elhatározom, hogy nekem kell. A kék-zöld foltjaimat is tök jól eltakarná, kár, hogy mell alatt kell meghúzni, így nem adja ki a vékony derekam, de minden más tekintetben tökéletes.

– De gyönyörű ez a ruha! – kiáltok fel. – És milyen cukik a kesztyűk!

– Tetszik önnek? – mosolyog rám Henry.

– Eszméletlenül – érnék hozzá, de Henry gyorsan megfogja a kezem.

– A kiállított tárgyakhoz nem szabad hozzáérni! Sajnálom, kisasszony.

– Henry, Henry, ne legyél ilyen szigorú – feddi meg játékosan az apja, és rám kacsint. – Hiszen még az is lehet, hogy vendégünk viselheti, ha ennyire kedvét leli benne.

– Ó, az tök jó lenne! – kiáltok fel, Bennet kissé meglepetten néz rám. Hiába, a férfiak nem értik meg, a nők hogyan tudnak lelkesedni egy ruháért.

– Egy ilyen kékvérű hölgyhöz, mint kegyed, jobban is illene, mint a mostani öltözéke – néz végig kicsit megvetően a ruhámon.

Kékvérű. Elvigyorodom. Végül is, vannak angol felmenőink, akár hercegek is lehetnek közöttük. Lehet, hogy én vagyok Harry nagyon távoli unokatesója.

– Ebben kénytelen vagyok egyetérteni – mosolygok rá. Mr. Bennet szinte megkönnyebbülve néz rám, tényleg totál szarul nézhetek ki a mostani cuccomban.

– Rendben van, szólok a szobalánynak, hogy készítse elő önnek a ruhát. De az előtt szeretnék még mutatni valamit, attól tartok a szoba ékességét nem vette észre.

Most Bennet karul belém, Henry csak követ minket. Bennet egy hatalmas, darabokból összerakott tükör elé kísér, majd kormányoz is tovább, így csak arra van időm, hogy megállapítsam, mégiscsak van tükör és ennyire pocsékul még sosem néztem ki. Sebaj, majd a ruha javít a dolgon, vigyorodom el.

A szoba túlsó végébe vezet, ahol két izmos fickó egy asztal mellett áll, totál egyenesen, dárdával a kezükben. Kicsit a Buckingham előtti őrökre emlékeztetnek, fogadjunk, hogy őket sem lehet megnevettetni. Bennet odakormányoz az asztalhoz, ahol néhány kinyitott könyv hever. Mivel Bennet jól láthatóan ezt várja tőlem, belepillantok az elsőbe. Szerencsére lámpásokat raktak a közelbe, így bármennyire is sötét van, ki tudok venni néhány szót. Valami Catherine nevű csajsziról szól, meglehetősen ironikus stílusban. Belenézek a következőbe, ott éppen Lizzy és Darcy vitatkoznak.

– De hisz ez a Büszkeség és balítélet! – kiáltok fel, és hirtelen megértem, miért is mutogatja ezt nekem Bennet. – Ahol úgy hívják a szereplőket, vagyis egy részüket, mint magát!

Bennet rám mosolyog. Mintha egy farkassal néznék szembe.

Belenézek a többibe is. Anne, Emma, Fanny, Elinor, egy csomó ismerős név. Emmát például az idegesítően nyafka Gwenyth Paltrow játszotta, Fannyt is egy szőkére osztották, Elinor pedig Emma Thompson volt.

– Ezek Jane Austen regények!

Bennet mosolya még szélesebb lesz. Az asztal hátsó részén egy hatalmas könyv hever, ezek után érdeklődve nézek bele. Vajon mi lesz? Sajnos nem sokat tudok kivenni belőle, odáig már nem ér el a fény. Mintha a kék szócskát látnám. Felette egy díszes kés hever, lehet, hogy ezzel nyitották régen a leveleket, mellette pedig egy hasonló díszítésű tál. Azt is megnézném közelebbről, érdekel a mintája, de ekkor Bennet megszólal:

– Nem kellett csalódnom önben, kisasszony, ismeri ezeket a fantasztikus műveket. Most viszont magukra hagyom önöket, Henry, teljesítsd a Miss Kinsey minden kívánságát. A ruháért pedig fél óra múlva eljöhet a házamba, addigra készen áll majd – biccent, és kisiet a szobából.

Jóval lassabban követjük. Henry belém karol, és rám mosolyog.

– Szeretné már felvenni a ruhát, kisasszony?

– Jaj, nagyon! Annyira szép! Tuti jól fog állni.

– Szerintem is. Mintha csak önre szabták volna, Miss Kinsey.

– A nevem Abbey, nyugodtan hívj úgy, Henry – vetek rá egy pillantást a pilláim alól.

Ő félszegen visszamosolyog, mint aki nem számított a kérésemre.

– Ha ragaszkodik hozzá, Miss Abbey.

– Ragaszkodom. Sőt, akár tegezhetnél is.

Erre totál zavartan néz rám, inkább nem erőltetem a dolgot. Elvezet a többi ember között, ők még mindig kíváncsi pillantásokkal nézik a foltjaimat. Azt hinné az ember, sötétben nem látszódnak annyira, de a vérereim és a foltjaim éppen feltűnési viszketegségben szenvednek.

Henry kicsit távolabb vezet a többiektől, egy kunyhó mögé, egy padként funkcionáló fatörzshöz. Itt is ég egy fáklya, így látom tökéletes vágású arcát. Rámosolygok, ő hellyel kínál, leülünk a fatörzsre.

– Mondd csak, mióta van meg nektek az a kiállítás? – kérdezem. – Néhány ruha több száz évesnek tűnt.

– Amióta csak az eszünket tudjuk – válaszol. – Szerencsére mindennek megvan a maga rendje, így pontosan tudjuk, mit kell tenni a tárgyakkal, hogy azok ne menjenek tönkre, hogy lehet ápolni őket, és hogyan…

Elhallgat, én meglepődve nézem.

– Amúgy hogyan kerültek ide?

– Ajándékok voltak, akár csak ön, Mi… Abbey – mosolyog rám félénken.

Felnevetek. Tuti a tavas fürdőzésem jár a fejében.

– Tehát legurultak a falon, bele a gödörbe. A gazdáikkal együtt?

– Tudtommal… igen.

– És velük mi lett? – kérdezem.

– Hazatértek – néz rám szomorúan.

Én is elszomorodom. Holnap vissza kell térnem a hotelba, a hülye családomhoz. Ott egyetlen egy helyes pasi sincs.

– De néha biztosan visszalátogattak, nem?

– Nem tudok róla, hogy ez lehetséges lenne.

– Ó – hallgatunk egy sort. Végül nem bírom tovább, megtöröm a csendet. – Mr. Bennet a törzsvezető?

– Törzs? – néz vissza rám döbbenten. – Ő a város vezetője, igen. Később én veszem majd át tőle ezt a posztot. Aztán az én fiam, ez így megy, amióta az eszünket tudjuk.

– És mi van, ha lányod lesz?

– Ő nem örököl, a nők nem szoktak.

– Hát nálunk igen! – csattanok fel, ő pedig döbbenten néz rám. Ezt a hímsovinizmust!

– Akkor talán éppen itt az ideje felülbírálni ezt a törvényt – próbál meg megnyugtatni. Mit ne mondjak, egész jól csinálja.

– Nagyon tetszenek apukádnak azok a könyvek – váltok inkább témát, még mielőtt azt hiszi, egy sértődékeny csitri vagyok. Azzal totál el lehet vágni magunkat minden pasi előtt. – A Jane Austen regények.

– Ó, igen. Szinte én is kívülről fújom már őket, annyiszor olvastam. És minden évben legalább egyszer felolvassuk a többieknek is. Ők nem sűrűn léphetnek be abba a házba.

– Ez nem zavarja őket? – meglep, hogy ennyire hatalmaskodó a rendszer.

– Nem, szeretik a könyveket. Szinte azonosulnak a szereplőkkel.

Összevonom a szemöldököm. Megint hülyére vesz, de ha nem akar válaszolni, hát nem kell. Én nem erőltetem. Különben is, holnap mehetek el.

– Kár, hogy holnap el kell mennem innen.

– Szerintem is. Addig viszont szeretnék a kedvében járni, Abbey! Van valamilyen kívánsága? A ruhán kívül persze.

– Egy lábmasszázs jól esne – hülyéskedem.

Meg sem fordul a fejemben, hogy komolyan veszi. Ahogy az sem, hogy nekem kell elmagyaráznom, pontosan mit jelent a lábmasszázs. Ennek ellenére rövid időn belül az ölébe kapja a csupasz lábam, és elkezdi masszírozni. Nagyon jól esik, hosszú napom volt, duzzogás, séta, zuhanás és egy teljesen új hely megismerése volt terítéken. Ráadásul úgy néz ki, mint Jacob, ha ezt elmondom a barátnőimnek, tuti elalélnak majd.

– Nálatok gyakran szokták ezt csinálni?

– Igen, eléggé. Bár nem csak talpmasszázs van, hanem hát is például. Vagy fej. Mindegyiknek megvan a maga technikája, bár szerintem te őstehetség vagy.

– Talán nálunk is be kéne vezetni.

Zavarában a lábamat vizsgálgatja. Meglepődök, amikor elkezdi simogatni a lábfejem, majd rájövök, hogy az egyik vérerem vonalán húzza végig az ujjait. Az a fránya kékség tök ronda, kész csoda, hogy nem megy el Henry kedve tőlem.

– Amint lehetőségem lesz, napoztatni fogom, akkor talán kevésbé látszik, hogy mennyire rondán kék – szabadkozom.

– Hogyan? – kapja fel a fejét.

– Alapból jobban szeretem a napsütötte bőrt, hátha a vöröshöz is úgy megy majd, mint a régi szőkéhez.

Henry hirtelen feláll, a lábam a farönkhöz vágódik.

– Aú!

– Elnézést! Arra gondoltam, ideje megnéznünk, kész van-e már a ruhája, Miss Abbey. Minél hamarabb viseli, annál jobb, nem?

Meglepődve nézek rá. Szerintem elég jól elvoltunk ketten, bár a ruha is elég vonzó.

– Rendben, nézzük meg.

Henry a kunyhójukban magamra hagy a szolgálóval, de megkér, hogy rögtön keressem meg a szemben lévő házban, miután felöltöztem. Fene sem gondolná, hogy egy ruha miatt így belelkesedik, bár amikor végre felvehetem, megértem, miért. Tökéletesen áll, ezt még tükör nélkül is érzem. Szerencsére a szobalány is segít, így nem okoz gondot a felvétele, bármennyire is Jane Austen korabeli, ráadásul a hajamat is feltűzi. Úgy érzem magam, mintha egy kosztümös filmben szerepelnék, át is caplatok Henry-hez.

Mielőtt belépnék a kunyhóba, meghallom Henry és Bennet hangját. Idegeseknek tűnnek, hadarnak is, de annyira, hogy beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hogy a számomra ismeretlen ősi nyelven szólalnak meg. Mintha vitatkoznának, azonban, így, hogy nem értem, miről van szó, unom, inkább belépek az ajtón félbeszakítva őket.

– Kész vagyok! – kiáltok fel lelkesen, majd bevágok egy szabályos pukedlit, ahogy a filmekben szokás. – Mr. Bennet, Henry.

– Csodásan áll magán a ruha, Miss Kinsey! – csapja össze a kezeit Bennet.

Felnevetek, megpördülök a tengelyem körül. Élvezem a műsort, Henry is csak bámul rám.

– Előre sajnálom, hogy holnap le kell vennem ezt a ruhát, pedig mintha nekem tervezték volna!

Mr. Bennet vet rám egy jellegzetes farkasmosolyt.

– Nem muszáj megválnia tőle, amíg nem akar. Ráadásul így már a másik könyvbe is belepillanthat, ha szeretne. De előtte tarthatnánk a tiszteletére egy bált, már meg is tettem a szükséges előkészületeket!

A könyvért annyira nem lelkesem, a bál viszont érdekel.

Nem sokára az is kiderül, hogy igazi bálról van szó. Bár számomra ismeretlen hangszereken játszanak a zenészek (úgy tűnik, zongora nem esett a gödörbe), a dallam azonban minden, csak nem indiános. Nem lep meg, amikor Henry felkér, bár őt megdöbbenti, hogy nem tudom, mi a teendő, miután beálltunk a sorba, azonban lelkesen megtanítja a táncot, amit a többi lakó is rop. Nem valami nehéz, egy lépés előre, egy hátra, közben ringatózás, forgás, meg hasonlók, hamarosan járatosabb leszek benne, mint Keira Knightley. Szerencse, hogy gyorsan tanulok, a kezdeti bénázásomat egyre sötétebb arccal nézte Mr. Bennet.

– Kár, hogy hamarosan el kell mennie – súgja nekem Henry egyik alkalommal, és szomorúan néz.

Ezt én is így gondolom, de biztos vagyok benne, hogy előtte még lesz egy jó éjszakám.

Órákon át táncolunk, a végén már egészen belejövök, bár alig érzem a lábam. Legtöbbször Henry kér fel, de a törzs minden férfi tagja verseng a lábaimért, néha még a nők is (amit udvariasan visszautasítok. Mindennek van határa.).

A bál utolsónak nevezett táncát sajnos nem tölthetem Henry-vel, ugyanis hozzám lép Bennet, és nem utasíthatom vissza, eddig még nem ráztam vele. Magamban azért lázongok egy sort, de mit tehet az ember lánya más apjával?

– Elég sokan összegyűltek – jegyzi meg Bennet.

Döbbenten nézek rá. Szinte mindenki eljött, leszámítva a kisgyerekeket, akiket délután láttam, azonban ez szerintem annyira nem meglepő, tekintve, hogy milyen kicsi a törzs.

– Igen – mondom, mivel nem tudom, mi mást tehetnék.

– A tánc után szeretném megmutatni a könyvet – jegyzi meg következő alkalommal. – Kíváncsi vagyok, milyen hatással van önre, és a többieket is érdekli a véleménye. Visszautasíthatatlan kérés.

Rám mosolyog, én pedig hasonló következtetésre jutok. Nem igazán dob fel a téma, fikarcnyit sem érdekel a könyv, de ha ennyire izgatottak, megnézem nekik. Mi mást tehetnék?

– Rendben – mosolygok vissza. Ekkor véget ér a szám, Bennet pedig belém karol.

Henry-hez képest meglehetősen keményen húz magához, és elkormányoz a kunyhóhoz. A többiek izgatottan követnek bennünket, még a zenészek is lerakják a hangszereiket, egyedül Henry az, akire szúrósan néz az apja, mikor nem indul meg. Ő is baromira unhatja már a könyv témát.

– Tudja, csak később szerettem volna megmutatni a könyvet, de hallottam a terveiről.

– A terveimről? – nézek rá meghökkenve.

– Hogy el szeretné fedni a vérereit. Ne tegye ezt, Miss Kinsey. Legyen büszke az ereire – paskolja meg a kezem, nekem pedig libabőrös lesz a hátam.

Henry-re pillantok, aki tehetetlenül néz vissza rám. Mögöttünk legalább ötvenfős tömeg jön, a ház előtt pedig ott állnak az őrök, rezzenéstelen arccal meredve maguk elé, dárdával a kezükben. Nem lep meg, hogy egy alacsony, hosszú asztalt fognak közre, amin ott fekszik a nyitott könyv. Az asztal mellett fáklya áll, megvilágítja a tálat, így láthatom, milyen jeleneteket festetettek az oldalára. A fény játékosan visszacsillan a kés pengéjéről.

Ahogy Mr. Bennet az asztalhoz kormányoz, már sejtem, hogy meglehetősen angolosan távozom innen.

A könyv címe A kék vér jelentősége.

Fogadjunk, hogy csak egyszer adták ki.

 

Hargitai Ági

2012-04-05

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info