A Bujdosó könyv szerkezetében szintúgy megfigyelhető (bár, nem olyan egyértelműen) ez a folyamat, de Tormay Cécile átvitt értelemben is bujdosik, neurózisa nem a földrajzi helyváltoztatástól függ, hanem már a mű elejétől tetten érhető. Ahogy az írónő a hatóságok elől menekül a fővárostól, nem csak az otthontól fosztatik meg, bizonyos értelemben személyiségét is hátra kell hagynia. Legkirívóbb bizonyítéka ennek, hogy saját nevét sem használhatja. Tormay Cécile, Földváry Erzsébetként mutatkozik be ¹, a nagypolgári asszony az üldözés következtében földönfutóvá válik, de az „énvesztésnek” ez csak a tető- és nem kezdőpontja. Nem saját menekülése generálja személyiségzavarát, hanem az ország összeomlása, saját addigi stabil életformájának, társadalmi pozíciójának megrendülése a háború után. A Tanácsköztársaság bukása után lesz írónőből politikailag és irodalmilag is elismert közéleti személyiséggé, a textusban az „átok” a kommunista hatalommal együtt oldódik fel. Tormay igazi tündöklése ott kezdődik, ahol könyve véget ér, transzformációja implicit megbújik a sorok között és nyíltan leginkább a történeti szemlélet horizontjából érzékelhető, de kétségtelen, hogy az „énvesztés” problematikája ott lapul a Bujdosó könyv sorai között. Továbbá megválaszolatlan marad a hős szerep vállalásának intenciója is, sem Toldit, sem Tormayt nem kényszeríti semmilyen külső erő arra, hogy önmagukból hőst faragjanak. Toldi becsvágyból veszi az útját Budának, Tormay pedig önjelölt nemzeti íróként ragad tollat, hogy szembeszálljon az országot fenyegető széthullással. Az alábbiakban ennek a jelentős momentumnak a részletes vizsgálatához további Arany párhuzamok segítségül hívásával próbálok közeledni.

Egyezéseket a Bujdosó könyvvel nemcsak Arany János ifjú kori műveiben találunk, hanem balladái között is. Ahogy azt Nyilasy Balázs tanulmányai ² kimutatták, az Arany-balladák és a költő korábbi epikus műveinek világnézete, szemantikai struktúrája, amelyben a  „világrendet a morális igazság stabilizáló ereje hatja át” ³, az 1870-es évektől megdőlni látszik és e folyamat olyan alkotásokban csúcsosodik ki, mint a Népdal, a Híd-avatás, vagy a Vörös Rébék. E démonikus, megbomlott és elátkozott világképből, valamint a bennük rejlő események mechanizmusából arra következtetek, hogy az aranyi démonizmus tekinthető a Tormay-féle „misztikus antiszemitizmus” egyik bölcsőjének: A Bujdosó könyv január 14-i bejegyzése ⁴ Tormay saját főhősének szájába adott allegorikus történet a meghalni képtelen zsidóról, amely egyfajta reagálás a zsidó „nincs haza” ⁵ kijelentésre. Mindez nem más, mint a danse macabre és a „bolygó zsidó” Ahasvérus legendájának egy speciális variánsa, amely elemek az Arany életműből is ismerősek lehetnek, az Örök zsidó, illetve a Híd-avatás című költeményekből. A Híd-avatással ellentétben azonban nem kerül sor monológok sorozatára, se társadalmi rétegek széles skálájának megszólaltatására, a népek haláltáncában a különböző nemzetiségek mind azonos, homogén értékrendet képviselnek, a hazáért való önfeláldozás megtestesítői. „Magyarok, kunok, besenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római legionáriusok”, mind-mind egységesen saját hazájuk szeretetétől fűtve, honuk védelméért áldozták életüket. Tormay tolmácsolásában tehát így pusztultak el nemzetek és velük virágzó birodalmaik, kivétel az ősz „aggastyánt” ⁶ Ahasvérust. E nacionalista haláltáncnak az olvasó felé közvetített gondolatiságából levonható konklúzióként: a haza léte feltételezi azt, hogy minden birodalom megbukik, lakói a védelmében pusztulnak el, tehát a haza magában hordja a halált is. Ugyanakkor a következtetés, amit a textus sugall, értelmezhető úgy is, hogy minden embernek, aki a Tormay értékrendnek megfelelni kíván, a hazájáért kell életét áldozza. Tormay abból a romantikus feltevésből indul ki, miszerint a közösségért meghalni dicsőség és általa jut el odáig, hogy aki ezt nem teszi, az nemcsak hogy alávaló és megbélyegezendő, hanem faji alapon is különböző, alsóbbrendű. Ez az érzékeny határ az, amelyet a romantikusok, sem Petőfi, sem Arany soha nem lépett át, Tormay Cécile-el ellentétben, és ebben a kontextusban én is helyénvalónak tartom az írónőt fasiszta jelzővel illetni ⁷.     

Ahasvérus maga a halál a halottak között is, még akkor is, ha tulajdonképpen ő az ókori nemzetek egyetlen nagy túlélője. Lényeges momentumnak tartom, hogy míg a népeket a hold fénye kelti ki a temető talajából, addig a zsidó egyfajta anti-élőlényként testesül meg: „egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból” ⁸. Maga a gonosz, aki a magyar hazában akar újjászületni. Már az elbeszélés elején, az Őszirózsás-forradalom ábrázolásánál is a halál allegorikus személyként való megjelenését a városban tetten érhetjük a szövegben, azonban a zsidóság szinte szertartásszerű bűnbaknak bélyegzése mitikus formában e példázat soraiban ölt testet. Tormay tehát a túlélőkkel küzd, azokkal akik hazájukért nem áldozták vérüket. A patriotizmus és a perszonális, magányos „túlélés” tehát két egymásnak ellentmondó fogalom a Bujdosó könyv narrációjában. De Arany János sem képes az 1848-49-es eseményeket és a vereség megrázkódtatását feloldani a poétika eszközeivel, nem hajlandó kegyelmezni a túlélőnek: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd” – írja költeményében, tehát a megalkuvásra, egérút keresésére hajló attitűdöt Tormayval egyetemben ő is elítéli, elbeszélt költői nem kétkednek, nem torpannak meg a végzetüket jelentő máglya előtt. Pedig mindkét alkotó esetében a háború, a harc megélése egyfajta belső, meditatív, gyötrelmes önemésztés formájában jelentkezik és nem a realitásban a harctereken, sőt mindketten saját koruk forradalmainak és háborúinak túlélői.

Tormay és Arany is egyfajta démonikus-szatirikus paródiának láttatja a forradalmakat, gondolok itt elsősorban az 1851-es Nagyidai Cigányok című Arany alkotásra ⁹, illetve Tormay művének nyitó képsoraira, a Halottak napi városábrázolásra. Továbbra sem állíthatjuk biztosan, hogy Tormay Cécile Arany epikáját és balladáit idéző motívumai mind tudatosan épültek volna be a Bujdosó könyv sorai közé, de kétségtelen, hogy a mű és misztikus cselekményszálainak fő csapásvonalai hasonlóak, és az Arany János-i romantikában és népiesség közvetítésében a legismertebbek.