Tormay Cécile és a Bujdosó könyv recepciójának kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mű és szerzőjének politikai, ideológiai túlkapásai okán várható-e jelentős szemléletváltozás a szerzővel és a művel kapcsolatban? Kétségtelen, hogy bár az írónő és főműve a rendszerváltástól napjainkig terjedő periódusban újra reneszánszát éli (nemcsak a nagyközönség, hanem az irodalomtörténet-kutatás számára is ¹) azonban a könyv poétikai struktúrájának feltérképezése, elsősorban szépirodalmi műként való értelmezése ², további kérdéseket vet fel.

Hankiss János monográfiájában ³ a Tormay Cécile-t érő irodalmi hatásainak összegzésében Arany Jánost emeli ki ⁴, mint legfőbb útmutatót a magyar szerzők sorai közül, majd gondolatát egy Tormaytól származó idézettel is alátámasztja: „Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem”. Erre a poétikai önmeghatározásra Balla Csenge is felhívja a figyelmet 2009-es szakdolgozatában ⁵, melynek tanúsága szerint Tormay nyelvezete leginkább – Ady Endre mellett – Arany Jánoséval rokonítható (a párhuzamot Tormay fentiekben idézett saját szavai alapján húzza meg). Ez a hipotézis fontos szempontnak bizonyul, ha a szöveg misztikus vonásainak és eseményszálainak (bujdosás, démonikus világ) eredőit kutatjuk. Kétségtelen, hogy Arany János élete és irodalmi munkássága, egy a Tormayétól élesen elütő alkotói formátumot foglal magában. Ám ezen ekvivalencia létjogosultsága sokkal erőteljesebb, mint sem azt a korszakolás, vagy a verses és prózai megfogalmazás közti tér problematikája feltételezni engedné, valamint az a tény, hogy Tormay irodalmi stílusa abszolút mentes a  „népiességtől ⁶ sem bizonyul kizáró oknak. A Bujdosó könyv megalkotásához, szerzői intenciójához közelíthetünk úgy is, (Kollarits Krisztina koncepcióját kiegészítve és nem kizárva azt ⁷, mint amelyben a hangsúlyt a szerző elsősorban a Bujdosó könyv politikai felhangjára helyezi és többnyire történelmi forrásként kezeli) mint a XIX. századi nemzeti mítoszok felelevenítésére tett kísérlethez, melyben Tormay a XX. századi közösségi tragédiát akarta félig-meddig tudatosan „ráírni”, egy klasszikus magyar elbeszélés formájára. Máskülönben Tormay Arany felé fordulása nem is lenne adekvát, hiszen esetében egy külföldi, avantgárd mozgalmakkal kapcsolatot tartó, nyugati szellemű kozmopolita írónőről ⁸ beszélhetünk. Az irodalmi népiesség mintaadó elbeszélése, az 1846-os Toldi egyes fejezeteinek történései is hasonlóságot mutatnak, például Toldi Miklós mocsárban való bujdosása („Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’” ⁹), elűzetése saját otthonából és édesanyjától, majd az utolsó énekben újratalálkozásuk, nagy vonalakban megegyezik a Bujdosó könyv cselekményszerkezetével is. Az alábbiakban e két műnek a közös érintkezési pontjait kívánom összehasonlítani a cselekményük strukturáltsága alapján. A Toldi esetében is abszurd és indokolatlan módon túlhangsúlyozott az anyaság szerepeltetése. Toldi Miklós és Tormay Cécile regénybeli énje esetén is összefonódik az otthon képzete az édesanya figurájával, akinek alakja Toldi történetében is (ez alatt a trilógia első részét értem) a kizárólagos nőiséget jelképezi, amely egy életen át kíséri a főhőst: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” ¹⁰ A záró képsor, mindkét alkotásban anya és gyermeke találkozása: „Elfelejtett mindent és futott elébe, / Kímélve szorítá páncélos ölébe” ¹¹, míg a Bujdosó könyvben, a feminim gyengédségre, a befogadásra való készségre élezi ki a jelenetet az elbeszélő: „A két karja kitárult (..) És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom.” ¹²  Az anya irányába intézett gesztus erotikus felhangja mindkét esetben érezhető, valamint Tormaynál politikai jelkép is egyben, hiszen egy középkorú, Európát keresztül-kasul megjárt, érett nőből nehezen válthat ki a realitásban ilyen mértékű, infantilisnek is nevezhető hisztérikus letargiát a szülőjétől való hosszasabb távollét. Ez a motívum tehát szimbolista funkcióval terhelt, az otthonnak, a születésnek emblematikus hordozójává válik, valamint meglétében közrejátszhat a Tanácsköztársaság után nem sokkal elhunyt Barkassy Hermin iránt érzett gyásza is, a „Már csak kiváló láng volt (..) valaki, aki menni készül” ¹³ sorok pontosan tükrözik, ezt a leginkább ösztönösnek nevezhető szerzői intenciót. A Toldiban és a Bujdosó könyvben is a negatív főhősök, a szerzők interpretációjának értelmében egy vérből valóak a főhőssel, Toldi György saját testvére, míg Károlyi Mihály „fajának” árulója ¹⁴, tehát testvér a testvér ellen, magyar a magyar ellen küzd. Megjegyzendő, hogy Toldi Lőrinc háza és a „megszállt” város is magában foglalja nem csak az elbeszélt gonoszt, hanem a jó eredőjének princípiumaiként a főhősök édesanyáit is.

A feltehetőleg a magyar folklórból merített  „bujdosó” terminus ¹⁵ szemantikáját, anatómiáját, nehéz és összetett feladat meghatározni, mégis lényegét ezen motívum mentén rajzolhatjuk meg, tehát, ahol a közös őstől származtatott nép, faj, vagy akár testvérpár közül az egyik fél a másikra támad, érvényesülését háttérbe szorítja, ott materializálódik a Toldi és a Bujdosó könyv által is ábrázolt bujdosási kényszer mechanizmusa. Ez a jelenség Toldi Miklós és Tormay elbeszélt énje esetében is egyaránt saját addigi önképük elvesztésével jár, a Toldi eseményeiből ez explicit kimutatható, mivel a főhős, mint arról a nyitójelenettől fogva értesül az olvasó, állandó szerepzavarral küzd. A „Hé, paraszt!” megszólítás, illetve a megalázó bánásmód az, amely Toldiból oly’ mértékű megrökönyödést vált ki, hogy erőfitogtatásra vetemedjék, a harmadik énekben pedig gyilkossá legyen. Arany „szolganépnek” titulálja a vitéz legényeket, akik Toldira támadnak, míg Toldit magát a bibliai Sámsonhoz hasonlítja ¹⁶. A mű első három énekében tehát, egy belső ellentét feszül Toldi személyiségében, lénye a paraszti megaláztatást és a hősi méreteket öltő, vitézi erő ambivalenciáját egyszerre hordja magában. A „paraszt” megbélyegzés, a gyilkosság és az azt eredményező bujdosás beemelése a cselekménybe készteti arra, hogy a főhős szubjektumában elképzelt vitéz „idea” a felszínre törhessen. Menekülése egyfajta „énvesztést” eredményez, elszakad otthonától, parasztfiú voltát levetkőzi, szimbolikus értelemben bujdosása következtében még az élők közül is kivétetik ¹⁷, majd a mű végére hőstetteivel a király színe előtt is vitézzé válik, ezzel társadalmi pozíciója, illetve identitásának eddig a külvilág számára ismeretlen oldala domborodik ki.