A felszínen lüktetett a nyugalom. Ráfröcskölni készült sárgáját az utcalámpa, magatehetetlen szürke párjára, az emberarcú betonra. A természetes és mesterséges fény, már szokásos, a naprendszer által előre megbundázott versenyét játszotta, a visszavágó biztos tudatában. Az érvénytelen csillagok vidékre szorultak ki, és a város cenzúrázott egén feltűnő holdat senki nem énekelte meg aznap este. Az újságban nem fog vers megjelenni róla se holnap, se holnapután… a kutyákon meg szájkosár van. A talajhoz tapadva, egymáson gubbasztva, bús élőlények bonyolult hálózata szomorkodik ma. A madarak ordítanak, a macskákat a szél fújja egyik háztetőről a másikra, és egy csecsemő gorombán kaparássza kedvenc emlőjét, a nyitott ablaknak és a széliránynak háttal ülő édesanyjának ölében. A szélnek, amely igazságosan átfúj a kerület hatalmas objektumain, egymásba olvasztva testek, szerves-szervetlen bűzeit, hűvös, városias, nemkívánatos felfrissülést nyújtva a gyermekét tápláló asszonyhátnak, így már átérezhető a mélyéről feltörő, a szobából érkező, férjéhez intézett női üvöltés: „Csukd már be azt a kurva ablakot!” Valószínűleg vitatkozni fognak ma is, én pedig önkénytelenül végig fogom hallgatni, én aki egy szobával arrébb támaszkodom a konyhaablak párkánya nyújtotta biztos pontot élvező könyökömre, élvezem a friss szellőt az arcomon, és almacsutkát hajítok a járókelők fejére. Évám épp nincs, hát megdézsmáltam magam.

Az ablaküveg akaratlanul is engem rajzolt meg egy utolsó portré gyanánt, a konyhakő mereven és büszkén tűrte a súlyomat, a fal festékpergetéssel tisztelgett hozzádörzsölődő combom előtt, a mikró, a bögre, a hűtő, mind-mind engem siratott. Engem, aki néhány nap múlva végleg búcsút veszek tőlük. Holnap reggel kivonulok a belvárosból – legalább másfél hónapja nem mozdultam ki – meglátogatom a szüleimet vidéken és jelzem nekik hazaköltözési szándékomat. Egy időre, egy évre biztos, talán többre is… ki tudja. Fülem alatt romantikusan leselkedett a chat hívó hangja, a laptopomhoz csoszogtam, egy gyerekkori barátom válaszolt: „olvastam, a többit majd élőben, várunk! :)”. Megírtam neki bú-bajomat, és szülőhelyemre való látogatásom szándékát. Rájöttem, hogy blogot kell nyitnom, idáig mindig úgy gondoltam, hogy naplót, vagy bármely személyeset magának címezve csak az ír, akinek bűntudata van, vagy sok szabadideje. Bűntudatom van, hogy sok a szabadidő a fejemben, még ha egész nap dolgozom is, unalmas az életem, pláne most. De leírva izgalmasnak tűnik majd, és talán úgy érzem, érek valamit. Rábámultam a tv-re, elérte célját, azonosultam, milyen felkapottak voltak mindig azok a mozik, amik szerencsétlen, hétköznapi emberek drámájából viccet csinálnak, az enyémet is elképzeltem. Az előnyös snittek és sminkek szimpatikussá tennék ezt az egész újrakezdés dolgot, látnék benne valami magasztosat, sőt szinte eggyé akarnék válni e karakterrel, akinek a bőrébe a valóságban csúnyán beszorultam, és jelenleg legszívesebben hat láb mélyre kívánnám. Semmi romantikus nincs abban, ha a tornácon teregető édesanya, botra kötött batyujával, a horizontról visszakullogni látja magzatát a szülői ház irányába, nem háborúból jön, nem aranyparipán, se limón, de a szeretett nőtől, aki már nincs többé, nem azért mert meghalt, beteg lett, megcsalt, elszerették, hanem mert „meguntuk, nem megy tovább, sajnálom.” Egy szimpatikus Ben Stiller, egy elbaszott Róbert Gida.

Nem így képzeltem el annak idején, szüless meg, nőj fel, költözz el… gyere vissza. Talán csak én vártam sokat, talán csak velem van a defekt, nagy kár, hogy legtöbb ismerősöm még idáig sem jutott. Vagy csak én ismerek túl sok semmirekellőt. Persze most újrakezdhetek mindent, egyesek szerint ennek örülni kell, azt tanácsolták, fogjam fel úgy, mintha újjászülettem volna. Nem is tudom, hogy a feszültség gerjesztette verítéktől vagy a magzatvíztől nedves a pofám. Először 90’-ben szültek meg a fővárostól távol az Alföldön sok jó barátommal együtt. A rendszer váltott, mi jöttünk! Az új alkotmánnyal és szó szerint határtalan szabadságba vetett hittel kereszteltek meg minket, a ciános Tisza szolgált szenteltvíznek, tiszteletünkre a taxisofőrök blokádoltak, öltönyösök hozták a rendeleteket a tv-ben, berlini fal bomlasztó mosolyukkal. Belénk simogatták, hogy szerencsések vagyunk, mert tanulhatunk, és jó állásunk lehet. Szabadok voltunk és annyira magabiztosak, hogy még a Napot is elsötétítettük az ezredfordulón.

Másodszor is egy hölgy tette meg, amit tenni kellett. Persze nem olyan látványosan, mint húsz évvel ezelőtt, se orvosok, se műtő, se sompolygó vérrokonok. Ő vigyáz az alakjára, karrierjét kénytelen szíve alatt hordani, mint keresztjét a hátán. Nem hibáztatom, én se vagyok egy szent. Férfi vagyok-e? Talán a gyerek tényleg jobb jelző rám. Leölök egy disznót, ha kell, de a Tescótól viszolygok, felvillanyoz a szex, ha megkaptam volna nászajándékként, de a tv és a fogmosás között kötelezően, naponta hidegen hagy. Életre nevelném jövendő gyermekemet, de azt majd megteszi egy zöld tábla ABC freskója az iskolában és néhány mocskos weboldal, én meg vehetem neki a méregdrága fröccsöntött gyerekjátékokat, a sok-sok drogot, állhatom a randikat a ribanc (vagy szelíd, de csúnya) barátnőjével, könnyezhetek a ballagási, szalag avatós, diplomaosztós (ha eljut odáig, ha meg nem akkor az lesz a baj, hogy miért nem) videó felvételeken, és a kamat, csak egyre növekszik és növekszik. Persze mindezt meg fogom tenni. Csak néhány dühös, antiszoc’ kirohanás erejéig, jól esik visszaköszönni a tizenéves énemre. Csak előtte kell egy kis pihenő. Messze innen.

Chateltem a barátommal, majd ágyba süllyedtem. Már egy hete egyedül alszom, lassan újra megszokom. Két éve élek a városban, mikor összeköltöztünk dolgozni kezdtem egy bárban, mint csapos. A lakás a szüleié. Most hazautazott hozzájuk a hegyekbe. Azt mondta ad néhány hetet, amíg összeszedem magam. Albérletet nem tudnék fizetni. Anyám nincs jól és folytatnom kell az iskolát. Különben beszippant az éjszakai élet. Legyen elég ennyi.

Amikor anyám két hónapja beteg lett, akkor kezdődtek a gondok. Hiába hagytam őt az Alföldön, nem élhettünk boldog párként, éjszakánként az ágyunk elfekvőszagú volt. Néha, amikor a sötét semmiszerű szobában feküdtünk, ő elaludt a mellkasomon. Hallgatta a szívdobogásomat, és ez megnyugtatta. Ilyenkor egyszerre volt a barátnőm, az anyám és a kislányom. De egyre kevésbé a barátnőm. Valaki, akit óvni akartam, aki közel volt hozzám, és ott a sötétben, amikor nem számít a kor, a test alakja, csak a lélegzetvétel monoton, de életről tanúskodó szösszenete hallatszik érzed, hogy közel van hozzád, és hogy te vagy felelős érte. Elképzeltem, hogy a lányom, tőlem függ az élete, s nem akartam elengedni, akár egy féltékeny apa, inkább magamhoz szorítani, hogy együtt rohadjunk el a sötétségben, a puha, langyos takaró alatt. De együtt. Olyan volt mint egy koporsó. Száguldottunk az űrben oda, ahol a szüleim vannak. És még csak házasok sem voltunk. Nappal  egyre inkább csak befelé fordultam, ő egyre inkább kifelé kacsingatott. Az érzés nem múlt, és nihillé változtatta a hétköznapjaink. A zavaros, feldolgozatlan, képzelt, kusza kozmosz rávetült körülöttem minden tárgyra. Valami furcsa lény, valami ősi feszült közénk. Végül ő mondta ki, amit ki kellett. Persze nem így indokolta.

Reggel könnyű volt elindulni. Többnyire villamoson utaztam, a kerületek, mint hadviselt páncél hullottak le rólam, ahogy kifelé gyűrűztünk belőlük és elvesztésükkel, én is egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. A pályaudvarra tartva támadott meg és kebelezett be először a nosztalgia keserédes, fojtogató légköre, amely úgy kering köröttünk élők és emlékezők között, mint a legmélyebb fekete lyuk, amelyet egy illat, egy hang, egy tárgy könnyedén megnyithat bármikor. Esetemben egy bevásárló központ aktiválta. Régen ott magasodott kontrasztosan, a külvárosi gyártelepek mellett, akkor emelték, amikor gyerek voltam. A szocialista tárgyi emlékek nagy része ma már eltűnt, vagy felújították, és új cégek költöztek a helyükre, lakóházak, üzletek, de a koszos kis mellékutca, amelyen most átvágni kényszerültem, őrzött egy betondarabot pulyakoromból. Emlékszem indokolatlanul sokat bömbölt a tv akkoriban otthon, anyám és apám mellett ő volt a harmadik nevelőm, eszelős szókincsből és beteges fantáziából vizsgáztam általa. Amikor megnyitotta előttünk fotocelláit a bevásárló központ, mint marhák csődültünk, mi falusi népek is a Vágóhíd mellé, ami vonattal csak fél órára volt. Anyuék ezen a szűk kis utcán vezettek oda, ugyanígy néztek ki a falak. Akkor még nem voltam tisztában a politikai és társadalmi viszonyokkal, csak a kulcsszavakat ismertem fel a híradó információfolyamából, mint: munkanélküliség, pusztulás, környezetszennyezés, közel-kelet, atomfegyver. Fogalmam sem volt a kommunizmusról, arról, hogy annak vége. Hogy e romok ennek az idejét múlt, roppant hatalomnak a legyötört bástyái, és csak most szabadultunk fel. A külvilág, ha akkoriban, nagy ritkán beérkeztünk a városba, nem sokban tért el azoktól az olcsó és ma már nevetségesnek ható, B-kategóriás science-fiction filmek által generált, alternatív jövőképektől, amelyeket esténként néztünk otthon. Mit tudtam én, hogy „csak a parabola mocskot” fogtuk. Ezek az utcák ugyanúgy festettek, mint a poszt-apokaliptikus, neve nincs, külföldi mozik gagyi díszletei. Biztos voltam benne, hogy hamarosan érkezik a savas eső és az atomtámadás is. Aztán egy nem túl szép, de átlagos nap szüleim közén megékeztem a frissen nyílt üzletközpont bejártához. Pont így képzeltem el akkoriban az üveghegyet, és kurta-farkú malac is volt, és húszassal működött, a kirakatok, az üzletek termékei, a hatalmas mozi, a gyorséttermek, minden olyan nagyvilági volt. Gőzöm sem volt mi az, de azonnal kapitalista lettem. A pláza azt éreztette velem, biztonságban vagyunk e rendezett, tiszta környezetben, és az egész világ idővel ilyen lesz és csak az enyém minden, ha felnövök. A későbbiekben már az osztályfőnök is elhozott ide minket, ezt a nevetségesen alföldi csürhét, akik nem voltak kompatibilisek ezen új látképpel… még. Néhány gyerkőc szinte még a városban sem járt, vagy csak nagyon ritkán, de mind hamar beletanultunk. Tisztában voltam vele, hogy jó tanuló vagyok és szerencsés, mert majd egyetemet végezhetek, a világban szabadon oda mehetek ahova akarok és a kirakatokból bármit megvásárolhatok magamnak. Bár tudtam volna, hogy örökké csak álom marad, hogy csapda, hogy mindenhez értek, amire nincs kereslet. Most tűnődve megálltam és közelebb léptem a bejáratához, arcom, csaholó akaratom tükröződött az üvegen, és rátörte vágyaimat az árura, de a vasfüggöny mintázatú üveg most is ott feszült közöttem és a kincsek között. Mindig így éreztem viszonyomat a külvilággal, bizony szolidaritást vállalok a falusi kutyával a nagynénéméknél, aki láncra kötve sosem éri el a moslékos tálat, de majd megfojtja magát a nyakörvvel, miközben erőlködik. Most a fejemet is elfordítottam erről a szörnyű, átlátható, szerethető monstrumról, és a szerelvények irányába indultam.

A vonatvagonba, mint búgócsigát toltam be magam előtt poggyászomat, majd leülve az ablaknak pupilláztam, és izgatottan vártam, hogy a csatlós, külső kerülteket a hátunk mögött hagyjuk. Ahogy a tárgyak egyre kisebbek lettek és a sík horizont egyre tágasabb, úgy tisztult ki az én fejem is. Csak a villanyvezetékek tartották a gépies rohamot a vagonnal, vastag kábelekben úszott a kultúra döbbenetes tempóval a száraz Alföldön. A repedezett talajon, mint az áram helytartói emelkedtek a dicsőséges fellegekbe, a villanypóznák földesuraiként a háromlábú oszlopok. Dinamó formájú kobakuk a felhőket súrolta, én pedig a légnemű bárányok gyomrába betűket képzeltem, mint a képregényekben, az oszlopok, mint higgadt transzformerek társalogtak általuk egymással. Az egyik távolra volt helyezve a többitől, elmémben beleképzeltem szövegbuborékjába, Petőfi Alföld című költeményét. Egy nem túl csinos, de éppen annyira izgató lány ült le mellém, hogy megérkezésemig nyugodtan fantáziálhattam arról, hogy mi lenne, ha leszólítanám és berángatnám a WC-be. Sose ment ez nekem. Lassan leszálláshoz készülődtem. Őseim háza nem messze feküdt a vonatállomástól. A házak és gyerekkori helyszínek semmilyen érzést nem keltettek bennem. Egyelőre. Az udvarunk talajából az elmúlás és ápolatlanság szaga szivárgott, a háziállatok lassúak voltak, a varjak pedig egyre furcsább és ördögibb alakzatokat írtak le az égen. Az ajtó túl könnyen nyílott, szinte beestem rajta a lendülettől, és a magába szippantó előszoba megmagyarázhatatlanul megható miliője ráébresztett, hogy itthon vagyok. A családom a konyhában ült, csöndben, hétköznapi halálkultuszukban elmerülve fogyasztották kávéjukat, amikor letelepedtem köréjük.

De térjünk a lényegre. Áramszünet vágta félbe a világot a házsoron. Az utca végén három alak várakozott a lámpasugár alatt, amely burokba teremtette a teret, és csak az ő sugárzó sziluettjük volt biztos létező pont a fenyegető űrben. A rejtett talaj, önakaratom nélkül is feléjük vitte lábaim, feléjük, akik fejüket lehajtva, fényfürdőzés közepette motyogtak egymáshoz, miközben én, a cipőm kopogását lent és a kábelek lengését fent hallgatva fixáltam magamban, a bolygó elbújt valóságosságát. Különösen fújt a szél, a levegőből kiszagolhatatlan volt az évszak, csupán a változás tűnt egzaktnak. A lámpa görbítette térbe belépvén köszöntöttem a három személyt, kikhez időtlen barátság kötött, és már jó fél éve nem láttam őket. „Csoda, hogy mindannyian itt tartózkodunk ma éjszaka, együtt” – gondoltam. Mint hiányzó láncszem kapcsolódtam be közéjük, eredetileg egy közeli kocsmába terveztük a menetelt, legalábbis a chat beszélgetésekből ezt ollóztam össze, de ösztönszerűen az ellenkező irányba indultunk. Mivel úgy gondoltuk ma már emberek közé nem nagyon megyünk, hát a legközelebb lakó társunk pincéjéhez beugrottunk egy kis házi borért. Bizony az öröklött földhöz nem jár használati utasítás, tavaly sikerült felrobbantania egy hordót, az én lőrémtől meg hányni lehet, ezért abba bele sem szagolunk, de mivel sok időt fogok itthon tölteni, ígérem kitartóan próbálkozok majd. Furcsa utca engedte átkelni társaságunkat magán, az üveg járt kézről-kézre, és a felszínes „hogy vagy?” kérdésekre adott, üdítően ismerős válaszok sorozata, a mélyebb rétegeimet is elkezdte nyugtatgatni. A régmúltból elém szivárogtak barátaim személyiségei, mind-mind nagy hatást gyakorolva rám, tökéletes egységet alkotva bennem. Négyen ficánkoltunk bele a tinédzser korba annak idején, ezeken az utcákon vedlettünk át azzá, amik vagyunk és akkor is, mint most is a településen kívülre indultunk, a Bohém erdőhöz és a mellette fekvő földekhez. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki tapogatózva felteszi a kulcskérdéseket arról, hogy hogy érzem magam, mihez kezdek most, és milyen volt a fogadtatásom otthon. Elbeszéltünk egymás mellett a vacsoránál a szüleimmel, és nem hiszem, hogy értették miért költözöm haza. Ezt persze hosszasan kitárgyaltam a mellettem sétálóknak, amíg még az utolsó utca fényei simogatták elmémet, de ekkor már minden megnyilvánuló mondatom, kifejezésem és betűm állóképességét a részegség döntögette, hát hangulatvilágom is imbolyogni kezdett velük együtt. Néhány lépés a sötétségbe, és a friss, tiszta és lehűlt levegő járta körbe figurámat, és ezzel végleg magunk mögött hagytuk a falut, rátérve az ösvényre, amely az erdő sűrűjébe visz. Kántálni kezdtük a mondókát, amit a nagyobb srácok tanítottak nekünk, amikor először léptünk erre az útra:

„Jegyezz le még egy imát, ami

felülír majd minden vitát, ami

meggátol minden titánt, aki

a nyomomba jár!” 

Az énekünk olyan erővel rengett végig a vidéken, hogy a föld háta beleborsódzott, a rovarok, a madarak, az állatok és növények mind megrezzentek, hiszen évek óta nem találkoztak ezzel a pár varázssorral. Annak idején, afféle beavatási szertartás volt egy helybéli fiatalnak kijönni ide. Pedig mi már televizionált kölykök voltunk, de még elég tiszták ahhoz, hogy ne vegye be a gyomrunk a mocskot, és a tinédzserkorral együtt, a műanyagot is kivesse a szervezetünk, a tükörszerű sík képernyő darabokra tört bennem. Gyakran irigyeltem az idősebb fiúkat, akik minden idejüket itt töltötték, gyarmatosítatlan agyuk itt szabadulhatott el. Rémtörténetek jártak e helyről, amiket  a tűznél költöttek a srácok a bagolyról, aki itt ólálkodik és valami nagyon csúnyát csinál az emberrel, ha elkapja és satöbbi baromságok. A másik kedvenc horrorsztori-téma a városi fiúkról szólt, hogy mit tesznek velünk falusiakkal, ha bekerülünk majd közéjük gimnáziumba. Bizony egy korombelinek két akadályon kellett túlesnie, hogy férfinak mondhassa magát, egyrészt a Bohém erdő, másrészt a város meghódításán. Éjszakánként láttam a baglyot az udvarunkon álló fenyőfáról lelibbenni, és mint később megtudtam, minden éjszaka ide repült.

Kiértünk az erdő közepén fénylő tisztásra, és úgy mint régen tüzet raktunk. Tudom, hogy minden generáció azt hiszi magáról, hogy az övé volt az utolsó nagy, mindent megváltoztató közösség az évek folyamában. De ha nem így van, akkor miért csak mi vagyunk itt? Hol vannak a maiak? Miért nőtte be a fű a szent kis körünket? Mit csinálhatnak ilyenkor? Ropogott a tűz, rágyújtottam, röhögtünk, nem olyan volt, mint annak idején, amikor fiúk, lányok együtt, dühöngve ordítoztunk és rohangáltunk a holdfénynél, de mégis ismerős és kellemes. A tűz, az alkohol, a környezetváltozás és a barátok tünetegyüttese, elfeledteti az emberrel a szív- és érrendszerterhelő lelki problémákat akár percekre is. Az összeszoruló lábujjpercektől, a gyomor összerándulásán át, fejgörcsben kicsúcsosodó stressz, amint belehasít újra az emberbe, áldozata szinte éles késszúrásként érzékeli. Aztán hirtelen apátiától kezd büdösödni a levegő, és ezt nem akartam megvárni. Velem szemben egy jobb és egy bal agyfélteke társalgott. Tipikus példája annak, mennyire nehezen értjük meg egymást mi emberek. Az egyikőjük néhány napja, megszívva magát új impulzusokkal, érkezett haza külföldről, a másik a melóból két órája. Úgy látom nem boldog az ember a jó kereset mellett sem, nagyon szórakoztató volt hallgatni az egymáshoz intézett baráti szemétkedéseket, de egyre rosszabbul éreztem magam. Telefonálásra hivatkozva bementem a fák közé, a többiek nem kérdeztek semmit, gondolom azt hitték meggyengültem, és őt hívom, nem őt hívtam. Nehezen szedtem a levegőt a torkom gombócosodott, ujjaim elemien bizseregtek, gondoltam pánikroham, megesik, kihozza az emberből a stressz. A vizenyős szemeim előtt ráfociztak a hangyák a sötétségre, egyedül kellett lennem, egyre mélyebbre akartam merülni a lombok között, elbújni, már a tűz fényét is alig láttam, eszembe jutott, hogy ha tíz évvel ezelőtt lenne, akkor most nagyon félnék itt egyedül, de most mégsem, a pánik nem engedi. A fák törzse egyre vastagabb lett, szédültem, egy idő után mozogtak ők is és én is, a bokrok bagoly alakzatot vettek fel, a szívem üteme olyan hangosnak hatott, mintha egy nagydobot vernének közvetlenül a fülem mellett, szörnyű bulit járt az erdő velem, a tölgyek, mint hatalmas összesúrlódó testek lökdöstek, a növényzet, mint köldök zsinórok tekeredtek körém, a gaz, a bokrok, mint lengén öltözött kurvák akaszkodtak rám, futottam, vetődtem, csaholtam, verekedtem, kántáltam, jegyezz le még egy imát…, jegyezz le, jegyezz le, jegyezz le, még egy imát, minden vitát, minden titánt, mint gumibotos kidobókon törtem át magam az erdőlakókon, hirtelen kicsapódott a testem a pusztára. A sötétből megnyílt az ég, sokkal hatalmasabb és tisztább volt, mint előtte bármikor, futottam az Alföldön, messze a Bohém erdőtől. Néhány perc múlva, a szívem, lábaimmal együtt lassulni kezdett magam alatt, verejtékem a talajjal érintkezett és én is leborultam reá. Csend lett, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam, a város nem a kenyerem, kővel dobott meg és én ide száműztem magam, ahol még az erdővel is kinevettetem magam. Mindkét gyerekkori vágyam, melyet teljesíteni akartam, megbukott. Harangoztak a falu felől, a két sötét templom, mint öreg ellenfelek óbégattak egymásnak, szüleink és nagyszüleink batár nagy házai emelkedtek a síkságra, olyanok, amelyeket mi sohasem engedhetünk meg magunknak, ha itt maradunk és mint rákos daganat csüngünk tovább öregedő testükön. A másik irányban a városra emelkedtek a távoli hegyek, tudtam, hogy valahol ott van ő is. Hiányzott, fejem rásimítottam a földre hátamon feküdve bámultam, ahogy az ég közepén a lámpa és a holdfény összecsap. A rózsaszín városi világítás, évekkel ezelőtt még csak az ég alján virított, de évről-évre, egyre nagyobb területeket igényelt magának. A templomi kongástól, megperdültek a régi lemezek, eszembe jutottak a hittanórák, a lelkész egyszer kihozott minket az erdőhöz virágot szedni, hogy kicsinosíthassuk a templomot valami ünnepségre, miközben szorgoskodtunk példázatokat énekelt bele a tavaszi levegőbe, zsoltárok szállingóztak a gyerektorkokból, az „Ó Sion ébredj!” résznél aztán leintett minket, és rámutatott a pusztára. Azt kérdezte, tudjuk-e hol lakik Isten? „A templomban” válaszra csóválta a fejét. Ujja ismét ugyanabba az irányba tévedt, és furfangos mosolyt engedett meg magának vékony, cserepes szája széle. A gyermeki elme tiltakozott, hiszen ott az ördög lakik, háromszor is megkísértette Jézuskát. Kezén fogva osztályunkat, kivitt a napfényre, a föld göcsörtös volt és még alig sarjadt, a felhők hatalmas, organikus építményként formálódtak a fejünk fölött, a földet alig láttam, úgy éreztem egy síkban lebegek a kéklő éggel. Ekkor ránk szúrta tekintetét és azt kérdezte, hogy látjuk-e a hegyeket? Akkor nem biztos, hogy értettem a hasonlatot, a hegyen lakókról, akik mindig sziklába kapaszkodva, fölmászva, a csúcsra akarnak jutni, maguk alatt tudva a talajt, kínkeservesen elérni az Urat. De ismerem magamat, nekünk alföldi embereknek nem kell mást csinálni, mint úgy eljárni magunkkal, akár a puszta teszi vidékével, „legyetek olyanok, mint e hely itt, ahol a tárgyak, a házak, a játékok, a vágyaitok nem takarják el az eget, ha gond van, ne vegyétek körül magatokat örömmel, ha gyász van, gyászolni kell, legyél kopár, mint a puszta télen!” Innen nézve nem is olyan marasztaló és nagy a föld. Az ég pedig nincs is olyan messze! „Ha problémáitok vannak, ne próbáljatok a hátukra mászni, hogy feljussatok a magasságba, csitítsátok el úgy a környezetetek, hogy ne látsszon az égtől a föld.” Szirupos? Túl édes egy felnőtt szájnak? – Kérdeztem magamtól, de akkor, ott kiterítve, tudtam, hogy csak én vagyok, az ég és a kísértő szellemeim. Tudtam, hogy tragédiáim ebben a példázatban magában foglaltatnak, hogy nem tudok küzdeni, hogy nem tudok mászni, magam alá gyűrni, csak felégetni és összebarmolni magam körül mindent, széttépni a csinos napellenzőt, lyukat fúrni a plafonba, ami eltakarja az eget, én akkor sem nyitok ablakot. A faluban most is, a takaró alatt szunnyad a vérvonalam, a hegyről pedig tudom, hogy ő tekint le rám, nem kívánkozik utánam, nem vágyik rám, de kísértete átsuhan az éjszakán, hozzám dörgölődzik és hallgatja lassuló szívverésemet. A felszínen most, lüktetett a nyugalom… „még legalább öt perc, amíg a srácok nem kezdenek el keresni, majd bevonszolni a faluba, mondván, hogy részeg vagyok, ami nem igaz” és közben háború szagot hord majd a szél…