Joachim Vettelnek a hálózatok voltak a rögeszméi: a darazsak, hangyák, méhek, termeszek, és persze a dealerek, prostituáltak. Ifjan rovarkutatónak készült, amolyan igazi, bogaras tudósnak, akiket a National Geographicben mutogatnak. De ötvenévesen, az emberkereskedelemmel foglalkozó osztály felügyelőjeként nem akadt más hálózat, csak a prostituáltaké.

Érett fővel az ember megelégszik azzal, amije van.

És Joachim Vettel már akkor is hajlamos volt nemzetközi összeesküvésre gyanakodni, ha öt napig egyhuzamban esett, vagy ha a szél kétszer ugyanazon az utcasarkon kicsavarta az esernyőjét. Kombinatorikus érzéke – miként rendőrségi bírálói fogalmaztak –, fejlettebb volt a szükségesnél. És hogyne gondolt volna Joachim Vettel összeesküvésre, mikor 1989 után a kelet-európai gyereklányok, mint a fénylő muslincák elárasztották a nyugati világot ?

Szétválogatva, felcímkézve. 

És persze gondosan betörve.

Vettel felesége egy multinacionális konszern magas beosztású diszpécsereként dolgozott. Mint valami modern termeszkirálynő, aki egy iroda közepén ül a telefonjaival, árukkal megrakott kamionokat irányított. Talán ez a diszpécserkedés, vagy a National Geographicben mutogatott hangyavárosok vagy éppen  a gyerekkorban tanulmányozott darazsak ihlették arra Joachim Vettelt, hogy minden hálózat mögött valamilyen nagy tervet vagy irányító értelmet kutasson. A királyt vagy a királynőt, esetleg egy főmenedzsert, vagy egy gonosz politikust. Vagy jobb híján egy nagyon–nagyon nagyszabású szervezetet: a gyerekkereskedők nagypáholyát vagy a pedofilok egyesületét. Katja hiába próbált érvelni: sok agytröszt van, sok egyesület, sok kis király, sok kis királynő – ugyan ki lenne az, aki irányítja az időjárást vagy a világkereskedelmet? Vagy az evolúciót? De Joachim a fejet kereste.

A véletlenektől amúgy is megőrülnek a rendőrök. Az elvarratlan szálaktól, a sehova nem illeszkedő mozaikdarabkáktól. Vettel felügyelő nem volt hajlandó megőrülni, ő az igazságot akarta mindenáron.

Elküldték nyaralni, rehabilitálódni, javasolták neki a makrobiotikát, némi ésszerű életmód-változtatást, hívták a kollégák golfozni, kocogni, teniszezni, igen, egyszer még sztriptízbárba is, de semmi nem segített. Vettel Vettel maradt mindvégig, kereste a főembert, a nagy tervet, a méhkirálynőt. Az eltűnések specialistája lett, és mindenki meglepetésére tényleg meg is oldott néhány reménytelennek tűnő esetet. Tulajdonképpen kiváló detektív volt, aki egy telefonszám töredékéből is képes volt rekonstruálni egy esetet. De semmilyen részsikerrel nem elégedett meg. Szabadidejében adatbázist épített, lefordíttatott a kelet-európai lapokból minden emberrablással kapcsolatos újságcikket, a szobája falára egyre bonyolultabb mátrixokat, pókhálómintákat rajzolt, kihallgatott, kombinált, keresett-kutatott, míg lassan-lassan a saját hálójába bonyolódott. Mikor a német telefontársaság nem volt hajlandó kiadni bizonyos adatokat, megvádolta őket, hogy az emberkereskedőktől százalékot kapnak, és talán a Nagy Agytröszt épp a Deutsche Telecom székhelyén működik …

Itt már nem volt segítség. Vettel kollégái – köztük Katja –, már hónapok óta várták, mikor jön el a vég.

És hát eljönni eljött, bár ennyire látványos befejezésre senki nem számított. Joachim Vettelt a müncheni rendőrség legapróbb kihallgatóhelyiségében barikádozta el magát. Ezt megelőzően feljelentette az emberkereskedelem-elleni főosztályt a Bundestagnál, a Deutsche Telecomot az Interpolnál, a kancellárnál, a Gondviselésnél. Azon a kedden először Vettel felesége érkezett sopánkodva – nem, nem ő aztán semmi különlegeset nem vett észre, a jó ég tudja, mi folyik itt – aztán a hivatalos túsztárgyaló, a pszichológus végzettségű Arne Schwarz, végül a Szent Erzsébet Klinika ápolói. Egy figyelemreméltó rendőrségi karrier ért azon a napon véget, és Katja még aznap délután begyömöszölte a kocsijába  Vettel dossziéit. Ha az adatbázissal a Nagy Agytrösztöt nem is sikerült leleplezni, de azért rábukkant számos elrabolt lengyel, magyar, román, cseh gyerek nyomára.

Őrskút! Oerskut! Vettel igazán önfeláldozó volt: a saját pénzén rendelte meg a kelet-közép-európai lapokat, és persze a saját pénzén fordíttatta le az „eltűnésekre” vonatkozó híreket. Az irattárban különféle agyafúrt kulcsszavak segítségével lehetett keresni, és Katja mindig is úgy vélte, ezzel a rendszerrel Joachim csak az emberkereskedőknek akart csapdát állítani.  De pokolba is a keresőszavakkal! vagy a fordításokkal! Katja, mint Magyarországon született sváb, tudott magyarul, úgyhogy félrehajíthatta az írógéppel írt fordításokat.

És mihelyt beletemetkezett a fénymásolatokba, megértette, Joachim mért tartotta a szervezett eltűnések mintapéldájának, mi több csimborasszójának az „őrskúti esetet”.

Egyszercsak eltűnik egy kisvárosból öt tizenkét éves lány.

Talán ugyanazon a napon éreztek ellenállhatatlan vágyat, hogy összevesszenek az anyukájukkal? Mert még az sem derül ki soha, az sem bizonyosodott be, hogy tényleg bűncselekmény történt-e… Mindannyian egyetlen kisváros, Őrskút vonzáskörzetében élnek, de az ötből csak négyen ismerték egymást: Dóri, Évi, Rita, Kriszti. Az ötödik, Szabó Gyöngyi egy Őrskút melletti falucskában élt, nem barátkozott városi lányokkal, és szinte soha nem járt be Őrskútra fagyizni, sétafikálni, tereferélni. A négy városi lányból csak ketten, Dohák Éva és Dér Krisztina jártak ugyanabba az iskolába, de a környezetük szerint nem voltak barátnők, Kemény Rita és Szenczi Dóra pedig csak látásból ismerték egymást. (Ha egyáltalán – tették hozzá a lányok tanárai.) Őrskút ici-pici város, de a magyar rendőrség nem talált egyetlen olyan helyet, szakkört, diszkót, orvosi rendelőt, ahol mind az öten megfordultak volna. És lehet, hogy nem is öten voltak. Dér Sándor ugyanis váltig állította, hogy a lánya, Dér Krisztina nem Őrskúton, hanem Erdélyben tűnt el. De vajon miért, töprengett Katja. Mért dicsőségesebb dolog Erdélyben eltűnni, mint egy dunántúli kisvárosban?

Lehet, hogy a kislányok nem fagylaltoztak ugyanabban a cukrászdában, de egyvalamiben mégis hasonlítottak: mind nagyon szépek voltak. Az őrskútiak nem kételkedtek abban, hogy ezért, és csakis ezért tűntették el őket. Nem a-lenyomom-aput-fekvőtámaszban-fajták, hanem finom arcvonású, félénk, szégyenlős kislányok. Négy szöszi és az elmaradhatatlan kis fekete. Mintha valaki egy csokor virágot válogatott volna össze.

Vettel kolléga fénymásolta ugyan a bulvárlapok interjúit, csatolta is lelkiismeretesen, de ahhoz smucig volt, hogy le is fordíttassa őket.  Katja viszont elmerült most a Dunántúli Napló, az Őrskúti Híradó, a Szegvári Hírek kis színeseiben. Mindenki kétségbeesetten várta haza a lányokat: a szomszédok, a rokonok, az osztálytársak. Mindenkinek nagyon hiányoztak, a tanároknak, a portásoknak, de még az iskolai takarítónőknek is. A lapok interjúkat készítettek a lányok legjobb barátnőivel, a szomszédasszonyokkal, akik a legutolsó találkozáson már érezték, hogy „történni fog velük valami”.  Katja megtudta, hogy Dórikának volt egy édes kis aranyhörcsöge, hogy Évike az eperfagyit, hogy Kemény Rita a túrógombócot szerette…  De a sok-sok könnyes-habos részlet ott lapult a második hasonlóság: ezek a lányok csak kevés felnőttnek kellettek. Hol voltak a szülők, akik ilyenkor csillapíthatatlan bánatukról győzködik az olvasókat?

Mint mikor krémes süteményt majszolva ráharapsz egy dióhéjra.

A falusi kislánynak, Szabó Gyöngyinek nem volt vagy nem élt az édesapja, az anyja, egy csirkegyári munkásnő nevelte hihetetlen nélkülözések között egy villany nélküli kis parasztházban (vityillóban, írták az újságok – Katja eddig azt hitte, ez csak olyan szó, ami csak a népmesékben használatos.) A másik négy lány nem lakott  vityillóban. Szenczi Dóra az őrskúti gimnázium igazgatójának az unkája volt – a tanár úré, írták tisztelettel az újságírók –, és Dohák Éva anyja és Dér Krisztina apja is tanár volt. A huncut kis fekete, Kemény Rita jugoszláv állampolgár volt, de az anyja eltűnt, az apja a szerb hadseregben harcolt, ő maga háborús menekültként jött valami rokonával Őrskútra. Dórika szüleiről egyáltalán nem beszéltek az újságírók – talán ők is eltűntek? –, Dohák Évának pedig nem élt az édesapja, ahogy Dér Krisztinának sem az édesanyja.

Hát ez volt köztük a titkos kapcsolat. Nem a KGB, nem az albán, csecsen vagy akármilyen maffia.

Az öt lány közül csak egyetlenegy, a vityillóban lakó Szabó Gyöngyi hagyott üzenetet az egyik hozzátartozójának. Ne haragudj, anyu, nagyon szeretlek, írta egy papírfecnire az édesanyjának, mielőtt sortban, pólóban, strandpapucsban átlépett volna az ismeretlenbe. A másik négy lánynak talán nem is volt kitől elbúcsúzni.

És húsz évvel az eltűnésük után most is olyan sóváran bámulnak a fényképeiken, mintha egy nyugdíjas német rendőr együttérzéséért esdekelnének. És Katja ismerte a bulvárlapokat: tudta, ha bármelyikük is valamiben kitűnt volna az iskolában, az újságírók kapva kaptak volna rajta. De itt nem volt min kapva kapni, úgy látszik – a lányok a szépségükön kívül az égvilágon semmiben sem tűntek ki.

Akárki cserkészte be őket, alaposan tanulmányozta őket. Ismerte minden porcikájukat.

De Dér Krisztina hol tűnt el? Erdélyben vagy itt a Dunántúlon? Az egyik interjúalany, egy “aggódó kisvárosi hölgy”, aki lehetett talán egy pletykás fodrásznő, megjegyezte, Dér Sándor az elűnés idején épp egy „tudományos tanácskozáson” vett részt Bécsben. Tudományos tanácskozás hat héttel a feleség, Dér Judit halála után? Ha tényleg így történt, és Mrs. Delano sógora magára hagyta a lányát a kisvárosban, akkor érthető, mért ragaszkodott körömszakadtáig az „erdélyi verzióhoz”. Elutaztam, no, igen, de a nagyszülőkhöz küldtem a lányomat. Hogy is hagytam volna magára?

Talán így történt – talán nem.

Ám Joachim Vettel figyelmét nem ezeknek az eltűnéseknek a „rejtélyessége” ragadta meg, hanem a legelőkelőbb eltűnt kislány, Szenczi Dóra testvérbátyja. Ugyanis épp Szenczi László, ez a Németországban élő dokumentumfilmes hívta fel Vettel felügyelő figyelmét az „őrskúti talányra”. A levelezésüket olvasva Katja elmosolyodott: hiába, no, egy paranoiás csak egy másik paranoiás mellett érzi magát biztonságban.

KGB, délszláv háború, régi műtárgyakkal és fiatal lányokkal kereskedő titkosszolgálatok… Szenczi László fantáziája tényleg kimeríthetetlen volt. Katja még az olvasólámpa előtt kuporogva sem tudta visszafojtani a nevetését. A Szenczi-fiú a német rendőrség segítségét kéri, hogy leleplezze a kelet-európai „piszkosságokat”, Joachim Vettel pedig úgy tesz, mintha ő osztogatna az effélékhez a jóváhagyásokat… Még szerencse, hogy megérkeztek a Szent Erzsébet Kórház ápolói, különben Vettel felügyelőnek a saját feletteseivel gyűlt volna meg a baja…

Egy feltűnösködő testvér és egy kiérdemesült, az idegösszeomlás határán járó, német rendőrfelügyelő. Na, persze Szenczi Lászlótól semmi érdemlegeset nem tudhatott meg az Agytrösztről vagy akár az emberkereskedelemről. A fiú csak kombinált, kombinált, járatta a száját, interjúkat adott a német lapoknak a szegény eltűnt húgocskájáról, és nagyon élelmesen több tévéadóhoz is meghívatta magát.

Tényleg hány év lehet a korkülönbség a testvérek között?

És mit csinált azóta ez a Szenczi, mióta fűnek-fának fogadkozott, hogy előkeríti a húga elrablóit?

Katja beütötte a keresőbe Szenczi László nevét, és várt, türelmesen várt, mert egy ilyen szájhős, egy ilyen excibicionista nem tűnhet el nyom nélkül… Márpedig Szenczi László nyom nélkül eltűnt – az utolsó híradás róla, hogy 1992-ben besétált a W5-tévébe, hogy az eltűntetett kelet-európai kislányokról és más égbekiáltó kelet-európai korruptságokról meséljen. Szenczi, az ígéretes dokumentumfilmes pontosan abban a hónapban tűnt el, mikor Vettel kollégáért megjelentek a Szent Erzsébet Kórház ápolói.

Katja megdermedt. Persze nem hitte, hogy az ügynek köze van a német rendőrséghez, a titkosszolgálatokhoz, a csecsen maffiához és egyebekhez, de azért megfogadta, hogy mielőtt elutazik Őrskútra, beszél Joachim Vettellel.

Csak a biztonság kedvéért. 

Mert amúgy biztos volt benne, hogy a rejtély megoldása ebben a poros kisvárosban, Őrskúton van.

Előző rész: http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

Fűcsomók zöldjében…

Már fűcsomók zöldjében fekszem,
S felhőket lélegzem.
Kőszikla reng itt benn,
Tengerek folynak ereimben.
 
Már csak én fekszem itt, csendesen
Befogadtak, békésen.
Ez lesz az igaz élet,
Nem álmodhatok rólad többet.
 
Már nem is érzek, csak lebegek,
Sürgetnek már; Mennyek.
Oly ismerős érzés,
Valódi üresség, meg tér-és.

 Tele volt a környék „Missing” lapokkal. Arra sétáltam a nyári melegben minden nap, hátha meglátok valakit, aki szorgosan olvasgatja, és le tudom támadni, hogy talán tud valamit? Látta valahol, csak nincs elég pénz a telefonján, hogy felhívja a számot, és elmondja nekem? Direkt kiírtam három nyelven, a magyaron kívül még angolul, németül és spanyolul is, de úgy gondoltam, hogy utóbbi jó lesz az olaszoknak és a portugáloknak is, sőt, talán még a franciák is elboldogulnak vele. Úgyis egy nyelvcsalád. Arra is volt példa, hogy meghívtam egy-egy nézelődőt egy fagyira, hátha egy kis ajándék ellenében jobban megelevenednek az emlékeik.

Ha valakit ott találtam – a három hét alatt volt néhány érdeklődő -, akkor elkezdtem nekik mesélni egy kicsit a dolog hátteréről, hátha jelent egy kis segítséget. Nem hitték el, hogy 18 évesem láttam először a Balatont. Az az év nagy fordulópont volt több szempontból is. Nem hatott meg az első találkozás, bár nagy vihar volt, és ezt nemcsak azért mondom, hogy szokás szerint túlozzak. A tó egésze egy nagy állkapoccsá sűrűsödött össze és nagy cápafogakként haraptak a vonat felé, amely zakatolt a célállomásra.

Közben végig figyeltem az arcukat. Sokszor szoktam magam azon kapni, hogy valaki csak beszél hozzám szünet nélkül neki fontos, nekem érdektelen dologról, és én meghallgatom, mert úgy illik. De már oda sem figyelek, és elkezdek gondolkozni azon, hogy hogyan vágjak továbbra is érdeklődő fejet, és vajon látszik-e, hogy már nagyon eluntam az egészet és erőlködöm, és ezt miért nem érzi a másik is, hogy ideje lenne ezt már abbahagyni, mert mindenkinek elfogy egyszer a türelme, ha valaki feltűnési kórban szenved. Én ezt akartam elkerülni, így igyekeztem épp csak annyit beszélni, amit más még nem érez teljességgel érdektelennek, de azt sem akartam, hogy a tömörség rovására épp a legfontosabb dolgok maradjanak ki. Az egyensúly megtalálása nem olyan nehéz azt hiszem. Nem a legnehezebb.

Szóval meséltem, hogy nem gyakran jártunk nyaralni, vagy ha mégis, akkor nem mentünk el olyan messzire, mint a Balaton környéke, inkább csak megyén belül maradtunk. Keresem azt a kis tócsát valahol, ami az én első önálló nyaramat jelentette. Véletlenül kiöntöttem, de mire vissza akartam tömködni az üvegbe, hűlt helye volt, csak néhány cseppet sikerült megmentenem. És most égen-földön keresem, mert az az enyém, és senkinek nincs joga hozzá, hogy elrabolja tőlem. Ahogyan én sem engedtem a víznek, hogy valami fontosat elraboljon a világtól, bizonygattam egy idős néninek, a következő áldozatomnak, akit hirtelen elkaptam egy kávéra.

Amikor volt az a tábor, megismerkedtem a parton valakivel. Dél körül járhatott, hétágra sütött a nap, én pedig alig láttam valamit, mert otthon felejtettem a napszemüvegemet. Sokan voltak a parton, de a többség mégis a bódék körül állt a sorban, hogy szerezzenek valami ebédet, és megszárítsák redősre ázott bőrüket. És akkor ott állt valaki meztelenül a parton, a törülköző a lábánál hevert, úgy nézett ki, mint egy gyertya, ami maga mellé folyatta a faggyúját. Kicsit zavarba jöttem, mert mégiscsak mindenki ruhában járkált, ő pedig csak állt mereven és nézett valamit a távolban. Egyre közelebb lépkedtem hozzá, olyan óvatosan, hogy a papucsom telement homokkal, szinte már kúsztam, nem akartam hirtelen megijeszteni. Megálltam a háta mögött és gondolkoztam, hogy melyik oldalára álljak, odasettenkedtem a jobbhoz, majd gondoltam balról mégis jobb lenne, és amikor ismét a jobbat tartottam kényelmesebbnek, hirtelen megfordult és mogorván rám meredt. Legalábbis mintha én festenék szerencsétlenebbül a döntésképtelen mászkálásommal, holott őt nem takarta ruha. Nem vettem zokon, sőt megkérdeztem, hogy mit csinál itt egymagában a partnak ezen az elhagyatott részén, mire visszafordult és távolabb lépkedett, de azon nyomban követtem. Hé, mondtam, tekerd már magad köré – és nyújtottam a törülközőt, amit vittem utána, hiszen mégis elég furcsa ez a helyzet ebben a formában. Elvette tőlem, de csak azért, hogy azzal a lendülettel tovább is dobja, egyenesen be a tóba. Csóváltam a fejemet, hogy ez mekkora idióta. Fogalmam sem volt, hogy elölről kezdjem-e a beszélgetést, vagy folytassam ahonnan abbahagytuk, így megkérdeztem, hogy nem éhes-e, menjünk, kapjunk be valamit. Ismét hátra fordult, a szemét végigjáratta rajtam a lehető leghűvösebben és végre megszólalt. Annyit mondott csak, hogy húzzak innen, de jó messzire és lehetőleg azonnal, és hagyjam őt békén, mert mióta szokás az, hogy kötelező mindenféle erre tévedt vadidegennel leállni udvariaskodni. Szavainak már a kezével is nyomatékot adott, és ekkor láttam, hogy egy kólásüveget szorongat, lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, de nem a barna ital volt benne, hanem egy papír. Egy összehajtogatott papír, ha jó láttam, olyan palackpostaféle. Amikor észrevette, hogy rápillantottam, gyorsan maga elé kapta, és újra elindult. Mondhatni, hogy utána kocogtam, mert olyan gyorsan ment, és a válla után nyúltam. Tűzforró volt, ahogyan már én is a modorától meg a türelmetlenség okozta izgatottságtól; kevés dolgot utáltam jobban az időhúzásnál, ha egyszer gyorsan is le lehet zárni valamit. Gondoltam itt az ideje a taktikának, ez a tökfej úgyis csak a felét fogja felfogni annak, amit mondok, úgyhogy közöltem vele, hogy nem mindenféle jöttment vagyok, és egyébként ezt ki is kérem magamnak, csak láttam, hogy egyedül van, ráadásul mindenféle fürdőruha nélkül, így gondoltam odamegyek és felajánlom a segítségemet, hátha szükség van rá. Mellesleg én sem érzem túl jól magam, mert egy nagyon béna táborban vagyok, ahova nem akartam jönni, és legszívesebben elindulnék gyalog hazafelé. Mire hazaérnék, kb. a tábor is véget érne. Egész nap istenről meg a hitről papolnak, és hogy általa szebb lesz a holnap, na persze, szeretet, nekem az a szeretet, ha jó szorosan átölelnek, amikor szükségem van rá, és érzékszervekkel felfoghatóan szólnak hozzám, nem pedig az ezer oldalnyi nyomtatott betű. Valahogy úgy, mint ahogy most te és én állunk itt. Nekem ez az, ami jelent valamit. Egyszer még rosszabb jegyet is kaptam azért, mert a dolgozatomból kihagytam egy bibliai párhuzam elemzését, tehát sokszorosan elegem van belőle!

Hatásosra sikeredett, mert valamivel kedvesebben utasított, hogy menjek, hagyjam magára, ha jót akarok, és tegyek úgy, mintha soha nem is láttam volna, mert most olyanra készül, amitől jobb távol tartanom magam. Legyintettem, hogy ugyan már, miről beszél, és nem megyek sehova, de ekkor megragadta a karomat erősen, az ujjai között felpúposodott a bőröm, és mondta, hogy nem viccel, takarodjak már végre, már rég túl lenne rajta, ha nem tartanám fel. Meghalok, mondta kifulladva. Az erek a nyakán szépen visszahúzódtak és a légzése lassan újra egyenletes lett. Ijedten nézhettem rá, mert elkezdett torkaszakadtából röhögni. De hát, de hát te miért akarsz meghalni, te? Az ember nem hal meg csak úgy. Talán beteg vagy? Az orvostól jössz? Hiszen olyan egészségesnek tűnsz, erősnek, ráadásul fiatal vagy, olyasmi, mint én, hát hogyan halhatnál meg? Lenézően fürkészte az arcomat. Hát te tényleg nem érted? Nem kell ahhoz halálos betegség, és még csak nyugdíjba se kell hozzá vonulni. Ott az a stég – mutatott a tőlünk pár méterre lévő tóba nyúló faszínpadra – azon fogok végigsétálni és a végén hopp, vízbe ugrok. Ma végre eldöntöttem, hogy nincs több kibúvó, nincs több gyávaság. Ez a legjobb, amit most tehetek. Mindig azt mondtam, hogy nem, most nem, várok holnapig, aztán a holnapok csak egyre rosszabbak voltak és megbántam minden egyes napot, amit megvártam. Vártam, hogy majd valaki talán jön… Az anyám hosszú évek óta csak dolgozik naphosszat a boltunkban még nyáron is, a nővérem meg kint van Amerikában a kopasz, pénzes pasijával, és néha beszél velem skype-on, hogy megmutassa, hogy milyen új ruhákkal bővült a „gárdróbja”, és mellesleg azt is meg szokta kérdezni, hogy mizu otthon, de aztán már rohannia is kell, én meg két egyetemi év között fagyit árulok vagy sört szolgálok fel a mulatozó turistáknak, hát igazán élvezetes. Az apámról még nem beszéltem, persze, nem véletlenül, mert az meg nincs is! Vagyis hát van valahol, csak éppen nem nekem, hanem valami idegen nő véletlenül megfogant kölykének. És most már tényleg elegem van, menj innen, hadd zárjam le ezt az ügyet!

Mindezt szinte egy levegővel mondta el, nekem pedig könnyes lett a szemem, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben furcsán nézne ki, ha elkezdenék zokogni, miközben neki több oka lenne rá. Várj, állj meg, nem megyek sehova! Nem-megyek-sehova! – törtem ki hisztérikusan. Ülj le és figyelj rám, te most nem mész sehova, itt maradsz velem, és nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál, de ez még nem ok… az, hogy ilyen borzalmas… biztosan az, én nem tudom, mert én, de nézd, te mondtad, hogy vártad, hogy jöjjön valaki, és senki, de én itt most… itt vagyok, nem érdekes? Persze, nem ismerjük egymást, nem ám, pont ezért tovább is mehettem volna a dolgomra. De nem… odamentem, mert láttam, hogy oda kell, hogy most nem lehet tovább, és oda… persze nem hálálkodást várok, nem is azért mondtam, csak…

A fenébe, soha nem csináltam még ilyet, nem tudom, mit mondhatnék neki, hogy visszatartsam. Figyelj, ha már ennyi ideig vártál, akkor még várj egy kicsit. Nekem úgyis itt kell maradnom még néhány napig, járjunk össze, és nézzünk megoldás után. Szépen kérlek! Örülnék a társaságodnak. Nem lennénk egyedül. Gondold meg, milyen jó lenne. Ki tudja, hogyan alakul… Kérlek! Könyörgök neked, tudom, hogy már sokszor átgondoltad, de én elhamarkodottnak érzem ezt. Csak adj egy lehetőséget, kérlek, ne mondj nemet. Utána bárhogyan dönthetsz, de csakis utána! Addig meg kár lenne elszalasztani ezt a pár napot, nem? Ugye egyértelmű, hogy ez egy nagyon jó ötlet… Na? Ugye, az? Szeretnélek megismerni. Nem hagyhatod úgy itt a világot, hogy megfosztasz engem magadtól. Csak pár napig még. Azt mondják, hogy kedves vagyok. Légyszi. Veled is az leszek, nagyon kedves. Jó? Akkor megbeszéltük? Benne vagy? Na? Igen? Nem mondott semmit, én meg annyit kérdeztem, hogy nem tudtam, hogyan harcolhatnék még érte. Aztán bólintott, hogy legyen, és a megkönnyebbüléstől hirtelen minden vér kiment a végtagjaimból, legszívesebben bábuként dőltem volna a homokba a görcsös rimánkodás után.

Remek napok voltak. Szerettem volna azt hinni, hogy nemcsak nekem, hanem neki is új értelmet nyert az élete. Az öt nap végén kértem, hogy azt az üveget, amiben a búcsúlevél volt, és amit vagy a vízbe akart dobni vagy félig a homokba ásni, töltse tele vízzel. Menjünk a tóhoz, mártózzunk meg benne, hogy mi is összekeveredjünk a tó ezernyi alkotórészével. Fél liternyi folyadék hármunkból, amiben örökre benne lesz ez a nap, ez a mostani illékony állapot. Teletöltötte, aztán miután hazaértünk, áttöltöttük abba a macis üvegbe, amiben régen méz volt, és fel is címkéztük dátummal, hogy sok év múlva is legyen majd támpontunk.

Hát érti már, miért ilyen fontos? Kérdeztem a nénit, aki addigra csukott szemmel feküdt a széken, a fejét kissé a mellére ejtve. Megböktem kicsit, mire felriadt, és mondta, hogy persze, persze, világos, de nem tud semmit. Reménytelennek tűnt minden. Sokáig nem láttam őt sem, egyszer csak összecsomagolt, és mondta, hogy majd visszajön. Nem jött. Azt hittem, hogy a levelet azóta valaki már biztos elolvasta, és mindennap úgy mentem le a postáért, hogy talán ott egy példány belőle nekem is.