Joachim Vettelnek a hálózatok voltak a rögeszméi: a darazsak, hangyák, méhek, termeszek, és persze a dealerek, prostituáltak. Ifjan rovarkutatónak készült, amolyan igazi, bogaras tudósnak, akiket a National Geographicben mutogatnak. De ötvenévesen, az emberkereskedelemmel foglalkozó osztály felügyelőjeként nem akadt más hálózat, csak a prostituáltaké.

Érett fővel az ember megelégszik azzal, amije van.

És Joachim Vettel már akkor is hajlamos volt nemzetközi összeesküvésre gyanakodni, ha öt napig egyhuzamban esett, vagy ha a szél kétszer ugyanazon az utcasarkon kicsavarta az esernyőjét. Kombinatorikus érzéke – miként rendőrségi bírálói fogalmaztak –, fejlettebb volt a szükségesnél. És hogyne gondolt volna Joachim Vettel összeesküvésre, mikor 1989 után a kelet-európai gyereklányok, mint a fénylő muslincák elárasztották a nyugati világot ?

Szétválogatva, felcímkézve. 

És persze gondosan betörve.

Vettel felesége egy multinacionális konszern magas beosztású diszpécsereként dolgozott. Mint valami modern termeszkirálynő, aki egy iroda közepén ül a telefonjaival, árukkal megrakott kamionokat irányított. Talán ez a diszpécserkedés, vagy a National Geographicben mutogatott hangyavárosok vagy éppen  a gyerekkorban tanulmányozott darazsak ihlették arra Joachim Vettelt, hogy minden hálózat mögött valamilyen nagy tervet vagy irányító értelmet kutasson. A királyt vagy a királynőt, esetleg egy főmenedzsert, vagy egy gonosz politikust. Vagy jobb híján egy nagyon–nagyon nagyszabású szervezetet: a gyerekkereskedők nagypáholyát vagy a pedofilok egyesületét. Katja hiába próbált érvelni: sok agytröszt van, sok egyesület, sok kis király, sok kis királynő – ugyan ki lenne az, aki irányítja az időjárást vagy a világkereskedelmet? Vagy az evolúciót? De Joachim a fejet kereste.

A véletlenektől amúgy is megőrülnek a rendőrök. Az elvarratlan szálaktól, a sehova nem illeszkedő mozaikdarabkáktól. Vettel felügyelő nem volt hajlandó megőrülni, ő az igazságot akarta mindenáron.

Elküldték nyaralni, rehabilitálódni, javasolták neki a makrobiotikát, némi ésszerű életmód-változtatást, hívták a kollégák golfozni, kocogni, teniszezni, igen, egyszer még sztriptízbárba is, de semmi nem segített. Vettel Vettel maradt mindvégig, kereste a főembert, a nagy tervet, a méhkirálynőt. Az eltűnések specialistája lett, és mindenki meglepetésére tényleg meg is oldott néhány reménytelennek tűnő esetet. Tulajdonképpen kiváló detektív volt, aki egy telefonszám töredékéből is képes volt rekonstruálni egy esetet. De semmilyen részsikerrel nem elégedett meg. Szabadidejében adatbázist épített, lefordíttatott a kelet-európai lapokból minden emberrablással kapcsolatos újságcikket, a szobája falára egyre bonyolultabb mátrixokat, pókhálómintákat rajzolt, kihallgatott, kombinált, keresett-kutatott, míg lassan-lassan a saját hálójába bonyolódott. Mikor a német telefontársaság nem volt hajlandó kiadni bizonyos adatokat, megvádolta őket, hogy az emberkereskedőktől százalékot kapnak, és talán a Nagy Agytröszt épp a Deutsche Telecom székhelyén működik …

Itt már nem volt segítség. Vettel kollégái – köztük Katja –, már hónapok óta várták, mikor jön el a vég.

És hát eljönni eljött, bár ennyire látványos befejezésre senki nem számított. Joachim Vettelt a müncheni rendőrség legapróbb kihallgatóhelyiségében barikádozta el magát. Ezt megelőzően feljelentette az emberkereskedelem-elleni főosztályt a Bundestagnál, a Deutsche Telecomot az Interpolnál, a kancellárnál, a Gondviselésnél. Azon a kedden először Vettel felesége érkezett sopánkodva – nem, nem ő aztán semmi különlegeset nem vett észre, a jó ég tudja, mi folyik itt – aztán a hivatalos túsztárgyaló, a pszichológus végzettségű Arne Schwarz, végül a Szent Erzsébet Klinika ápolói. Egy figyelemreméltó rendőrségi karrier ért azon a napon véget, és Katja még aznap délután begyömöszölte a kocsijába  Vettel dossziéit. Ha az adatbázissal a Nagy Agytrösztöt nem is sikerült leleplezni, de azért rábukkant számos elrabolt lengyel, magyar, román, cseh gyerek nyomára.

Őrskút! Oerskut! Vettel igazán önfeláldozó volt: a saját pénzén rendelte meg a kelet-közép-európai lapokat, és persze a saját pénzén fordíttatta le az „eltűnésekre” vonatkozó híreket. Az irattárban különféle agyafúrt kulcsszavak segítségével lehetett keresni, és Katja mindig is úgy vélte, ezzel a rendszerrel Joachim csak az emberkereskedőknek akart csapdát állítani.  De pokolba is a keresőszavakkal! vagy a fordításokkal! Katja, mint Magyarországon született sváb, tudott magyarul, úgyhogy félrehajíthatta az írógéppel írt fordításokat.

És mihelyt beletemetkezett a fénymásolatokba, megértette, Joachim mért tartotta a szervezett eltűnések mintapéldájának, mi több csimborasszójának az „őrskúti esetet”.

 

Egyszercsak eltűnik egy kisvárosból öt tizenkét éves lány.

Talán ugyanazon a napon éreztek ellenállhatatlan vágyat, hogy összevesszenek az anyukájukkal? Mert még az sem derül ki soha, az sem bizonyosodott be, hogy tényleg bűncselekmény történt-e… Mindannyian egyetlen kisváros, Őrskút vonzáskörzetében élnek, de az ötből csak négyen ismerték egymást: Dóri, Évi, Rita, Kriszti. Az ötödik, Szabó Gyöngyi egy Őrskút melletti falucskában élt, nem barátkozott városi lányokkal, és szinte soha nem járt be Őrskútra fagyizni, sétafikálni, tereferélni. A négy városi lányból csak ketten, Dohák Éva és Dér Krisztina jártak ugyanabba az iskolába, de a környezetük szerint nem voltak barátnők, Kemény Rita és Szenczi Dóra pedig csak látásból ismerték egymást. (Ha egyáltalán – tették hozzá a lányok tanárai.) Őrskút ici-pici város, de a magyar rendőrség nem talált egyetlen olyan helyet, szakkört, diszkót, orvosi rendelőt, ahol mind az öten megfordultak volna. És lehet, hogy nem is öten voltak. Dér Sándor ugyanis váltig állította, hogy a lánya, Dér Krisztina nem Őrskúton, hanem Erdélyben tűnt el. De vajon miért, töprengett Katja. Mért dicsőségesebb dolog Erdélyben eltűnni, mint egy dunántúli kisvárosban?

Lehet, hogy a kislányok nem fagylaltoztak ugyanabban a cukrászdában, de egyvalamiben mégis hasonlítottak: mind nagyon szépek voltak. Az őrskútiak nem kételkedtek abban, hogy ezért, és csakis ezért tűntették el őket. Nem a-lenyomom-aput-fekvőtámaszban-fajták, hanem finom arcvonású, félénk, szégyenlős kislányok. Négy szöszi és az elmaradhatatlan kis fekete. Mintha valaki egy csokor virágot válogatott volna össze.

Vettel kolléga fénymásolta ugyan a bulvárlapok interjúit, csatolta is lelkiismeretesen, de ahhoz smucig volt, hogy le is fordíttassa őket.  Katja viszont elmerült most a Dunántúli Napló, az Őrskúti Híradó, a Szegvári Hírek kis színeseiben. Mindenki kétségbeesetten várta haza a lányokat: a szomszédok, a rokonok, az osztálytársak. Mindenkinek nagyon hiányoztak, a tanároknak, a portásoknak, de még az iskolai takarítónőknek is. A lapok interjúkat készítettek a lányok legjobb barátnőivel, a szomszédasszonyokkal, akik a legutolsó találkozáson már érezték, hogy „történni fog velük valami”.  Katja megtudta, hogy Dórikának volt egy édes kis aranyhörcsöge, hogy Évike az eperfagyit, hogy Kemény Rita a túrógombócot szerette…  De a sok-sok könnyes-habos részlet ott lapult a második hasonlóság: ezek a lányok csak kevés felnőttnek kellettek. Hol voltak a szülők, akik ilyenkor csillapíthatatlan bánatukról győzködik az olvasókat?

Mint mikor krémes süteményt majszolva ráharapsz egy dióhéjra.

A falusi kislánynak, Szabó Gyöngyinek nem volt vagy nem élt az édesapja, az anyja, egy csirkegyári munkásnő nevelte hihetetlen nélkülözések között egy villany nélküli kis parasztházban (vityillóban, írták az újságok – Katja eddig azt hitte, ez csak olyan szó, ami csak a népmesékben használatos.) A másik négy lány nem lakott  vityillóban. Szenczi Dóra az őrskúti gimnázium igazgatójának az unkája volt – a tanár úré, írták tisztelettel az újságírók –, és Dohák Éva anyja és Dér Krisztina apja is tanár volt. A huncut kis fekete, Kemény Rita jugoszláv állampolgár volt, de az anyja eltűnt, az apja a szerb hadseregben harcolt, ő maga háborús menekültként jött valami rokonával Őrskútra. Dórika szüleiről egyáltalán nem beszéltek az újságírók – talán ők is eltűntek? –, Dohák Évának pedig nem élt az édesapja, ahogy Dér Krisztinának sem az édesanyja.

Hát ez volt köztük a titkos kapcsolat. Nem a KGB, nem az albán, csecsen vagy akármilyen maffia.

Az öt lány közül csak egyetlenegy, a vityillóban lakó Szabó Gyöngyi hagyott üzenetet az egyik hozzátartozójának. Ne haragudj, anyu, nagyon szeretlek, írta egy papírfecnire az édesanyjának, mielőtt sortban, pólóban, strandpapucsban átlépett volna az ismeretlenbe. A másik négy lánynak talán nem is volt kitől elbúcsúzni.

És húsz évvel az eltűnésük után most is olyan sóváran bámulnak a fényképeiken, mintha egy nyugdíjas német rendőr együttérzéséért esdekelnének. És Katja ismerte a bulvárlapokat: tudta, ha bármelyikük is valamiben kitűnt volna az iskolában, az újságírók kapva kaptak volna rajta. De itt nem volt min kapva kapni, úgy látszik – a lányok a szépségükön kívül az égvilágon semmiben sem tűntek ki.

Akárki cserkészte be őket, alaposan tanulmányozta őket. Ismerte minden porcikájukat.

De Dér Krisztina hol tűnt el? Erdélyben vagy itt a Dunántúlon? Az egyik interjúalany, egy “aggódó kisvárosi hölgy”, aki lehetett talán egy pletykás fodrásznő, megjegyezte, Dér Sándor az elűnés idején épp egy „tudományos tanácskozáson” vett részt Bécsben. Tudományos tanácskozás hat héttel a feleség, Dér Judit halála után? Ha tényleg így történt, és Mrs. Delano sógora magára hagyta a lányát a kisvárosban, akkor érthető, mért ragaszkodott körömszakadtáig az „erdélyi verzióhoz”. Elutaztam, no, igen, de a nagyszülőkhöz küldtem a lányomat. Hogy is hagytam volna magára?

Talán így történt – talán nem.

Ám Joachim Vettel figyelmét nem ezeknek az eltűnéseknek a „rejtélyessége” ragadta meg, hanem a legelőkelőbb eltűnt kislány, Szenczi Dóra testvérbátyja. Ugyanis épp Szenczi László, ez a Németországban élő dokumentumfilmes hívta fel Vettel felügyelő figyelmét az „őrskúti talányra”. A levelezésüket olvasva Katja elmosolyodott: hiába, no, egy paranoiás csak egy másik paranoiás mellett érzi magát biztonságban.

KGB, délszláv háború, régi műtárgyakkal és fiatal lányokkal kereskedő titkosszolgálatok… Szenczi László fantáziája tényleg kimeríthetetlen volt. Katja még az olvasólámpa előtt kuporogva sem tudta visszafojtani a nevetését. A Szenczi-fiú a német rendőrség segítségét kéri, hogy leleplezze a kelet-európai „piszkosságokat”, Joachim Vettel pedig úgy tesz, mintha ő osztogatna az effélékhez a jóváhagyásokat… Még szerencse, hogy megérkeztek a Szent Erzsébet Kórház ápolói, különben Vettel felügyelőnek a saját feletteseivel gyűlt volna meg a baja…

Egy feltűnösködő testvér és egy kiérdemesült, az idegösszeomlás határán járó, német rendőrfelügyelő. Na, persze Szenczi Lászlótól semmi érdemlegeset nem tudhatott meg az Agytrösztről vagy akár az emberkereskedelemről. A fiú csak kombinált, kombinált, járatta a száját, interjúkat adott a német lapoknak a szegény eltűnt húgocskájáról, és nagyon élelmesen több tévéadóhoz is meghívatta magát.

Tényleg hány év lehet a korkülönbség a testvérek között?

És mit csinált azóta ez a Szenczi, mióta fűnek-fának fogadkozott, hogy előkeríti a húga elrablóit?

Katja beütötte a keresőbe Szenczi László nevét, és várt, türelmesen várt, mert egy ilyen szájhős, egy ilyen excibicionista nem tűnhet el nyom nélkül… Márpedig Szenczi László nyom nélkül eltűnt – az utolsó híradás róla, hogy 1992-ben besétált a W5-tévébe, hogy az eltűntetett kelet-európai kislányokról és más égbekiáltó kelet-európai korruptságokról meséljen. Szenczi, az ígéretes dokumentumfilmes pontosan abban a hónapban tűnt el, mikor Vettel kollégáért megjelentek a Szent Erzsébet Kórház ápolói.

Katja megdermedt. Persze nem hitte, hogy az ügynek köze van a német rendőrséghez, a titkosszolgálatokhoz, a csecsen maffiához és egyebekhez, de azért megfogadta, hogy mielőtt elutazik Őrskútra, beszél Joachim Vettellel.

Csak a biztonság kedvéért. 

Mert amúgy biztos volt benne, hogy a rejtély megoldása ebben a poros kisvárosban, Őrskúton van.

 

Előző rész: http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/