Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.
Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.
Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.
A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.
Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.
Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.
Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.
A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.
A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.
Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.
Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?
– Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.
Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.
De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.
– Megnősültél? – kérdeztem.
– Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.
– Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.
– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.
Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.
– Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.
– Igen, emlékszem.
– És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?
A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!
– Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.
Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.
– Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?
– Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.
Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.
Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.
És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.
SZAPPANOS GÁBOR fordítása
(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)
