2003-ban a Balassi Kiadó gondozásában megjelent egy tanulmánykötet (Testet öltött érv, Az értekező József Attila, szerkesztette Tverdota György és Veres András), melynek első és egyben bevezető szövegeként Bókay Antal Poétikai beszédmódok József Attila költészetében című, a költő egész életművét átfogó tanulmánya szerepelt. Az itt olvasható szöveg egyben a 2006-ban kiadott (de 2005-re, a József Attila emlékévre datált) monográfia bevezetőjéül is szolgált, amint erre a 2003-as tanulmány legelején a szerző maga is utal: „Tanulmányom módszertani jellegű, egy nagyobb munka bevezetőjének szánom, amelyben kísérletet teszek József Attila poétikai stratégiáinak, költői beszédmódváltásainak feltárására.” (11.) Amíg azonban a tanulmány egyes fejezetei még az életmű különböző poétikai stratégiák szerinti felosztását tükrözik (Poétikai sorstörténet, A szimbolikus beszédmód, A metonimizálás, Az avantgárd kísérlet, A tárgyias költészet – totalizált metafora és allegorizálása, Vallomásosság – a személyes-allegorikus tárgyiasság költészete), addig a monográfiában e poétikai módszerek már egyértelműen az Én (Szelf) felépítésének egyes kísérleteiként határozhatóak meg. A fejlődésnek ez az iránya már a tanulmány bevezető szakaszából is kitűnik: „A poétikai stratégiák nem csupán sajátos lírai formamegoldások, hanem egyben a szubjektum önteremtő konstrukciói is. Ezt jelzi a fejezetcím: poétikai sorozatról, ha tetszik, történetről van szó, amely azonban sorstörténet is, a személyiség artikulációjának sorozataként is felfogható. Természetesen a nyelv (a lírai grammatika) és az Én (a Szelf) igen bonyolult kapcsolatban áll egymással, kölcsönösen felülírják (olykor építik, máskor rombolják) egymás konstrukcióit.” (11.) Bókay Antal monográfiája azonban abban az értelemben is mérföldkő lehet a jelenkori József Attila kutatásban, hogy sikeres kísérletet tesz a költő szövegeivel foglalkozó különböző irodalomtörténeti és elméleti iskolák párbeszédhelyzetbe állítására (Tverdota György, Kulcsár Szabó Ernő, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila és Szigeti Lajos Sándor munkáira egyaránt történik utalás) egy olyan formális retorikai elemzés megvalósításával, melybe folyamatosan építi be a tematikus és szemantikai összefüggéseket. A monográfia elméleti poétikai megalapozására szolgáló első fejezetben (Líra és (késő) modernitás – József Attila olvasásának poétikai hátteréről) Bókay a szimbolikus költészettel a késő modernitás jellegzetes poétikai diskurzusát, a tárgyias költészetet helyezi szembe, amit a következőképpen jellemez: „ez a – jobb megnevezés híján – úgynevezett tárgyi költészet a világ tárgyias felületén, e felület analógiájaként tette érzékelhetővé a személyes értelmet úgy, hogy a tárgyak kiterjedt teljességét, éppen ott levő halmazát olyan formaelvre épülő konstrukcióként értette meg, mely elv egyben a szubjektum reprezentatív konstrukciós princípiumaként is működött.” (41.) József Attila költészetében a tárgyias költészet megjelenését és kiteljesedését a szerző egyrészt az önmegszólító verstípus megjelenésében, másrészt a metaforát metonimikus felülírás alá helyező poétikai módszerben, míg harmadrészt a mítoszok (marxizmus, freudizmus) archetipikus használatában határozza meg. A mítosz ebben az értelmezésben azonban nem egy tradíció történeti alakzataként, vagy alapelbeszéléseként jelenik meg, hanem egy olyan archaikus sémaként, mely lehetővé teszi a tárgyias rend kifejezhetőségét és totalizálhatóságát. (51.) A monográfia ennek a poétikai módszernek nyitányaként a Tiszta szívvel, csúcspontjaként a Téli éjszaka, míg kritikájaként az Eszmélet című verset emeli ki (a szövegben azonban csak az első két vers elemzésére kerül sor, ami valószínűsíti a monográfia jövőbeni kibővítését, vagy folytatását).

         Bókay József Attila kötészetének későmodern fordulatát az 1929 februárjában megjelent Nincsen apám, se anyám kötethez, illetve ennek címadó verséhez a Tiszta szívvel-hez köti: „József Attila költészetében ugyanis ekkor jönnek létre azok a formák, amelyek megteremtik, majd kiteljesítik a magyar költészetben a késő modern poétikai beszédmódot, egy olyanfajta vers születik, amely aztán a magyar líra továbbvivő főiránya lehet, és amely teljes mértékben párhuzamos a kortárs nemzetközi tendenciákkal.”. (53.) A poétikai fordulat, tehát a tárgyias költészet kialakulásának talán legfontosabb jellegzetességeként a szöveg a Tiszta Szívvel című vers szelfkonstrukcióját nevezi meg. A monográfia tekintélyes részét képezi e vers elemzése, valamint kortárs recepciójának és lehetséges párhuzamainak a bemutatása (mindez mintegy ötven oldalt tesz ki). A Tiszta szívvel szövegében a szelf sorozatos tagadások által jön létre (65.), melyek célja nem az énnek e tagadásokon keresztüli állítása, hanem egy olyan prefogalmi „ős”energia megtalálása, melyet legtisztábban Bókay szerint egyrészt a pszichoanalízis primer narcizmus („A pszichoanalízis ezt a tagadással telített személyest, a Nem-Ént, amelynek etikai, elhárító habitusa egy felelőtlen „Én-Nem, hanem Te, primer narcisztikus identitásnak nevezi” /75./), másrészt a dekonstrukció khóra (Derrida) terminusa fejez ki. Bókay ezenkívül különösen fontosnak tartja megemlíteni, hogy a Tiszta szívvel szövegében a sorozatos tagadások következtében megjelenő hiány nem valamiféle megfosztottság eredményeként jön létre, hanem az ilyen vagyok állapotát fejezi ki (70.). Az így megvalósuló szelfkonstrukció egyediségét a kortárs magyar költészetben a monográfia szerzője azáltal emeli ki, hogy a Tiszta szívvel szövegét párhuzamba állítja Babits Mihály Csak posta voltál illetve Szabó Lőrinc Az Egy álmai című hasonló problémákat megfogalmazó költeményeivel. József Attila azonban Bókay értelmezése szerint ebben az időben nem csupán a klasszikus modernitás szimbolikus költészetét képviselő Nyugat, hanem az avantgarde szelfkonstrukciós mechanizmusán is túllép, amit a monográfiában nem csak a Tiszta szívvel vers, illetve a Nincsen apám se anyám kötet kortárs nyugatos (Németh László), valamint avantgarde (Erg Ágoston) recepciójának bemutatása támaszt alá, hanem a költő Babitsról illetve Kassákról írt esszéinek  értelmezése is (különös tekintettel a kritizált költők verseinek József Attila általi átírására). A Tiszta szívvel szövegével kapcsolatban azonban a retorikai és pszichológiai elemzés mellett Bókay – bár sokkal elenyészőbb mértékben – egy teológiai kontextust is figyelembe vesz, amikor például a tiszta szó teológiai értelmét vizsgálja: „Abból, hogy a szelf apa és anya nélküli, a tiszta (abszolút makulátlan, szeplőtelen) olyan értelemben is feltehető, amely az eredendő bűn nélküliségre utal: mindenki, aki apától, anyától van, az eredendő bűnben fogant.” (90.) A tisztaság fogalma ószövetségi értelemben szoros összefüggésbe hozható egyrészt az áldozattal (melynek szeplőtelennek kell lennie), másrészt az áldozat bemutatójával (akinek szintén meg kell tisztulnia a rítus előtt) illetve hogy e cselekvés célja éppen az áldozat hozójának a helyettes megtisztítása (akár így is érthetjük a negyedik versszakban megfigyelhető áldozatbemutatást). Az Újszövetségben pedig a tiszta szív követelménye ténylegesen is megjelenik a Hegyi beszéd egyik boldogmondásában: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”

         József Attila költészetének a szelf felépítésével/kitöltésével kapcsolatos poétikai lehetőségeit a Tiszta szívvel után Bókay a következő két nagyobb tematikai egységben (A szelf felépítése – megnevezés, név, aláírás, önéletrajz, A szelf felépítése – önteremtés a másik tükrében) egyrészt az introjekció létretorikai eljárásaiban (önéletrajziság, önarckép, név, születésnap) míg másrészt a szerelem projektív szelfkiteljesítési módszerében határozza meg. Az első egység a megnevezés, a név, az aláírás, valamint az önéletírás problémáit veti fel a Bevezető, a József Attila, hidd el… valamint a József Attila című versek kapcsán a dekonstrukció nézőpontjából. A fejezet kétségkívül legérdekesebb szövegei azok a szakaszok, amelyek a Nem én kiáltok kötet saját példányának egyes kézzel írt bejegyzéseit vizsgálják. Az Ez a könyv József Attiláé nyomtatott szöveget követő írásos bejegyzés a József Attila hidd el valamint a mögötte álló Nincs benned köszönet valóban szoros kapcsolatba hozható mindazzal, amit a dekonstrukció a név, az aláírás, illetve az önéletrajz kapcsán megfogalmazott. Különösen érdekes, ahogy az adományozás performatív gesztusa előbb a Bevezető című vers, majd pedig a Nem én kiáltok kötet saját példányában található bejegyzésekkel kapcsolatban is megjelenik. Utóbbi esetben azonban nehezen érthető, hogy Bókay az eredetileg címzés nélkül álló második kézírásos szövegről miért írja a következőt: „És olvasható még a kötet elejének dedikációi között egy hosszabb, feltehetően  egy 1927-es szerelmének írt levél is.” (142.) A szöveg azonban akkor keletkezett, amikor az előző bejegyzést (József Attila hidd el) már tartalmazta a kötet, így olvasatom szerint a második esetben is az első címzett az irányadó, amit a levél szövege is megerősít. Bókay az első szöveg kapcsán arra mutat rá, hogy a benne foglalt dedikáció önmagának szól, mely ezáltal folytatja a nyomtatott megnevezést „és a szöveggel a nevek, az Énség alakuló sorozatát képezi ki.” (136.) Az egyes bejegyzések közül a nyomtatott szöveg (Ez a könyv József Attila tulajdona) inskripciószerű, a második egy önmagának adott dedikáció (József Attila hidd el), míg a harmadik e magajándékozottal szembeni kritika (feltéve, ha a címzett valóban újból maga a költő, mint olvasó), mely azt veti olvasója szemére, hogy képtelen e szöveget (és e szövegben létrejövő Ént) olvasni: „Azt hittem tisztázódik a dolog, ha magammal beszélgetek: De szavaim üresebbek, mint barátaimé, mint barátaim ugyanilyen szavai.”(142). A Nem én kiáltok saját példányának bejegyzései azonban nem csupán a későbbi önmegszólító nagy gondolati költemények felé nyitnak kaput, hanem a Vágó Mártának írt ajánlás (mely a bejegyzések közül az első, de időrendben az utolsó szöveg) perfomatív gesztusa által a szerelmi költészet felé is. Bókay kérdésére („Vajon mit adott József Attila 1928 húsvétján Vágó Mártának 1924 végén megjelent könyve átnyújtásával?”/141./) a fenti értelemben egy olyan válasz adható, hogy nem csak egy személyes példányt, és egy verset önmagához, hanem egy olyan ént is, aki mindezt már egy kritikai nézőpontból szemléli. Az adomány tehát az én legteljesebb mértékű önátadásaként határozható meg, mivel önmagát úgy adja át, mint énségének alakuló sorozatát. A dedikációban bekövetkező önátadás ugyanis már mindazt érinti, ami az ezt megelőző bejegyzésekben megvalósult, és ezáltal egyet jelent e szövegekben tetten érhető narcisztikus viszony valaki előtti felfedésével.

A szelf felépítésének másik útjaként ábrázolja Bókay a szerelem szerepét József Attila költészetében: „A szerelem az a kifejezési mód, amely a társas legszemélyesebb mélyéről, a magáért- és másértvaló saját test, az abszolút egyedi vágy valaki más tükrében megszülető lényegéről üzen.” (154.) A monográfia szerzője azonban arra is rámutat, hogy egyrészt a szerelem a pszichoanalízis értelmezésében nem választható el a primer narcizmustól, másrészt a személyességnek e megjelenési formája már a Nem én kiáltok című vers szövegében is túlnő a szerelmi viszony kontextusán („Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”): „Kétségtelen pszichológiai érzékkel a költő jelezi, hogy ez az első lépés, önmagam keresése önmagamban, narcisztikus pozícióból történik, és ennek elégtelen, üres volta (ezt az ürességet sejteti meg a Tiszta szívvel), hiábavalósága teszi elkerülhetetlenné a második lépést, a narcisztikus szelfstruktúra betöltését mással, egy másik arccal, elsősorban a szerelemmel.” (162.) Az 1927 és 1928 között írt versek szerelemanalízisét Bókay a Másikkal való összeolvadás (Gyöngy, Tedd a kezed, Tószunnyadó), a Másik természetének elemzése (Áldalak búval, vigalommal, Klárisok), illetve a szerelem elmúlásának (Ringató, Csüngője voltam) fázisaira osztja fel (164.) József Attila itt tárgyalt szerelmi költészetének legfontosabb poétikai törekvése a monográfia szerint a metaforikus kölcsönösség megteremtésének elérése, miközben e metaforikus szelftotalizációt éppen a benne lappangó metonimizálódás ássa alá. Különösen érdekesen jelenik meg mindez a Klárisok szövegében, melyet Bókay e versek második csoportjába sorol. A költemény utolsó sorai kifejezetten szép példáját nyújtják a szerző azon elgondolásának, hogy a Másik József Attila szerelmi lírájában a szelf narcisztikus szelfstruktúrájába épül be (162.). A Klárisok utolsó versszakában („Szoknyás lábad mozgása / harangnyelvek kongása, / folyóvízben / néma lombok hullása.”) az utolsó sor úgy mutatja be az ént, mint aki egy víztükrön keresztül szemléli a Másikat (a víztükörben látja a lombok hullását). Mindez azonban nem csupán arra utalhat, hogy a Másik a narcisztikus szelfstruktúrában megjelenő én helyére lép, ami ezt követően éppen rajta keresztül válik ismételten elérhetővé, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy az újonnan érkező milyen hatással van erre a struktúrára. A vers utolsó sora azt a köztes pillanatot ragadja meg, amikor a lombok még nem érik el ugyan a víztükör felszínét, de mozgásuk pályája már előfeltételezi annak későbbi összezavarását, megszüntetve azt a nézőpontot, mely segítségével az én a Másikat és rajta keresztül önmagát látja.      

József Attila késő modern tárgyias költészetének kiteljesedéseként a monográfia az 1932-es Téli éjszaka című verset jelöli meg. Az 1928-ban írt Óh szív! Nyugodj!, valamint az 1930-ban alkotott Füst szövegében Bókay szerint a Másik pozícióját már a tárgyias létélmény váltja fel, mely azonban nem e tárgyi világ részeként mutatja be a szelfet, hanem egy olyan külső megfigyelőként, aki az önmegszólítások aposztrofikus létteremtő aktusaiban éppen e tárgyi világból épül fel. A poétikai fordulat azonban itt egybekapcsolódik egy tematikai fordulattal is, amely e szövegekben a marxizmust illetve a freudizmust olyan mitologikus-archaikus sémaként kezeli, mint ami képes rendet teremteni e tárgyi világban. A monográfia utolsó nagyobb tematikus egysége mindezek kapcsán – szintén a Téli éjszaka bevezetéseként – részletesen foglalkozik József Attila elméleti írásaival, mint például a Babits-esszével (ami különösen fontos a szalagút hasonlat miatt), a Kassák-kritikával, az Irodalom és szocializmussal, valamint egy metapoétikai verssel (Ha lelked, logikád), melyet leginkább az aposztrofé, és a metaforákat felülíró metonímiák kapcsán említ meg. A hosszas felvezetés után a Téli éjszaka ismertetése kissé rövidnek tűnik (melynél csak a monográfia szövegében gyakran emlegetett Eszmélet elemzése hiányzik jobban) és téziseinek alátámasztására gyakran nem is használja ki a szövegben rejlő összes lehetőséget. Az antropomorfizáció és dezantropomorfizáció folyamatának egymás mellé helyezésében például nem kerül kellő hangsúly az önmegszólítás aposztroféinek alapvetően katakretikus vonására. A Légy fegyelmezett! felszólítás és a Milyen vitrinben csillognak ilyen téli éjszakák? elemzése mellett szóba sem kerül a vers tematikailag és nyelvileg talán legtudatosabb kérdése: Hallod e csont a csendet? A kérdésnek itt is van egy kérdezője, akár a felhozott példák esetében (286.) azzal a különbséggel, hogy jelen esetben egy megszólított is van, ami (aki?) azonban e megszólítás antropomorfizációjával szemben szemantikailag úgy jelenik meg, mint az emberi test dezantropomorfizálódott maradványa. Ezenkívül a kérdés szoros kapcsolatba hozható a csengés emléke száll sorral, ami a hanghatás halkulását tematizálja méghozzá a cseng – csend – csont szavak hangzásában (a g-d–t mássalhangzók szinte mérhetővé teszik azt az elhalkulási folyamatot, melyben a cseng csonttá válik), és egyben az ént egy olyan külsődleges megfigyelő pozícióban mutatja be, mint aki éppen e váltásokban méri a téli éjszaka hangzásának természetét. A vers kapcsolata a József Attilánál érvényesülő sajátos marxista mitológiával az elemzés során csak a „szokásos” allegorikus elemek esetében jelenik meg (teherkocsi, vágány stb.), s nem kerül elő például a hazatérő földmíves mesterien megrajzolt alakjában, aki egy egyszerű termelőeszközzé embertelenedik azáltal, hogy csak annyi marad emberi létéből, ami a konkrét termelő eszközökhöz tapad („Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa.”). A földmíves leírását biztosító metonímiák hátterét a marxista mitológia határozza meg. A Téli éjszaka című vers elemzése végül a monográfiában arra fut ki, hogy színre vigye a tárgyias költészet által megkonstruált szelfet, aki úgy lehet a versben megjelenő látótér birtokosa, hogy önmaga nem jelenik meg a szövegben (azaz csak az aposztrofikus utalások szintjén). A vers szövegében bemutatott szelfkonstrukció azonban nem csupán a tárgyias költészet csúcsaként határozódik meg, hanem a monográfia utolsó bekezdése ennek az Eszméletben bekövetkező kritikáját is előrevetíti, mint József Attila kései költészetének középpontját.

         Bókay Antal 2003-as tanulmányában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy József Attila poétikai fordulatainak átfogó elemzését fogja végrehajtani. 2005-ös monográfiája ennek az útnak csak egy olyan részeredményét képezi, amelyet egy későbbi folytatás valószínűleg sok tekintetben újra fog formálni. A szerző tisztában van ezzel a „befejezetlenséggel”, amikor a szöveg végén előrevetíti József Attila én-poétikájának az Eszmélet című versben bekövetkező újabb fordulatát. A monográfia legnagyobb eredménye ennek megfelelően éppen annak a poétikai kontextusnak a feltárása, melyben végül az egész költői életmű újraolvashatóvá válik.