Répák, cigi, fülbemászók (Egy regény fejezetei)

 

 A Csipke találta ki persze, magamtól sosem jutott volna eszembe ilyesmi, de azért tetszett a dolog. A Lackót juttatta eszembe az egész.

Őt akkor már rég nem láttam, a Csipke azt mondta, hogy ő azt hallotta azoktól a gyerekektől, akik az utcán tollasoztak, fociztak és sikítoztak az ég felé, hogy a Lackó egyszer véletlenül nekirohant egy üvegajtónak a suliban, ami szilánkosra tört, és elvágta az ütőerét a csuklóján, és a mentők későn értek oda, és a Lackó elvérzett. Én nem tudom, néha átlestem a kerítésen a szomszédba, de a nagy tuják a kerítés mögött eltakarták a házat. Kuss volt odaát, mint nálunk csendespihenőkor. A Csipke azt mondja nekem:

-Szökjünk meg éjszaka! Menjünk el innen messzire!

Akkor már túl voltunk a Kovács Lujza nagy jelenetein, az etetős meg a fürdetős korszakán, és a Csipke azt mondta, „ki kell használnunk a vihar előtti csendet”.

A viharra persze nullahuszonnégyben fel voltunk készülve, ezt még a Csipke tanította nekem, hogy így kell élni, de azért valamennyire, kábé annyira, mint amennyire a tévében az időjósok, meg lehetett becsülni, mikor mit szabad. Hogy mennyi a „mozgástér”.

A Csipke ezt a dolgot elég komolyan gondolta, úgy láttam rajta, én akkor már nem nagyon szóltam senkihez, a Nagy Hallgatás mozgalomhoz csatlakoztam, és se a Szabó K.-val, se a Kovács Lujzával nem nagyon érintkeztem, bár ez nem is igen tűnt fel nekik, azt hiszem. Mondhatni: nélkülem is megvoltak. A Csipke a földet kaparta a homokozó mellett egy bottal, aztán rám nézett, és azt mondta:

-Játsszunk.

Nem sok kedvem volt, de már olyan régen csináltuk, és egyébként is éreztem, hogy minden barátom elhagyott.

-Ott vagyunk – mondta a Csipke, és a hátára vett egy képzeletbeli hátizsákot, és megrogyott a súlya alatt -, hogy a Tanár végül a Takarítónővel maradt, és lett még egy gyerekekük, egy fiú. Ott vagyunk, hogy elmennek kirándulni, és a kisfiú meg a kislány az ösvény mellett futkároznak, ahol ők mennek, és aztán…

Mentünk, mentünk a Nővel, folyt a hátamon az izzadtság, megroggyantam a hátizsák súlya alatt, a hátizsákban volt szalonna, csomagolt kenyér, paradicsom, dobozos almalé és sportújság. Meg napkrém és szúnyogriasztó spray. A gyerekek ott rohangáltak körülöttünk, a Nő meg azt mondta: lehet, hogy eltévedtünk. Volt néhány szúnyog, ami összecsipkedte a hátamat, ahol nem takarta el a hátizsák. A kislány aztán elfáradt, volt neki egy rózsaszín táskája, amiben volt egy barbie-magazin meg dugi gumicukor, ami persze összeolvadt és ráfolyt az újságjára. Folyott az orrom, állandóan tüsszentettem, és könnyes volt a szemem. Néha nem láttam semmit. A Nő azt mondta: szerinte eltévedtünk.

-…és akkor…-mondta a Csipke.

nem tévedtünk el, dehogy, mondtam, és megtöröltem az orrom egy zsebkendővel, ami már szinte nehéz volt a takonytól, és megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam.

-Fúj!-mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. A kisfiú nem mert odanézni, ahol voltunk, és a nővérét is odébb rángatta.

Megfogják egymás kezét, ne nézz oda, mert akkor elengedik!”

-Fuj -mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. Akkor néztem a tenyeremet, tényleg nagyon izzadt és taknyos volt. Akkor a Csipke azt mondta:

-A sok pia miatt gyengült le a szervezeted ennyire, azért vagy ilyen allergiás.

Rágyújtottam, és a Nő azt mondta, azonnal oltsam el, mert még a végén felgyújtom az erdőt, de már nem érdekelt. Bontottam egy sört, és hamarosan úgy elhalkult a Nő panaszos rikácsolása, mintha csak egy szúnyog ciccegett volna a fülembe.

A Csipke egész nap a kenyeret meg a vizet gyűjtögette, kelkáposztafőzeléket csak nem vihettünk éjjel túrázni, pedig az volt ebédre. A főzelékhez kértünk kenyeret, de igyekeztünk annyit, hogy ne tűnjön fel.

A Szabó K. pár napja tért vissza az elvonóról, és elég éberen, nyugtalanul járkált a házban, vakarta a hátát, ha épp nem járkált. Kiment a kertbe cigizni. Kávét főzött magának. Mogyorót rágcsált. Kérdeztem a Csipkét, nem lesz-e vele gond, de azt mondta, ne aggódjak, kapott elég gyógyszert mindkettő, a Szabó K. és a Kovács Lujza is, egyikükkel se lesz gond.

Néztem a Kovács Lujzát, ahogy ült velünk szemben a konyhaasztalnál, és kanalazta a kelkáposztafőzeléket, és egy olyan fehérarcú zombi jutott róla eszembe, amit egy filmben láttam. A Szabó K. dettó ugyanez, csak egy éhes zombi, aki nem találja a helyét, mert elfelejtette, hogyan kell embert enni.

A hátsó kijáratot kell majd hasznáni, mondta a Csipke, ami azt jelentette, hogy le kellett mászni egy létrán, ami az ő szobájához vezetett kívülről, a veteményesbe, ami a létra tövénél volt. A Kovács Lujza valaha ott nevelte a karalábét, a répát, a hagymát, a fejessalátát, a borsót meg az ilyeneket. Most már ember nagyságú gazok nőttek a répák meg a borsó helyett, azok közé leereszkedni a létrán elég hátborzongató feladatnak tűnt.

A Csipke mászott elöl. Rajta volt a táska, benne a kenyér meg a félliteres műanyag üvegben a csapvíz. Lötyögött, ahogy a Csipke mászott lefelé. Néha megreccsent a súlya alatt néhány létrafok. Aztán hirtelen eltűnt az ember nagyságú gazban, mintha a gaz befalta volna őt.

Zizegést hallottam.

A nevén szólítottam, de nem mertem hangosan, mert féltem, hogy a Kovács Lujza felébred. Alattam is megreccsent egy létrafok, akkor majdnem behugyoztam. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és lerántott a földre.

Ott terült el felettem a gazrengeteg, mint egy sűrű dzsungel, mellettem meg feküdt a Csipke, ő is erősen lihegett, és láttunk pár csillagot a gazok között, de mintha valami füst takarta volna el őket, és egyszercsak meghallottuk.

Eleinte olyan volt, mint az a macska, amelyik a pincében fejjel előre beleszorult egy konzervdobozba, és nekiütődött mindennek, de mi akkor azt hittük, egy őrült rablógyilkos, aki ki akarja nyírni az egész családot. Aztán meg olyan volt, mintha egy nagy hatalmas dinoszaurusz trappolt volna a világon át, egyenesen felénk. A csillagokat lassan benyelték a fekete felhők. Akkor megnyugodtunk.

Megfogtam a Csipke kezét. Ő megkérdezte, kérek-e kenyeret.

Azt mondtam, kérek. Ráhullott a kenyérre néhány csepp eső, ettől puha lett, kiengedtem a kezemből, mint valami masszát, lecsurgott a földre a hangyáknak.

-Mennyivel jobb itt, mint odabent – mondta a Csipke.

Tudtam hogy arra gondol, mennyivel jobb ez, mert mindketten hallottuk, hogy a dörgés, ahogy megrezdül az ég, és beleremeg a föld, ami a hátunk alatt volt, mennyivel szebb, mennyivel jobb dallam, mint azoké ott bent, ahogy a Kovács Lujza rikácsol és bőg, beleveri a fejét a fa bejárati ajtóba, a Szabó K. meg hörög és ő is ordibál, a Kovács Lujzának ázott-taknyos-zsebkendőszaga van, még arra is emlékeztem, hogy egyszer még, bőven a Nagy Hallgatás mozgalom előtt, mikor a Csipke még kicsit más volt, belekapaszkodott a Kovács Lujza karjába, és azt sikította torkaszakadtából, hogy „ne halj meg anyu, ne menj, kérlek”, de a Kovács Lujza azt mondta, hogy „hagyjál te kis szar, megyek a vonat alá, akkor majd meglátja”, és lerázta magáról a Csipkét, aki beütötte a könyökét a betonba, és vérzett, és a Kovács Lujza befeküdt a vonat alá, a Szabó K. meg csak dülöngélt, és egyszer leesett azon a létrán, amin mi most sötétben lemásztunk, és eltöre mindenét, meg egyszer megakadt egy kukoricaszem a torkán, a Kovács nekünk azt mondta hogy csak emiatt fuldoklik, akkor még többet bőgött, és néha nekünk is mondott valamit, pedig mi tudtuk, hogy epilepszia volt, nem pedig kukorciaszem, és emlékeztem, hogy a Csipke egyszer mutogatott nekem valami levelet, és a Kovács Lujza nagyon sok gyógyszert megevett, és néha jöttek a szomszédok, akkor még kisebbek voltunk, és azt mondták, hívják a rendőrséget, de végül mindig a Kovács Lujzának adtak igazat a szomszédok, és szinte hallottam a fülemben, mintha most történne, hogy a Kovács Lujza ordít, torkaszakadtából, és a Szabó K. is ordít, és késsel hadonásznak, és a Csipke azt mondta, hogy most felvágja az ereit, ha nem hagyják abba, de oda se szartak, kurvára nem érdekelte őket, úgyhogy a Csipke végül úgy döntött, hogy nem teszi meg, mert minek, és utána lett asszem másmilyen, amilyen most, hogy fogta a kezem, és megkínált kenyérrel.

Éreztem, ahogy egy pók megmássza a karom, de nem kaptam el. Csiklandozta az ázott szőreimet. Éhes voltam, de olyan jó volt ott feküdni, az ázott földön.

Hallgasd, mondta a Csipke, és hallgatuk, ahogy lassan visszatér az élet az estébe. Kuruttyolni kezdtek a békák, ciccegni a szúnyogok, ciripelni a tücskök. A tücskök adták az alapritmust, rásimult a szúnyogok és békák szerenádja. Távolról hallottunk egy mentő-vagy tűzoltóautót is.

-Szerintem – mondta a Csipke, és hallottam, kezd elálmosodni -, szerintem a Szabó K. egyébként mindent hall, csak dierkt úgy tesz, mintha nem hallaná. Szerintem belemászott valami a fülébe egyszer, egy kiránduláson, egy varázsbogár, ami abban segít, hogy csak azt hallja meg, amit szeretne.

-Szerintem tényleg süket – mondtam, és ásítottam.

-Mit ásítozol – mondta a Csipke.

De akkor már rég másztak a csigák, mintha egy akadály földhányás lennék, én meg nem söpörtem le őket, és nem is undorodtam tőlük, csak azt éreztem, hogy így jó minden ahogy van, és hogy az esőnek van a legfinomabb illata az egész világon, aztán nem keltem föl onnan többé.

Kötetlen

Tükörsima tenger! 
Kússz közelebb,
Árassz el engem,
Fagyaszd rám magad,
Oltsd el a lámpákat,
Boríts rám havat, 
És lebegtess szilárdan.

A takaró alatt is mindig sötét van.
Kibírom, ígérem,
Csak tűrj meg magadban,
Köss meg mint a beton, 
Mint az alma a magját,
A borostyán a legyet,
Csendet, jeget
Morajló ropogást!
Ennyit halljak csak,
Ha felébredek, kérlek ne itt legyek.
Fújd el felettem az éveket.
Gyáva vagyok, 
Menekülök.
Voltam szingularitás, 
Aztán ezer részre szakadtam,
És most Ők húznak szét engem.
Fény nélküli sápadt pont lennék,
Melyet taszít önmaga!
Egyszer állapodnék csak meg,
De már viszem magam. 
Te állíts meg és hűts le!
Legyek csak derengés a jég mélyén! 
Legyek ideges kávécsepp a fehér ingujjon!
De hagyd inkább! 
Még te sem tűrnél sokáig.
Sistergő savad lennék,
Kiköpnél, kilöknél,
Pedig nem kérnék sokat.
Persze, nem tűröd a gyávákat,
A picsogó, mondvacsinált nyavalyákat,
Eleget nyeltél el már így is 
Ólomléggömbbel a csuklójukon,
Csuklottál is tőlük, mert emlegettek,
Mikor leértek.
Felejtsd el az egészet, 
Én is elfelejtem. 
Sőt hozzám se érj,
Megoldom egymagam. 
Folytonos széthúzásban,
Megbomlásban,
Bizonytalanul,
Ahogy itt előtted, 

Jégszilánként állva,
Fagyva bár, de feltörve nem,
Kibírom,

Mert kell.

Álomvilág

A reggeli nap fénye gyengéden szűrődött be a narancsszín selyemfüggönyön át, megcirógatta Lilla arcát. Egy madár röppent az ablakpárkányra, és dalolni kezdett. A lány fintorgott egyet álmában, de már érezte párnája puhaságát, érezte, ahogyan visszasuhan a valóságba. Kelletlenül résnyire nyitotta a szemét, majd lassan felült az ágyban. Percekig próbált visszaemlékezni az álomképekre, amelyeket úgy szeretett volna még tovább látni. Álomképekre, melyeket majd minden éjjel lát arról a titokzatos, feketehajú lányról.

Kopogtattak az ajtón. A szobalány lépett be a hatalmas helyiségbe, és friss vizet töltött a mosdótálba. Rámosolygott az ébredező hercegnőre.

– A kisasszony ma különösen szép. – mondta, és már indult is az ajtó felé. Lilla viszonozta a mosolyt, de szólni nem szólt egy szót sem. Mikor újra egyedül volt, megmosta az arcát, és leült díszes öltözőasztalkájához. Belenézett a tükörbe és nagyot sóhajtott. Ugyan még csak tizenhét éves volt, arcvonásai mégis nőiesek és kellően lágyak voltak; pisze orra és telt ajka csak fokozták szépségét. Szőkésbarna haja nagy hullámokban omlott a vállára, mogyoróbarna szemeiből szomorúság áradt. Mindenki tisztában volt hercegnői rangjával, és nagy bánatára ezt tiszteletben is tartották. Az egész udvarban senki sem volt, akivel őszintén beszélgethetett volna. Egy-két modoros megjegyzésen, és jelentéktelen, üres úri társalgáson kívül másban nem volt része. Korabeliek nem éltek a kastélyban, rangbéli különbségük miatt a szolgálólányok sem kezdeményeztek vele beszélgetést, a várban páváskodó dámákat pedig ő igyekezett elkerülni. Az őrök és lovagok sem jöhettek szóba, hiszen ők állandóan csak a csatáikról és lovagiasságukról ömlengtek egymásnak – ráadásul egy jóképű férfi sem akadt közöttük. Anyja születésekor meghalt, apja állandóan távol volt – vagy a szomszédos királyságokba látogatott el, vagy vadászni járt a kastély végében húzódó erdőségbe; lányával mit sem törődött. Életében egyetlen gyámolítója dajkája volt, de mióta néhány hónappal ezelőtt összeszűrte a levet az istállómesterrel, szinte sosem nézett a hercegnő felé. Nem mintha Lillának szüksége lett volna rá, már kész nő volt. Így hát teljesen magára maradt gondolataival.

Egy egyszerűbb, természetesebb életért cserébe szívesen lemondott volna a gazdagságról, az ékszerekről, és a ruhák tengeréről, amivel – szerinte feleslegesen – elhalmozták, különösen annak fényében, ami az elkövetkezendő hetekben várt rá. Apja ugyanis a fejébe vette, hogy a lánya elérte már azt a kort, amikor igencsak illene megházasodni. Ki is szemelte neki az Északi királyság hercegét, aki néhány hét múlva érkezik látogatóba. Lilla elég érett volt már ahhoz, hogy tudja, ez mi mindent jelent. A birodalomnak azt, hogy az ő frigye által szorosabbra kötik a két ország barátságát; neki pedig azt, hogy hozzáadják egy vadidegenhez, és még annál is kevesebb szabadsága lesz, mint most. Hamarosan gyereket kell szülnie neki, remélhetőleg fiút, és szépen, lassan megöregszik, és olyan lesz, mint azok a gőgös úri hölgyek a kastélyban. Irtózott még a gondolattól is. De ami még inkább elborzasztotta, az a nászéjszaka volt. Vannak dolgok az életben, amik csak egyszer történhetnek meg, és ő olyasvalakinek szeretné odaadni magát, akiben megbízik, akit igazán szeret, és akivel el tudja képzelni élete hátralevő részét. Szerelemre vágyott, olyanra, mint amilyet álmában látott, álmában érzett.

Az elmúlt hetekben egyre többet nézte az erdőt, selyemfüggönye mögül gyönyörködött a lombokban. Lenyűgözte a természet sokszínűsége, szeretett volna minél több időt a fák közt tölteni, szabadon kóborolni a járatlan ösvényeken, megfürödni a tóban a rengeteg közepén. Ezt a vágyat persze a feketehajú lány, és az ismeretlen ifjú álombeli találkozása idézte elő, melynek helyszíne éppen ez az erdő volt. Minden éjszaka után, mikor őróluk álmodott, egyre biztosabban tudta, hogy az erdő magához hívja. Mindezidáig valamilyen gyermeki félelem visszatartotta elhatározásától, de az az üresség és bánat, ami a kerek tükörből meredt vissza rá még jobban megrémítette. Vágyott egy kalandra. Vágyott a feketehajú lány kalandjára. Bár tudta, hogy ez lehetetlen, mégis úgy érezte, hogy a fák közt varázslatos dolgok is megtörténhetnek. A legrosszabb esetben is sétál egy jót az erdőben, távol ettől a természetellenes, nemesi világtól.

Felpattant a kisasztalkától, kinyitotta a hatalmas ébenfa ruhásszekrényt, és elővett egy könnyed, zöld nyári ruhát. Gyorsan belebújt, és izgatottan kötötte derekára a hozzá illő, vörös selyemsálat. Azzal maga mögött hagyta a szobáját, végigsuhant számtalan folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarba, és meg sem állt egészen az istállóig. Nagyon megörült, hogy dajkáját sehol sem látta enyelegni azzal a vén ficsúrral, az istállómesterrel. Viszont lovakat sem látott sehol. Bizonyára a palota mind a tizenkét lovára szükség volt apja úri kompániájának a nagyszabású vadászkörútjukhoz. Lilla megvonta a vállát, és gyalog indult ki az udvarból. A birtok szélén elterülő rengeteg nem volt messze. Amíg odafele tartott, eszébe jutott az a sok rémtörténet, amivel kislányként ijesztgették, a gonosz banyáktól kezdve a vérengző vadállatokon át a sunyi koboldokig. Azt azonban nem tudták, hogy az apró lány ezeket a lényeket a várban is mind maga körül látta – csak éppen dámák, lovagok, és rondábbnál rondább szobrok formájában.

Az akácfák illata volt az első, amit megérzett. Mélyet szippantott a friss levegőt átitató aromából. A nap fénye hosszú sugarakban szűrődött át a levelek között, a madarak ágról ágra röppenve kergetőztek. Lilla mesebeli tündérként lépkedett a cserjék és mohás fatörzsek mellett – igazán szabadnak érezte magát. Nem is gondolta volna, hogy ennyire felszabadult, ennyire boldog lesz itt a növényóriások lombja alatt. Lekuporodott egy tölgy tövébe, és figyelt. Figyelte a színeket, a hangokat, a szél lágy susogását. Élvezte a meleget, a természet nyugalmát. Egy apró veréb röppent oda hozzá és ide-oda nézelődve szökkent hozzá közelebb. A lány rámosolygott, mire a kismadár még közelebb merészkedett, és meg sem állt, amíg végül a lábára nem ugrott. Lilla annyira megszeppent, hogy mozdulni sem mert, nehogy elriassza. A veréb csipogott egyet, és leszökkent a fűbe. A fejét visszafordította a hercegnő felé. A lánynak meggyőződése volt, hogy a kismadár őrá vár. Még egy csipogás. És még egy. Egyre sürgetőbben. A madár nem tágított, amíg Lilla fel nem állt. Ekkor a veréb magabiztosan felrepült egy közeli faágra úgy, hogy a lány ne téveszthesse szem elől. Furcsa izgatottság lett úrrá a hercegnőn. Lesöpörte a ruháját, és elindult a veréb után.

Egyre mélyebbre és mélyebbre ment az erdőben. Az ösvényen, melynek mentén a madárka röppent, szinte semmilyen akadályba nem ütközött. Lilla egy fának a gyökerében sem botlott meg, ruhája egy tövisbokorban sem akadt fenn. Mogyoróbarna szemével csak az apró madarat figyelte. Az egész olyan gyorsan történt – legalábbis ő így érezte. Egy váratlan pillanatban a veréb magasra röpült és eltűnt a lombkoronák zöld tengerében. Lilla lelassította lépteit, és tovább követte a kijárt utat. A fák egyre ritkábban álltak, a levegő párás volt, átjárta a víz illata. Elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta maga előtt azt az elrejtett tavat, aminek létezésében nem is igazán volt biztos. De ami még jobban megdöbbentette, az az volt, hogy ezt a tavat nem máshonnan, mint az álmából ismerte. Elvarázsolva lépdelt közelebb a tóparthoz. A vízfelszínen a távoli hegy képe tükröződött. Igéző látványt nyújtott. A lány leült a zöldellő fűbe, és hagyta, hogy átjárja az a varázslatos érzés, melyet a táj árasztott magából éppen úgy, mint ahogyan álmában.

Nem tudta, mióta ült már ott, amikor nem messze tőle egy alak árnyéka jelent meg, kilépett fák mögül. A lány ösztönösen felpattant és behúzódott egy vaskos fatörzs mögé. Először nem látta tisztán az idegent, de ahogy a nap fénye rávilágított, felfedte előtte az arcát. Lilla megszédült a látványtól. Nem hitt a szemének. Nem volt biztos benne, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy a valóságot látja. Az a fiú volt az. Az arca, a haja, a ruhája, a tekintete. Ő volt az, akivel a feketehajú lány találkozott, álmában. Az ő álmában!

– Te vagy az, szerelmem? – kérdezte a fiú miközben körbenézett. A hercegnő nem tudta, mitévő legyen. Hangtalanul várta, hogy megjelenik a feketehajú lány, és az álma a szeme lőtt valósággá válik. De semmi sem történt. Pár pillanat múltán a fiú felé indult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Lilla lélegzetét visszafojtva figyelt. El akart bújni, de a lába nem engedelmeskedett neki. Valamilyen varázslatos érzés kerítette hatalmába. A titokzatos ifjú egyre közelebb ért hozzá. A lány szinte öntudatlan állapotban lépett elő a tölgy mögül.

– Hát itt vagy… – mondta a fiú szelíden, és megölelte a hercegnőt. Lilla először ösztönösen hátrálni szeretett volna, de a teste most sem engedelmeskedett neki. Az érzelmei lassan hatalmukba kerítették. A szíve szélsebesen vert. Lehunyta a szemét, és átadta magát annak az önfeledt örömnek, amihez foghatót még sosem érzett. Nem vágyott már semmi másra, csak azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart.

A fiú elengedte Lillát, és gyengéden megcirógatta az arcát. Megragadta a kezét és magával vitte az erdőbe. A lányt teljesen megbabonázták a történtek. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Hiszen hallotta lépteinek neszét, érezte a lágy, meleg szellőt. Tudta, hogy ébren van. De mégis a feketehajú lány lépteit követi, az ő történetét éli meg. Hirtelen a saját álmának szereplője lett. Nem akart erre gondolni.

A fiú egészen egy apró tisztásig vezette, ott lekuporodtak a zöld fűre. Lilla az ölébe hajtotta a fejét, és sóhajtott. Igazán boldog volt.

– Álmodok? – kérdezte bizonytalanul a hercegnő

– Mind álmodunk néha, nem igaz? – mondta a fiú, és végigsimított a lány szőkésbarna tincsein. – Légy nyugodt. Itt nem számít, ébren vagy-e, vagy álmodsz.

– Akkor hogyan lehetek itt? – Bár nem szerette volna, de ajkai megformálták a kérdést.

– Hiszen te szerettél volna itt lenni. – Válaszolta a fiú, arcán sejtelmes mosoly villant.

– Igen, de hamarosan vissza kell mennem a várba. Már biztosan keresnek… – A hercegnő nem tudta befejezni a mondatot, a fiú szorosan magához húzta és megcsókolta.

– Sehová sem kell menned. Elrejtettelek az álmaimban, hogy örökké velem lehess. Itt senki sem találhat ránk. – Ekkor hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, fekete tollai eltakarták a nap fényét. A lánynak elkerekedett a szeme a rémülettől. Hideg áradt szét testében. – Még a halál sem… – Éjfekete szárnyaival betakarta Lillát és a világ eltűnt körülöttük.

Rémülten riadt fel. A sáros földön feküdt egy tölgyfa tövében. Az ég koromfekete volt, csak úgy ömlött az eső. Sosem volt még ilyen bizonytalan. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Teljesen össze volt zavarodva. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy mindaz, ami vele történt valóság, mégis így érezte. Égdörgés rázta meg az erdő fáit. Lilla teljesen elázott, fogalma sem volt róla, mióta feküdhetett ott a földön. Minden erejét összeszedve futásnak eredt. Vissza a várba. A gyomokkal övezett csapást követte, és reménykedett, hogy az vezet ki a rengetegből.

Pár perc múltán megtorpant, hogy kicsit kifújja magát. Az előtte húzódó ösvény az idősebb tölgyek és nyírek közé vezetett. Hátrafordult, hogy másik utat keressen, de ismét meg kellett kérdőjeleznie a valóságot. A csapás, amin egészen idáig rohant, eltűnt mögüle. A bokrok és fák olyan sűrűn álltak, hogy biztosan nem juthatott volna át rajtuk. Követte hát az utat, melyet az erdő mutatott neki. Még gyorsabban szedte a lábát, minél előbb otthon szeretett volna lenni. Ahogy kijjebb ért , a vihar is elcsendesült. Amikor az utolsó akácfát is végre maga mögött hagyta, vissza se nézett többet. Össze volt zavarodva. Úgy érezte, hogy az erdő kigúnyolta az érzéseit, gonosz tréfát űzött vele. Fázott, kimerült volt, és csalódott.

Amikor odaért az udvar vaskapujához, az őrök szó nélkül beengedték. Végigviharzott a keskeny, macskaköves úton és meg sem állt a palotáig. Felrohant a lépcsőkön, át a folyosókon. Hallotta az úri hölgyek döbbent sóhajait, becsmérlő szavaikat, amint talpig sárosan, szakadt ruhájában egyenesen a szobájába rohant. Leroskadt öltözőasztalkája elé, könnycsepp gördült végig az arcán. Megpillantott az asztalon egy apró papírdarabot. Valaki a következő szavakat írta rá: „Ne élj álomvilágban!”

Lilla nem lépett be többet az erdőbe. Hónapok teltek el, és a hercegnő hozzáment az Északi királyság hercegéhez. Megtalálta benne azt a szerelmet, amelyről oly sok éven át ábrándozott. Nem vágyott már másik élet után, boldog volt. Álmait a saját életében szőtte tovább.

Legalábbis a feketehajú lány, egyik éjszaka ezt álmodta róla…

Argosszeia

Minden, ami arról jut eszébe, az arról is szól. Vagyis nem róla szól, mert az ugyan az. Szóval minden, ami eszébe jut Argoszról, az maga Argosz. Ha valaki belép ebbe az amtikváriumba, ahol dolgozok,mondja az öreg,  az hallja a történetet. Meg kell hallgatni, mert  az öreg mondja, elmeséli a maga kesze-kusza módján. Mert ugyanis szenilitás ide, vagy oda,  az öreg tud mesélni Argoszról, azzal kezdi, hogy el kell mondanom, mert elfelejtem, naponta egyszer legalább el kell mondanom, és ha most maga, vagyis én, jött be hozzám, akkor magának, vagyis nekem, kell elmondanom, hogy mi a legnagyobb dráma ebben a könyvben. Nincs rajta borító, a címét meg már elfelejtettem, nem vagyok egy olvasott ember (a nagybátyámé volt a hely, de meghalt és rám hagyta, meg amúgy sem kell hozzá nagy műveltség, hogy eladjak egy antikvitást, ha megkérdezik melyik korból való, akkor hazudok, rájönnek a csalásra és kimennek, vagy nem, és vásárolnak. ) Amúgy meg, ha valaki ide belép, az még a kérdése előtt, mely egy ismeretlen tárgyra vonatkozik, meghallgatja Argosz történetét, és utána kérdés nélkül vásárol, mert kell valami, ami nem a történelemre, nem a tárgy eredetére, nem a műkincsbirtoklás, a tulajdonlás biztonságára ( miszerint több vagyok, jobban vagyok attól, hogy van valamim), szóval nem ezekre emlékezteti őket, mondja ő,  hanem erre a helyre, és az itt hallott történetre, miszerint a legnagyobb dráma ebben a könyvben a következő, várjon szóltam közbe, én ismerem ezt a könyvet, mondtam ezt miután borító híján ráláttam az első oldalra, annak szövegére, tudom, mindenki ismeri, de eddíg senki, és most maga sem fogja elárulni nekem a címét, érti, értem, mert a fenyegetés magába foglalta, hogy soha nem fogom ismerni a legnagyobb drámát. Azt ami az öreg szerint dráma, azt el is mondja, vagyis az élet az unalmasabb részek nélkül, vagyis ez a könyv a szövege nélkül, kivéve azt a hét sort, ami a dráma. Hiszen ez az emberiség egyik legismertebb írása, mondom én, mire ő nevet, mert nem olvasott ezen kívül mást, mert ebbe ott a dráma , amit senki sem ismer, és minek mást olvasni, ha ezt sem tudja befejezni, mert ha a végére ér, kezdi előröl, és már nem tudja, borító híján, jobbára csak sejti, hogy hol a vége és az eleje. Ebben a hét sorban, az érthetetlen és közben az egyetlen igazi dráma mindent leír. A filmet, amit hetvenvalahányban az akkor még leendő, most már halott feleségével látott, azzal a jelenettel, melyben a francia fiú és a horvát lány a pályaudvaron csókolóznak, és a film kimerevedik, vagyis csak a pár csókja merevedik ki, míg mindenki más mozog körülöttük, vagyis mindenki más merevedik ki, csak a pár mozog, ölelkezve, csókolózva, vagy lehet, hogy mindenki mozog, csak a fókusz van a páron, vagy lehet, hogy az egész egy álló kép. Egy fotó, amit egy kiállításon láttak hetvenvalahányban.  A reggelt, amit megigért, hogy együtt a helyről, a hegy tetejéről nézik majd, de csak hat napig voltak ott, csoda, hogy eljutottak odáig nyaralni, akkor még annyira szegényen, de később mikor visszatértek, nesze neked nosztalgia, megint megígérte, hogy együtt (vagyis ketten, mert akkor már a gyerekekkel voltak, akik, míg alszanak, addíg ők ketten) megnézik, de ő mindig átaludta a napfelkeltét, ami pedíg egyedül sosem élmény, háromnak meg már sok, de ő aludt, aztán évekkel később, mikor ébren volt, a feleség már halott volt, és a hegyről, reggel, egyedül nézte a színeket, ami így soha nem lesz élmény. A hét sorban ott az a pár év, mikor három műszakban dolgozva, csak hogy jó legyen a gyerekeknek, lekéste a gyerekeket. Mindig ott voltak, de a szavalóverseny, mert a lánya ügyesen szaval, meg a kosárlabdameccsek, mert a fia egy méter kilencven lett tizenhét éves korára, mind kimaradtak, mert ő aludt. Most meg másik országból évente egy lap ugyanazzal a szöveggel, és egyikük sem tér be hozzá az antikváriumba, hogy meghallgassa annak a hét sornak a drámáját, melyet jobb szavak híján bocsánatkérésül mondana, és az amikor tükör híján a falnak rohant neki, de az nem törött darabokra, vagy ha darabokra törött is, azokban nem úgy látta magát, ahogy a tükör darabjaiban látta volna, ha lett volna a házban tükör, ami darabokra törik, Meg ilyenek sorolt , még pár tucatot, melyek benne vannak abban a hét sorban, ami maga az élet, vagyis az unalmasabb részek nélkül, vagyis az elmulasztott boldogság utáni várakozás ( mindegy, hogy antikváriumban, vagy tengerparton, mint argosz), helyesebben az az öröm, amire ő is vár, amit Argosz érzett,, félt, hogy sikerül-e annyira, úgy és olyan érthetően, ahogy szeretné, mikor elkövette az egyetlen, legnagyobb emberi cselekedetet, mikor futva a part felé, de nem sietve, a saját ritmusában, mert bár erre várt húsz év óta, mikor a parton húsz év után, mielőtt a vak öreg, a saját fia, vagy Penelopé felismerte volna, meglátta gazdáját. Nem  hibáztatta Tróját, a sziréneket, vagy akárkit, csak örömében ( melyre az öreg is vár, akitől vettem is egy gyertyatartót) szörnyethalt.

A pénztárca, a fél gyros és a szegények

A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,

mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?

Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra

épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.

De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,

a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,

előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,

akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi

divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,

hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,

hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton

érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:

az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,

Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.

 

 

Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,

énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.

Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,

és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!

A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera

kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –

én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már

tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.

Miura Sion: Virágok

 

A majomférj

Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.

Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig  a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.

 

 

Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.

            Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.

            A majom nagyjából rászedett engem.

            Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.

            – Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.

            Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.

            A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.

            – Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.

            – Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.

            Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.

            Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.

            – Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.

            Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.

            Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.

            A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.

            Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.

            – Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!

            – Nem! – mondtam.

– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?

            – Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.

            – És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.

            – Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!

            – Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.

            – Én sem suttogtam vele szerelmesen!

– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!

Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”

– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?

– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.

– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!

– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!

Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.

– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?

– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!

Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.

– Ho… Ho…?

– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.

– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!

– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?

Valóban így volt.

– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.

– Ez aljasság!

– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…

– Ezzel most leginkább magadra céloztál.

Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?

Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:

– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.

– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?

A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.

– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.

– Miért?

– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.

A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.

– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.

Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.

A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.

Ez egy nagyon régi történet.

A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.

 

 

Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.

Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.

De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.

Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.

Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.

A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.

Nem gondolod?

Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.

Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!

Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.

– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.

– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.

A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.

Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:

– Ma hány körül jöjjek haza?

Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:

– Lehetőleg minél hamarabb.

Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:

– Ne gyere haza!

Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.

Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.

Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.

A majom havonta egyszer megemlíti:

– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!

– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?

– Eltűnök a szemed elől.

– Ezt most fenyegetésnek vegyem?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.

Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.

Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.

A majom azt mondja, szeret.

Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.

De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.

És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.

Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.

Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.

Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.

Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.

És vajon mi lett a Földdel?

A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.

Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?

A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.

Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:

– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.

A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.

Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.

– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.

Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.

Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!

Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!

Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.

Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.

Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?

Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.

Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.

Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!

 

 

2005

 

 

Fordította: Fittler Áron

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info