Különös házasság (IV. fejezet)

NEGYEDIK FEJEZET
MILYEN LEHET A TÚLVILÁG?

– Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? – faggatta Dőry, akit meglehetősen mulattatott a doktor elevensége.

– Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.

– Patakon beszélnek egy esetet – vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tűzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki előbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg előbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«

– Ezt én is hallottam – bizonyítja Dőry. – Régi történetke.

A doktor megvetőleg legyintett a kezével.

– Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.

– De ha talán nem szabad többet mondani.

– Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.

– Könnyű ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében…

– Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.

– Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?

– Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.

– De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?

– Ha lehet.

– Becsületedre mondod?

– Top! – kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.

– Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!

Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom – dohogta Dőry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelő floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkű, amitől ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörűségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is főtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelőrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tűzrőlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelemből is föl kellett bontani az asztalt.

A doktor előkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.

– Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? – ellenkezett Dőry. – Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?

– No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.

Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.

– Hát a Mariskának mit rendeltél?

– Levegőt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegő kell, levegő és levegő. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.

– Mikor jössz?

– Valamelyik nap benézek.

Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit ő nagyra vett, és tréfálkozva mondá:

– Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életűek legyetek a földön.

Egy kis borulat mutatkozott nyugat felől az égen.

– Nem akarsz egy esernyőt?

– Nem vagyok én német.

– Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? – kiáltott utána Dőry.

– Minek? Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.

A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.

Ott bent pedig újból sorra került a vacsora előtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyűlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívű Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.

– Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.

– Igen, a lelkeket. No, ide velük.

Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyűségével.

Mindnyájan összegyűltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.

– Asztalhoz, asztalhoz! – hangzik a Mariska vezényszava. – Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.

A tisztelendő úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyűrűjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedőket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!

Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.

Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (ő a legkitűnőbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon előmondani a szokásos imát.

– Amen – ismétlik a végén valamennyien.

– És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.

Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idő tájt. Sőt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erősebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.

A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elő időszakonkint, de az első kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sőt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.

A babonás magyar nép, a paraszt, ősidőktől kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedőben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élőket, de pont éjfélkor az első kakasszóra eltűnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné őket, ellenkezőleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.

Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektől, akik rájuk ijesszenek, megóvja őket a műveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák őket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.

Elsőbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak… Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítő szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.

Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elő. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnőink, se királyaink, se hőseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírű asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élőket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyű és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!

Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sőt, lebeszéli a többit is.

De Dőryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innenső világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dől a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.

Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.

– Jönnek! – suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)

Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.

– Kit hívjunk? – kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.

– Akárkit lehet? – kérdezi vissza az őrnagy.

– Először magától jön valami médium.

– Hogyan? Médiumot mondott ön?

– Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.

– Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?

– Sokszor egész zavar van, mert az alsórendű szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.

– Ki az a kassai bakfis?

– Valami Tóth Rózsika, aki ezelőtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.

Az őrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.

– De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk – folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. – Kit híjunk ez esetben?

– Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet – indítványozá a tiszttartó. – Őfelségét – tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.

A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyűségre bukkant.

– Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különböző szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.

– Nem is csinál az soha nagyobb karriert! – jegyzi meg nevetve az öreg Dőry.

– Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.

A szférák közt egyébiránt nagy a különbség…

– Szóval nincs egyenlőség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.

– Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg…

– Nem ad audienciát.

– Bizony meglehet… de bocsánat, kezdődnek a jelenségek!

Templomi csönd támadt, csak az égő gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élő test. Belsejéből mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.

– Ki van itt? – kérdé Izsépy Anna síri hangon.

Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sűrűbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betűre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betűn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betűket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.

Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év előtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dőry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)

– Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? – kérdé Izsépy Anna.

A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.

– Felelet! – suttogták a beavatottak.

A madame jegyezte a betűket, amint következtek.

»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«

Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a főtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.

Később azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:

– Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?

– Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?

– Hátha az volt?

– Nem tudod, hogy hívják?

– Elfelejtettem.

– Ki akarja a jövőjét megtudni? – szólott a tisztelendő. – A médium oly szíves és közlékeny.

Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelődött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitől.

– No, kérdezze meg, kis grófocska!

– Mi lesz az én sorsom? – kérdezte a fiúcska bátor hangon.

Az asztal kikopogta:

»Királyi pompa közt halsz meg.«

Az anyai szemek megteltek édes könnyekkel a fényes jóslatra s azontúl vakon hitt a kopogó asztalnak, melyről ilyen dús öröm-morzsa hullott le.

Az asztal most meghőköl, mintha hátrataszítaná valaki. Az ideges fluidum mintegy kiszalad belőle. Az ember érzi, hogy most az egész csak egy élettelen fadarab.

– Elment – mondta az egyik Szirmay kontesz sajnálkozva. – Talán megharagudott valamiért?

– Dehogy – feleli a tisztelendő. – Így szoktak. Bekukkannak és elmennek. Még szép tőle, hogy felelt. De mindjárt jön egy másik. Talán a Róza. Ni, koppant! Hallották? Ez ő. Kip, kop. Jegyezze, kérem, madame!

– Ki van itt?

A madame följegyezte a betűket.

»Medve Ignác.«

– Hahaha! Hihihi! Az Ignác. – Nevettek az öregurak. No, szépen vagyunk. Buttler diadalmas, gúnyos arccal vette le tenyereit az asztalról. No, ugye, hogy mégis bolondság? Mariska haragosan ütött a könyökével a kísérteties asztalra: már megint az a kis Róza bolondozik.

Az asztal, úgy látszott, megharagudott, hogy a baroneszka megütötte a könyökével; nyikorgott és recsegett, mintha sírna, aztán forogni kezdett oly sebesen, mint az ördögmotolla ősszel a mezőkön, miközben olyan éles, félelmetes kettyenések hallatszottak hol a belsejében, hol a lábában, néha meg éppen a székek valamelyikében, hogy a jelenvoltak megremegtek.

– Ez csakugyan a doktor – mondá Izsépy Anna átszellemült arccal.

Mind a két Izsépy-leány valódi trance-médium volt. Mind a kettőjüknek voltak asztráljaik a túlvilágon, akik velük közvetlenül is érintkeztek, anélkül, hogy ők tudnák. Csak félig vannak ezen a világon – csak félig ők -, másik felerészben az asztrál egészíti ki őket. Arcukon, kezükön gyakran mutatkozott vonagló rángatózás. Az öreg Izsépy beszéli, hogy minden egyes szeánsz után olyan fáradtak, kimerültek, mintha egész nap kapáltak volna.

– Csend, hölgyeim és uraim! Lássuk, mit jelent ez?

Az asztal megszelídült most, s a kettyenések ritka értelmességel nyilatkoztak a kívánt betűknél. A madame alig győzte papírra vetni.

Mindenki kíváncsian hajolt oda, hogy olvassa:

»Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.«

– Megfoghatatlan! – hüledezett a pap.

Az öreg Dőry aláhajolt megvizsgálni az asztalt, s nevetve nézegette az arcokat.

– Melyiktek csinálta ezt a turpisságot?

– És mégis furcsa – tűnődött Borhy őrnagy. – Egészen a doktor észjárása. Igaz lenne, hogy a madame nem tud magyarul?

E pillanatban vágtató dobogás hallatszott az udvaron. S alig rá egy percre kísérteties koppanás az ajtón. Mindenki összerezzent, pedig az ajtókat nem lakják szellemek.

– Szabad!

Egy pandúr őrmester jelent meg a küszöbön csákósan, tarsolyosan, karddal az oldalán.

– No, mi a baj, Jeszenka?

– Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urat halva találta a Balbó csősz a Bényére vezető dűlőúton.

Minden arc elsápadt, minden szembe kiült a rémület üveges fénye. Mind fölugráltak a kísérteties asztalka mögül, maga a báró pedig valóságosan megtántorodott a meglepetéstől. Még a csimpánz is besompolygott a kinyitott ajtón, és szomorúan nézegette a pandúrt.

– Kutykuruty! – dadogta a főbíró. – De hiszen az lehetetlen! Két óra előtt ment el innét. Kitől hallotta?

– Személyesen győződtem meg.

– Látta kend?

– Igenis, láttam.

– No és?

– Nem ír ez ebben az életben több receptet.

– Megölték?

– Nem vettem észre semmi nyomait az erőszaknak, de az igaz, hogy nem is néztem meg alaposan, siettem jelenteni méltóságodnak, valamint utasítást kérni, hogy mit csináljunk.

– Mindjárt megírom a jelentést az alispánnak, hogy reggelre küldje ki a megyei fizikust. Egy lovas ember nyomban beviszi a jelentést. Értette?

– Igenis. De mi történjék a holttesttel?

– Azt nem szabad megmozdítani, míg én nem látom, esetleg míg a fizikus is meg nem vizsgálja. Hagyott ott valakit?

– Két pandúrlegényt.

– Megbízhatók? Nem lopnak ki valamit a zsebéből?

– Igen becsületes emberek. Jótállok értük.

– Mik voltak azelőtt?

– Az egyik, a Kázsmári András, a Jánosik bandájából került ide, ember a talpán, akár az acél. A másik pedig a Kolompos Józsi.

– Melyik az a Kolompos Józsi?

– Tetszik tudni, aki emberölésért ült Munkácson.

A főbíró haragosan szegezte rá fürkésző tekintetét.

– És érte is jótáll kend, noha embert ölt?

– Éppen az, méltóságos uram, mert aki már egyszer nagyot csinál, röstell kicsibe fogni.

– Mindamellett kend is visszamegy a holttesthez, Jeszenka, és ott őrzik reggelig, míg én kimegyek. Egy hajszálnyit se mozdítsanak rajta. Most éjjel úgyse látnék semmit. Sötét van, ugye?

– Igen, borulni kezd, félni lehet, hogy eső lesz.

– Vigyen ki innen tőlünk egy gyékényt, majd ad a hajdú, takarják be, de óvatosan. Szegény Ignác, szegény Ignác! Pedig nem is voltunk tizenhárman az asztalnál. Ejnye, ejnye! Most pedig várjon odakünn, míg megírom a levelet a viceispánnak.

Míg Dőry a kancelláriában megkomponálta a jelentést, ráírván a borítékra: cito, citissime, azalatt a megdöbbent vendégek, ahogy szokás ilyenkor, sápadt arccal emlegették fel a halott utolsó mondásait. Mindenki talált utólagosan valami érdekeset, sőt csodálatra méltót. Volt valami különös ma este azon az emberen. Mért hozta volna éppen ma szóba a másvilágot? Mert már oda készült szegény. Aztán ki emlékszik, mit mondott Dőrynek, mikor az a pisztolyát kínálta az útra? Azt mondta: »Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.« – No hát nem csodálatos ez? Ó jaj, az az ember tudta már, hogy a halállal fog találkozni az úton. Rettenetes okos ember volt, meg kell adni. Olyan doktort sohase kapunk többet erre a vidékre. – Isten nyugtassa meg.

Aztán milyen kötelességtudó volt. Istenem, Istenem, még a másvilágról is eljött, mert megígérte. De tudják-e, hogy ez világraszóló eset. Még most is meg van a lelkem dermedve. (Ezt az öreg Szirmayné mondta.)

Maguk a diákok is odavoltak az ámulattól.

– Sohasem fogom elfelejteni – dadogta Bernáth Zsigmond.

– Hát maga, hitetlen Tamás, mit mond? – kérdé a baronesz Buttlertől, ki falfehéren ődöngött a szobában.

– Megadom magam – felelte elmélázva.

A baronesz odább suhant, a gyertyát megkoppantani. A pap éppen arról beszélgetett a tiszttartóval, hogy milyen nagy hátrány a lélekre nézve, ha gyónás nélkül indul rejtélyes útjára, s mennyire sajnálja a doktort is emiatt. A Mariska ruhájának suhogására megfordult, és néhány lépést feléje tett.

– Mindent tudott, de nem árult el semmit – szólt a leány halkan.

A tisztelendő úr elbizakodottan mosolygott.

– Én tettem a szájára az aranylakatot.

Mindenki sopánkodott, sajnálkozott, csak az öreg Izsépyben dolgozott némi irigység. Ah, milyen érdekes halála volt! Mennyit fognak róla beszélni a megyében! Más ember átmegy az életen észrevétlen, és kimegy belőle hasonló módon észrevétlen, mint egy hangya. Egy hangya átmászik például egy fekete kövön, ki látja azt meg? És se a kő nem hagy rajta semmi nyomot, se ő a kövön. Milyen szerencse ez a doktoré! A szegény Izsépy előtt is körülbelül már csak a halál állt, tehát azért volt érzéke az iránt, hogy milyen körülmények közt történjék.

– Fogadni mernék – motyogta az őrnagynak -, hogy a kassai kalendáriumban nyomtatásban is megjelenik az eset, mert valóban csodálatos. Kíváncsi vagyok, hogy most is benne van-e a lelke az asztalban.

Az őrnagynak a foga vacogott.

– Eleven emberektől sose féltem, de ez sok… Terringette, ezt már nem bírom.

Kérte a testvérét, fogasson be, de ha lehet, ne azon az úton menjenek haza, ahol az orvos holtteste van. Azt nem bírja meg az idegzete.

Csak a kis Szirmay merte indítványozni, hogy többet kellene kérdezni a doktor szellemétől a túlvilág felől. Az most még mindent elmondana, mert még talán nem tiltotta meg neki az istenke. Kár elszalasztani a jó alkalmat.

A visszatért főbíró ugyancsak kapott a fiú eszméjén. Mert hátha mégis gyilkosság történt. Az orvos lelke esetleg megnevezhetné a gyilkosokat. Ő pedig kivághatná a rezet a tekintetes vármegye előtt, hogy mit tud egy vén katona. Tenné magát, hogy a szimat erejével kaparta ki a bűntény szálait.

– Helyes, beszéljünk a doktor lelkével. De engem engedjetek kérdezni.

Erről azonban szó sem lehetett többé. A megrázó eset lelohasztotta a bátorságot. Még a tájékára se mert menni senki a kopogó asztalnak.

Künn szuroksötétség támadt ezalatt, s rá rögtön egy-két esőszem koppant meg az ablakon. Most az is milyen idegbántó volt.

A vendégek egyenkint búcsút vettek, lámpásos embert kérve, aki hazakíséri. A háziúr megmutatta a diákok szobáját, s azzal jó éjszakát kívánt nekik.

– Mikor akartok elmenni?

– Mindjárt hajnalban.

– Jó, megparancsolom a kocsisnak.

– És már most el is búcsúzunk, ha bátyám megengedi.

– Hát Isten áldjon meg, fiúk, de a szavatokat ne felejtsétek visszafelé.

A főbíró nem tudott aludni éjjel. A bútorok recsegtek-ropogtak, a vízzel telt ivópohara megpattant az éji asztalkán; szóval mindenféle jelek mutatkoztak.

»Jó, jó, megyek már, Ignác pajtás, hiszen mindjárt megyek. Persze, nem jólesik ott a fekvésed, de megyek már.«

Mihelyt pirkadt, fölkelt, és kihajtatott a holttesthez.

Nem talált semmi gyanúsat. Az öreg Medve aludt, megüvegesedett, nyitott szemekkel, és olyan különösen nézett rá, mintha mondani akart volna valamit. Egy csenevész körtefa alatt feküdt, arccal a földnek borulva. Kétségkívül a szél ütötte meg.

Amint föléje hajolt, meghallotta az óra ketyegését a halott zsebében. Az emberi gépecske még mozgott, az isteni már megállt ott. Valami keserűség lopódzott a báró szívébe. Olyan rossz azt elgondolni, hogy a kontár órás erősebbet, maradandóbbat alkothat, mint a mesterek mestere. Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi. Ez itt például még egypár órával ezelőtt tudós volt. Most már csak olyan tehetetlen, mint a rög, amin fekszik.

– Jeszenka, szedje ki a zsebéből a tárcáját, óráját, írásait. Azokat itt megnézzük, aztán magamhoz veszem.

Jeszenka kikutatta a halottat, de nem sok értéktárgyat talált; egy pecsétgyűrű volt az ujján ametisztkővel; az ezüst hagyma, amelyik ketyegett, egy burnótszelence rózsafából, a dr. Guillotine arcképével, egy gyöngyös fogpiszkáló és egy pénztárca.

A tárcát fölnyitotta a főbíró, s kilencven forintot talált benne bankóban (nem sokat ért akkor a bankó).

– Nincs egyéb?

Még a nadrágzsebében volt egy kulcs, három tallér és néhány rézgaras.

– Azután itt van még, instálom, egy falatka »skartéta« (ez volt a papírcédula neve), de ez is el van már tépve.

– Mindegy, csak adja ide, hátha valami fontos van rajta.

Dőry futó pillantást vetett az eltépett skartétára.

– Semmi – szólt fölismerve a röszkei pap írását a saját kékes diósgyőri papirosán.

Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek a darabja, amit a pappal íratott tegnap délután, hogy a doktor jöjjön az érte küldött kocsin, mert a Mariska beteg.

Már éppen el akarta dobni, mikor szemébe villant e töredék: »hallgassa el az igazat a leány apja előtt.«

A báró megütődék: Miféle leány? Miféle apa? Hisz itt csak Mariskáról lehetne szó, s annak az apja én vagyok. Hát énelőttem hallgassa el az igazat? Miféle igazat?

Reszketni kezdett a kezében a cédula, amint kiegyenesített egy behajtást, s olvasta: »Bőkezűen fogjuk jutalmaz…« A szó kiegészítése már a következő sor elejére ment át, de minthogy a papírnak az a része el volt tépve (alkalmasint fidibusznak a pipához), már csak két értelmes szó maradt épségben a »skartéta« legalján: »csatolok ötven rénusi forin…«

– Kutasson – hörgé izgatottan -, még lenni kell ott papíroknak.

De az orvos zsebeiben nem volt több. Hanem iszen ez is elég volt. A báróval szédült a világ. Rettenetes gyanú kavargott a fejében. Szent isten, lehetséges-e? Az a tiszta gyermek… Homlokán forró veríték gyöngyözött, pedig csípős áprilisi hajnal volt, alig látható finom ezüsthártya vonta be a füveket, a kis körtefa gallyai fázósan verődtek össze. A dűlőút másik oldalán egy vékony, karcsú jegenye meredt az égnek, s azon immár két holló üldögélt, le nem véve szemeit a doktorról. Komolyan, barátságosan gubbaszkodtak egymás mellett egyetlen hajlékony gallyon, mintha magukban tűnődnének: »Ha most az a négy ember nem alkal­mat­lankodnék ott, mindjárt a miénk lenne a doktor.«

Közben megérkezett Zsombék Márton, a bényei bíró is forsponton, vele ült Koppantó Mihály és a doktor gazdasszonya. Már hallották a borzalmas hírt, és siettek a helyszínére. A bíró körülményes hosszadalmassággal kívánt a méltóságos főbíró úrnak jó reggelt, és szörnyen vakarta a fejét Koppantó Mihállyal egyetemben, hogy éppen ez alatt a körtefa alatt kellett kimúlnia a tekintetes úrnak. No, ez nem jót jelent. Sehogy se ment a fejükbe ez a dolog. Mikor itt annyi mindenféle fa van. Ezen a hosszú úton. És mégis itt hal meg. Szomorú ez, nagyon szomorú.

Máskor talán feltűnt volna Dőrynek, de most másutt járt az esze, és csak évek múlva sült ki, hogy miért kifogásolta az elöljáróság éppen ezt a fát. Mert a körtefa alatt volt elásva bádog­ládikában az eladott bor ára, a kétezer forint, amit szemfényvesztésül vasvillás emberekkel őriztettek a faluházán. Sötét arccal hallgatta Dőry az öreg bírót, és átadta neki a tárgyakat, amiket a halottnál találtak, kivéve a levélfoszlányt.

– Szállítsák haza a holttestet – szólt aztán -, itt nem forog fönn semmi bűntény.

Ezzel felszállt a kocsijába, s átadta magát mardosó gondolatainak. Lassankint minden eszébe jutott. A doktor tegnapi megjegyzése, mikor a papot beküldte leányával a mellékszobába: »Jobb volna bizony, ha te tennéd a füledet a kulcslyukra.« Mindent megértett most, és azt hitte, hogy meg kell őrülnie.

– Hajts, hajts! – kiáltá a kocsisnak.

A két pej röpült a könnyű bricskával, mint a szél.

»Megölöm, a leányt; haljon meg« – szőtte gondolatait az atya. – Minek van itt szégyenre, gyalázatra? De mi lesz aztán, aztán? Hát eltemetik. Igen, eltemetik, de mi lesz énvelem? Hát azt mondom: az enyim volt, azt tettem vele, amit megérdemelt; nemesember vagyok, nem tehettem egyebet.«

Ebbe bele is nyugodott volna, ha nem piszkálta volna belül ezer ördög. Egyik szívét tépte, másik a homlokában fúrt, harmadik egy vésővel szurkálta az agyvelejét, a negyedik oktatgatta. Az a negyedik így beszélt:

»Mit ér neked, hogy nemesember vagy, hogy bosszút álltál és megbüntetted, ha sose látod őt többé magad körül, ha nem jön reggel az ágyadhoz felkölteni: »jó reggelt, apuska«, ha nem nevet rád, ha nem simogatja meg a szakálladat, ha nem hallod a csengő hangját az udvaron és többé sehol, sehol e mindenségben? Mit ér neked az, hogy ehelyett azt mondják a hátad mögött az emberek: „büszke ember, ad a becsületre valamit”? Aztán te magad vagy az oka, mért nem vigyáztál jobban? A vér csak vér. Pezseg és lázadozik. Még a víz is fölforr a tűznél. Ki itt a bűnös? Te magad.«

Az ötödik ördög is ott volt (hisz ott van ilyenkor az egész ármádia). Az ötödik ördög azt mondta: »Hallod-e, Dőry, adok én neked egy jó tanácsot… hm, egy jó tanácsot… merész dolog, az igaz, de meg lehet csinálni…«

Dőry még jobban nógatta a kocsisát.

– Mozogj jobban, hékás!

Pedig már csupa tajték volt a két ló, száz embert meg lehetne borotválni annyi habbal. Mikor behajtottak az udvarra, lassú remegés fogta el a rudas lábait.

A báró leugrott a kocsiról. Egy mindenes legény jött vele szemben kapával és fülkosárral, attól kérdezte izgatottan:

– Ugye, nem mentek el még a diákok?

A legény tiszteletteljesen vette ki a szájából a pipát, és a bal kezében tartotta.

– De igenis elmentek, kérem alássan.

Kapott is aztán ezért a jelentésért egy olyan pofont, hogy a kapa, fülkosár és a pipa, minden kiesett a kezéből, s még harmadnapra is föl volt a képe dagadva.

Az ámbituson állt madame Malipau piros hálóöltönyben, valami fehér ruhadarabot rázogatva.

– Mi újság monsieur? – kérdezte a garádicsokon fölsiető főúrtól, kinek léptei haragosan kongtak a kőkockákon. – Mi sült ki?

Az asszonyság már égett a kíváncsiságtól, megtudni, természetes halálról van-e szó vagy gyilkosságról.

– Az sült ki – szólt Dőry ridegen -, hogy ön egy hanyag, csúf teremtés, aki ezennel el van bocsátva a házamból. Csomagoljon be mindent, és parancsolja meg a kocsisnak, hova vigye.

A madame holthalavány lett.

– De uram, hisz ez lehetetlen. Ön tréfál talán? – dadogta.

Válaszra sem méltatta, lihegve, fújva rohant a lánya szobája felé. A csimpánz ott ült a küszöbön, nem messze tőle egy nagy tarka cica mosakodott. Nézték egymást, és úgy látszik, nevettek is egymásra.

Dőry felrúgta a majmot (mire az mordult egyet, és elsompolygott), föltépte a szoba ajtaját, és bekiáltott mennydörgő hangon:

– Kelj föl, nyomorult!

Mariska aludt még hófehér csipkés ágyában; selymes, fekete pillái be voltak csukva, szép hosszú haja elbontva, s minthogy a feje a vánkos innenső végébe süppedt, lelógott a padozatig, az ablakon beszűrődő napsugár nevetve szaladgált ebben a tündér növényzetben.

Az ajtónyílásra meg a kemény hangra fölrezzent a leány. Kinyitotta szemeit, s elmosolyodott, az apját látva.

– Kiáltottál valamit?

Az öreg zavarba jött. Jaj, csak azt a mosolyt ne látta volna! Elvörösödött, szavakat keresett.

– Igen, igen, azt kiáltottam… azt mondtam…

– Mit mondtál, apuskám?

– Hogy kelj föl, kicsikém, mert beszélni akarok veled.

Hangja szelíd volt már és végtelenül szomorú.

 

Isten a víztükröt korbácsolja

Claude

Ritkán, egy-egy fűcsomó fölött léptek át. Fűcsomók barátságos aknamezeje fölött. A kisfiú lenézett a fűcsomókra. A fűcsomók visszanéztek rá.
Megálltak ott, ahol a fűcsomók rétté vegyültek. Nejlonzöld, hosszú szárú hajtások között egy cseresznyefa állt szentélyként. Éledező szellő karcolta törzsét.        

Ott álltak és Renée nem volt ott.

Pedig igazán lett volna ideje. Megnyújtották az utat, nem a szokott ösvényen vágtak át az erdőn, nem az ismert törzs alatt kúsztak át, és nem a patak kedvelt, keskeny csípője fölé állított pallón sétáltak keresztül. Igazán hagytak neki időt.
De Renée nem volt ott.
Apára nézett, azzal a kérlelhetetlen tűnődéssel, amivel mindig sikeresen kijátszotta magát a szigorú szemöldökökből.
A szemöldökök Apán.
Mozdulatlan kapaszkodó ágak voltak.
Ugyanabban a pillanatban a cseresznyefa virágaiban elpattant a tapintat, ami a szél ellenében még tartotta őket, és egymás után lendültek a légbe. Az ágak is meghajoltak, mélyen, a kisfiú felé nyúlva, groteszk ölelés-próbálkozásként.
Apa szemöldöke mozdulatlanul várt.
A kisfiú szemébe a valódi kétségek erei kúsztak. Seholkék írisze felé mályvaszín szirmokként nyújtóztak. Különben Apa mögé nézett valahova, ahova nem láthatott, egy világszeletbe, amit Apa gondossága, jó szándéka kitakart. Egy pillanatra szerette volna úgy megítélni, hogy Apa az ebéd miatt olyan, amilyen. Komor. Hogy a disznóhús miatt van az egész. Hogy nem bírja a gyomra.
Milyen jó volna, kapaszkodni ebbe a képzetbe.
Tétova mosoly játszott át ess betűként apró, lila szájacskáján.
Most újra Apát nézte. Azon semmi komorság nem volt már. Gyengédség se. Bűntudat volt? Restnek érezte magát, mert valójában koloncként fogta fel, hogy szavakba öntse a fiú előtt? A fiúnak? Hogy ehhez az apró, lila szájacskához tartozó lénnyel megértesse?
Talán végezni akar vele. Vele is. Ezzel a kis, szőke kobakú ártatlansággal. Megöli őt is, akár a disznót tegnap. Megszúrni, átvágni a torkát. A szőkeség toroknyögései kikúsznának a rétre és a cseresznyevirágokkal kergetőznének. Vagy bújócskát játszanának velük? Elbújni a magas, mentazöld fűszálak között, ott elalélni.
Az Apa közönybe vegyülő hókahaja copfban végződött, és nem árult el válaszokat.
A kisfiú szeretett harmadik személyben gondolni magára, és hullámvasútra ültetni gondolatait, de ezt nem árulta el senkinek. Mint ahogy azt sem, hová tart a sínpár, amin a gondolatok siklanak. Gyakran játszotta ezt. Aztán hamar szégyenérzet telepedett szeplős vállaira, és nem tudta mit kezdjen magával. Csak nézte Apát vagy Renéet, és nem látott ki önmagából.
Hiába a seholkék szemek.
De akármeddig játszott is gondolataival, Renée most nem érkezett meg. Nem volt a beígért helyen. Apa ígérte. Ő tette különlegessé rétet, szentéllyé a cseresznyefát.
Apa kapaszkodó szemöldökei. Nem tép le róluk semmit a szél.
Miért ez a másik ösvény? Időhúzás, egyértelmű. Csak ő gondolta, azzal a hülye fejével, hogy adni szokás így az időből. Renéet zöld selyemruhában képzelte el, ahogy kinő a fűszálak közül. Vagy a cseresznyefa tövéből bújik elő. Megragadja ezeket a szőkébe bújtatott gondolatokat, és magára tekeri, szoros fűzőként, derekára, aztán Apa szemöldöke felenged, elhullat néhány konok virágcsemetét, és beszédesebbé válik. Ha legalább megmozdulna. Bármije. Akármelyik porcikája. Ütne, kiáltana, öklében az ujjak tenyerét sebzően feszülnének, fejét fordítaná akármelyik irányba.
Lépne egyet.
Elfutna.
Rászólna, hogy ne bámuljon ilyen bambán.
Lábfejével körbejátszana egy fűcsomót, ami még nem vegyül úgy a rétbe.
Apa szikárságában volt valami megfogható. A mozdulatlanságában valami ősi. Természetének magva. Rossz volt nézni, fájt, de a kisfiú nem tehetett ellene. Vonzotta figyelmét, mint egy macska játéka az egértetemmel. Nézni akarta ezt a ritkán és mozdulatlanul kibontakozó ősingert, ami talán valamikor Apa minden szövetét alkotni fogja. Olyan kevésszer csodálhatta meg ezt a nomád kőarcot pusztulásában. Nem akarta megfogni a kezét, segíteni, vagy ha akarta is, lehetetlen volt bármit is tenni. Önmagán kívül figyelte a nyomorúságot, ami önmagát is környékezte, mégsem tudta magáévá tenni. Nem foglalkozott vele.
– Apa.
Úgy bukott elő ez a szó, mintha valaki a távoli hegyekből kiáltaná. A hegyorom hidegségét hozta, idegen volt és tépázott. Nem akart ő semmit. Renée-t akarja itt, előkerülni. Mondja meg ez az ember, hogy megölte-e őt is. Megöli-e őt is. Milyen hideg és távoli Apa most, mint ez a hang, ez a hegyoromról előtörő, mégis saját szó. Kiáltás, ima és kérlelés volt.
Ahol álltak, most megrepedt egy földdarab, mintha korábban ástak volna ott, majd ledöngölve várt a föld a szélre, ami kiszárítja, hogy repedhessen. A hasadás úgy tűnt, mélyről indult, és elnyeli a kisfiú zokogását. Mikor kezdett zokogni?
Néhány könnycsepp valóban elrugaszkodott a piruló, puha arcélekről. A távoli hegyorom visszhangzott valami visongó, bőgő gyermekhangot, de a kisfiú nem ismert magára a zajban. Újra a cseresznyefát nézte.
Renée nem bújt elő.
A fűszálak közül se nőtt ki.
Apa sírt.
Apa mozdulatlan szemöldök. Az egész lény egy kőszobor. Erős állkapcsa úgy tartotta össze fogsorát, hogy a legkisebb csikorgásra felrepedjen a zománc. Semmi nem mozdult, legfeljebb Apa bal szájszéle, ami a szimmetria halálának adózandó nyílt ki görbén. Egy ovális menekülőút a szájszagnak és a hangoknak, pont mint aludtában, és a gyermeki nyöszörgés, jajkiáltás, ziháló, fojtott riogások mind ebből az ovális útból törtek elő. Az övé volt az a puha arcél.
A kisfiú tudta ezt, és a cseresznyefát nézte. Remélte hipnotikusan hathat rá, és remélte, a hipnózis része mindaz, ami most történik vele. Érezte a tegnapi vérszagot apa kezén, a kés fanyelét is ott érezte mellette, gyanta, enyhe földszag, de talán mind a hipnotikus erejű cseresznyefa hibája. Szőkeségét megzavarta, majd visszarendezte a tapintatlan szél, újra, meg újra.
Akármennyit is gondolkodom rajta, nem értem. Persze még kisfiú volt.
Visszanézett, háta mögé, aztán előre, mint aki dongó röptétől riad meg, aztán Apán állapodott meg. Vége volt a hipnózisnak. Elült a szél is. Apa szobor-arcán nyoma volt még az illúzió könyörtelen textilének, de ugyanolyan volt, mint először. Aztán szemei elkerekedtek, akár a billiárdgolyók, és a kisfiúra visszanézett.
Ágtörés csendjében.
A cseresznyevirágok hideg szeplők a hegygerincen.
A csend végighasadt a földdel, megkerülte kettősüket, majd letelepedett Apa vállán. Ágaskodva játszott rövidre vágott szakállával.
– Apa.
Az ő szája az. Ez a hülye szőkeség erősködik. Hát nem látja, milyen gyönge is ő?
De gyöngeségükben csak ő nem szánta önmagát.
– Add ide a kezed, gyerek.

Apa

– Nem… nem, nem, nem.
Dereng már? Dereng már?
Odakinn az alkony lepusztítja a frissen hajtott kakukkfüvet. Rég megzabálta a búzatáblát, felfalta a zsenge füvek harmatát és mindent ágat letör hája. Elefánt-fenék nyomot hagyva a földön fetrengő korong. Dereng már, dereng?
Nem, nem. Alkonyba vált az ég alja, mire rájössz.
És nézd, hova helyezted a munkát? Hol a munka? A gyerekkel seggel a hokedlin, a sátor kapujában. A gyerek szánalmas arcának dől a munka, és nem mozdul el. Az is csak nézi ezt a felzabáló napkeltét. Őt zabálja. Erőtlen, kékes bőrét.
A jurta ajtaja kitárult, és a férfi a gyermek naptól csonkított sziluettjét vette ki az alacsony nyílásban. Úgy, tétlenül állt ott, belépni sem akar, kinn maradni sem kényszerülne.
A férfi szemüveget viselt, csontkeretes szemüveget, mert nem látott már erősen közelre. A munkához volt szükség rá. A munkadarabok és lécek katonásan sorakoztak a fiú alakjáig, az ajtó mellett. A férfi kiegyenesedett és kicsit közelebb lépett az ajtóhoz, csak annyira, hogy feje már súrolta a jurta anyagát.
A fiú szemét kereste. Vakította a fény. Májszínű árnyat látott.
– Menj, hozz némi tűzrevalót.
– Azt nem hoz majd Renée? – a fiú hangja éles volt, karcolta az apai büszkeséget. Az apai büszkeség háttal állt már, mikor válaszra méltatta. Olyan közönyösen szólalt meg, mintha egy fűnyíró használati utasításából idézne:
– Azt mondtam, hozz fát a tűzre, ne pedig tégy. És ne nevezd többé Renéenek előttem. Anyának hívd. – Az atyai szigor nyelt egyet. – Most menj.
Nem figyelte a zajokat, hogy a fiú valóban eltűnt-e az ajtóból, vagy, hogy bezárta-e azt. Süket volt és vak. Lecsúsztatta szemüvegét orra hegyéig, és két mutatóujjával dörzsölte meg szemeit, miközben visszaereszkedett a bakra.
Rengeteg ideje lesz még átgondolni, mit tegyen, de ezt egy olyan hang mondta a fejében, ami évente egyszer látta el tanáccsal.
Fakó haja kibomlott egyperces kontyából, mire minden bizonnyal sokkal ügyetlenebben fogta fel, mint előtte.
Ránézett a munkadarabra. Forgáccsal hintett, hatoldalú asztalláb várakozott, oroszlánlábbá átlényegüljön. Több érzelemmel tekintett általában egy ilyen fadarabra, mint a fiúra. Most kibújt vörös-barna kockás ingéből, szögre akasztotta és dühös munkához látott.
Be-bekacagott valami illat néha a mezőről, a közeli teheneké, vagy a tóparton tanyázó turisták grillsütésének fűszeres, barna illata, esetleg a levenduláé, ami itt mindenütt megjelent, hogy megtévessze az illatokat kutatóit. Az illatok kutatói gyerekek voltak néha, máskor meg öregemberek. Rókák néha, megint máskor fácánok, vagy halak. Az egész erdő sípoló hangon fuldokló, mély zavarban élt.
Az asztalláb fűrészport szikrázott, forgácsos szélvihart kavart a jurtában, ami minden tárgyat megérintett, egészen a már kész munkákig, az ajtóig, a bekacagó illatok tövéig. Hányta a port, megsemmisülően, pillanatok voltak hátra asztalláb mivoltából. Ha a munkadarab a férfi bánata lehetett volna, az a vér, ami még körmei alján ült, vagy az a forgó asszonykép keretezése lehetett volna, ami most belül pusztítja, alighanem percek alatt forgáccsá pusztul, és a férfi nyugodtan hátradőlve merenghetett volna a bak despotikus, világfordító erején.
De leginkább eltervezhette volna az eljövendő, szép napokat.
– Nem, nem, nem…!
Kiáltozott benne az a fekete patás, kiáltozott haragosan. A munkadarab felsercent, majd kettétört. Nem volt mit tenni. Kicsavarta a bak fogságából, majd elhajította a sátor oldalába, oda, ahova a legkevesebb tűzrevalót hagyni szokta.
Magára csavarta az inget, és zsebébe mélyesztette a legkiábrándultabb hiteket, némi haraggal, és öncélú gondolatok vágtattak ki utána az ajtón. A kisfiú éppen egy kisebb farakást egyengetett a tűzifát védő lécek börtönébe, mikor őt észrevétlen lobogott el mellette a férfi. Valami hasonló, köd-lécekkel keretezett börtönbe lökve őt is.

A tó, napsugarakkal korbácsolt, rókaszín vizéhez ért.
Nádassal keretezett, látszólagos eseménytelenségbe ért.
Nem forgott a Föld. A korareggel levegője pajkos, de még bágyatag, gyermekként ült a hintán, nem lendítve azt, alig észrevehetően súrolva egy-két fűszálat. Előre-hátra, hátra-előre.
Elgondolkodva meredt a vízre. A korbácsolt vízre.
Ki korbácsolja, mégis?
A víztükör gondolatai felszínébe öltözött. Ő maga volt a bágyadt kisgyerek. Apa volt, de bágyadt kisgyermekként, céltalanul, bal kezét puhán lógatva oldalán, jobbal a megtört láncokat szorongatva, körülfonva azokat, erősen, megfeszült inakkal.
Ki korbácsol?
Töprengve, tehetetlenül kémlelte a vízfelszínt, mint hangyaboly ténykedését fürkésző kisfiúk. Hullámok bukkantak fel, és buktak le képzeletében. Törések jelentek meg a vörös víztükrön, pontszerű törések, fodrok, körök, karikák. Távoli becsapódások, sűrűsödve majd ritkulva újra, aztán egészen egymásnak dőlve. A víz felszínét vadul fodrozta az Isten. A fodrok megjelentek, táncoltak, összeértek, társastánc, keringő, tangó, swing, salsa, quick-step, jive, egymást érintő, különböző táncok. Ritmustalan csendben zuhantak a cseppek. Némelyik a férfit érte. Némelyik az arcát nyalta.
Senki szolgáján elkeveredve a kiszolgáltatottsággal, vagy bármivel.
Nem tudta, milyen hatással is van rá ez a kép. Érezte, hogy máshogy képzelte. Emlékezett Renée testére, és Renée teste a tó tükre volt emlékezetében. Szeplői a fodrozódások.
Az eső már egészen átáztatta ingjét, mikor felocsúdott. Nem emlékezett, mikor került rá az ing vagy, hogy ki adta rá. Renée kezeire emlékezett. Pillantása felemelkedett a vízfelszínről, a tó túlsó, termékeny, de idegen partjára.
A parton egy nő állt, forgó keret nélkül, és olyan alakja volt, amire könnyű szeplőket helyezni.
Aztán eltűnt. Eltűnt a part feleslegességével.

A fiúra gondolsz.
Hová ment aztán reggel. Bezárva a lécek közé. Nem maradhatott.
Nagyon hasonlítanak. Ő meg Renée.
Talán a viharban kitépett fához ment játszani. Rég jár már oda. Beszél. Beszél Claude-ról.
Nem tudom, milyen formájú lehet Claude. Talán egy levelibéka. Beszél a levelibékához. Az válaszol. Claude a neve.
Az is lehet, hogy egy madarat nevezett annak. De az is válaszol. Claude a neve.
Akár a fát is elnevezhette így.
Beszél hozzá, az válaszol.
Az is lehet, hogy Claude nem létezik. Kevésbé létezik, mint a békák, a varjak vagy a tölgyek, de mégsem célja tisztának maradni. Beszél hozzá. Claude felesel. Claude-nak olyan hangja van, mint egy motornak, ha szívatsz. Nem is számít. Beszélnél hozzá, kiforgatná a szavaid.
Rég elmenekült a kisfiúból minden szó. Amik még megmaradtak, azok a perceket várják, hogy Claude-nak előbújhassanak.
A fiúra gondolsz.

Claude fogja felnevelni a fiad.

Renée

Cigarettacsikkek között matatott, feltehetőleg egy újabbat nyomott el, nem látszott ki közülük más – a csikkek közül -, mint a mutató és hüvelykujja csőrszerű kapaszkodása. Ahogy a madarak túrják a földet. Füst nem szállt fel.
– Haza kéne indulnom már – mondta Renée. Alkaarcára lágyan terült néhány kopott, rókaszínű hajszál, ami a befőttes gumi bilincséből kibújtatta magát. Ezek a szálak most az indulók bizonyosságát kölcsönözték arcának.
Ezek a szálak őszintén bólintottak, sosem tettek mást.
– Várj még – felelte a hang. Az asztal túloldaláról szólt. Szemközt Renée-nek. Az asztal az Öreg Májushoz intézett kocsmában állt, akár csak a szék, amin Renée helyet foglal. Renée nem tudta, ki lehet az az Öreg Május, sosem érdekelte. Lehetett volna ez a férfi is. De ez a férfi, akinek a hangjával gyújthatóak a sós vízben ázott kanócok, mégsem lehetett az. Ezt a férfit Renée túl régóta ismerte.
– Tudod, néha mind úgy érezzük, elmenekülni jobb lenne. Könnyebb, annyi bizonyos – Renée egész szónoklattal készült, amit a jólfésült cigányhoz intézhet. Jólfésült cigány ült vele szemben. Néhány éve kiszakadt az emigránsok predesztinációjából. Néhány könnyelműen felvázolt, de egyenes vonal szegélyezte az egész embert. Renée hozzá intézte szavait, akkor már csak ritkán, ha Apával nem tudott beszélni valamiről. Az elfojtásokat nagy üvegedényben hordozta, szíve fölött, és ha úgy tűnt, szétpréselik az izmot, elhozta, cseresznyézgetni, cigarettázni, eltűntetni. De már egyre ritkábban fordult ez elő. El akarta mondani, hogy erősebb ő, mint amilyennek Apa, vagy a kisfiú érezheti. Hogy nem az az archetípus ő, aki elhagyja a másikat. Persze eljátszani a gondolattal, az más. Nem célja a tisztaság, Renéenek nem célja, gondolatai pedig nem jutnak át azon a finom szűrőn, amin túl valamiképp testet ölthetnének. Túl finom az a szűrő, a mocsok meg súlyos. Ebben nagyon hasonlít Claude-ra. El akarja mondani, hogy nem akarja, hogy Claude nevelje fel a fiút. Az öccsét. A fiát. Ki tudja már. Eljátszani a gondolattal, az más. Variálni a múltat, összezavarva a jelent, az megint más.
Renée előredőlt, a kurta asztal fölött orrával áttörve a férfi költniszag-páncélját. Mélyen befúrta magát a férfi arcába, ahogy nem mondta:
– Tudod, hogy többé nem kell találkozzunk. Elrendeztél mindent. Talán az vagyok, aki sosem találhatja magát biztonságos talajon. Mert úgy karóztam körbe az életemet, hogy nem a saját kényem-kedvem szerint tettem. Kétszer is. De elmenekülni, amikor ki is önthetem néha ezt az üvegedényt, minek. Vár rám egy fiú, aki azt hiszi az öcsém, én azt hiszem, a fiam, itt mondja nekem a rezes hülyeségét a férfi – igen, ez te vagy -, aki azt gondolja, talán a fiú apja, aki azt hiszi azzal, hogy másokat eltiporva vált jobbá az övéinél, jogot formálhat, hogy a talánokra és arroganciára építse az én új, harmadik életemet. Nagyon fáj, hogy ilyen gyengének nézel, azok után, hogy a családod köré épített előítéleteket ledöntötted. Hogy a szemembe nézve még mindig a női gyengeséget látod. Mert nem a szemembe nézel, hanem a saját korlátozottságod prizmájába. De én a szemedbe nézve pontosan látom azt az elszállt, pökhendi alakot, akivé tornáztad magad, és aki nem lát a fanatizmusától semmit, csak csupasz öncéljait.
A férfi nevét sosem tudtam meg. A kölnije bizonyosan drága volt, rajtamaradt Renée-n, amíg hazaérve, fáradtságos munkával le nem súrolta magáról a tó vizében. Különös volt, ahogy ott felfogta a tó tükrét alakjában, ahogy a tó, amit az ő metaforájaként vájtam a mező végébe, egyszerre elvesztette jelentését, felcsúszott inas karjain és arcán csillogott.

Renée orra a férfi homlokát pöckölte. A férfi képtelen volt mozdulni, névtelenül pihentette szomorú kutyaszemét a kapucsínója mellé helyezett kanálba fordított világ gömbjén. Karcolták Renée kimondatlan gondolatai. Karcolták felszínét, és ő nem engedett magához semmit belőlük. Büszkesége a szívatás utáni motor dübörgése volt.
Csendben mindennél hangosabb.
Renée mégis egyre erősebb lett hallgatásában.
A férfi szeme földszínű volt. Eltemetéshez való földszín. Az nőé hamuszürke. Parázs izzott benne.

Csökönyös, rózsaszín foltokban vált el a férfi arcáról a bánat, amint belépett az ivó tölgyajtaján. Ez a másik férfi volt, az előző, az, amelyik asztalosmunkákat végzett a jurta takarásában, az, aki szabad életét élte egy jurta takarásában, az aki az volt, aki lenni akart, és attól rettegett, hogy megfosztotta Renée-t életétől. Hiszen kiragadta valahonnan, maga sem tudta milyen pókhálóból. Sosem kérdezte. Rettegett korábban, azért. Régmúlt rettegés, otthagyta a tó partján.
Hókahaja most is abban a gyenge, sóhaj-oldható kontyban csámborogta ujjnyi keringőjét a fejtetőn, amit még órákkal korábban kötött.
Erős pofacsontját a kocsmafüstbe szétkenve tolta maga előtt, olyan hosszú pislogásokkal, hogy az a köznapi pislogás reciprokjának nevezhető. Szemei tehát csak fél-fél pillanatokra nyíltak meg, keskeny ívben, akár a föld, amit otthagyott, a fiúval, akinek azelőtt a kezét ragadta meg. Egyenesen a pulthoz nyargalt. Azt kérte, amit azok isznak, akik sosem járnak ivóba, és úgy vélik, nincs-bánatukra valami ilyet szokás frázisba csomagolni, lecsúsztatni a száraz torkon. Tehát már csak illemből is, de a pohár fenekére nézők italát itta.
Fogcsikorgatva nézett körbe, enyhén elnyújtva pislantás-közeit. A füstben kalapok vándoroltak fejtetőkön, csuklottak hátra, és tűntettek el maguk alatt olajosan csillogó nedveket. Nem látta az arcukat, nem látta a füsttől, és a dioptriák hiánya is nehezítette feladatában. Mint azután oly sokáig.
Ugyanebben a pillanatban Claude alighanem előre megfontolt szándékkal, véletlenül rálépett a szemüvegre. Csillagopál gömböket hányt szerte a csontkeret bakancsa undok barnasága alól. Ennek az opálos előtérnek lett csodás, alkonytól csipkézett háttere az ajtó mélyedésébe belépő Renée. Claude-ra nézett. Olyan alakja volt, akár a kisfiúnak.
Renée nejlonzöld selyemruhát viselt, és mint aki fűcsomó hajtásaként nő ki ajtó fakeretéből, harmatként rajta az a néhány vörös folt, ami még színezetett adott ajkának. Vér és bor nevezi egymás színeit ezeken a foltokon, és elegyülnek. Eliramlott minden sejtése és fénye, de abban pillanatban nem volt kérdés, hogy a fiát nézi, vagy az öccsét.
Abban a pillanatban Apa megtörölte szájszélén annak kicsapódását, amit nincs-bánatra szokás lecsúsztatni a száraz torkon. Elszomorította a gondolat, hogy ez a vasas íz ismerős mindnyájunknak, mindegy hány szentélyt állítunk a tőle való rettegésnek.
A szelíd szélben a cseresznyevirágok Claude halványuló emlékével kergetőztek.

Hány éves is?

 

A védőnők: Gizi, Klári, Rózsi. És persze Sebők T. Marika. Ő a negyedik.

Négy nevet kapott Katja a védőnői szakszolgálatnál, négy „hozzáértő, tapasztalt kolléganő” nevét, akik szinte „mindent tudnak” a gyerekvédelemről. Mindent tudnak, de újságoknak nem nyilatkozhatnak. A személyiségi jogok, ugye érti? Katja bólogatott.

Nos, Őrskúton amúgy nincsenek botrányok. Persze átmennek rajta a kamionsofőrök. Megállnak, összeszedik a lányokat, de ennél nagyobb botrány nem történt ebben a csendes kisvárosban.

 

 Először a Gizi. De az öt lány közül egyik sem tartozott az ő körzetébe.

Rita, a kis jugoszláv? Nem foglalkoznak a védőnők tizenkét évesnél nagyobb gyerekkel, ha nincs szemmel látható betegségük. Neki nem volt – bár ha úgy vesszük, a szépség is betegség, legalábbis az a feltűnő fajta, amire csak úgy ragadnak a férfiak. És túl kedves volt, ha érti, megpróbált ebben az idegen városban barátokat találni.

Ahhoz képest, hogy egyik lány „sem tartozott a körzetébe”, Gizi mindegyiket név szerint ismerte. Dórit, Krisztit, Évit, Ritát, és még a falusi kislányt, Gyöngyikét is. De maga Gizi egy cseppet sem számított. Túl felületes volt, túlságosan szétszórt, és már-már facsarni lehetett belőle a szegénységet.

Erzsi, a barátnője ott lakott a szomszédban, de mint Gizi elárulta, kiíratta magát a körzeti orvossal, és most bébiszitterkedik Angliában. A lakáskölcsön! Nem lehet azt bírni.

Katja bólintott. A lakáskölcsönök!

A szegény Erzsit – ezek szerint – nem vesztegették meg a gyerekkereskedők.

–Tessék inkább Marikával beszélni! Ő mindenkiről mindent tud! Ez az élete, a gyerekvédelem!

De a térkép alapján előbb rá talált Szűcs Istvánné, Klári utcájára.

 – Szomorú eset – nyugtázta Klári. – De Amerikában is megtörténik. Mit lehet csinálni, eltünedeznek a gyerekek… Mit tudok én, egy alulfizetett védőnő tenni?

Széttárta a kezét, ám alig tudott a nyugtalanságán uralkodni.

De a gyerekekre haragudott, nem azokra, akik elrabolják őket.

Pedig nagymama volt, háromszoros, tiszteletreméltó, a lakása tipp-topp, a háta mögött ott dohogott egy legalább húszéves hűtőszekrény. Tiszteletreméltó szegénység.

Nem olyan otthon, ahova húsz éve aranyrudakat dugdostak.

Kávé, tea, ásványvíz? Katja helyet foglalt a konyhában, és végighallgatta Szűcsné kamaszokkal kapcsolatos tapasztalatait.

– Basznak ezek, basznak mind! Jár nekik a mobiltelefon, a koncertjegy, a szemfesték és még a megbocsátás is: anya, ma a barátomnál alszom, ne aggódj. De ki mindenki lehet barát? A fizikatanár, a harmincéves szomszéd, az úszóedző, a villanyszerelő. Dugd be, vedd ki! És még jó húsz évig eltartják a szüleik, mert még kislányok ők, akik sírógörcsöt kapnak, ha a tanárnő rosszat mer róluk mondani. Érts meg engem, visítják, és a szülőknek ugrani kell, mert ha nem, akkor szívtelennek tartják őket.

Klári, a fényképeken mosolygó unokái dacára nem szerette a tinédzsereket.

 – Hány évesen is lesz felnőtt egy lány? Hány évesen? Amikor először tehénnek nevezi az anyját, amikor már orálisan és análisan is, amikor saját bankszámlája lesz, vagy amikor megkeresi a pohár vízre valót?

–Tizennyolc évesen – felelt Katja.

Szűcsné harsányan felnevetett.

– A tizennyolc csak egy szám, ne felejtse el!

– Hogy visszatérjünk az elrabolt lányokra, ön azt hiszi, hogy saját akaratukból tűntek el?

– Miért? Maga azt hiszi, hogy kényszerítették őket? Hogy elfogták őket a nyílt utcán? Betuszkolták őket egy autóba?

– Talán boldogtalanok voltak.

– Ha baszni tudtak, mért nem voltak boldogak?! Az a Szenczi-lány, a Dóri majd felfalta a szemével a férfiakat. Lehetett neki nős, elvált, egyetemista, harmincas, pocakos. De neki nem való az iskola, mondta, ő nem akar tanár, orvos lenni. Mondjamitcsináljakklárinéni! Mileszvelemklárinéni? Velemsenkinemtörődik! Majd egy híres modell leszel, mondtam, persze viccből, mire az a kis majom, akinek a zongoraóráira havi tízezret költöttek, komoly képpel bólintott.

Szűcsné annyira hozzászokott a felháborodáshoz, hogy szünetet sem kellett tartania.

– Dehogy tuszkolták be egy autóba! Ment ő a saját lábán, hogy fotómodell legyen. És ott volt az Évik, a Dohákné kislánya! Apuka meghalt, anyukája meg majd belefullad a gondokba és a csekkekbe De hát érdekelte bármi más is a szemfestésen kívül a kis kurvát…? Tecciktudniengemnemértenekmeg… Ez az öt lány mind rossz gyerek volt, higgye el!

Katja sejteni vélte, mért születik ebben a városban ennyire kevés gyerek. Hiszen talán még mindig Szűcsné jár ki a frissen szült anyákhoz, ő az, aki elsőnek gratulál a jövevényhez, aki elmagyarázza tennivalókat az anyukáknak: na, nem mondd, aranyom, ha feküdni már ilyen jól bírsz, akkor mért nem mért nem törlöd meg, veszed fel, csinálod meg …

– De maga csak menjen, és beszéljen Marikával! Olyan kamaszlány nincs, akit ő meg ne értene! Hetven éves, de ő még nem fáradt bele!

Katja kihátrált az ajtón, hogy beszéljen végre a város legtökéletesebb védőnőjével. Gizi, Klári, Rózsi. Jön a Marika, a negyedik.

Marika, a makulátlan. Marika a tökéletes.

Katja elindult, hogy átverekedje magát a Jácintokon, Muskátlikon, Rózsákon, Hóvirágokon, át a virágnevű utcákon, át az izzasztó hőségen. Egy gyűrött várostérképpel a kezében, a boltból hazabattyogó őrskútiak legnagyobb döbbenetére.

A Muskátli utca nem egy úriasan árnyas utca volt, hanem egy szerény kis lakótelep. Otthonossá koptatott, apró lépcsőházak, tenyérnyi erkélyek. De az őrskútiak még itt is büszkék voltak a „kultúrájukra”: ezen a szánalmas kis telep minden sarkába, minden zsebkendőnyi kiszögellésébe díszbokrokat ültették. A virágillat csak úgy sistergett a hőségben.

Hogy lehet így élni? Ennyire szem előtt, ennyire kis helyen? Katja a veje Catal Hüyük-i ásatásán látott ilyen bérházakat: generációk összezsúfolva aprócska, nyilván ugyanilyen meghitté kopott lakásokba, igaz, ott még lépcsőházakra se futotta, az ilyen kőkori lakóparkokban a polgárok a tetőn át közlekedtek…

Itt szerencsére semmit sem kellett megmászni, Sebők T. Mária a földszinten lakott.

Hatalmas, fontoskodó test: üljön le ide, na, jó, de ne ide, csak oda, várjon meg, még egy percre felszaladok…

Marika eltűnt az emelet irányában, Katja pedig ott maradt az ablak előtt a tárva-nyitott lakásban. Hallgatta, hogy a szomszédban készülődnek a mosogatáshoz, megcsörren egy mobiltelefon, Marika tűzhelyén felbuzog a leves, érezte, hogy az émelyítő virágfelhőben valahol hagymát reszelnek…

Szerencsére Marika tényleg azonnal visszajött.

–Tudok mindenről, a kolléganőim már telefonáltak. A hírek úgy terjednek egy ilyen kisvárosban, mint a szagok.

Odalépett az ablakhoz, és fintorogva becsukta.

Szinte nevetségesen kövér volt, de kiegyensúlyozott, értelmes tekintetű, célratörő mozgású. Ha Katja gyerekkereskedő lett volna, aki álnok szándékkal érkezik Őrskútra, biztos, hogy ezt a védőnőt választja. Sebők T. Mária nyilván évtizedek óta úgy járt ki-be mások életébe, mint egy megbízható, hatalmas juhászkutya.

Nem kér kávét, teát? Ásványvizet?

Katja letelepedett a konyhaasztalhoz.

– Hány évesen lesz egy lány felnőtt? Mit gondol erről?

Marika nyugodtan elmosolyodott: – Az csak attól függ, hogy hogy bánnak vele.

Takarékra állította a gázt a leves alatt, megint érdeklődött, hogy Katja nem kér-e kávét, teát, ásványvizet. Lesimította az abroszt, belökött egy kávéscsészét a mosogatóba. Minden mozdulatából áradt a magával és munkájával elégedett ember magabiztossága.

– Mit is kérdezett? Hogy hány évesek is a lányok tizenkét évesen?  Akit megerőszakolnak vagy bántalmaznak, az koravén lesz. Mert az ilyen gyerek is szereti a gondviselőit: a nagypapát, a tanár urat vagy az apucit. De mivel tovább akarják őket szeretni, ezért úgy gondolnak magukra, mint egy isteni kis nőcire. Egy szexbombára, akit a jóisten  azért teremtett, hogy ezeket az aranyos, jó bácsikat kiszolgálja.

– Mit gondol, az öt lány közül hányat erőszakoltak meg?

Marika hátat fordított, és óvatos mozdulatokkal megkavarta a levest.

– Pletykák… mindig csak pletykák… Én egy védőnő vagyok, kis fizetéssel, igaz, ma már az sem, csak egy kisnyugdíjas. Én nem téphetem le a jó családból való lányokról a ruhákat! Kislányom, te mindig idegeskedsz? Másra sem tudsz gondolni, csak a szexre? Azt se érted, hogy mit olvasol? Olyan szétszórt vagy, hogy a nevedet sem tudod leírni? A lányok ritkán beszélnek, hiszen ők is szeretik a szüleiket…

– Szenczi Dórát a nagyapja nevelte… A nagyapja, aki sokak szerint együtt élt a fia feleségével…

– Igen, a Szenciek különlegesek voltak, nagyon különlegesek. Tudja, hogy az öreg Szenczi egyik nagybátyja állomásfőnök volt, a másik meg Keszthelyen polgármester? Ezek nem közösködnek egy alulfizetett védőnővel, de nemhogy a nagy Szenczik, hanem még egy rossztanuló, zavart lányunoka sem. Soha nem beszéltem Dórival fél mondatnál többet.

 – Hát Dér Krisztina? Akinek az anyja az eltűnése előtt halt meg!

 – Ó, istenem! Hát az nagy felszabadulás volt az annak a szerencsétlen gyereknek. Halottakról vagy jót vagy semmit! De nem volt annak a Rendi Juditnak valami szerencsés természete. Ha rájött a hisztéria, fapapuccsal verte a gyereket. Nemcsak a nemi erőszak öregíti a gyerekeket, hanem a szülők rosszindulata is. – Megint megkavarta a levest, aztán óvatosan felnézett. – Látom, a szokásos srófra jár az agya. Azt hiszi, hogy hogy Dérné a férje miatt volt féltékeny. De Dér Sándor már nem bírta a hisztiket otthon, már korábban elpályázott, az Ibolya utcában lakott az akkori barátnője.

– Hogy halt meg Dérné? Mit lehet tudni a szerencsétlen balesetéről?

Újabb leveskavarás, újabb óvatos kis szünet. Mert hiszen Sebők T. Mária akármilyen T. is, volt, azaz  Tökéletes, nagyon vigyázott a nyelvére.

– Az emberek csak arra kapják fel a fejüket, ha megerőszakolnak egy kislányt. Pedig a gyerek ócsárlása legalább ilyen veszélyes. Ráadásul azt ki bizonyítja? A kimondott szavak elszállnak a levegőben. Meg kell érteni anyukát is, apukát is, aki a feszültséget így vezeti le. Vagy csak jót akar, igazat mond, mindig csak igazat, követel, irányít, megmondja a rosszat, néha túloz is, de szigorúan csak a gyerek érdekében. Az ilyen gyerek csak egy töpörtyű a szülei szemében. De más tekintetben nem az: hamarabb menstruál, kifeszíti a mellét, ha megy az utcán, csak a fiúk érdeklik, más nem, mert annyira megbukott gyerekként, hogy bizonyítani akar.

Katja kétségbeesetten gondolkodott, vajon melyik gyerekről van szó:

– Csak nem a Dohák-lányról beszél? Az Éviről?

– De róla. Őket jól ismerem. Itt laktak fölöttem, az emeleten.

 

       

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

Délsziget (Első ének)

 

     Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
Egy kis gyermekről s egy délszaki puszta szigetről.
     Szép volt a gyermek, teli fürtű szőke hajának
Árnya közűl szépek csillagragyogási szemének;
Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál
És szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sovárgó.
S a sziget áldott volt; kereken, mint egy teli hold, a
Földövező tenger viharos közepébe merítve,
Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz:
Itt hegyes, ott völgyes; keleten szikláit örök hab
S fellegütő tetejét villámok erőszaki járják.
Ellenben kies és terein puha pázsitot éltet.
És ide néha kijár a gyöngyök tengere múló
Habjaival s kis bokrok alatt elhagyja csigáit.
A napot e sík táj tisztán láthatja sokáig,
Látja, midőn távol hullámágyába lenyúgván
A csendes vizeket mosolyogva köszönti utószor.
Hév ellen délről, fagyok ellen az éjszaki félen
Parti sudár erdők terjengő lombot emelvén
Őrzik szép közepén tavaszát a barna ligetnek.
Itt élt a gyermek, nem hitvány póri nevendék,
A villám lelkű Etelének gyermeke. Tévedt
Csónakon őt ide a tenger hajtotta. Kilépett
És úrnak mondotta magát. Elvette gyümölcsét
A fiatal fától s megevé. Szomjában elitta
A forrás vizeit. Néhol kis tarka kövekkel
Játszva megállítá futtában az erdei csermelyt,
Hogy tóvá gyűljön s belement délestre fürödni
S ott fürdött a hév sugarakkal s völgyi füvekkel.
S ép vala s izmosodék; de magában nyúgtalan. Eljött
Tollai díszében s dalt zenge az égi madárka,
A magas erdőből ordítva lejött az oroszlán,
Büszke szabadsággal megjárá partjait és a
Tengereket nézé, mint aki parancsol azoknak,
És hegyek és völgyek reszketve morogtak utána.
A gyermek bámúlt, s így kelt habozása eszének:
Ím mik ezek hozzám képest? Vagyon adva ruhájok
S én csupaszon járjak? s mi az a nagy sárga vadállat?
Nincs keze, nagy testét két láb nem bírja, hogy avval
Égnek emelkedjék, mégis mely büszke menése.
És ha üvölt, én is tartozzam-e félni szavától?
Ilyet gondolván a bérc tetejére kiállott
Alkonyodás idején és a csillaghoz igyen szólt:
“Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent,
Járjak-e meztelenűl madarak csúfjára, hogy a dér
És a forró nap szabadon pusztítsanak engem,
S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam,
Fussak-e a vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy
Vadtól rettegjek s körmét tartozzam imádni?
Szép kis ezüst csillag, kérdezd meg, nincsen-e tiltva
A föld titkaihoz férnem s a tengerekéhez?
Menj el, igen kérlek s adj hírt reggelre, ha megjősz.”
Elmene a csillag. Nehezűltek tagjai a szép
Gyermeknek, míg szólt; meghajlott térde, kezével
A mennyet keresé s szeme a kis csillag után járt;
Föl nem kelt többé, ott nyomta szelíden az álom.
Még aluvék, mikor a hajnallal megjöve s hozzá
Így szólt a csillag lágy szellemi hangon az égből:
“Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj, verd el az álmot,
Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon:
Nyitva legyen neked a természet kincse, az a hír.
A föld titkaihoz, de nem a nagy tengerekéhez
Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz;
És legyen öltözeted felhőkből s tiszta sugárból;
És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak,
A vad elől ne szaladj, vagyon istened, aki megőriz,
Nem szabad a vadat és körmét a vadnak imádnod.”
A gyermek hallá e szellemi szókat azonnal
S ébrede s szőke fejét fölemelte zavartan az éghez.
Szíve-repesve köszönt a kis csillagnak, az élő
Istennek hálát örömében adózni felejte
S őt az erős isten meg nem büntette: mosolygott.
Már mene a gyermek s halovány ködöt ölte magára
És megszínesedék a köd s lőn könnyü ruhává.
Teste setét zöldben, két lábát fedte piros bőr
A tiszta fehérséggel díszlett kalpagja. Palástja
Kék vala s a kiderűlt égnek játszotta le színét.
Még csínos vala, nem ragyogó; de ezüsti sugárt kért
A kis csillagtól s csillámmal szegte palástját,
S rajta kihímzé a rétet s a réti virulmányt.
A napot is feljöttében megleste az első
Sziklatetőn s aranyát bőven hintette ki mellén
S rojtosan ép combjain. Mennydörgeni kezde: lekapta
A hegyi villámot s villám leve mentekötője.
A mennykő leesék, buzogányúl vette kezébe.
Gombja hibázott még. A sík rétekre leszálla
És a visszamenő tengert kísérve, vadászó
Ujjaival kis bokrok alatt elnyomta csigáit
S gyöngyeivel raka sort mellén. Meglepte az alvó
Kolcsagot a tavakon s tollát feltűzte lobogni
S játszani szellővel. Jött a délesti szivárvány,
A szigeten magasan kiterűlt szép boltja s az erdők
Végein a mennyből földnek peremére lelépett.
Ott termett ő s a kegyeletből lőn öve színes,
S szép vala és ragyogó s daliás mint Bendeguc és Bál.
Így fölkészülvén a nagy tengerhez aláment
S tűkre lön a tenger. Látá fölbukni alunnan
Hajnalodó képét, a szörnyek tábori láták
S úszni feledtökben bámulva megálltak előtte.
Ő szilajon s büszkén kissé a szirtfokon állván
Megmosolyogta magát és elfuta a nagy özöntől.
Így élt s éjei csendesek és víg napjai voltak.
A síkot, hegyet és barlangit kezdte bejárni
Megmutogatva magát madaraknak s földi vadaknak.
Mint egy kis pokol, úgy zúgottak az éktelen öblök,
Sok kölykes fene vad moraját bömbölve magokból:
Rajtok ment mégis s bántatlan tére közűlök.
Volt az oroszlánnál s a tigris szörnyü tanyáján
S megszivelék őtet; de mikor nekibátorodottan
A vad kölykek után kezeit játékra kinyujtá,
Gyilkos lánggá gyúlt szemeikben atyái haragjok.
Hasztalanúl szólott, mentséget mondva; könyörgő
Szózatit ordítás dörejével nyomta el a vad
S a berekedt barlang mindinkább rettenetes lön.
Már az oroszlán kelt, szilajon megrázta sörényét,
S rendítő vala és iszonyú járása, körében
Kölykeinek; feje mint egy domb vad fákkal övezve.
A gyermek futa és feledé, hogy van buzogánya;
Elfuta és bércnek, völgynek szomorodva panaszlá,
Hogy szava hasztalan, azt az üreg lakozói nem értik
S hogy kivel itt napokat töltsön, nincs társa közöttük.
Végre leült nagy fáradtúl egy szirttorony alján. –
Jobbján barna falak meredeznek, balja felénél
Tátogat egy mélység, feneketlen, fénytelen és bús:
Tán kapuként szolgál a túlsó földi világra;
Lába előtt csemeték, jobb földnek bokrai, nőnek.
S ím mikor e szomorú körben kedvetlenen ülne,
Szél kele bokrai közt s mely köztök sárga tövéből
Zöld lombbal koszorús vékonydad szálat ereszte,
Meghajtotta fejét a szélben s zúgani kezdé:
“Hangabokor vagyok én, sok hangokat összefogó síp.”
S mind a több csemeték zúgtak lassúdan utána.
Hallgata a gyermek, nagy lelki gyönyörbe merülve
Hallgata, mint ki körűl ének zendűl meg az éjben
S kedves távolból jő megszakadozva fülébe:
Érti; de szerzőjét nem tudva, epedve, gyanítja.
Így várt egy kissé; de tovább is rendre suhogtak
A hangos csemeték s a gyermek titkokat érté,
Tapsola és tombolt örömében. Gondolat ötlék,
Új s nagyot ígérő, békétlen eszébe; kiállott
A vak mélységhez s lekiáltott tág üregébe:
“Kelj ide forgó szél, kelj föl nekem ormok urának
És te sodorj sipot a sok szózatu hangabokorból;
Hangabokor terem itt, sok hangokat összefogó síp.”
Szólt s követ indított az üregbe, nehéz követ; arra
Fölkele forgó szél a földnek szinte beléből.
Lenn vala még s moraját máris hallhatta: üres hang
S tompa moraj volt még, de telibb és rettenetesb lőn
Hirtelen és hogy elért az üreg szájához, üvöltve
S elfeketedve csapott a legszebb hangabokorra.
Bús vala harca szegény csemetének; sírt, mikor a szél
Örve hajába kapott, szomorún nyögdeltek utána
Társi; de nyugtalanúl várá a gyermek; azonban
El volt ütve magas fej már, kisodorva tövéből
Hangos kérge: helyén pusztán és dísztelenűl állt
A nyomorú törzsök, csak imént fejedelmi nevendék.
Héja pedig síp lett, az a szél vette magához,
Meglyukgatta s fölét beszegé pintyőke torokkal.
Szózatos és minden hangok hamar eltanulója
Lőn a síp s legelőbb a szél így zeng vala rajta
Élesen és hidegen, bömbölve, sivítva, morogva:
“Hej! ziv, ziv, zivatar vagyok én, fia a zivatarnak,
Forgó szél vagyok én, levegői fenéktelen örvény,
Örvény a földön; örvény a tengerek árján.
Port eszem a földből, iszom nagy tengerözönből.
Meg ne dobáljatok a köves úton gyermekek engem,
Visszadobok követ és szórok szemetekbe csoportot.
S elfutok és hegyen és völgyön ragadozva kerengvén,
Por, fű, és fa bolond lejtőre kerengnek utánam,
Mint te szegény gyermek, kit megtáncoltat ez a síp.
Hajh! haragos zivatar vagyok én, fia a zivatarnak.”
Így zengett a szél s a gyermek kénytelen ugrá
Lejtőjét; de hamar buzogánnyal sujt vala hozzá
S a szél a zengő sípot nagy ijedten elejté
És futa gyermek elől, önnön sípjának előle;
Mert a sípba legott a gyermek kezde fuvalni
S önnön hangjaival kergette meg a lesüvöltő
Forgatagot, mely mindinkább lejtőzve kerengett
Föl meg alá egyaránt, és nem vala nyugta: dühödten
A tengerre csapott, még ott is utána sipolta
Kergeteges hangját a gyermek, s az tova zúgván
A vizet és lebegő halait felhőkbe sodorta.
Messze zavar színben látszott nyoma bérci folyamként;
Végre lelankadván a nagy tengerbe merűle,
S égbe sodort vizeit s halait meg visszabocsátván,
Nyögve kihalt tova, szintén egy más égnek alatta.
Vad gyönyörűséggel nézett a gyermek utána
Háborodásának s a zengő sípnak örülvén. –
Egy hangú vala még, rendítő, mint maga a gyors
Forgatag, aki belé legelőször üvöltve lehelte
Szózatait; de tovább vágyott a gyermek: akarta,
Hogy minden faju állathang sípjába szoruljon,
Hogy mikor ő fuval, azt minden faju állatok értsék.
S ím mitevő lőn? egy vermet keresett ki, nagy öblűt,
Tér fenekűt, rövid, és szűk végű sziklatorokkal.
Ebbe vetette az állatokat, kiket anyjok elől, vagy
Nem bírhatva velök, távollétökben elorzott.
Itt vala már a borz, a bolygó rókafiakkal,
A buta medvekölyök, az agyargó tigrisi fajzat,
Farkasok, és nyulak, a levegő utazói is, a már
Tollasodó turölyűk, s búsongó gyáva galambok.
Mind a mély kebelű fényetlen öbölbe lekötve
Búsan együtt sirtak, vijjogtak, bőgtek, ugattak.
Most jöve a gyermek hurcolván két kis oroszlánt.
Bojtosodó nyakaikra veté két karjait, és így
Melléhez nyomván, az öbölhöz vitte le őket.
Ott azok éles üvöltéssel harsogva megálltak,
Hasztalan: őket is a zengő torok alja benyelte.
Függő bércek alatt a tűztelen éjszaki tájon
Árva kietlen völgy feküdött, vak honja az éjnek,
Hajnala nincs annak, deleit nem látja verőfény,
És ha fölűl csillag megyen el, besötétedik arca.
Fényt egyedűl a rettenetes villámok okádnak
Árnyékába, az is közepét alig éri, elalszik.
Mély pedig és undok: növevényei barna harasztok,
És nyavalyás kórók: tavait sár issza el, és a
Bokrosodó sás közt nehezen foly barna patakja.
Fenn állt a gyermek, mikor a villámok ütötték
Éktelen oldalait. Csak félig szürke homályban
Nyílt meg az agg mélység: köderesztő öblei, kormos
Szirtei tornyosodó fejjel fölütődtek az éjből,
Rajtok erőtlen rémalakok csapatozva borongván.
Borzadt a gyermek, mikor azt személte, fehéren
Hagyta piros képét a szívhez ijedve futó vér,
Mégis ohajtásit nem tudta elölni: kivánság
Szállta meg a mélység lakozóit hallani, látni.
Háromszor megakadt elijesztő gondolatokban,
Háromszor nekibátorodott, s mellére akasztván
Forgatagos sípját, a rémek elébe megindult.
Vékony sziklafalak befelé horpadva keríték
Mindütt a völgyet: rólok nem léphete útra,
Vissza tövökhöz tért s buzogánnyal rést töre rajtok.
És beereszté a napot, a nap déli világát,
Melyre midőn megbontakozott a völgyi setétség,
S a buta rémalakok szakadozva enyésztek, utána
Ment maga is, a bűnfészekhez elére legottan.
A puha földből ott sívó ördögfi csoportok
Búttak elő, undok feketén, és füstöt okádva,
Aprón, s oly fölösen, mint a rét fűve tavaszkor,
Vagy vízár iszapos hagyományain a serevény fűz.
Mindezek a fénytől nyavalyásan elesve hevertek
Lába előtt, kiket ő legelőbb meglátva, csodával
Néze, s utálattal, szólván hozzájok imígyen:
“Hát titeket ki vetett ide el? ti keservesek, e sár
Völgy fenekébe ugyan ki vetett el benneteket, hogy
Oly sürüen nőttök? szemetek mért gyűlöli a fényt,
Melynek egyéb élő vigadozva köszönti derültét?
Vaj! mi nagyon nyomorúk, nyomorúk vagytok ti, s utálat
A ti tekintettek. Még amit láttam, azok mind
Hajnali szépségek, napok, ékes csillagi rendek
Hozzátok képest, s maga a rút béka virágszál.
Mert csunya kis féregfejetek van, rajta hajúl vad
Tüske terem, s feketék vagytok, feketébbek az éjnél,
Lelketek is feketén gőzöl ki belőletek, oly rút.
S mely sanyarú szavatok! de tovább mit késem? ez a hang
Szükséges nekem: elviszlek gödrömbe pihenni.
Síjjatok ott, hogy hangotokat sípomba fogadván
Sípom után legyek én fajotoknak is egykor urává.”
Így szólván kettőt lábánál fogva ragadt föl
S visszafelé indult. A résre nyomúltak azonban
Sanda irígy baglyok, s fényét elfogni sietvén
A bejövő nappal harcolva huhogtak előtte.
Kétes fény vala már. Sietett a gyermek; utában
Szörnyen előtűntek már a rémképek, előjött
Sánta vak apjával s inait kezdette harapni
A sárkányfi, de ő buzogányát vágta fejéhez;
Az megszédűlvén, ráült, hogy rajta utazzon.
S ím mi nagyon különös, s könnyű vala visszamenése!
Baljában viszi ördögeit, jobbjában az izmos
Mennykővel meghajtja lovát. Az nyögve, pihegve
Tántorog és a rést keresővel szerte csatangol.
Végre fölért, s szétkergetvén a baglyokat, a fény
Országába kijött. Sárkányát visszariasztá,
S hogy minden rút nép véletlen föl ne jöhessen,
A rést, hasztalanúl, köveket halmozva, bezárta.
Ment és ördögeit zajgó gödrébe vetette.
Minden hang vala már, szép még nem. Egy égi madárka,
Sok színű, s kecses, egy repülő kis tarka szivárvány
Szálla ragyogva elő. Fiatal még, s gyenge, de szárnyát
Már bőven gyönyörű apjának tolla kiverte.
S édesen és tisztán keltek dalolási: szerelme
Ő téres ligetén a szép hajnalnak, az estnek
S ifju virágoknak, vígan mulatoz vala köztök.
Ezt az epedt gyermek kergetvén szüntelen, egykor
Bokron elültében fáradtan fogta el, és a
Sziklatorokra vivé. Ott az keseregve siratta
Régi szabadságát; de siralmán szíve megesvén
A gyermeknek, ez őhozzá így szóla szelíden:
“Ah madaram, szép kis madaram, ne zenegj te siralmat.
Tégedet én az üreglakhoz nem veszni hozálak,
Dallani hoztalak el, s ha sipom hangjába fogadta
Énekidet, tova ismét a magas égbe bocsátlak,
Hogy legyen ott örömed, s ha fölérsz istenhez, előtte
Meg ne gyalázz, hanem elmondhasd: a gyermek imádód,
S boldog, igen boldog, s azt zengi: hatalmas az isten!”
Így szólván madarát egy kis csemetére letette,
Mely egyik oldalról az üreg szájára kihajlott;
Ott az megszállván, kis lyukra bezárta legottan
A vermet gallyal, hantokkal is, és oda sípját
Úgy helyzette, hogy a lyukat annak szája befogná.
Tüstént gödrének megterhelt gyomra kiadta
Hangjai rettenetes zavarát a hangafa sípon.
Amint a komor éj két fattyja sivalkodik, és bőg,
Mint fene mérge miatt ordít a tigris, oroszlán,
Fél, nyöszög a gyengébb, s sas fajozási visítnak,
Mind egyszerre süvölt, ordít, és nyög föl alunnan,
És a forgószél erejével zúgva kerengvén
Még a csillagot is megtáncoltatja, ha nem fut.
S im mikor a kisded szárnyas csattogva megindúl
Zengeni, mind hallgat, mind elnémúlva nyugosznak,
Csak maga bájosan, és tisztán zendül meg az ének
És a forgószél erejét is megszelidítve,
Földet, eget, tengert örömámúlatba merít el.
Lejtve vidáman jő a gyermek, visszaragadja
Dús hangú sípját, s madarával az égbe hagyítván,
Teljes kedvében nem tud hova lenni szivével:
Fut, riadoz, szökdel, s meg-megzendítgeti sípját.
Ifju madárka repűl könnyű szárnyakkal azonban,
Hála, öröm hangján zeng a hajnalnak, az estnek
S ifju virágoknak, szerelemmel repkedik ismét
A hüvös árnyékban, s víg napjai visszakerülnek.
A vad csorda pedig fiait keseredve nyomozván,
Gyilkos erőszakkal kél völgyeken, ormokon erdőn,
És az egész szigetet hangos robogása betölti.
Harc zajog a földön, harc a levegőben, erősek,
Gyengék közt egyaránt, s feddőleg néz le az isten.
A vadak a vermet, fiaik hangjára sietvén,
Fölverik, és kiki fajzatival megtölti tanyáját.
Majd az erősebbek, dühöket fene méreg emelvén
Borzasan és sanyarún a gyermeket ölni rohannak.
Az pedig ül, s a bájsípot megzengeti köztök.
S ím mi csodát támaszt! sürüen csapatozva sietnek,
Bátrak, félénkek, repülők, és földiek össze
S körbe sodortatván a forgószél erejével,
Megrohanása helyett, dölyfös kényére kerengnek;
Lejt az erős tigris, méreggel lejt az oroszlán,
Rázza fejét iszonyún, iszonyúan rázza sörényét,
S keble tüzét égő tőrként hordozza szemében.
Lejt a vad kuvasz, a sírok bontója setéten
Járja kerengőjét, könnyen szökdelve fölöttük
Lejteget a párduc, s agyarogva vonítja bajúszát.
A szörnyű kígyó, csörgését megszaporítván
Forgó társai közt testét karikába csavarja.
Köztük erőtelenűl a kis sereg, ürge, s egérség,
A nyavalyás nyúllal majd félig halva forognak,
Aprózzák, törik a táncot, most lábra kel itt egy,
Majd egy más esik el, s estében is egyre kereng, mind
Részegek a síptól, a sípnak forgatagától.
A lassú csiga is, mely gyöngyét kérni kimászott
Társaival, nyomorúlt, a síp sodrába kapatván
Kénytelen új füveken cifrábban mászni meg útját.
Szinte az a játék tünik a levegőben is: egymást
Kergetik a madarak, gonosz ölyv, vad héja, galambok,
Darvak, apró csízek mind egy karikába sodorva
Forganak: a haragos sas leng feketedve fölöttük
S gyáva kerengését felhőkbe takarni sietvén
Szárnya serény vágásaitól sebesedve nyög a szél.
A síp hangja sötét földnek kebelébe is elhat,
Onnan egy-egy halmot zajosan fölvetve fejével.
A síp hangja után két ördög tör ki, egész rút
Szörnyűségében. Megeresztett madzagok ágán
Hord az egyik száraz derekához övezve tizenkét
Kormos ikert, a legvásottabb kölykeket; és lejt,
S mindazok éktelenűl lejtnek marakodva körében.
A másik maga jő bűnnel hízlalva, kövéren,
S termetesen: Négy árnyékot vet teste, világnak
Négy tájéka felé, ártalmast, s lélekijesztőt,
Melytől a forrás fenekéig apadva kiszárad
S szerte tavasz hímzette mezők nyomorúltan elégnek.
Lejt ez is, és a fényt irtózván, szinte lyukat néz
A föld kérgibe, úgy oda van nézése szegezve.
És ebben lele kedvet, ezek látása voná a
Gyermeket: Ő ragyogó díszében halmokon ülvén
Nézte, miként a tarka sereg sípjának utána
Járta kerengőjét, most lassan, majd sebesebben.
Félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja
Lenge szelíden elő. Mikor a vak sziklatorokból
Megmenekedve szabad szárnyakkal evez vala égnek
A kis tarka madár, első öröméneke szülte
Akkor ez édes lányt, a légnek tiszta fölében,
És szellők nevelék füveken ringatva, s virágok
Bíborain. Gyengéd tagait betakarni leszállt a
Csillagos esthajnal, s szűz harmat téjjel itatta;
Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára.
E kisded remekét ég és föld látta foganni
S csendesen állta körűl; maga a napok istene hozzá
Adta mosolygását, hogy kezdene szíve dobogni,
S a szív, bánatok és örömök forrása, megindúlt.
Volt foganásakor a levegőnek méhe fehér köd,
Melyből ő mint lágy kikelet rózsája feselvén
Kellemes álomként képessé kezde simulni;
Végre fehér köde változván tündéri ruhává,
Lány kele lassan elő, a legszebb testi valóság.
Lábai mint az öröm zengése, lebegve röpülvén,
Teste kicsiny súlyát hordozták mennyei bájjal;
Arca mosolygás volt, szeme pillantása virág, kék
Parti virág, melyből mikor éjet kerget el a nap,
Ifju sugárival a leggyöngyebb harmatot issza.
S ezt a sípba fuvó gyermek nem látta. Kifáradt,
S halmának döntötte magát. Harsanva kifordúlt
A síp markából: szemeit betakarta az álom.
Tüstént a két bűn földnek gyomrába lesűlyedt;
Örvendvén, noha bágyadtan, fészkeikbe siettek
A madarak, barlangba vadak, s hűs berki tanyákba.
Összezavart csontaik épűlete szinte kocogván,
Vert hadként mentek sántító hosszu seregben.
A kis lányka pedig végiglejtette letarlott
Síkját a rétnek s eltűnt a déli ligetben.
Tiszta nyomán füvek, és sok színnel büszke virágok
Hamvaikból gyönyörű lábát csókolni kikeltek
És az elégett föld tavasz ékét vette föl újra.
Még a gyermek azontúl is sokat űzte csodáit
S napról napra vadabb szivüvé lön vad gyönyöreiben;
Sípja csapás lett a szigeten, maga rettenet, és gyász:
Minden rendü lakók iszonyodva futottak előtte;
Bujt a csillag is, és gyász ködbe takarta világát.
Egykoron ismét így gyötrötte az állatok éltét,
Jobbról gyenge nyögés jött szellő szárnyon azonban,
S bája hatalmától megcsendűlt lelke harangja.
Arra tekintett, és látá a lányka lebegtét.
Ajkai közt a hang bámultan elálla, rekedve
Megnémúlt a síp, maga, mint ki az álom után néz,
Néze merőn, s feledett mindent, ébredni csak akkor
Kezdve, midőn a lány eltünt a déli ligetben.
Mily igen édes volt első látása, mi hévvel
Vágya, kiterjesztvén kezeit, szót váltani tőle,
Testvér kellemein tova is bámulni! de ez ment,
És a gyermek előtt az egész természet üres lön.
Újra sipot fútt, és a lányka is újra előtünt,
Nem maga, föltünt mind a sípnak szörnyetegeivel,
S rettege a gyermek, lánykáját féltve dühöktől.
És az ezer hangú síp megnémúla, fuvóját
Elhagyták az előbbi gyönyör, s jó kedve csalárdúl.
Nem vadakat keresett többé; de kiváncsi haraggal
Bolyga mezőn, avaron, s a lánynak leste suhantát.
Többször is így szigetét bujdosva bejárta, ohajtván
A kedves tüneményt, de nem azt, hanem életemésztő
Bús sírnak fenekén, rosz ebédnél lelte Halálfit,
Mely őt, fusson bár, valahára eléri bizonnyal.
Mint a többi Halál, országos népek ölői,
Száguldozva kimentek a nagy messze világra
S ezt hagyták egyedűl, hogy az egynek lenne halála.
Ült pedig anyja setét fészkén a sárga Halálfi,
Némán, és siketen. Némán, hogy meg ne beszélje
Senkinek is végét, siketen, hogy sírni ne hallja
A nyavalyák fiait, s ha dicsőt kell rontani, meg ne
Lágyuljon végén, bár nemzet epedne is érte.
Pisla világ bolygott szeme mély üregében! erőtlen
Csontai zörgöttek lélekborzasztva, ha mozdúlt,
S gyászos enyészet volt vállára kerítve palástúl.
Szája kajánságtól vala halványkékre beszegve,
És csak alig takará sorait gyér barna fogának.
Termete váz, szive kő, horgas keze fojtani termett.
Most is játékból abban gyakorolta hatalmát;
Fojtogatá még a levegőt is, s lábhegyen állván,
Mint a vízbe haló, sápadtan kapkoda szerte.
Puszta vidékénél nem látszik semmi is élő.
Ami teremne talán, fojtó párája elölné:
Csak bürök, és keserű mérgek növevényi tenyésznek,
S köztök az éhes pók feketén és dongva csapongó
Légynek, az eltévedt szunyognak fonja veszélyét.
Legtova fenn bagoly áll, éjfélt öltözve magára
S durva jövendőjét tompúlt huhogása jelentvén,
Agg denevérek közt örvend a síri homálynak.
Fegyverek is vannak nagy számmal rejtve körében,
S mindenféle segéd, rövid élet vesztegetői,
Mint ugyanannyi gyilok fetrengnek az ifjukor első
Vétkei bokrosodó nyavalyákkal rakva: továbbá
A rút tobzódás álomtól gyakran elorzott
Éjei állnak mind rontó fegyverre lapítva.
A sorsnak sujtó buzogánya is itt van, epével
Nagy sebek, és kínok vagynak gombjára beírva;
Lángsas az éh; a szomj égő vérkeblü oroszlán.
Maszlagi a bűnnek, s az irígység mérge, kigyóként
Mardokló szégyen, s a késő bánat epéje,
Gyötrelmek, haragok mindannyi segédi Halálnak
S szörnyetegek képét viselik mellette ijesztőn.
A bús emlekezet szárnyas nyíl, melyet az elmúlt
Boldog idők szaladó pártusként visszalövelnek.
A komoly elmetörés kedves kín kardja, setétlő
Éles acél a vak kétségbeesés, lobogó tőr
A féltő szerelem: éget ha öl, ég ha nem ölhet.
S életek és örömek hervadnak szörnyü tüzétől.
Nyílt verem a vénség, bizonyos benyeléssel ijesztget.
Mindez együtt, ha kikel fogyató pártjára Halálnak,
Hol van az, aki setét gödrébe ne dőljön előtte?
Eldől! el! bár a nagy eget verdesse fejével
S lába nehézségét poklok mélységei nyögjék.
A gyermek mikor ezt látá, elfagytak agyában
Minden gondolatok, kebelét megcsapta hidegség,
Lélekzése fogyott. A sír szélére legottan
Visszaszökék s szabadabb levegőből néze le hozzá.
Látta, midőn az fegyvereit ragadozta soronként
S még nem igen bírván, agyarogva hogy álla közöttök.
Éhes lőn azalatt, lebukott térdére, s marokkal
Ette föl a sanyarú földet, nagy bőven evett föl,
Mintha magát avval mélyebben elásni kivánná.
A gyermek pedig elmene és hol sűrü szövéssel
Fákra fut a juhszalag, lógó fürteikbe fonódván,
Hajlékony kötelet készíte ügyes keze abból.
Most nekibátorodott, s ellenségére lesujtá
A súlyos buzogányt; szédülve ledőlt ez azonnal
S hosszan, erő nélkül leterült a síri magányban.
Akkor alá ugrott győzője, nyakába vetette
Nyers ihszalag kötelét, kihuzá a hurkon az ürből
S vitte tanyája felé. Megszűnt szédűlni azonban
S ellenkezni akart a sírfi; de kötve nyakánál
Fogva huzá őt a gyermek, nem tudva kegyelmet.
Nem maga jött pedig, útja felén egy anyátlan oroszlán
Látva dicsőségét, leve kísérője nyomának,
És a nem siető rabnak mardosta bokáit.
Mely jól jött, mi kivánt történet az ormok urának!
Egy kedves helye volt: halom, álmai halma gyakortább
A csend éjjelein. Maga állt az róna mezőben
Villámtól menten, s zivatartól meg nem üvöltve.
Fennyen emelkedvén egy idős tölgy déli tövében,
Domboru zöld tetejét futamó árnyékival őrzé.
Itt az örök tenger moraját, harsogva leomló
Hegyvizeket kellő vegyületben hallani. Távol
Látszanak innen azok, s a szem játékai rajtok.
A patak is, mely nem tova fut, csörgése zajával
Lombsuhogásba hal el, s tündér álomra vet ágyat.
Dél vala, s a gyermek fáradtan jött ide most is
Új két társaival. Veszedelmes rabja fatőhöz
Kötve alant állott, maga fenn ült, s a kis oroszlánt
Könnyü szelídséggel simogatván csalta magához,
És aludott, lankadt testét hamar érte nyugalma,
S ezt hamar érte csapás. Minek alszod el a napot? Így szólt
A komor éj, s felhozta setét országa hatalmát
Küzdeni a nappal. Minek alszod el a delet? Így szólt
A dühödő éhség. Hova léssz munkátlan eszeddel?
Szólt a fergeteg és elment harsogva fölötte.
Háromszor dördűlt, s föl nem kelthette az ég is.
Csend lön azonközben, s a gyermek aludta veszélyét.
Hév szellő jöve távolból, s egy hű szeretőnek
Hordta sohajtását. Fáradtan elére az egykor
Szépéhez; de hideg kebelétől visszaveretvén
A nagy tengereken bujdosva kereste halálát;
Most ide lengedezett, s szomorún a síphoz ütődvén,
Annak torkolatán elhalt a gyenge sohajtás.
Tüstént megcsendűlt a síp, nem gyilkos erővel.
Lassudan és gyengén csendűle meg a szerelemnek
Lágy epedéseivel híván a gyenge leánykát.
S eljöve az mosolyogva, nem is kísérve vadaktól,
Szép maga jött el most: de Halál karjába kerűlvén,
A dombnál ragyogó lelkét odavesztve rogyott le.
Őt a durva Halálfi midőn rontotta, kegyetlen
Kő szive megmozdúlt hangos kopogásra, mosolyga,
Mint lehetett, s lelkét nagy örömmel nézte kezében,
S nézte szelíd álmát, mert csak szendergeni látszott,
Még csak alig szünvén pihegő kebelének ütése.
Kellemesen nyugodott mint egy kis habhalom, elmúlt
Fergetegek partján, meg sem ringatva szelektől.
A kis oroszlán ezt békén nem nézte: hatalmas
Ordítással ütött a sírok gyilkos urára,
S fojtogató kezeit szilajon kapkodta fogával.
Ébrede a gyermek. S így tűnt a lányka szemébe.
Ott termett, kezeit rokonúl illette kezével
S monda szelíden: “kelj, ébredj szavaimra leányka.
Én vagyok itt, s édes húgomnak mondalak, ébredj.”
Nem kele az. Sípját rendíté, hasztalan azt is,
Szörnyei föltüntek, de nem a kis lányka: Halálfit
Kérte utóbb siketen s némán és visszatolólag
Álla az a ragyogó lelket markába szorítván.
S ríva nehéz szemmel nézett rá a fi-oroszlán.
Akkoron a gyermek gyilkos rabjára rohanva
Harcot kezd vala, és harcolt vele három egész nap.
Rettenetes kopogás hallott a domb tetejéről,
Amint a csontváz tetemét buzogánnyal ütötte
Szüntelenül, s az mégsem akart engedni; de végre
Összerogyott rosz csontaival; a gyermek erőt vőn,
Elragadá vad körme közűl a mennyei lelket,
És megadá ismét a lánynak, epedve, ohajtva
Lesvén szemeivel, mint fog megnyílni az élet,
S nem lese hasztalan: a kis egek megnyíltak előtte.
Nem sok idő haladott, testvérek lettek, enyelgők,
S kedvesek egymásnak. Folyamoknál játszva elülvén,
Gyakran együtt versent suttogtak az esti szelekkel,
S a sudamó halakat lesték kis tüskehorogra;
Vagy madarat szedtek, vagy együtt telepedve virágos
Pázsiton a fejeikre hajolt fa gyümölcseit ették.
A tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,
Vissza együtt tértek bércekre, fenyérre, ligetre;
Nem feledék az erős istent: leborúlva imádták
Nap keletén, és nap nyugotán, s a fergetegekben,
És az erős isten kegyesen nézett le reájok,
És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érést,
Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,
Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje s tilos vágy.
Nyugszanak. Arcaikon boldogság álmai tűnnek
Szűz ragyogásban elő, nem háborgatja szerelmek
Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet
Gondjaiból; az ohajtások, s a csalfa remények
Kinjai, és ezer indulatok hada, mint ugyanannyi
Fergetegek mélyen kebeleikbe temetve nyugosznak,
S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.
Mennyi zavar, mi veszély, ha csatára kiszállanak egykor,
Majd ha setét örvényi közé iszonyodva tekint le
A szív, s a sebes ész szárnyát felhőknek ereszti
És mikor azt mélység nyeli, ezt szédíti magasság,
Hol vegyen akkor erőt, hol irányt, s hova vész el az élet,
Azt a szendergő gyermek nem tudja, nem űzi.
Még az örök sors is, mikoron pusztítani eljő,
Mennydörgő kerekét gyengén jártatja fölöttük.
Ártatlanságnak kora, kedves vagy te, virágos
Fához az áldásnak völgyében, vagy te hasonló:
Azt sürüen koszorúzva fedik teli gyenge növések,
Díszes az és látása remény a völgyek urának,
A jövevénynek öröm; de korán megrázza magát a
Szél zivatarjaiban, s a vész elhordja virágit.

A tündér metamorfózisa

bóbita bóbita táncol

filcboa csüng a nyakában

tanga dagasztja szemérmét

krómkarikák ajakában

bóbita bóbita szexi

ujjaival fuvolázik

körben az ördögök ülnek

zsebhokizó paparazzik

bóbita bóbita narkós

dús aceton-szagot áraszt

bárkivel elmegy a cuccért

megteszi bármit ajánlasz

bóbita bóbita bűnbán

húslila térde a rácson

fázva rodáz a blahánál

gazdag idén a karácsony

bóbita bóbita kámfor

zajtalanul jön a mentő

mária szív a volánnál

bóbita pulzusa megnő

bóbita bóbita bólint

nincs amivé ne fajulna

felnyög a túli szerájból

bóbita bóbita hulla

 

(Fotó: Vajda Réka)

Méndez Ferrín: A bakó

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info