magyarázat
Az Unokaöcs szavai által nyitott tér belsejében helyezkedik el.
Lépcsők, Szürke folyosók, Egy bizonyos lábakon nyugvó állvány.
Mi az? Nagyon relatív valami,
túlságosan forró ahhoz, hogy hasonló anyagok szilárd formában létezzenek benne.
Segítségével kiküszöbölhető elmozdulása,
ezért a belső bolygók vasból és szilikátokból alakultak ki,
– megbízhatóbbak, mint az elektronikus típusok.
Mi az?
Az égre irányozva, a csíkos dunyhák, vánkosok hegy-völgyei közül
sokáig azt hittük, hogy a Nyelv.
Csupán valami formátlan zörej és morajlás. Ősrégi arculatokat hordoz, egy középkorra emlékeztető bohócarcélt, a nem-értelem formáit.
Szét kell tehát választani. Ki. Magából.
Mi az? Többletmegértés?
Szét kell tehát választani?
A látcső elmozdulása.
Felhasznált művek: Buda Béla: Empátia, Robert Burnham: Csillagászat, Truman Capote: Hidegvérrel, Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában, Nyelv a végtelenhez, Kodolányi János: Szép Zsuzska
Kuscan hercegnője
1880 kora tavaszán D. grófot, F.-i kastélyában felkereste Hanzély tiszteletes, a falu lelkésze, pár lépéssel mögötte egy tizenhatéves-forma parasztlány lépdelt. Hanzély, aki régóta igen bensőséges kapcsolatban állt a grófi családdal, némileg zavartan és a szokásosnál halkabb hangon arra kérte az uraságot, fogadja szolgálatába a lánykát, akinek szülei nem élnek, egyéb rokonsága, vagyona, megélhetése pedig nincs. D gróf, lévén jó szívére büszke ember, nem utasíthatta vissza Hanzély tiszteletes kérését, noha sem újabb szolgálóra nem volt szüksége, sem pedig Christine Adler – így hívták a leányt – nem nyerte el tetszését, sőt annak szemtelen, mi több dölyfös tekintete szinte ellenszenvet ébresztett benne. Pedig Christine amúgy csinoska volt, középtermetű, izmos alkatú. Enyhén férfias rajzú, ám vonzó arcát szőkésbarna, göndör haj keretezte. Egész külleme méltóságot és erőt sugárzott, sötétzöld szemében értelem csillogott, D. gróf mégis úgy érezte, valami kegyetlen, idegen és nyugtalanító rejlik e csábító díszletek mögött. Bár a grófnak nem volt szokása a személyzettel való társalkodás, több kérdést is föltett a lánynak, amelyekre rövid és értelmes, de nem mindig kielégítő válaszokat kapott.
D. grófnénak összesen öt lánya született, közülük ekkor már csak a legidősebb, Elza és a két legkisebb Tony és Grete volt életben. Christine a két kisebbik grófkisasszony felügyeletét, ellátását kapta feladatul: a francia nevelőnő és a kulcsárné irányítása alatt kellett tevékenykednie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a tisztes kenyérért, amelyhez az F.-i kastélyban jutott, a lány egyáltalán nem hálás: reggeltől estig regényeket s történelmi könyveket olvasott, angolul tanult és a két kontessz felügyeletét többnyire elhanyagolta. Ráadásul időről időre, a gyermekeket halálra rémítő görcsrohamok gyötörték: e rohamok alkalmával szemét forgatta, hörögve fetrengett a földön, és hangosan kiáltozott. Orvossal viszont nem engedte megvizsgáltatni magát, avval fenyegetőzött, gyufát iszik, ha a doktor egy ujjal is hozzá mer nyúlni.
Christine legkellemetlenebb szokása mégsem görcsrohama vagy lustasága, hanem állandó, kényszeres hazudozása volt. Impertinens módon azt állította, hogy ő valójában egy távoli ország, Kuscan emigráns hercegnője, trónjának örököse, kinek trónbitorló unokafivére miatt kell bujdosnia s álnéven rejtőzködnie, egészen addig, amíg fel nem virrad a nap, a hazatérés napja, melyről kellő időben anyai nagybátyja értesíti majd. Nagybátyjától korábban kapott s azóta is kincsként őrzött levelét büszkén meg is mutatta a halovány, fantáziákra erősen hajlamos Elzának, akit teljesen lenyűgözött az új szolgáló különös és titokzatos személyisége. Utóbb a grófné is megvizsgálta az írást: nem latin, de nem is cirill, ákombákom, cirkalmas betűkkel írott szöveg volt címzetlen, különös illatú, viaszpecsétes kopertában. Mikor a grófné arról faggatta Christinét, hogyan kaphatta meg a levelet, ha a boríték címzetlen, ő a zavar legkisebb jele nélkül felelte: hazájában nincsen posta, külön futár hozta az üzenetet s vitte volna a választ, ha meg nem fojtják egy magyarországi fogadóban. A többi szolgáló s a grófi család kezdetben csupán mosolygott a lány lódításain, ám mikor Christine nem csak Elzát, a gróf legidősebb, s legféltettebb lányát, hanem magát a grófnét is láthatóan kezdte megfertőzni hazugságaival, a gróf úgy döntött, elejét veszi a további ostobaságoknak. Maga elé rendelte hát Christinét és felelősségre vonta, a lány azonban semmit nem volt hajlandó visszavonni állításaiból. Arra a kérdésre pedig, hogy hol, merre fekszik ez a nevezetes Kuscan, Európában-e, vagy netán Ázsiában, azt a választ adta, hogy Kuscan egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, olyan ország, ahol kereszténynek és muzulmánnak egyaránt csupán hazudják magukat az emberek, mert valójában a hegyek szellemeiben hisznek, és nékik áldoznak ellenségeik vérével.
A gróf hallva e szörnyűségeket, addigi négyhavi szolgálata bérét további háromhavi járandósággal toldva meg, azonnal hatállyal elbocsátotta szolgálatából a lányt, ajánlólevelet azonban nem volt hajlandó adni neki.
Christinét egyáltalán nem rendítették meg a történtek, szó nélkül szedte a cókmókját és Magyarországra utazott, ahol is Pesten, a Király utca egyik emeletes bérházában vett ki szobát. Mivel foglalkozott a magyarok fővárosában, rejtély, csupán annyi bizonyos, hogy esténként, fekete selyemruhájában és feltűnést keltő férfikalapjában magánlakásokon tartott, titokzatos találkozókra járt. Elzával, aki apja tudta nélkül, anyagilag támogatta a lányt, továbbra is folyamatosan levelezett: Leveleiben eleven, ám helyesírási hibákkal tarkított portrékat rajzolt újdonsült ismerőseiről, beszámolt a pesti szenzációkról, azt írta, franciául tanul, és adományokat gyűjt a fegyverekre, amelyekkel majdan kivívhatja népe szabadságát. 1880 decemberében Christine Adler a Rókus kórházba került könnyebb szúrt sebbel, amelyről a rendőröknek azt állította, hogy egy feketeszakállas merénylő ejtette rajta. Az alapos orvosi vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a seb önkezűség eredménye, s hogy a lány elmebeteg. Elza von D., az eseményekről értesülve azonnal Pestre sietett, ahol meglátogatta szegényes bérletében a lábadozó Christinét, aki bereteszelte az ajtót, asztalára Bibliát, feszületet, tőrt és égő gyertyát helyezett, majd megeskette Elzát, hogy senkinek nem beszél közös titkaikról. Ezután további kétszáz aranyforintot kért kölcsön a lánytól hazatérése céljaira. Azt ígérte, ha sikeresen visszahódítja ősei földjét a bitorlótól, busásan téríti meg majd a kölcsönt. Elza, egy pesti rokona segítségével hamarosan megszerezte a szükséges összeget és átadta az időközben teljesen felgyógyult Christinének, aki forró könnyek között rebegett köszönetet a segítségért.
Christine Adler ezután férfiruhákat vásárolt és Svájcba, Zürichbe utazott, ahol Heinrich Wilhelm Krogmann álnéven orvostanhallgatónak adta ki magát. Ténylegesen eljárt az előadásokra, szorgalmasan tanult, kurzusokat vett föl, sőt sikerrel vizsgázott is némely tárgyból, jóllehet érettségi bizonyítvánnyal nem rendelkezett, így azt egy hamisítótól kellett beszereznie. Házigazdájának, M. doktornak bizalmába férkőzve, udvarolni kezdett az orvos művelt, gazdag, de csúnyácska lányának, Adelheidnek, s mikor kapcsolatukra fény derült, s a derék M. a rendőrséggel fenyegetőzött, Christine még aznap éjjel megszöktette a lányt, akivel Párizsba menekült. A furcsa pár Adelheid költségén meglehetős vidám életet élt egy, a Montmartre-on bérelt manzárdszobában. Együttlétük talán legkülönösebb vonása a szexuális élet teljes hiánya volt: Christine ugyanis bizonyíthatóan soha nem hált Adelheiddel egy ágyban, amit az utóbbi sajnálattal bár, de különösebb méltatlankodás nélkül akceptált. Adelheid, jóllehet a felfedezés erősen megviselte, még akkor sem hagyta el társát, mikor – véletlen folytán – fény derült Christine női mivoltára.
Christinét ekkoriban állandó és heves görcs-rohamok gyötörték, úgyhogy gyakran napokig nem kelt fel az ágyból, kiszolgáltatta magát élettársával, s közben a háziúr szép leányával, Anne-nal szűrte össze a levet, akivel – Adelheid távolléteit kihasználva – állítólag homoszexuális, tribádikus viszonyt is folytatott. E viszonyról egy bizonyos Monsieur Perrault nevű nyugalmazott városi írnok tudósította a rendőrséget, aki lévén a szomszédos szoba lakója, több ízben is kényszerű fültanúja volt a visszataszító eseményeknek. Christinét, Adelheiddel együtt, azonnal kitoloncolták az országból. 1885-ben tehát Adelheid hazatért apjához, Christine pedig az érte felelősséget érző és a botránytól rettegő M. család segítségével az év májusában a hírneves Burghölzli szanatóriumába került, kezelésre.
Burghölzliben Christine nyugodtan viselkedett, női ruhában járt, kötögetett, takarított, mosott, varrt, és a hölgybetegektől tisztes távolságot tartott. Egyetlen esetben került sor kínos jelenetre, mikor Anne, a magára maradt, szöszke Parisienne meglátogatta, s a kényszerű búcsúzásnál, a vendégsereg érthető megbotránkozására, hisztérikusan zokogva csókolgatta, és szemérmetlenül tapogatta Christinét – amit egyébként az utóbbi látható zavarban igyekezett elhárítani.
A szanatórium orvosai azonban, a bíztató jelek ellenére sem hittek Christine felgyógyulásában. A lány ugyanis igen szélsőségesen viselkedett: hol búskomorságba burkolózott, és minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel válaszolt, hol pedig valósággal szárnyalt az örömtől, ömlött belőle a szó. Ilyenkor azután sajátos hegyvidéki álombirodalmában játszódó, véres és kegyetlen mesékkel árasztotta el betegtársait. Kifejezőkészsége igen fejlett volt, és elbeszélésébe előszeretettel szőtt – állítólagos – török és görög szavakat is. Bizarr történetei olyannyira lenyűgözték és felizgatták hallgatóságát, hogy az intézet vezetése kénytelen volt betiltani e mesedélutánokat.
Christine egyébiránt nyugtalanul aludt, állandó szorongások és félelmek gyötörték, azt állította, kuzinja gyilkosokat küldött volt ellene, akiknek húszezer frankos vérdíjat ígért, ha sikerül elpusztítaniok. Ahogy telt-múlt az idő, a leány félelmei csak erősbödtek. Folyamatosan ellenőrizte az ablakok, ajtók biztonságát, az új betegeket is tüzetesen és agresszíven kikérdezte, zaklatta, sőt olykor meg is motozta, ezért az intézet igazgatója végül is úgy döntött, hogy bár a leány gyógyulása még korántsem teljes, elbocsátják a szanatóriumból.
Christinét Zürichben a szövetségi ügyészség körözvénye alapján letartóztatták, majd csalásért és okirat-hamisításért négy hónap fegyházbüntetésre ítélték, de ezt nem kellett letöltenie, inkább kiutasították az országból, és átadták a grazi bíróságnak, mert itt D. gróf, időközben, az említett kétszáz aranyforint miatt feljelentést tett ellene. A grazi bíróság átszállíttatta a lányt a helyi elmegyógyintézetbe, ahol a neves Krafft-Ebing professzor 1885. július 24.-től több héten át obszerválta, és vizsgálta elmeállapotát. A professzor végül is megállapította, hogy Christine Adler hazugság-rendszere meglepően konzisztens, jól felépített és ötletes. A gyermekévekről szóló emlékezések egyeznek az okmányokban és iratokban foglaltakkal, amelyek egyébiránt a születési helyről és időről nem tudósítanak. Christine anyja, 1878-as halálakor kijelentette, hogy a lány nem természetes gyermeke, de származásáról nem tudott, vagy nem akart egyebet mondani. Anyja halála után a leány két éven át kolostorban nevelkedett, majd a lelkészi hivatal közvetítésével került D. grófékhoz. Az Elza von D.-nek bemutatott levélről viszont Christine továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni. A származásával és Kuscan hercegségével kapcsolatos történeteket a legteljesebb részletességgel adta elő, ellentmondásokba még véletlenül sem bonyolódott. Férfiúi szerepvállalásait üldözési félelmeivel és ezekből fakadó rejtőzködési kényszerrel, homoszexuális kapcsolatát pedig – logikusan – anyagi gondjaival és Anne erőszakosságával magyarázta. Dr. Krafft-Ebing a betegnél diagnózisként “Pseudolalia phantastica”-t állapított meg, avval a megjegyzéssel, hogy e konfabulációkat személyiségzavaros állapotok és emlékezetkiesések súlyosbítják, amelyek a beszámíthatóságot erősen korlátozzák. A beteg hölgy jogi felelősségre vonása tehát – Krafft-Ebing szerint – nem indokolt. A páciens további megfigyelése javasolt, társadalmi beilleszkedésének lehetősége egyelőre kérdéses. A fizikális vizsgálat eltérést nem konstatált, a “görcsrohamoktól” eltekintve Christine teljesen egészséges, az átlagosnál szebb, műveltebb és intelligensebb fiatal nő benyomását keltette.
A továbbiakban, látva reménytelen helyzetét, Christine taktikát váltott és a disszimuláció eszközéhez folyamodott, hogy az áhított szabadságot elnyerje. Az orvosok és ápolók előtt történeteit gyermekmeséknek nevezte, s hangosan gúnyolódott saját hercegi származásán. Társnőit azonban gyakran olyan vad, barbár és szenvedélyektől fűtött mesékkel szórakoztatta, amelyek csak bomlott elmében foganhattak meg.
Christine Adler 1885. szeptember 16-án éjjel, a hanyag őrizetet kihasználva, sikerrel megszökött a grazi elmegyógyintézetből, és mindörökre eltűnt francia, a svájci, valamint az osztrák-magyar hatóságok szeme elől.Reginald Hibbert, brit tiszt memoárjából tudjuk, hogy 1944-ben az Albánia sorsát eldöntő dibrai csata után, az úgynevezett egyes számú brigád Mehmet Shehu vezetésével megindult fölfelé a Drin völgyében, hogy leszámoljon a rebellis északi törzsi vezetőkkel. Shehu módszere – amelyet utóbb egyébként még Enver Hodzsa is élesen bírált – egyszerű, de hatásos volt: az elfoglalt falvak idősebb férfilakosait, a klánok elitjét kitereltette a falu főterére, és legéppuskáztatta őket. Így történt a dolog Kuscanban is, ahol egyedülálló módon nem férfi, hanem egy vénséges vén asszony volt a klánok vezére, neki, mint fontos személyiségnek, külön hóhér jutott, aki a teaházból kerített párnára ültette, majd tarkón lőtte áldozatát. Pedig az öregasszony – emlékezett Hibbert – nagy tiszteletben állt az övéi közt, állítólag több nyelven beszélt, regényes életet élt, és fiatal korában nyugaton, Svájcban, még orvosegyetemet is végzett egykor. Nevére Hibbert nem emlékezett, csak annyit jegyzett meg, hogy az öregasszonyt a helybeliek “hercegnő”-nek szólították.
Lucifer
Kistestvért szerettem volna, de végül cicát kaptam, mert azzal is lehet játszani. Tiszta fekete volt, csak a homlokán virított egy fehér folt.
– Hogy fogod hívni? – kérdezte anya.
Vonogattam a vállam, mert nem jutott eszembe semmi név.
– Azt se tudom, hogy kisfiú vagy kislány.
– Fiú – mondta apám, aki az ajtóban állt, és cigarettázott.
– Akkor hívjad Lucifernek – mondta anyám.
– Azt nem tudom, mit jelent.
– Az az ördög – felelte anyám. – Lucifer az ördög, és ez a macska pont úgy néz ki. A fiúk azok mind kis ördögök úgyis. Az vagy te is.
Így lett a cicából Lucifer, és először nem szerettem, mert az jutott eszembe, hogy kistestvér helyett van. De aztán megkedveltem, mert olyan érdeklődve nézett mindig, mintha meg akarná kérdezni, hogy érzem magam, meg mi volt velem az iskolában. Más úgyse kérdezte, mert a szüleim akkoriban sose értek rá. Ezért hát elmeséltem mindent Lucifernek, aztán rákötöttem egy madzagra egy ceruzát, és azt rángattam előtte, ő pedig kapdosott utána a mancsával. Így játszottuk mindig végig a délutánt.
Már majdnem féléves volt a Lucifer, amikor anya egyszer csak azt mondta:
– Ki kell herélni.
Nem tudtam, hogy mi az a kiherélés, erre anya elmagyarázta, és én úgy megijedtem attól, amit mondott, hogy meg se tudtam szólalni, csak a fejemet ráztam. Apa közben bejött a szobába, és ő is a fejét rázta.
– Nem kell kiherélni. Az egy nagyon kegyetlen dolog.
– Akkor majd elkódorog, és jól agyonverik – így anyám. – Ezek elmennek a világ végére is a lány macskához.
– Hát majd visszajön – mondta apám.
– Ne okoskodjatok – mondta anyám. – Nekem lesz igazam.
És aztán Lucifer tényleg elkódorgott, de ezt csak én vettem észre, mert a szüleim akkor se értek rá. Csak negyedik nap mondta anyám:
– Tudtam, hogy a kurva dög el fog menni.
És sírva is fakadt rögtön, és kiment a szobából.
Aznap este láttam a tévében egy filmet, amiben egy lány azért imádkozott, hogy a szerelme ne haljon meg a háborúban, és akkor én is imádkoztam lefekvés előtt, hogy jöjjön vissza hozzánk a Lucifer. És működött is az ima, csak az volt a baj, hogy nem mondtam, hogy ugyanolyan egészségesen jöjjön vissza, ahogy elment.
Este volt már, elég sötét, amikor Lucifer nyávogását meghallottam. Ott álldogált az ajtó előtt, és először nagyon örültem, de amikor felém indult, láttam, hogy a két mellső lába kifelé görbül, nem is tudott rájuk állni, csak a két hátsóval lökte magát előre. Akkor berohantam apáért, ő is megnézte a Lucifert, és azt mondta, hogy ez a macska biztos napokig jött haza, és hogy valaki jól megrugdosta, úgy törhetett el a lába. És hogy mi vagyunk a hibásak, mert el lett babázva a cica, ő mondta is anyának, hogy ezt így nem szabad. Hogy a Lucifer azt hitte, hogy minden ember olyan jó, mint én, és nagy bizalommal ment oda egy idegenhez, aki aztán belé is rúgott rögtön.
Erre nem tudtam mit felelni, csak elkezdtem sírni, anyám meg üvölteni kezdett apával, hogy miért kell ilyeneket mondani. Apa akkor a karjába vette a cicát, autóba ült, és elvitte a kórházba. Mi pedig anyával addig a konyhában várakoztunk, és anya még jobban sírt, mint én. Csak két óra múlva jött haza apa, és azt mondta, nem sikerült a cicát megmenteni, nagyon sajnálja, és kiment a szobából. Anya utána ment, és hallottam, hogy sokáig kiabálnak egymással, azt gondoltam, a Lucifer miatt, hogy nem vigyáztak rá eléggé. Aztán hirtelen csönd lett, és apa egy nagy bőrönddel lépett ki a szobából. Megállt előttem, és csak nézett.
– Nem szabad sírni – mondta végül, és láttam, hogy elkezd folyni a könnye. Aztán adott két puszit, és kiment az ajtón. Ebben a pillanatban anyám felüvöltött a szobában, de olyan hosszan, mintha nem is akarná abbahagyni, aztán magára csapta az ajtót.
Egy ideig vártam, hogy anya kijön majd a szobából, és akkor beszélgetünk kicsit, de nem jött, úgyhogy megmosakodtam, lefeküdtem az ágyra, és a Luciferen gondolkodtam. Végül elaludtam, és azt álmodtam, hogy délután van, és jókat játszunk a cicával, rángatom előtte a madzagra kötött ceruzát, apa és anya meg az ajtóból néz minket. Aztán arra ébredtem, hogy anya az ágyam szélén ül, és a hajam simogatja.
– Igazad volt – mondtam anyának. – Ki kellett volna herélni, és akkor nem megy el sehova. Akkor még most is itt van velünk.
Anya nem felelt, csak simogatta a hajam nagyon sokáig. Aztán felállt, és én azt hittem, már nem is mond semmit, de az ajtóból még visszafordult.
– Majd lesz egy másik Lucifer.
És kiment a szobából.
Versek vetésforgóban
Nyerges Gábor Ádám második, a 83. könyvhétre megjelent verseskötete jóval vaskosabb és színesebb, mint a Helyi érzéstelenítés volt. Tarján Tamás szavaival élve „dzsungeles versanyag”, amely állítás több mint találó, hiszen sűrű és sűrűségében is változatos kötetről van szó, erre méltán hívja fel a figyelmet a fülszöveg. A Számvetésforgó bár más világot, más nyelvi regisztereket szólaltat meg, mégsem szakad el teljesen elődjétől. Noha az intertextualitás és a posztmodern próbálkozások kissé háttérbe szorulnak, ám Orbán Ottó szelleme továbbra is végigkíséri a verseket, s más szerzőktől is megidéződnek szövegek – például Petőfi –, így folytatja az elődökkel való párbeszédet. Sőt, Orbán Ottó személye és hatása talán hangsúlyosabb is, mint a Helyi érzéstelenítésben.
Az anyag terjedelmes mivolta magával hozza a ciklusok nagy számát is, melyek némiképp feldarabolják a kötetet, de egyes esetekben (mint a himnuszok ciklus) jól összefogják az egybetartozó költeményeket. A szerkesztés azonban hagy némi kívánni valót maga után, talán érdemesebb lett volna kettészedni és jobban összefogni a versanyagot, kihagyni egy-két szöveget, hogy kötetként is jól működjön a verses gyűjtemény.
A Számvetésforgó cím legitimálja a hosszúságot, ugyanakkor második kötetnek meglepő még a játék is a számvetés szóval. Nem is számvetés Nyerges második könyve, sokkal inkább vetésforgó, amely a változatos lírai hangok egymásmellettiségét jelentheti.
Legnagyobb erénye ugyanis a lírai sokszínűség, a versformák, a stílus változatossága. Nem kiforrott költői stílus, hanem bátor stílusjátékok jellemzik. Ellentmondásos ugyanakkor, hogy témáiban már korántsem ilyen sokszínű, egyfajta magányos „szerelmi líra” túlhangsúlya miatt, amely körkörösen visszatér a vetésforgóban. Olyan súllyal esik a latba ez a témakör, hogy elegendő lett volna a sikeresebb darabokat megőrizni, s inkább több olyan témára koncentrálni, amelyek jóval termékenyebbek.
A magány témaköre önmagában sikeres verseket is eredményez, ám első sorban nem a lírai én hangján megszólaló, a nőt megszólító darabok állják meg a helyüket. E kérdéskör sokkal izgalmasabban kidolgozott olyan költeményekben, amelyek egy-egy történetet bontanak ki, távolodva az első személyű hangtól. Ha nem a lírai én vallomása jelenik meg, rögtön hitelesebbé, érzékenyebbé válnak a szövegek. Egy magányos asszony halála, aki a Dallas sorozat Bobija miatt lesz öngyilkos (Fordított Júlia), vagy a plüssállatok anyátlansága jóval izgalmasabb és költészeti szempontból is érdekesebb terepet nyújt („pedig kérdezik tudom mert látom / megannyi gombszem kereszttüzében / a kérdést (…) hogy anyu (…) / hol van mikor jön haza miért / nem teszel valamit” Búcsú Gaudiopolistól).
Nyerges lírája akkor kel életre igazán, mihelyst távolít, hátrébb lép, s olyan különböző tárgyakat állít előtérbe, mint a laptop, az írógép, vagy a plüssállatok. Az Isapor című szöveg, amely egy laptop utolsó perceit írja le, mielőtt végképp leáll, különösen szép, képileg is erős tartalmakat hordozó szövege a kötetnek: „mint valami elhasznált csipkebokor lehelltél / vékony füstrózsapengéket a plafonba / mikor már azt hittük jól vagy én meg két / ujjammal többékevésbé jól szigetelt / ütőeren tartottam beléd a villanyt”. A közvetítettségen keresztül olyan nyelvi lehetőségek nyílnak meg, amelyek termékenyen hatnak a szerző lírájára.
A humoros elemeket felhasználó versek némileg ellensúlyozzák a magány témakörének erőteljes jelenlétét. Különböző szerepversekkel, hangok megszólaltatásával is játszik a kötet, amilyenek például a női dalok – leginkább azonban a lovag-i költemény sikeredett a szerepversek közül. Az Amit mondani nem szabadban a humor forrása a nyelvi rontások és az őszinte szerelmi vallomás hangütésének elegyítésében rejlik („és nem tudok verset írni, tudom (hogy nem tudom) / de majd, hogy nem én írtam, azt hazudom,”). A női dalok ezzel szemben nem vesznek fel sajátos nyelvhasználatot, és úgy próbálnak női hangként megszólalni, hogy a hitelesítő elemek (mint müzli evés a karcsúság reményében) klisé-szerűek, leegyszerűsítettek, érezhetően nem átéltek. A humorral élő szövegek közül kiemelendőek a Petőfi versekre rímelő költemények, ezek közül is a Csajaim a legsikerültebb, amely következetesen a Dalaim szerkezetét és rímeit örökíti tovább: „Csajaim, kik ilyenkor köszönnek, / Ábrándos kis lelkemben zörögnek.”.
Azonban Nyerges költészete nem sűrítésre képes költészet. Leleményes, ruganyos, de némileg úgy fest, a lírai nyelvet túl kell lépje, s már inkább prózába hajló gesztusokat tesz. Erős képeket ritkán használ, inkább nyelvi humorra építkezik, ez lendíti tovább a sorokat. Gyakran történet-kibontó, s ennek megfelelően nehéz kiragadni néhány jellemző sort a költeményekből, úgy tűnik, egy-egy sor nem is állna meg egyedül a helyét, kontextusából kiragadva. Ebből az is következik, hogy nyelve néhol igen szellős, mintha könnyedén ki lehetne cserélni egy-két szót a jelentés változtatása nélkül. Ugyancsak problémás és néhol indokolatlan az obszcén szavak használata, valamint sok esetben nem egyértelmű, hogy mi a funkciója a kurzív szövegrészeknek, amelyre példaként említhető az Istentelen agrárvers… utolsó sora.
A Számvetésforgó összességében változatosabb, lendületesebb, erősebb kötet az elsőnél, többet mutat a költő tehetségéből. Vitatható, hogy nem karolt-e föl túl sok szöveget a könyv, és nem lett volna érdemesebb kettészakítani az anyagot, szokatlan, hogy egy második kötet majdhogynem kétszáz oldalnyi. Bár az egy témára írtság miatt akadnak felesleges versek, melyek kihagyhatóak lettek volna, de a különböző irányok, melyek stílus és versformák változatossága szintjén megjelennek, arra ösztönzik az olvasót, hogy majd a következő kötetbe is belelapozzon.
Nyerges Gábor Ádám, Számvetésforgó, Parnasszus Könyvek, Új vizeken, Budapest, 2012.
A pelikánymadár
Egyszer láttam egy gyilkosságot
Egyszer láttam egy gyilkosságot… és az megváltoztatta az egész életemet. A „szép királykisasszonyból”, a papa „drága, kicsi lányából” egycsapásra autonóm személyiség lett. De hogyan? Hány csapás is az egy csapás? Mit kell elviselni, mit kell megtapasztalni, hogy ez megtörténhessen?
Sokan hiszik, hogy a népmesék mindig a patriarchális világrendet mutatják be, igazítják helyre. Ebben a mesében viszont a „kicsi királylány” átlépi az osztálya kereteit (koldusgúnyát ölt, végül egy „szegény vándorlegényhez” megy feleségül), egymaga akarja kikutatni a jövendőbelije titkait, katonák élén lovagolva irányítja a büntetőexpedíciót.
Hát mi történt ezzel a „drága, kicsi lánnyal”?
És hogy mesélhet el egy ennyire lázító történetet egy parasztasszony?
A szöveg lejegyzésére az ötvenes években, a parasztságot ért súlyos atrocitások idején, a falvakban is már érezhető nőemancipáció korában került sor. Vajon ez tette volna ilyen szókimondóvá a mesemondót? Ámde ilyen „rablóvőlegény”-típusú meséket már korábban is feljegyeztek a Kárpát-medencében, emellett ne feledkezzünk gyilkos katona-szeretője fejét levágó Molnár Annáról és más, hozzá hasonlóan „karakán” balladahősnőkről. A lányok még a népi képzeletvilágban sem csak áldozatok vagy arany-, gyémántváraikban üldögélő, szabadítóra váró rózsaszálak.
Bár ez a mesetípus nagyon régi, a „firhangokkal” ékes, százszobás kastélyban – ahol egy lélek sincs, és mindegyre egy mágikus madár hangja „hallik” –, a végeláthatatlan bolyongásban, a kastély rejtekgombjaiban és rejtekszobáiban talán felismerhetjük a romantikus kísértettörténetek és gótikus regények hatását is. Miért is ne? A népi kultúra sem egy zárt rezervátum vagy egy gondosan őrzött „rejtekszoba”, ahova nem óvakodhatnak be a magas irodalom kísértetei. A gyilkosság aprólékos leírása ezt a népi elbeszélést már amúgy is a mi fogalmaink szerinti horrorhoz közelíti. A mesének ezek a vonásai drámai ellentétben állnak az elbeszélés népies, már-már a mi saját gyerekkorunkat, az esti meseolvasásokat is megidéző hangnemével.
A popkultúra mindig is szerette a hőssé váló „drága, kicsi lányokat”, a férfgyilkosokon diadalmaskodó Lisbeth Salandereket. De ebben a mesében az erkölcsi „diadalmaskodás” mégsem lehet teljes. A három gyilkost ki lehet végezni, de a rejtélyes kaszakutat, ahova a meggyilkolt lányok testét dobálták, már nem lehet leállítani, szétszerelni vagy akár megszelídíteni – hiszen képtelenség magán a gonoszon diadalt aratni.
A rejtélyes kaszakút fölé sírhant borul, így alakul át a megmenekült királykisasszony jövendő otthona, a százszobás kastély az emlékezés terévé.
A népmesét Bándy Kata és más, közelmúltban meggyilkolt nők emlékének ajánljuk.
(a szerk.)
A pelikánymadár
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy szépséges lánya. Olyan nagy volt a gazdagsága, hogy hetedhét országban híre ment. Meg is hallották az idegen királyfiak, s csapták is a szelet a királykisasszonynak!
Ahogy az egyik királyfi a másiknak adja a kilincset, hát beállít három királyfi egyszerre, s mondják: ők a szomszéd király fiai, meghallották a királykisasszony hírét, eljöttek leánynézőbe. Meg is tetszett a legkisebb királyfinak a lány. Nagy szerelmiben elmondta néki, hogy ők az erdő közepén tartanak egy kastélyt, s ha a királykisasszony csak egyszer is odamenne, soha többé haza nem kívánkozik. Annyi kincsük van, amennyit a királykisasszony nem is látott! De a legértékesebb a szépen zengő pelikánmadár, aki emberi hangon is beszél… Meg is egyeztek az ifjak a királlyal, hogy a következő alkalommal, ha eljönnek, magukkal viszik a királykisasszonyt, és megmutatnak neki mindent. Majd elmentek az ifjak nagy zenebonával.
Alighogy elmentek a királyfiak, a királykisasszonynak kedve szottyant, hogy mindenki tudta nélkül megnézze a mesés gazdagságot és a pelikánmadarat. Felöltözött kolduslánynak, és kiszökött a palotából.
Ment, mendegélt a nagy erdőben. Tövis szúrta, ág tépte ruháját a végenincs nagy erdőben, véres lett a képe. Mikor jól beért az erdőbe, látja, hogy gyönyörű, hatlovas, tollbokrétás hintó száguld az út közepén. Hát mikor a közelébe ért a hintó, megismerte benne a három királyfit. Erősen megszerette volt a legkisebb királylegényt. Hova mennek ezek ilyen nagy pompáva?, gondolta, s bár az éhség erősen gyötörte, nem mutatkozott. Már látszott is a kastély az erdő közepén, gondolta, kér majd a cselédektől egy kis ennivalót, ha odaért. Hát, amint benyit a kapun, sehol egy lélek. Egyszer csak hallja:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!
A királykisasszony megdöbbent a hang hallatán, de nem látott semmit. Gondolkozik, mit csináljon: ha már eddig eljött, egy láthatatlannak a szavára visszaforduljon?
Nem teszem! Egy életem, egy halálom, de én ezt a kastélyt meglátogatom, mondta magában, és elindult.
Megy a főbejárat felé, hát csudák csudája, igazat mondott a három királyfi! Olyan gyönyörűséges palota volt, hogy csak elámult a sok drágaság láttán. Bársonnyal voltak a lépcsők bevonva. Aranyos firhangok a falon. Még magához sem tért a csodálkozástól, mikor hallja megint:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!
Megdöbbent. Vajon ki lehet, aki reá ismert – gondolta újra – és mégsem mutatja magát? Kicsoda itt néki jóakarója, mikor ő itt nem lát senkit? De olyan szépen zengett az a hang, hogy gondolta, az sem lehetetlen, ez a pelikánmadár…
Hát ahogy bemegy a másik szobába, látja, hogy ott áll egy aranykalicka, benne egy gyönyörű szép madár. Harmadszor is szólítja a madár:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!
A királykisasszony nézi, csudálkozik, honnan tud emberi szót hallatni ez a gyönyörűséges madár. Elhatározta, hogy most már csakugyan úrnője lesz ennek a gyönyörűséges kastélynak. De a szép madár egyre csak azt hajtogatta:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!
Mit bánhatna ő meg egy olyan szép palotában? Hisz a legszebb királyfi udvarol neki! Meg ha már itt van, hát végignéz minden zegzugot. Egyik szoba kék, másik rózsaszín, harmadik csupa arany. Egyik csudálatból a másikba esett, még hetvenkilenc szobán ment keresztül. De akkor csudálkozott csak igazán, mikor a századikba benyitott, mert az egy parasztszoba volt. Abban a szobában semmi más, csak az ágy meg egy-két szék. Fordul, megy tovább, de nem bír kimenni, mert nem találta meg az ajtót. Ahogy keresi, tapogatózik, hirtelen megnyomott egy gombot, mire szétvált a fal. Hát irtózatos mélység fölött áll! Elretten, néz lefelé, hogy mi lehet ott. Hát, uramfia, egy hatalmas, mély kaszakút! Állandóan dolgoztak a kaszák, mintha gépezet hajtotta volna. Úgy megijedt, hogy mindent, amit szépnek látott, elfelejtett. Addig tapogatózott, míg végre elment onnan.
Ahogy várt a rémülettől mozdulni sem bírva, hát egyszer csak újra megszólalt a szépen zengő pelikánmadár. Olyan szépen énekelt, hogy a leány elfelejtette minden ijedtségét. Mikor éppen indulni akart kifelé, nyílik a palota kapuja, jő a hatlovas hintó. A királyfiak kitessékelnek a hintóból egy szépséges szép királykisasszonyt. Ahogy bemegy a palota kapuján, a pelikán megszólal:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!
A szép királykisasszony vissza is fordult egy szóra, a királyfiak meg kezdték csitítgatni, hogy ezt csak egy pelikánmadár mondja. De a királykisasszony se látott, se hallott, csak futott lefelé a lépcsőn, míg a legkisebb királyfi utol nem érte.
– Állj meg, szívem szép szerelme!
Biz úgy, a három királyfi egyszerre rablóvá változott! Olyanok voltak, mint a tigrisek. Egyik elmarkolta a haját, a karjára csavarta, a másik lökdöste, a harmadik rugdosta. Úgy sikoltozott szegény, hogy a másik királykisasszony haja az égnek meredt. A sikoltozás mind közelebb hallatszott, addig-addig, míg bejöttek a kaszakút szobájába. Azt mondja nekik a királykisasszony.
– Bocsássatok szabadon, minden kincsemet odaadom.
– Nem a kincsed kell, szép királykisasszony, hanem az életed!
– Mindenemet odaadom, országomat is, csak az életemet hagyjátok meg!
– Hiszen éppen az kell! Mindened a miénk már, már csak az életed van hátra. Ráfizettél a hiszékenységedre, mint a többi királykisasszony is mind. Látod ezt a szép palotát? Mind a királylányok gyöngyeiből és ékszereiből építettük! Hogy végre megtudd: mi erdei királyok vagyunk! Se katonákat, se udvarnokokat nem tartunk, hanem tartunk szép királykisasszonyokat a kaszakútban. Onnat még egy sem tért vissza!
Mindeközben a koldusnak öltözött királylány az ágy alól leste, mit csinálnak a szomszéd király lányával. Az hiába rimánkodott, könyörgött, letépték róla a gyöngyöket. Kiráncigálták a fülbevalóit. A kisujjára úgy rá volt szorulva a legértékesebb gyűrű, hogy alig tudták lehúzni.
Hát ahogy cibálták, rángatták, a gyűrű begurult az ágy alá. A királykisasszony ott az ágy alatt úgy megijedt, hogy se hótt, se eleven nem volt. Most megnyomtak a falban egy gombot, s a szomszéd királylányt a kaszakútba lökték.
– Na, most – szólt az egyik legény –, vegyük ki a gyűrűt az ágy alól!
– Hadd el, ez a vadmacska úgy összekörmölte az arcomat, hogy meg kell mosakodnunk. És már vár a másik királykisasszony, az eszemadta. Az sem gondolja, hogy ma kukorékolt neki a kakas utoljára.
Kimentek, de a királykisasszony az ágy alatt egyelőre meg se mert mozdulni. Megvárta, míg előállt a hatlovas hintó, s akkor kibújt az ágy alól, s futott, mint akinek az eszét vették.
A királyfiak pedig elmentek a vendéglőbe, nagy murit csaptak.
Azt mondja odahaza a királykisasszony:
– Édes jó apám, dupla őrséget a kapura!
A király nem ismert a lányára. De a királykisasszony, mint egy hadnagy osztogatta a parancsokat. Gondolkodik a király, mi lelte az ő jószívű, drága kicsi lányát. Megőrült, vagy hadvezér akar lenni?
Hát egyszer, úgy éjféltájban, jön a három daliás királyfi. Megperdültek a dobok a fogadtatásukra. Mikor beértek a fogadószobába, csak fut a királykisasszony a legkisebb nyakába.
– Na, szívem szép szerelme – mondja –, ma találkoztunk nálatok, az erdei palotában!
Megcsillant a három legény szeme, de a szomszéd szobából előtörtek az apródok a bilincsekkel. Észre se tértek a királyfiak a meglepetéstől, már meg voltak bilincselve.
A királykisasszony előveszi a zsebéből a gyönyörűen ragyogó gyémántgyűrűt.
– Ismered ezt? – kérdezi a legkisebb királyfit.
– Nem én. Sose láttam.
– Ilyen beszédet csak rablóktól lehet hallani. Majd megismered, s vele együtt a kaszakút titkát, amott a századik szobátokban!
A királynak meg csak a szeme-szája elállt a nagy csudálkozástól, hogy mit akar a lánya. A királyfiakat hatlovas hintóba rakják, a királykisasszony elibük ugrat paripán, mutatja az utat. Hiába rimánkodnak a legények. Amikor odaértek, be a kaszakút szobájába, mind a hármat sorba belökte a kaszakútba. Mikor hazament, akkor mondta meg, hogy a három királyfi három rablóvezér volt: a főurak és a szomszéd királyok leányait sorba kifosztották és megölték. Csináltak hát a kútra egyetlen nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak adták a gyönyörű palotát s vele együtt a szépen szóló pelikánmadarat. De a pelikánmadár többet sose mondta, hogy „fordulj vissza, szép királykisasszony”, hanem „Csak előre szép királykisasszony! Föl a fejjel, lesz még boldogságod”.
Egyszer aztán a királykisasszony kiment az erdőbe, s találkozott egy szegény vándorlegénnyel. Egyszeribe megtetszett neki, s azt mondta:
– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!
Nagy lakodalmat csaptak. Dióhéjba kerekedtek, s a Dunán leereszkedtek, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.
(Mesemondó: Erős Júlia Hertelendyfalváról (Pančevo – Vojlovica). A mesét közzétette Penavin Olga. Mi a mese az 1971-es Szélördög c. kötet Jékely Zoltán átdolgozta „A szépen szóló pelikánmadár” címmel közölt változatát szerkesztettük át. A címet is megváltoztattuk, mert túlságosan emlékeztet a jóval közismertebb Benedek Elek-mesére.)