A boszorkány házához egyetlen út vezet, gondolta a fiú. Megforgatta a szájában a pipát és köpött egyet. A boszorkány gyengéd szeretettel nézte. A fiú már három holdtölte óta nála lakott. Rendes fiú volt, mindent egybevéve. Rendben tartotta az udvart, és még a villámokkal is sikerült megbeszélnie, hogy messzebbre csapkodjanak, de azért őrizzék a küszöböt. A kunyhó oldalát kirúgták, és hozzátoldottak egy hálófülkényit. A fiú hívta a borostyánt, hogy fusson fel a falra, sűrű páfrányokkal, mohával és burjánzó cserjékkel ültette körbe, mert még az állatok elől is el akart bújni, miközben aludt. Napközben járta az erdőt és beszélgetett azokkal, akik szóba álltak vele, mert már ismerték. Voltak, akik félénkebbek voltak, ők távolról méregették. A fiú is így méregette a boszorkányt, aki befogadta.

A keze legalább kilencven éves volt, de a szeméből egy élénk, ereje teljében lévő nő nézett vissza rá. Vékonyszálú haja pókfonálra és holdfényre hasonlított. A teste öreges volt, roskatag, de a tartásában látni lehetett a néma fenyvesek szálfa-gerincét. Nem volt igazán szép, széles karimájú kalapot és hosszú ruhát viselt, mint a boszorkányok általában. Az arca leginkább kövekre hasonlított, olyan kövekre, amik messziről utaznak és sokáig csiszolódnak, de amíg a fölöttük rohanó folyók a tengerig érnek, lényegük nem változik, bölcs közönyüket és nyugalmukat semmilyen történés nem rengeti meg. A torka viszont farkas torka volt, és a fiú hamarosan megismerte az üvöltését, amikor egy este óvatlanul megpróbált a hajához érni. A boszorkány nem szeretett beszélgetni, és összességében nem szerette az embereket. Nem szerette, ha beszéltek hozzá, ha nyugalmát oktalan kérdésekkel megzavarták, vagy ha túl közel merészkedett hozzá valaki. A mendemonda ellenére azonban a boszorkány nagy jelentőséget tulajdonított a rendszeres és kiváló étkezésnek, és amíg az erdei gombákból főzött ragu készült, szeretett bámulni a tűzbe és hallgatni a fák sóhajtozását. A boszorkány szerette taposni a havat az erdőben, és szeretett fütyörészni a széllel. A seprűjét kettétörte és kidobta, mert azt az elvet vallotta, hogy ahová gyalog nem lehet eljutni, oda nem is érdemes. Ezüstsarkú csizmájában három nap három éjjel tudott megállás nélkül gyalogolni, és az erdő vadjai tisztelettel félrehúzódtak az útjából. A boszorkány a legtöbb reggelt növények begyűjtésével és szárításával töltötte, főzeteket és párlatokat készített, vagy a kerti növényeket ellenőrizte, hogyan gondozzák magukat. A boszorkány azt vallotta, hogy a növényeknek meg kell tanítani, hogyan táplálkozzanak és növekedjenek, s ahol feltétlen szükséges, segítsék egymást. A megfelelő időpontokban megjelent, és néhány mérsékelten éles, ám lényeglátó megjegyzés kíséretében begyűjtötte a terményt. A növények nevelték magukat és teremtek, a kertben békesség volt. A gyomokat pedig egyszerűen kitiltották. Nemsokára a termény begyűjtése a fiú feladata lett, akinek jó érzéke volt a tanácsadáshoz, és tapasztalatlansága okán kicsit kedvesebb is volt a boszorkánynál.

Esős napok következtek, nedves föld és a bomló levelek illatát hozta a szél. A mocsárban felkavarodott az iszapos víz. A kerti növények örültek és kinyújtóztak az ég felé. A boszorkány és a fiú behúzódtak a házba.

Egészen kényelmes ház volt, a fiú otthonosan érezte magát benne. Az üszkös fák kijelölték az udvar és a tornác határait. A tornácra néhány kerek, simára kopott lépcsőfok vezetett, két oldalán görbe korláttal. A küszöbön át a meglepően nagy közös helyiségbe léphetett a szerencsés túlélő, amiben volt egy régi tűzhely, mellette súlyos teafőző kanna, egy kisebb kemence, egy tölgyfa asztal, rajta mozsár, száradó gombák és gyógynövények, a sarokban szenes vasaló (azt már csak arra használom, hogy agyoncsapjam vele a macskákat, jegyezte meg a vénasszony), szépen faragott, kényelmes székek és egy karosszék (abba nem ülhetsz, fiú), egy zsámoly a fiúnak, a falon a tűzhely körül lábasok, serpenyők, mérőedények és kések, a szoba másik felében pedig egy faltól falig, padlótól plafonig érő polcrendszer, amin a boszorkány könyvtára foglalta el jól megérdemelt helyét. A házhoz tartozott még a boszorkány szobája, ahová a fiú nem léphetett be, és egy barlang, amiben forró, gyógyító vizű forrás eredt és ahol egy kisebb méretű, fürdésre alkalmas medencét vájt magának a víz. Az udvaron volt még egy hideg vizű kút, aminek régi, mohos kövekből rakott falában hűvös páfrányok gyökereztek.

Mivel napok óta esett, az udvar igencsak fölázott, s az esőnek mintha szokatlan, pirosas színe lett volna, de ezzel egyikőjük se törődött. A boszorkány hársfavirágzatból és egy csipet levendulából teát főzött és sokáig nézte a tüzet.

Fiú, szólt a boszorkány. Miért van az, hogy ennyi holdtölte óta laksz nálam, és még nem keresett senki? Azért, mert én vagyok a fiú, aki nem kellett senkinek, válaszolta amaz. A boszorkány várakozva nézett rá. Apám megbolondult, folytatta a fiú, anyám pedig minden hajnaltól minden éjszakáig a könnyével öntözte a veteményt, amíg rá nem borult a krumpliföldre. A nővérem mákvirág lett. Az micsoda, horkant föl a boszorkány. Hát, mákvirág. A kertben termett a mák. Rájött, hogyan kell belőle olyan teát főzni, ami kinyit egy kaput, amitől egy másik világba lép át az ember. Amikor visszajött, azt mesélte, hogy ez egy fényes világ. Mint egy hatalmas tenger, ami tele van fénnyel, és ő fürdik benne. Olyan selymes, reggeli fénnyel, amiben minden könnyű és gyönyörű. Nincsenek emlékek, nincsenek álmok, nincsenek gondolatok. Csak alig elviselhető, súlytalan öröm. Igazi áhítattal beszélt. Azt mondta, megtalálta, amit ennyi éven át keresett. Hogy ezt kereste egész életében. Aztán kinyitotta megint a kaput, és átlépett rajta, aztán minden nap, aztán nem jött vissza többet.

És akkor nagyon koncentráltam, mesélte a fiú. Nagyon erősen gondoltam arra, hogy nem hagyhat itt még ő is engem. Vissza akartam hozni. És akkor elkezdtem azt álmodni, hogy látom a halottakat.

(Illusztráció: wmw)

Az öreg boszorkány házához egyetlen ösvény vezet. Egy kiszáradt patakmederben kell lépegetni, balra derékig érő csalános, jobbra és fent összezáruló bozót, kusza ág-bogak lélegző, zöld szövedéke, amin át alig látszik az ég. Az erdőben lépcsők, amik nem vezetnek sehová, olyan anyagból, mint a macskakövek.

A boszorkány megforgatja a pipát a szájában, köp egyet, és csak utána kérdezi meg, minek jöttél, mi? A keze legalább kilencven éves, fakó kéknek látszik az erektől, szépen ívelt körme alá nem tapad a föld. Sosem gyújt tüzet, mert sosem fázik. Hétévente eszik egy nyúzott macskát. A kunyhója ajtaján csak ő léphet be, mindenki mást agyonüt a villám. A háza köré gyakran csap a villám, szenes csonkok a tornác oszlopai. Agyagcserépben nagyszirmú, piros virágok tenyésznek, húsos indákkal kúsznak a száraz fákra. A ház mögött kezdődik a mocsár, egy elhagyatott, ingoványos föld, amiben kicsi lelkek világítanak.

A fiú, aki most érkezett, már a harmadik ezen a héten. Az elsőt a küszöbön agyoncsapta a villám. A második azért jött, mert azt beszélik, hogy minden emberben van egy mocsár, és ehhez a boszorkány ért a legeslegjobban, mert benne a legnagyobb. Az öregasszony erre csak megvonta a vállát, és valami olyasmit dünnyögött, hogy ő a szakmát befejezte, s induljon el a ház mögé a fiatalember, ha annyira kíváncsi. El is indult, azóta is keresi a szerencséjét.

Ez a harmadik is beszélgetni akart, mert azt álmodta, hogy látja a halottakat. Én is látom őket, mondta undorodva a boszorkány. S ugyan mire megyünk vele?  De, mondta a fiú, én meg tudom gyógyítani őket. A boszorkány erre azt mormogta, hogy a halottakat nem lehet meggyógyítani, s az élőket még kevésbé, s aki nem hiszi, kérdezze meg az egyik világító lelket a mocsárban. De, szólt a fiú, akkor mégis mit lehet tenni? A boszorkány erre azt javasolta, hogy a fiú menjen hátra a mocsárhoz, és mártsa bele az arcát. Ettől azonnal tudni fogja, hogy mit kell tennie.

Így is történt. A fiú elindult a mocsár felé, és amikor a partjához ért, a bokrok alatt megállt a rigószárnyak verdesése, és a csalánosban a lépegető őz. A fiú lehajolt a fekete vízhez, amiben széles levelű rózsák fordították felé a virágaikat, és belenézett.

Nem volt ott semmi. Azonnal beleszédült a mocsárba.

Utolsó lélegzetéig próbálta fölrúgni magát, de ezer kéz húzta lefelé. Amikor már túl késő volt, a boszorkány kihúzta a mocsárból és megfürdette. Aztán tüsszentett egyet, és a tenyerét elhúzta a fiú arca előtt. Az fölült, és köpött egy marék sarat.

Menj, nézd meg magad még egyszer, mondta a boszorkány. A fiú odament a parthoz, vonakodva a sötét víz fölé hajolt, és megpillantotta a saját, hullámzó tükörképét.

Most már felsöpörheted az udvart, szólt a boszorkány. És mindjárt kész a vacsora is.

(Fotó: Vajda Réka)

Az évek hozzászoktatnak, hogy a fulladozásod is szenvtelen arccal nézzem. Átugrani nem lehet a közöttünk lévő árkot, a múltkor is úgy tört el a lábam. Aki meghal, azt legalább el lehet temetni, de te folyton kitakarózol, mintha még lenne miért. Emlékszel arra a történetre a kutyáról, amit könyörögtem, hogy ne mesélj végig, de csak mondtad tovább? És hiába fogtam be a fülem, hallottam az egészet? És hiába fordultam el, mindig láttalak?

Rád gondolok, amikor kitágul a téli szántóföldek anyaméh-sötétsége. Szégyent vetettél, kivirágzott.

Ahogy a téveszmék rácsai közül visszanézel. Vigyáznom kell, hogy ne menjek utánad.

A szavak nem jutnak át azon, ami közénk került. De mit is mondhatnék még. Megszoktam, hogy nem fogsz szembejönni az utcán. Egy ideje nem is kereslek. Kidobtam, ami a szekrényben lógott felakasztva, a régi kabátot.

De igen, talán ezt. Hogy neked kellett volna kihívni a mentőt, de te nem tudtál semmiről, csak ültél belecsavarodva.

És hogy olyan lettem melletted, mint a százéves ereszbe gyökerező fák, amik négy emelet fölött kapaszkodnak talaj nélkül, és nőnek.

(2016)

(Illusztráció: Vajda Réka)

Akkor már hatodik napja esett, de éreztem, hogy fordulni fog az idő, mert viszketett egy öt éve beégett heg az alkaromon. Már harmadik hete együtt voltam valakivel, aki két egymást követő találkozót is lemondott, ezért az aznap esti ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak Hamupipőt, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Hamupipővel gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Azt mondtam neki, amikor megismertem, hogy az arca olyan, mint egy Disney-hercegé. De a hercegeknek nincs neve. Hamupipő, mondtam neki, és kisimítottam egy tincset a szeméből. Az egyik este, amikor az éjszakai buszt vártuk a kopogó, januári hidegben, odabújt hozzám, és azt mondta, az én melegségem mindenkinek jót tesz.

Késett. Tudtam, hogy késni fog.

Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy. Fel-felvillanó közös hajnalok idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Lesz-e még a közös idegenségből valami, vagy csak kicseréljük a traumáinkat.

Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben. Üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Egy szobát bérelsz, négy négyzetméter. Napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. De nincs baj, nincs semmi baj. A tagadást úgy hordod a hátadon, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez történik, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok.

Olyan ismerős az arcod helyén az űr.

Másfél órát vártam. Éppen elindultam, mire a megállóba ért és a játszótérnél a sarkon befordult a két unottan sétálgató rendőr. Amikor a csuklójára tették a bilincset már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Aztán a tárgyaláson azt mondta, úgy érezte, jót tett azokkal, akiket kiszolgált. Klasszikus fűvel, ketaminnal, kristállyal, amfetaminnal, kokainnal, de még benzodiazepin-származékokkal is, mint például a rivotril. Mindenkit ismert és mindenki ismerte őt. Az idősödő férfiak különösen. Ezek után mégsem mondhatta, hogy valahogyan el kellett tartani a két alkoholistát, aki felnevelte, és nem is hiszem, hogy eszébe jutott. Hamvas húszéves volt már.

Tudtam, hogy mi lesz a vége, tudtam az orra vérzéséből, tudtam a nyolcvan tablettából, ami a zsebéből kifordult.

Akkor meg is ütöttem.

Fürdettem a soványodó testét és mostam a gyorsan ritkuló haját.

Olyan dolgokat látott és hallott, amiket rajta kívül senki.

Elképzeltem, hogy azt ordítozom neki, mit képzelsz, mit csinálsz az életeddel és még egyszer ne merj a szemem elé kerülni így. Éreztem, hogy ez nevetséges.

Főztem neki teát, megmasszíroztam a hátát.

Megint megkérdeztem, hogy miért nem hagyja abba.

Mert most először úgy érzem, hogy valamit jól csinálok.

Ez volt minden. Az elején hagyott nálam valamennyi pénzt. Fent maradtam egy éjszaka, másnap meg végigjártam a háziorvosokat, mindegyiknek azt mondtam, hogy most költöztem az utcába, itt a vidéki lakcímkártyám és a taj-számom, a munkám miatt nem tudok aludni, néha szorít a mellkasom és remeg a kezem. Estére összeszedtem egy halom szorongásoldót, altatót és antidepresszánst. A gyógyszereket eladtam az utcán.

Amikor utoljára jött, ütötte az ajtót, hogy adjak neki kölcsön, mert tartozik. Mielőtt a rendőrök elvitték, azt ordítozta, te tehetsz róla, ha meghalok. Azt mondtam, ha meghalsz, megsiratlak. De ezt nem, ezt tovább nem. Ezt nem csinálom tovább.

Nyurga kamasz fiúk lépéseiben látom őt, vagy amikor valaki a fejét előre ejtve nevet és a haja a szemébe hullik.

(2013-2015)

*„úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.”

G. István László: Mária (részlet)

(Fotó: Vajda Réka)