Amikor először láttalak
arra gondoltam, milyen szép
az arcod. Nem szép, érdekes.
Egy női arc, ami férfi. Tökéletes
ívek, szabálytalanság,
elegáns homlok, tömött szemöldök,
a legmélyebb barna szemek.
Néztél rám, mint aki
próbálja kitalálni, mi van.
Furcsán, keresően
méregettük egymást.

Sokáig nem tudtam lépést tartani
a hosszú lábaiddal.

Legközelebb ketten találkoztunk.
Később azt írtad, van köztünk
valami művészi rokonszenv.

Rokonszenv, na ja.

Évekig próbáltam eltanulni, hogy
a modorosságot is úgy
viselted, hogy az megszépült.
Ilyen voltál az én szememben.
Még akkor is, amikor egy padon ülve
nagy komolyan megbeszéltük,
hogy te engem nem szeretsz, vagyis
nem úgy és a barátság ennél fontosabb.

Akkor végül is legyünk barátok.
Mindenki csak beléd szeret,
te meg nem tudod őket szeretni,
ez a te kereszted, mint másnak a nem tudom mi,
magyaráztad, én meg hallgattam
nagyon türelmesen.

Mert beszélgettünk.
Ez – akkor azt hittem –
több a szerelemnél.

Attól kezdve, hogy találkoztunk,
végigbeszéltük az Alkotás utcát,
a Déli pályaudvart,
az érettségit,
gyanús szórakozóhelyek udvarán
hosszú éjszakákat.

Sonkás tükörtojást sütöttél hajnalban,
és az ablakpárkányra tetted hűlni a teát.
Már reggel volt és még mindig nem bírtuk
befogni a szánkat.

Nem mintha nem viseltél volna el
belőlem többet egy átlagos barátnál.
Amivel lehet, hogy azt akarom
mondani, megérte.

Mással nem tudtam megosztani azt,
ami miatt végül is aggódnod kellett;
és csendesen, kitartóan, beszéd közben
egy utcasarkon befordulva
kérted, hogy többet ne csináljam.
Jól esett ez a szelíd kérlelés.
Ugyanezt gondoltam a te szokásaidról.

Oda-vissza utaztunk egymáshoz
és szidtuk a menetrendet.
Néha elfelejtettél kijönni elém,
akkor utánad mentem.

Állomáson, padokon,
parkban, kapualjban.

Mindketten féltünk attól,
hogy idő előtt megőrülünk.
Ezért volt jó, hogy sosem kellett
azt hazudnom, hogy amiben élek,
az normális,
vagy akár csak azt, hogy jól vagyok.

Nem örültem, amikor mással láttalak.
Ebben nem voltam őszinte.

De a varázslat kitartott.
akkor is, amikor nem tudtál enni,
és beesett arccal jöttél,
lesoványodva.
Mert egyszerre vesztettünk el valakit,
és egymás után fordultunk
bele,
csorgattuk az arcunkra a sötétet.

Kezdődtek a megíratlan hogy vagy kérdések.
Az elharapott, nem igaz válaszok,
hogy nem ugyanott tartunk valamiben:
nem értjük egymást.

Jöttél lesoványodva és
az ablakpárkánytól féltettelek.

Akkorát esett, hogy vele estünk,
próbáltam tartani és megbotlottam.
Nem rám szabták ezt a súlyt.
És végül is erről nem tehettem.

Miért nem mondtuk egymásnak:
nem a te hibád,
nem tehetsz róla,

nem lehet magadra venni
a másik embert?

Utolsó szavainkkal
egymás hátába vágtunk
minden tiszta kést.

Miközben egész végig csak azt
akartuk behajtani a másikon,
hogy töltse fel csillogással és értelemmel
azt a hideget, amit befelé hordunk.
Jótevőkkel népesítse be az éjszakát.

 

(Illusztráció: Vajda Réka)