hónapok óta követem a szomszéd foglaltház pincéjében oszladozó galambtetem sorsát.
változás nincs. tollak. törmelék. egy fél pár cipő és egy boríték           az elektromos művektől.
a felirat szerint a házban véralvadásgátló hatású patkányölő szert helyeztek el.
a közös képviselő felháborodva elmeséli, hogy több kábítós beköltözött és meghalt.
huzakodás a megfelelő szervekkel, rengeteg adminisztráció és     ugye a fertőzések.
évekig úgy ébredek és alszom el, hogy meghalsz. tudnék-e róla egyáltalán vagy érezném-e.
változás nincs. egy könyv marad, egy karszalag, amit kidobok
takarításnál és egy üres kabát.
derékig járunk a ködben, amikor egy péntek esti telefonhívásból megtudom.

az eső zuhog, kilépek az utcára félálomban, kezemben egy félig megevett mézes kenyér.
felvágok egy hagymát, fehér hús van a héj alatt, a bőr rétegeiben kirajzolódnak az erek.
amiről nem tudok beszélni, úgy tapad hozzám, mint nyers
húshoz a hártya.
az ébredésben csak nedves ágy van és hideg, tapogatózó rémület.
lombot bontanak a fák, mire a sírás görcseiből kibontom magam.

hajnali padok, pályaudvarok.
mindenhol ő van, minden megállóban, ahol vártam rá, mindenhol ő.
beleveszik a vonatzúgásba.

(szerzői illusztráció)