Akkor már hatodik napja esett, de éreztem, hogy fordulni fog az idő, mert viszketett egy öt éve beégett heg az alkaromon. Már harmadik hete együtt voltam valakivel, aki két egymást követő találkozót is lemondott, ezért az aznap esti ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak Hamupipőt, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Hamupipővel gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Azt mondtam neki, amikor megismertem, hogy az arca olyan, mint egy Disney-hercegé. De a hercegeknek nincs neve. Hamupipő, mondtam neki, és kisimítottam egy tincset a szeméből. Az egyik este, amikor az éjszakai buszt vártuk a kopogó, januári hidegben, odabújt hozzám, és azt mondta, az én melegségem mindenkinek jót tesz.

Késett. Tudtam, hogy késni fog.

Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy. Fel-felvillanó közös hajnalok idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Lesz-e még a közös idegenségből valami, vagy csak kicseréljük a traumáinkat.

Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben. Üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Egy szobát bérelsz, négy négyzetméter. Napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. De nincs baj, nincs semmi baj. A tagadást úgy hordod a hátadon, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez történik, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok.

Olyan ismerős az arcod helyén az űr.

Másfél órát vártam. Éppen elindultam, mire a megállóba ért és a játszótérnél a sarkon befordult a két unottan sétálgató rendőr. Amikor a csuklójára tették a bilincset már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Aztán a tárgyaláson azt mondta, úgy érezte, jót tett azokkal, akiket kiszolgált. Klasszikus fűvel, ketaminnal, kristállyal, amfetaminnal, kokainnal, de még benzodiazepin-származékokkal is, mint például a rivotril. Mindenkit ismert és mindenki ismerte őt. Az idősödő férfiak különösen. Ezek után mégsem mondhatta, hogy valahogyan el kellett tartani a két alkoholistát, aki felnevelte, és nem is hiszem, hogy eszébe jutott. Hamvas húszéves volt már.

Tudtam, hogy mi lesz a vége, tudtam az orra vérzéséből, tudtam a nyolcvan tablettából, ami a zsebéből kifordult.

Akkor meg is ütöttem.

Fürdettem a soványodó testét és mostam a gyorsan ritkuló haját.

Olyan dolgokat látott és hallott, amiket rajta kívül senki.

Elképzeltem, hogy azt ordítozom neki, mit képzelsz, mit csinálsz az életeddel és még egyszer ne merj a szemem elé kerülni így. Éreztem, hogy ez nevetséges.

Főztem neki teát, megmasszíroztam a hátát.

Megint megkérdeztem, hogy miért nem hagyja abba.

Mert most először úgy érzem, hogy valamit jól csinálok.

Ez volt minden. Az elején hagyott nálam valamennyi pénzt. Fent maradtam egy éjszaka, másnap meg végigjártam a háziorvosokat, mindegyiknek azt mondtam, hogy most költöztem az utcába, itt a vidéki lakcímkártyám és a taj-számom, a munkám miatt nem tudok aludni, néha szorít a mellkasom és remeg a kezem. Estére összeszedtem egy halom szorongásoldót, altatót és antidepresszánst. A gyógyszereket eladtam az utcán.

Amikor utoljára jött, ütötte az ajtót, hogy adjak neki kölcsön, mert tartozik. Mielőtt a rendőrök elvitték, azt ordítozta, te tehetsz róla, ha meghalok. Azt mondtam, ha meghalsz, megsiratlak. De ezt nem, ezt tovább nem. Ezt nem csinálom tovább.

Nyurga kamasz fiúk lépéseiben látom őt, vagy amikor valaki a fejét előre ejtve nevet és a haja a szemébe hullik.

 

(2013-2015)

 

*„úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.”

G. István László: Mária (részlet)

 

 

(Fotó: Vajda Réka)