Hamis volt a szóbeszéd, amikor Thészeusz a labirintus közepébe ért, a Minótaurusz nem volt sehol. A falak között egy nő állt. Teste vézna, haja színtelen, hibátlan bőrét mintha finom, fehér por borítaná. Thészeusz olyan kíváncsiságot érzett, amit hajósok érezhetnek, amikor vitorlát bontanak ismeretlen földrészek felé. Ki vagy te, kérdezte óvatosan. A fehér úrnő vagyok, válaszolta a jelenés. Thészeusz kinyújtotta az ujját, hogy megérintse a gyenge fényben derengő fehér bőrt. Add ide a fonalat, szólt a nő. Nem adhatom oda, felelte Thészeusz, szükségem van rá, hogy megtaláljam a kivezető utat.
Majd én vezetlek, mondta a nő. A folyosó megtelt sűrű, különös illatával.
Valamivel később Arianna és Thészeusz a kertbe indultak sétálni. Egy varázslónő lakik a labirintusban, mesélte a király, akinek egyetlen érintésétől Istennek érzi magát az ember. Vérzik az orrod, válaszolta Arianna. Nem megyek többet a labirintusba, jelentette ki Thészeusz.
De a sóvárgás úgy gyűrte és szaggatta, mint vitorlát a szél.
Thészeusz! – kiáltotta Arianna. Ha bemész oda, én nem tudok utánad menni. Nincs több aranyfonál. Thészeusz üres arccal nézett vissza rá és elindult a bejárat felé.
Arianna térdre rogyott a labirintus előtt és sírt.
Amikor sírása elapadt, kiment a kertbe és gyökerestül kicsavarta a fákat.
A sóvárgás nem apadt el. Thészeusz az útvesztő közepén szomjas ölelésében tartotta a fehér úrnőt. Testét forró hullámokban ringatta a mámor. De minél erősebben szorította, a nő annál áttetszőbbé vált. A király arra eszmélt, hogy két kézzel markolja a nyirkos földet és erősen verejtékezik.

Azóta félig emberként, félig állatként járja a labirintust.

Arianna hajóra szállt és nem tért vissza a szigetre többé.

(Fotó: Vajda Réka)

És megakad a szemem egy cikken, a képen ott van ő. A haja sűrű és fekete, a szeme tele fénnyel. Három vagy négy éve történt, a teraszon álltam a túlmelegített kávémmal és egy szál piros marlboróval, és hirtelen tudtam, hogy szerelmes vagyok. Az a tavaszi reggel volt, amikor már a nyár ígéretét hordja a szél. De nem mondtam el neki. Elmúlt, mielőtt elmondhattam volna.

Talán még az akkori törzshelyemre is elmentünk együtt fröccsöt vagy kávét inni a filozófushoz. A filozófus törékeny ujjai között mindig cigaretta égett és általában csak annyit mondott: fáradtnak tűnsz. Volt benne valami a felszín alatt, amit soha nem mutatott, és tudni akartam, pontosan mi az, mert éreztem, hogy bennem is megvan ugyanez – és sosem mutatom.

Három hétig tartott. Aztán egy belvárosi ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak a Bálintot, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Bálinttal gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először, hogy menjen rehabra. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Az egyik nap lyukasórám volt megint, de amikor a szokásos időben a kávézóba értem a fröccs ízével a számban, a filozófus sehol se volt. Állítólag a barátnője vágta le a kötélről. Bálintot pedig két évvel később láttam utoljára. Másfél órát késett, éppen elindultam, mire a megállóba ért. Amikor kattant a csuklóján a bilincs, már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.