És megakad a szemem egy cikken, a képen ott van ő. A haja sűrű és fekete, a szeme tele fénnyel. Három vagy négy éve történt, a teraszon álltam a túlmelegített kávémmal és egy szál piros marlboróval, és hirtelen tudtam, hogy szerelmes vagyok. Az a tavaszi reggel volt, amikor már a nyár ígéretét hordja a szél. De nem mondtam el neki. Elmúlt, mielőtt elmondhattam volna.

Talán még az akkori törzshelyemre is elmentünk együtt fröccsöt vagy kávét inni a filozófushoz. A filozófus törékeny ujjai között mindig cigaretta égett és általában csak annyit mondott: fáradtnak tűnsz. Volt benne valami a felszín alatt, amit soha nem mutatott, és tudni akartam, pontosan mi az, mert éreztem, hogy bennem is megvan ugyanez – és sosem mutatom.

Három hétig tartott. Aztán egy belvárosi ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak a Bálintot, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Bálinttal gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először, hogy menjen rehabra. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Az egyik nap lyukasórám volt megint, de amikor a szokásos időben a kávézóba értem a fröccs ízével a számban, a filozófus sehol se volt. Állítólag a barátnője vágta le a kötélről. Bálintot pedig két évvel később láttam utoljára. Másfél órát késett, éppen elindultam, mire a megállóba ért. Amikor kattant a csuklóján a bilincs, már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.