(…) a miniszter a tapsáradat kellős közepén leült, és most rajtam volt a sor, hogy felálljak, és a pódiumra lépjek. Még reszkettem a dühtől. De nem vesztettem el az önuralmamat. Zakózsebemből elővettem papirosomat a szöveggel, és felolvastam, talán remegő hangon, meglehet. A lábam is remegett, természetszerűleg. De még végére sem értem a szövegemnek, amikor a terem nyugtalan lett, nem tudom, hogy miért, mert én nyugodtan mondtam el a szövegemet, a téma pedig filozofikus, habár némiképp mélyenszántó volt, én így éreztem, és néhányszor kimondtam az állam szót. Azt gondoltam, ez egy egészen nyugodt szöveg, amellyel itt, hiszen alig érti valaki is, többé-kevésbé feltűnés nélkül kámforrá válhatok, a halálról meg a túlerejéről meg minden emberi nevetségességéről szólt, az emberiség tehetetlenségéről és halandóságáról és mindenfajta állam mihasznaságáról. Még nem értem végére a szövegemnek, amikor a miniszter lángvörös arccal felugrott, odasietett hozzám, és valamilyen számomra érthetetlen szitokszót vágott a fejemhez. Végsőkig feldúltan állt előttem és fenyegetőzött, sőt haragjában fölemelt kézzel közeledett felém. Két-három lépést tett felém, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivonult a teremből. Először minden kíséret nélkül rontott ki a fogadóterem üvegajtaján, és hangos csattanással bevágta maga után. Alighogy a miniszter saját kezűleg és végtelenül felbőszülve bevágta maga után a fogadóterme ajtaját, a teremben zűrzavar támadt. (…) Az egész terembeli csürhe, csupa olyan ember, aki a minisztertől függött, szubvenció- meg járadéklesők, legélükön az úgynevezett Művészeti Szenátussal, amely valószínűleg minden Állami Díj-átadáson jelen van, rontott a miniszter után ki a fogadóteremből és le a széles szabadlépcsőn. Ám mindezek a miniszter után kirontó emberek nem rontottak ki a miniszter után anélkül, hogy előbb ne vetettek volna legalább egy ádáz pillantást felém, aki szemmel láthatólag e kínos jelenet és hirtelen ünneprontás oka voltam. Felém vetették ádáz pillantásaikat és kirontottak a miniszter után, igen sokan pedig be sem érték ádáz pillantásokkal, hanem ököllel is megfenyegettek, mindenekelőtt, erre pontosan emlékszem, a Művészeti Szenátus elnöke, Rudolf Henz úr, aki annak idején hetven és nyolcvan között járt, nekem rontott, ököllel megfenyegetett, aztán elviharzott a többiekkel együtt a miniszter után. Mit tettem? – kérdeztem magamtól, miután hirtelen faképnél hagytak a miniszteri fogadóteremben, és kisvártatva már csak a nénikémmel és két-három barátommal maradtunk. (…)
Beszéd az Osztrák Állami Díj átvételekor
Tisztelt miniszter úr, tisztelt egybegyűltek, nincs mit dicsérnünk, nincs mit átkoznunk; de sok minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk. Elfogódva, elfogultatlanul, végigmegyünk az életen, a színen, minden kicserélhető, a rekvizitumállamban minden jobban-rosszabbul iskolázott: tévedés! Megértjük: mit sem sejtő nép, szép ország – halott vagy lelkiismeretesen lelkiismeretlen apák, emberek szükségleteik egyszerűségével és alávalóságával… Fölöttébb filozófiai és elviselhetetlen előtörténet minden. A korszakok gyengeelméjűek, a bennünk lakó démoni örökkévaló hazafias tömlöc, amelyben mindennapi szükségletté vált az ostobaság és a kíméletlenség. Az állam olyan képződmény, amely szakadatlan alávalóságra és gyengeelméjűségre ítéltetett. Az élet reménytelenség, amelyre a filozófiák támaszkodnak, amelyben végső soron mindennek meg kell tébolyodnia.
Osztrákok vagyunk, érzéketlenek vagyunk; az élet iránti galád közömbösségként vagyunk az élet, a természet folyamatában jövőként vagyunk a nagyra-vágyás.
Nincs másról beszámolnunk, mint hogy szánalmasak vagyunk, képzelőerőnk révén egy filozófiai-gazdasági-mechanikus monotónia rabjai. Eszközök a pusztulás céljához, az agónia teremtményei, mindenre magyarázatot kapunk, és nem értünk semmit. Egy traumát népesítünk be, félünk, jogunk van félni, bár még csak homályosan, a háttérben, de már látjuk őket: a szorongás óriásait. Amit gondolunk, utánagondolt, amit érzünk, zűrzavaros, ami vagyunk, tisztázatlan. Nem kell szégyenkeznünk, de nem is vagyunk semmik, és nem is érdemlünk egyebet, mint zűrzavart. Köszönöm a magam nevében, ennek a zsűrinek, egész nyomatékosan valamennyi jelenlevőnek.
Adamik Lajos fordítása
(Megjelent: Thomas Bernhard: Díjaim. Kalligram. Pozsony. 2009.)