Fekete föld

 

Megint a kert.

Égig érő fákról záporoznak a sárga virágok a meleg szélben. Fenyőgyanta és rózsák édes illata keveredik.

A túlérett gyümölcs leszakad az ágról. Ízelt lábak járnak ki-be a meleg, kocsonyás húsban.

Az érés és a romlás összeérnek a nyárban.

Nem vagyok otthon a saját testemben. Csontvelő és vér, izom és csont vagyok.

A testem olyan erőtlen, mint egy öreg emberé és göcsörtös bottal vándorol benne a fájdalom.

Érés és romlás összérnek benne.

Milyen jó lenne elejteni ezt a nehéz, tehetetlen testet, magasra vinni és elengedni, zuhanjon.

Zuhanjon hirtelen és váratlanul, mint a könnyű nyári eső, igya be mohón a forró fekete föld.

Megint a kert. A kertben a ház áll, üresen.

Hónapok, talán évek óta álmodom ezzel a hatalmas, üres, sárga házzal, ami úgy áll az erdővé vadult kert koszorújában, mintha elakadt volna a pusztulásban. A falak között nem egyszerűen megállt az idő, hanem nincs semmilyen idő, és úgy tűnik, hosszú életekkel ezelőtt érkeztem először ebbe a hatalmas, üres, sárga házba, és ez a megérkezés nem tud véget érni.

Legközelebb amikor a ház felé igyekszem, még nappal van, ahogy belépek, besötétedik.

Odakint puhán hullámzik az éjszaka, és egy éjjeliőr kiabálja, hogy magának nem szabadna itt lenni.

Sétálok a romos folyosókon, sötét termeken keresztül és valami nem várt, meleg csönd árad meg bennem, amit sem magyarázni, sem elutasítani nem tudok. Mint aki hosszú-hosszú bolyongásból egyszer csak hazaér, úgy érkezem meg ebbe a hatalmas, üres, sárga házba megint és megint, hogy újraélhessem a hazaérkezést.

Megpihenek ebben a bizonyosságban.

Mezítláb indulok tovább a nehéz, aranyszínű fényben. A lombok telt zöldje és a száraz fű érett szaga elegyedik a párás levegőben, már messziről érezni a víz közelségét.

Akár a hatalmas, üres, sárga ház, eredet és vég nélküliek az álmok, amikben elvágom az ereimben folyó életet,

csorog a kezeimből és vörösre festi a folyót, amiben állok, derékig a sodrásban, derékig a sorsomban.

Sűrű, sárga agyagba süppedek bokáig, a part beomlott és az árvíz a mederbe mosta.

Nem fordulhatok vissza és nem tudok meghalni sem.

Kiszakítom magam. Előre lépek. Felfekszem a vízre, a sorsomra, sodorjon.

Utazom a folyó nagy, széles testén. Fellobban a lelkemben a nyugalom.