Vados Anna összes bejegyzése

Vados Anna 1993-ban született, Székesfehérváron érettségizett. 2018-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen. Pszichológus. Egyetemi hallgatóként a kutatási témái az írás és a lelki egészség kapcsolata, valamint az alkotófolyamat pszichológiai jellemzői voltak. Az írásban és pszichológusként is az emberi történetek érdeklik, illetve a saját „megtalált nyelv”, amelyen keresztül elmesélhetővé válnak a történeteink.

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

November

November

 

Hólyagos, heges házfalak.

A nyelv, a szó, a hang elakad.

Hallgat az üres ér,

a sejtben a mag.

 

Vetkőznek az útszéli fák.

Sötét foltokban vérzik át

a ködön, az éjszakán, a csenden,

a fegyelmezett napirenden

a szomorúság, amit úgy ismerek,

mint egymás testét a szerelmesek.

 

Az éber álmai mind

távolodó kontinensek.

Súrlódnak az égitestek.

A csillagok rég leestek.

 

Lélegzik és múlik a november.

Nő a hiány, amit etetnem kell.

 

2012. 11. 26.

Legyél a tárgyam, kedves – esszé Szabó Lőrinc: Semmiért egészen c. verséről

 

Legyél a tárgyam, kedves

 

„Aki nem képes a társas együttélésre, vagy akinek autarkiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része a társadalomnak, mint az állat vagy az isten”, írja Arisztotelész a Politikában. „Félek mindenkitől”, vallja Szabó Lőrinc Semmiért egészen című, sokszor és sokak által bírált és méltatott költeményében.

A szélsőséges mértékben alá- és fölérendelt szerepekre épülő kapcsolatok beszivárogtak a popkultúrába. Többféle értelmezés olvasható ennek okairól, azonban sokkal érdekesebbnek találom a domináns és a szubmisszív szerepek mögött meghúzódó motivációkat.  Első ránézésre ezek vállalt szerepnek tűnnek, de vajon mennyire szabad választás felvenni egy ilyen szerepet? Hogyan lesz két ember kölcsönösségre épülő kapcsolatából olyan viszony, amelyben a férfi megköveteli a másik teljes lemondását a vágyakról, az önálló akaratról, és ami talán a legfontosabb: a kölcsönösségről?

Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. De pontosan mitől lesz teher a másik elevensége? Mi lehet az önálló akaratban olyan borzasztó, hogy le kell mondani róla?

Szeress, de ne várj cserébe szerelmet. Én elveszem, elfogyasztom, elhasználom. Viszonzást ne is remélj. Ott van e mögött egy feszítő, kimondhatatlan titok: mert nem tudok adni.

Ha a világnak kedvemért ellentéte vagy, elvisellek. Addig idegen is lehetnél. Vagyis a világ idegen.

A kölcsönösség, az intimitás olyan teher, amit nem bírok vállalni. Legyél helyette az én nagyszerű sorsom alkatrésze. Mert kívánlak így is. A kötelék, a kötelességtől való félelem ellenére a vágy, a szükség megmarad.  

A csupasz, zakatoló páros rímek (modernek – követelnek, csavarom – akarom) egyszerre megakasztják és megerősítik a versszakok ritmusát, a szavak váratlan összhangja a kinyilatkoztatás erejével hat. A felszólításokból építkező versnyelv is elidegeníti az embertől a beszélőt, ahogy a parancsolatok következnek egymás után: ne szólj, ne sírj, ne élj.

De vajon lehet-e isten az, aki beteg és fáradt és fél mindenkitől?

És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. Egy nagyon fontos, kimondatlan kérdés nyitva marad az utolsó pont után. Lesz vajon erőm elvégezni magamban? Tényleg képes leszel megbocsátani? Egy alá- fölérendelt szerepekre épülő kapcsolatban ugyanis a felek épp annyira függnek egymástól, mint a pár- és társkapcsolatokban, hiszen ha nincs behódoló fél, nincs szükség dominánsra.

De társra szükség van, még ha tárgy is. A társhiány és a „nem tudok adni magamból” kettőssége együtt elég motiváció egy olyan viszony megteremtésére, ahol a másik fél halott és akarattalan. Ez a könnytelen alázat teszi nemessé és emeli a férfi fölé a versben kirajzolódó nőalakot. A feltétlen odaadásra való felszólítás nem kérés, hanem könyörgés. Legyél a tárgyam, kedves, mert nélküled elpusztulok.

(Vados Anna)