Legyél a tárgyam, kedves

 

„Aki nem képes a társas együttélésre, vagy akinek autarkiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része a társadalomnak, mint az állat vagy az isten”, írja Arisztotelész a Politikában. „Félek mindenkitől”, vallja Szabó Lőrinc Semmiért egészen című, sokszor és sokak által bírált és méltatott költeményében.

A szélsőséges mértékben alá- és fölérendelt szerepekre épülő kapcsolatok beszivárogtak a popkultúrába. Többféle értelmezés olvasható ennek okairól, azonban sokkal érdekesebbnek találom a domináns és a szubmisszív szerepek mögött meghúzódó motivációkat.  Első ránézésre ezek vállalt szerepnek tűnnek, de vajon mennyire szabad választás felvenni egy ilyen szerepet? Hogyan lesz két ember kölcsönösségre épülő kapcsolatából olyan viszony, amelyben a férfi megköveteli a másik teljes lemondását a vágyakról, az önálló akaratról, és ami talán a legfontosabb: a kölcsönösségről?

Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. De pontosan mitől lesz teher a másik elevensége? Mi lehet az önálló akaratban olyan borzasztó, hogy le kell mondani róla?

Szeress, de ne várj cserébe szerelmet. Én elveszem, elfogyasztom, elhasználom. Viszonzást ne is remélj. Ott van e mögött egy feszítő, kimondhatatlan titok: mert nem tudok adni.

Ha a világnak kedvemért ellentéte vagy, elvisellek. Addig idegen is lehetnél. Vagyis a világ idegen.

A kölcsönösség, az intimitás olyan teher, amit nem bírok vállalni. Legyél helyette az én nagyszerű sorsom alkatrésze. Mert kívánlak így is. A kötelék, a kötelességtől való félelem ellenére a vágy, a szükség megmarad.  

A csupasz, zakatoló páros rímek (modernek – követelnek, csavarom – akarom) egyszerre megakasztják és megerősítik a versszakok ritmusát, a szavak váratlan összhangja a kinyilatkoztatás erejével hat. A felszólításokból építkező versnyelv is elidegeníti az embertől a beszélőt, ahogy a parancsolatok következnek egymás után: ne szólj, ne sírj, ne élj.

De vajon lehet-e isten az, aki beteg és fáradt és fél mindenkitől?

És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. Egy nagyon fontos, kimondatlan kérdés nyitva marad az utolsó pont után. Lesz vajon erőm elvégezni magamban? Tényleg képes leszel megbocsátani? Egy alá- fölérendelt szerepekre épülő kapcsolatban ugyanis a felek épp annyira függnek egymástól, mint a pár- és társkapcsolatokban, hiszen ha nincs behódoló fél, nincs szükség dominánsra.

De társra szükség van, még ha tárgy is. A társhiány és a „nem tudok adni magamból” kettőssége együtt elég motiváció egy olyan viszony megteremtésére, ahol a másik fél halott és akarattalan. Ez a könnytelen alázat teszi nemessé és emeli a férfi fölé a versben kirajzolódó nőalakot. A feltétlen odaadásra való felszólítás nem kérés, hanem könyörgés. Legyél a tárgyam, kedves, mert nélküled elpusztulok.

(Vados Anna)