fehér egér

a törzsvendégek meghaltak

megint

üres a hodály

a szív a gyomor a máj

csak kísértetek vannak

 

és kísérletek injekciós tűk lombikok

 

szívtelegráf

vágygramofon

robotmennyország

 

hangyagalaktika

a kampókon

fehérköpeny

a térképen

zöldhiány

 

vízháború

ózonlopás

vakondok-lakótelep                      

 

ablakplakát

falra vetített égbolt

 

anyák-apák

vegykonyha

mennyország

 

földben nagyanyám

 

asztalmagány

pulthalál

 

de egy dolog

senki se hitte volna

maradt

egy vers

kis tégelyekben

valami emberspájzban –

 

csak úgy járnak rá

a fehér egerek –

 

A világ középtermetű

Akárhonnan közelítem is meg Michel Houellebecq Lanzarote című, az idei Könyvfesztiválra a Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötetét, mindig ugyanarra a megállapításra jutok: kevés. Ettől függetlenül persze szép gesztus az idelátogató botrányhős irodalmár felé (legalább ez kárpótolhatja – már amennyiben – a pódiumbeszélgetéseken átélt szenvedéseiért) ennek az eredetileg 2002-ben megjelent elbeszélésnek a kiadása, azonban már ennek módja is kérdések feltevésére ad okot. Az eredeti francia kiadás ugyanis a kilencvenoldalnyi szöveg mellett tartalmaz nyolcvanoldalnyi, a szerző által Lanzarote szigetéről készített fényképet is. Jelen kiadásban ennek nyoma sincs, hacsak a borítón található (egyébként nagyon jól eltalált) Houellebecq által készített fotó nem értelmezhető a kihagyott képekre való reflexióként. De ahogy egy (borító)kép nem helyettesíthet nyolcvanoldalnyit, úgy ez a – még ha tudatosan is, de – vázlatos elbeszélés sem ér fel a szerző korábbi (és későbbi) köteteinek összetettségével. Akkor sem, ha látszólag minden megvan benne, ami a szerző munkásságára jellemző, és a róla (és/vagy a műveiről) való beszédben megkerülhetetlen.

 

borítóAdott a magányos, kiábrándult értelmiségi főszereplő, aki a társadalmi konvencióknak magát alávetve részt vesz egy csoportos utazáson a Kanári-szigetek egyikén, ahol teljesen ismeretlenekkel találkozva elégíti ki éppen aktuális (leginkább/kizárólag (?) szexuális) szükségleteit. Az utazás különböző szakaszainak leírása megfelelő alkalmat ad az ezredfordulón Franciaországban (és a világban) zajló eseményekre való reflektálásra különböző újságcikkek megemlítésével, valamint tévéműsorokban hallott vitákon való elmélkedéssel. A főhőshöz csatlakozó német leszbikus pár mellett a negyedik szereplőnek, Rudinak köszönhetően a houellebecqi történetből szintén nélkülözhetetlen, a társadalomból kivonulásra alkalmat adó (jelen esetben vallásos) szekta is központi szerephez jut. Mindezt a szerző jól megszokott, egyéni stílusában. A fent leírtak szolgálhatnának ugyan egy el nem készült regény vázaként – ahogyan erre Egy szöveg lehetőségei című recenziójában Vass Norbert is utal –, de mégsem erről van szó. Ebben az elbeszélésben a szereplők jelleme kifejtetlen marad, motivációik feltáratlanok (talán Rudi alakjánál látható erre némi törekvés, de az elbeszélés terjedelme erre sem ad alkalmat). Inkább a történet, és a szereplők sorsainak összefonódása okán megismert más történetek, konkrétan a raëlizmus bemutatása, válnak dominánssá.

 

Ez(ek) a történet(ek) különböző műfajú szövegek egymásutánjából, jobban mondva elegyéből áll(nak) össze. Lanzarote bemutatása útikönyvek leírásait idézi, ez a hatás még a magyar kiadásból hiányzó képek nélkül is felfedezhető, a sziget kihasználtságának kifejtése az odalátogatók számbavételével pedig egy elemzésre hasonlít, de található nyelvkönyvből származó idézet a negyedik rész mottójaként, és a már az Elemi részecskékből is ismerős rövid versikék mellett egy levél is. Ezen felül a Raëliánus Egyház ellen folyó eljárás leírása egy tárgyilagos beszámoló formájában kapott helyet az elbeszélés végén. Ez a sokszínűség egy hosszabb terjedelmű regény esetében indokolt lehet, mint ahogy például a már említett, nagy sikerű regényben sem okoz problémát az, hogy az elbeszélést a narrátor néhol filozófiai, néhol tudományos leírásokkal, máshol fiktív életrajzzal tarkítja. A Lanzarote esetében azonban a műfajok keveredése másféle funkciót tölt be. Az, hogy egy ilyen rövid történetben ilyen koncentráltan zúdul az olvasóra ez a sok, egymástól eltérő műfaj, felhívja a figyelmet a társadalom/ környező világ által generált szövegtípusok jelentőségére, amelyek az ebben élők (például az elbeszélő-főhős, de akár a szerző) kvázi történetmeséléseire is rányomják a bélyegüket, mondhatni determinálják azt. Sőt, az olvasást is, így válik lehetségessé, hogy ez az osztottság nem akasztja meg az olvasás folyamatát.

 

Az elbeszélés töredékessége értelmezhető a houellebecqi kiábrándultság és jövőtlenség érzésének kifejezési eszközeként is, a szerzőtől szintén nem ismeretlen módon. Rudi csatlakozása a Raëliánus Egyházhoz az életéről (vagy inkább a házáról) való lemondásának következménye, ám az elbeszélő pár oldallal később rávilágít, hogy „a lelkem mélyén nagyon jól megértettem Rudi döntését. Mindazonáltal egy ponton tévedett: nagyon jól el lehet éldegélni úgy, hogy nem várunk semmit az élettől. Sőt, általában ez a gyakoribb eset.” (83.) Ennek az állapotnak a tudatosítása pedig olyan, a világhoz való szkeptikus hozzáállást eredményez, aminek következményeként, bár bármi történhet, valójában semmi sem történik. Az elbeszélés egyik legjobban eltalált része, az ezredforduló tematizálása is ehhez a ponthoz kapcsolható. Az elbeszélő által mindent tudunk az ezt körülvevő felhajtásról, ám ez is csak egy olyan pillanat, mint a többi, az 1999-es év utolsó éjszakája sem telik máshogy, mint egy átlagos szilveszter, és hiába beszélgetnek tévéműsorokban különböző tudományterületek szakemberei a XXI. század kilátásairól, az átlagember élete nem fog megváltozni. Ez a történet hasonlóképpen játszódhatott volna húsz évvel korábban, vagy harminc évvel később is.

 

A Lanzarote-ból a képeken kívül, amely további értelmezési lehetőségek sokaságát kínálta volna fel a szöveghez, a szerzőtől megszokott kifejtettség és összetettség is hiányzik. Houellebecq prózai munkásságának teljességéhez ugyan elengedhetetlen ez a kötet, és vitathatatlan, hogy beleilleszthető regényei kontextusába. Az Elemi részecskék hatása nyilvánvaló, és a pár évvel később megjelent A csúcsonhoz is kapcsolódik, ahogy az Egy sziget lehetősége című regényhez már csak a sziget-motívum jelenlétének tényével is. Olykor a Térkép és a táj című, legutóbbi, Goncourt-díjat elnyert mű egyes motívumait is előrevetíti ez az elbeszélés. A magam részéről várom, hogy az 1994-ben a Maurice Nadeu kiadónál megjelent Extension du domaine de la lutte (A harc területének kiterjesztése) című, első Houellebecq-regény is olvasható legyen magyarul, eleget téve a szerző több helyen hangoztatott álláspontjának, hogy könyveit célszerű időrendben olvasni, hiszen mindegyiket úgy írta, mintha az utolsó lenne. Természetesen az író világsikere, és az őt körülvevő botrányok feljogosítják a kiadókat egy ilyen rövid kötet kiadására, de a Lanzarote inkább a prózai életmű ismerőinek szolgálhat érdekes kiegészítésként, mint a szerzővel most ismerkedő „naiv olvasónak” kedvcsinálóként. De nem is nagyon kell a fent említett hiányosságokon csodálkozni, hiszen ahogy a könyv mottója is szól: „A világ középtermetű.”

 

Michel Houellebecq, Lanzarote, Magvető, Budapest, 2013, ford. Tótfalusi Ágnes.

 

Csurgó Diána versei

 

Vágyom Rád

 

Puha bőröm megremeg,
nélküled úgy szenvedek,
Hideg rázza Testemet,
boldogtalan,elveszek.
Fájó Szívem már eped,
rideg dér a Lelkemet
öleli csak, s megvezet
az Érted izzó tűz felett,
min uralkodni nem lehet!

 

 

 

 

Februári éjszakán

 

Dalolnak a madarak az éjben, 
Fűtött Testem hever forró kéjben,
Bőröm mellett Bőre, mint a selyem,
Csak leheletnyit érintkezik Velem.

 

Hozzám ér, de nem simul Belém,

Tekintete is oly ritka felém.

 

Izzik, szikrázik a levegő,
s Testem egyre jobban remegő!

 

..És! Én továbbra is remegő Testtel simulok az ágyba, hallgatok,
Hallgatom az éjben zengő madárdallamot!

 

Távoli még az a perc

 

Fagyos, hideg reggelen,
megérint a szerelem,
ahogy a köd kócos hajamhoz ér, 
a várakozás kissé nehéz reggelén,
miközben a kávé átjárja a Testemet,
csókod nélkül e hajnalon, jajj, de nagyon szenvedek!!

 

Alig telnek percek, odakint hogy ülök, 
csak gondolatban, de oly messzire tűnök.
Hisz távoli még az a perc, 
míg forró karral nem ölelsz!

 

 

 

Kilátás

 

 

 

Felállt, a gyűrött lepedőt a derekára tekerte, és odalépett az ablakhoz. Lefürdesz, kérdezte. Nem, jött a válasz a sötétből. Sosem fürdök kefélés után. Előtte is csak azért, mert ragaszkodsz hozzá. Én drágám, én már semmihez nem ragaszkodom, felelte a nő és felnevetett. Csak ehhez a kilátáshoz, megdolgoztam érte. Elnézte a távoli hegyeket, a csillagos eget, messze, lent a fekete füstből felszikrázó várost, a fénylő hangyabojt, aztán a kertet, közepén a fehér kőpaddal, mellette meg a kicsiny műtavat, körbeültetve begóniával. A férfi lerúgta magáról a másik plédet, forró nyári éjszaka volt, azt használták takaró gyanánt, és a saját nemi szervét bámulta, ahogy a hold fényében domborodott. Tetszik, kérdezte a nő kaján mosollyal. Néha megkívánod magad, ugye? Néha azt hiszem, tényleg csak egy olcsó, buta ribanc vagy, mondta a férfi. Van borod? Van, mondta a nő, az éjjeli szekrényen. Legalább a farkad mosd meg. Nem akarom, hogy úgy menj haza. Nem akarod, aztán mért nem, kérdezte a férfi. Bennem legalább egy kis tisztesség maradt, felelte a nő. Ledobta magáról a lepedőt, és visszafordult az ágy felé. Egyszerű, saját kezűleg összeszerelhető, áruházi ágy volt, felette tükör lógott, barna keretben, és tükör állt az ággyal szembeni fal elé állítva is. Megint húzhatsz új ágyneműt, mondta a férfi, és maga elé emelte a bort. Ma már nem, válaszolta a nő. Ma már nem lesz szükségem rá. A férfi ivott. Hallotta a súlyos kortyokat. Az ádámcsutkája liftezését. A borostája sercenését, ahogy a kézfeje az állához ért. Mint a sodort cigarettából egy márványasztalra kipergő dohány. Alig hallható. Finom, idegesítő zaj. Lehajolt, és elővette a cigit a strandszatyorból. Mellei józan természetességgel lendültek a föld felé. Aztán öngyújtót keresett, szájába vette a filtert, megnyálazta, és szinte már finomkodó mozdulatokkal rágyújtott. Most látszik csak, hogy milyen öreg vagy, mondta a férfi, majd végigsimított a mellkasán. Nem áll jól, ha alulról éri az arcod a fény. Öreg, felelte a nő. Mégis velem csalod a feleségedet. A férfi a szemközti tükörben nézte magát. Amit látni engedett a félhomály. De a feneked még mindig elbűvölő, mondta hanyagul. Ha nálam lenne a fényképezőgépem, lefotóználak ott a tükör mellett. Már lefotóztál, mondta a nő, és fenekével nekidőlt az apró íróasztalnak. Az asztal megbillent, egymáshoz koccant két pezsgőspohár a könyvhalmok között. Pár szótár, a Dorian Gray élete, és rajtuk a tegnapi magas sarkú cipő. Mesésen rendetlen vagy, mondta a férfi. Legalább azt az egyet tudom, hogy nekem hol a helyem, felelte a nő. Aztán elnyomta a cigit, és lassan, mintha színpadon menne, kisétált a fürdőbe. A férfi felült. Hallotta, ahogy a nő megereszti a vizet, jól esett ez a csobogás, azt is hallotta, ahogy alá tartja a kezét, aztán meglocsolja az arcát. Rettentő kényelmetlen ez az ágy, kiabálta a sötét folyosó felé, mintha a semmibe kiáltana. A nő ott állt a nemlét kapujában, láthatatlanul. Nem gyújtott villanyt odakint. Elfeküdtem a derekamat, fáj, kiabálta még. Nem jött válasz. Csak a víz csordogált. Ott vagy, kérdezte még hangosabban. Valamit el kell mondanom neked. Úgy döntöttem… Itt elakadt egy kicsit, mert érezte, kiszárad a torka. Ivott egy kortyot. Az a helyzet, hogy nem jövök többet, folytatta, szinte már üvöltve. Én nem is tudom. Persze nem moralizálni akarok, azon már régen túl vagyok. Csak azt hiszem, tudod, úgy érzem elmúlt. Elmúlt, igen, ez a legjobb szó. Mi múlt el, drága, kérdezte a nő belépve a szobába, a semmiből az alig tapinthatóba, a félhomályban, a holdfényben, megremegő meztelen mellel, mi múlt el, kérdezte megint, és bal kezével az ajtófélfának támaszkodott. Hiszen nagyon jól tudod, mondta aztán halkan. Ugyan drágám, mi múlhatna el köztünk? Sírsz, vagy nem törölted meg az arcodat, kérdezte a férfi némiképp meglepődve. Csak a hőség, felelte a nő, csak ez a forró éjszaka, ezek a te hajszaszerű dugásaid…,megizzadtam kicsit. Az ablakhoz ment, megállt a kitárt üvegtáblák között, rátámaszkodott a fehérre mázolt fapárkányra, egész felsőtestével kihajolt a tücsökciripeléses éjszakába. Szeretem a sötét illatát, mondta. Valaki meglát, mondta a férfi. Lásson, mondta a nő, és felnevetett. A fenekét kitolta, a két világos félgömb szinte felragyogott a tükörben, mintha a Hold kínálná fel magát. Olcsó, színpadias kurva vagy, mondta a férfi, és felkelt. Rálépett a nadrágjára, amikor érte nyúlt, és visszahuppant az ágyra. Előbogarászott egy doboz cigit, rágyújtott, leszívta a füstöt, az elmúlt húsz évre gondolt, aztán kifújta. Az vagyok, hiszen tudod, felelte a nő. Húszezer egy óra, hatvan egy éjszaka, francia tízért, seggbe tizenöt. Csak neked ingyen. Elég olcsón adom magam, nem gondolod? Lassan úgyis kiöregszel, mondta a férfi, és öltözni kezdett. Cseréld ki az ágyadat! Kényelmetlen. Minek arra a kis időre, felelte a nő. Megfájdul tőle az ember háta, mondta a férfi. Az ingét gombolta. Öregszel, drágám, mondta a nő. Felegyenesedett, és a férfi elé lépett. A melleit a mellkasához nyomta. A párok összeölelkeznek, és nem veszik észre a mellkasukra feltapadt halált. Az emberek rámosolyognak a tűzijáték fényeire és belesül az arcuk a félhomályba. Az ember ki akar ragadni valamit a végtelenből, s hozzáragadva ismeri fel a véget ért beteljesülést, súgta a fülébe. Tessék, kérdezte a férfi. Tíz évig dugtunk ezen az ágyon, és nem zavart, felelte a nő, majd előzékenyen begombolta az utolsó inggombot is. Igaz, hogy mindig én voltam alul. Ez honnan van, ezt honnan idézted, kérdezte megint a férfi, és hátralépett. Zavartan eltette tárcáját, a telefont, az összes szart, amit magánál szokott hordani. Sehonnan, csak így gondolom, felelte a nő, és a tükörben felsejlő önmagára nézett. Végigsimított a mellein. No menj! A macskákat is be kell zárni a lakásba, hogy veled maradjanak… Azért nem kéne ilyen szarkasztikusnak lenned magaddal, mondta a férfi. Nem, felelte a nő. És húsz éve nem kellett volna hagynom, hogy randevúra hívj. A férfi hirtelen előrelépett, elkapta a nő fejét, a hajába túrt, arcát a magáéhoz rántotta, a száját a szájára tapasztotta, és átlökte a nyelvét a hűvös, piros ajkak között. A nő hagyta. Ösztönösen nyílt az a száj, mint a fotocellás ajtó. Megforgatta a férfi nyelvét a fogain, mint egy darab rágós marhahúst. Na! Menj már, mondta aztán. Dolgom van, na. Nem érted? Eltolta magától a másikat, belökte a szűk folyosó sötétjébe, a semmibe. Nem is nézett utána. Úgyse látta volna. Csak a zár kattanását hallotta, aztán ahogy az ajtó becsukódik a férfi mögött. Az íróasztalhoz ment, rágyújtott, kifújta a szürke füstöt a szürkeségbe. Olyan volt, mintha ő csinálná, mintha belőle gomolyogna elő ez a holdfénytől is alig derengő félhomály. Aztán odaállt az ablakba, kihajolt, mellei a kert fölé lógtak, s az utcai lámpák fáradt sárga fényében feltűnő alakot figyelte, ahogy lassan lépked lefelé a bokrok közt kanyargó lépcsősoron a kapu felé. Fel sem nézett. Mind ilyen, gondolta. Ezt a kis örömöt sem adja meg. A cigit elnyomta az ablak előtti téglasorra szegezett bádoglapon, másik kezét leeresztette, s hosszú ujjait betolta a combjai közé. Nyugalom és könnyűség járta át, ahogy mindannyian éreznénk magunk, ha hosszú és kemény munka után olyan csodálatos és szépségekkel zsúfolt kilátás adatna nekünk, mint neki.

Răzvan Ţupa újabb költeményei

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

 

budapesti metró

 

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

annak ellenére sem hogy ez olyan siváran hangzik mintha

turistáknak szólna

egyszer

beléptem a papayaleves üzletbe

olyan messze a duna másik partjától

ahová csak napozni megyünk

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

mind-mind szavakból épültek

összeomolhatnak és

helyettük építhetnek magasabbakat és szebbeket

és akkor is ha csupán szavak

semmi sem marad nélkülük

és még a szavaknak sincs módjuk

megmaradni

csak a már ledöntött és már

felépített emlékük van meg, szebb is, magasabb is

csupán lélegzetvételek és ritmusok amelyeket

még ha fel is ismerne valaki

nem számítana

csupán szavak amelyeket

bárhová leírhatsz

csupán

az az egzotikus íz amelyet

egy tökéletesen belélegezhető városban töltött nap

megad neked

marad egyhasználatú

mint egy papír zsebkendő

mint egy menyasszonyi ruha

mint valami apró és örök

 

Kovács Kinga Tünde fordításai

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info