Poetae defectus
Írás a tű körül,
ahogy egy pontba semmi szúr,
testen a fű terül,
és ott hever a Pennisz úr.
Mondá, majd diktálta.
Volt kő, törmelék és tinta.
Készen fölé állt a
genus, és megcsavarinta.
Kálvária aktus,
hervadó rózsakoszorút
szenvedi a taktus,
mert tus a tollba beszorúlt.
Levélen keltezés
vagyok, a változó díszlet,
túlon eltelt ez, és
nincs megszólítás, se címzett.
Erőmet tagadom,
a lét más munkája benne.
Átadom a lapom,
mintha hatalmamban lenne.
Én nem azétt mondom, de ha én olyan nyüvegelős, pofázós vénember leszek, mint nagyanyám öreg korában, akkor üssetek le, met én a ti idegeiteket esszerágom.
Met, még most es azt hiszi, hogy még mindig háború van, mint az ő fiatalkori idejébe, s ezét egyvébge a nagy disznyóölő kés a kezibe van. S nemhogy csak azzal jár fel s le, hanem még a tyúkoknak es azzal vágja a füvet. S még a nagy bernáthegyi kutyát es folyton elcsapja az udvaron, óvatosság végett, nehogy valaki megtámadja, s kiverje a lelket belőle. Nade, elég az hozzá, hogy a múltkor a cigány nyitott bé a kapun, s hogy meglátta, hogy az udvaron egy nagy kutya, s egy vénasszony nyüvegel azzal a nagy késsel, az úgy meg’jedt, hogy amit mondani akart vóna, azt es elfelejtette, s úgy elporozott onnan, hogy többet arrafelé nem látták.
S a másik dolog, hogy öreganyám szemére valami hályog nőtt állítólag, met feszt azzal jő, hogy alig lát valamit. Megsajnáltam erőssen az öreget, s már azon gondolkodtam, hogy felmenyek Gyergyóba, s béiratom erre a szemműtétre, s hát ember, mit ad isten, a mútkor ülök a konyhába, s látom, hogy a vénasszony eregel hátrafelé. Egyszer csak azt hallom, hogy pákk. S mégy egy pákk, s még egy. Eltelelt vagy negyed óra, s még mindig csak pákk.
Menyek hátra ember, s látom, hogy az öregasszony a színbe a fát vágja. A nagy, másfél méteres fészit megemelte, s pákk, egyenesen a fának a közepibe vágta. Na mondom, ennyit arról a nagy hályogról, s arról a híres szemműtétről.
Vegahorror
Bartók Imre: A patkány éve, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
Filozófiai téttel bíró apokaliptikus biohorrort írni egymást froclizó filozófus szereplőkkel mindenképp grandiózus vállalkozás, főleg abban az esetben, ha a könyv pozicionálása során egyszerre vetődik fel Poe, Lovecraft, Pynchon, Houellebecq, Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy Hajas Tibor neve. Bartók Imre jelentős tudományos és kritikai munkássága mellett két évvel ezelőtt jelentette meg első regényét, a fontos kritikai sikereket bezsebelő Fémet. A szerző tudatosan tartja távol magát a valóságreferenciák látszatától: „természetesen foglalkoztat a (szociális, politikai stb.) valóság, csak éppen nem hiszem, hogy azt bármilyen körülmények között érdemes volna irodalmi alapanyaggá tenni.”
A Patkány éve az előzetes elvárások alapján egyszerre határátlépő és trendkövető szöveg, a kifinomult prózapoétikai eljárások egymás mellé rendelve helyezkednek el a ’80-as évek agyonmásolt VHS-felvételeit idéző ordító horrorközhelyekkel. A regény lényeges szándéka a kimozdítás, összeérintés: hermeneutika és akcióregény, Heidegger és a Hullajó egyszerre való jelenléte. A szöveg legfőbb erénye a képiség szuggesztív, kitartott következetességében érhető tetten, a legkidolgozottabb víziók a testi működés növényi/gépi határműködéseire fókuszálnak. Az elmúlt évek magyar kortárs költészeti törekvései kimerítő alapossággal tematizálták az ember testi működésének egzisztenciális kitettségét, határterületi érintkezéseit, prózafronton azonban kevés jelentős kísérlet született ezen a területen. A Patkány évének olvasása során fontos kérdésként merül fel, hogy a bátran felvállalt kockázatok mentén létrejöhet-e a szándékolt nagyregény? Képes-e fuzionálni a képiség elsöprő ereje a Zs-kategóriás horrorszövegeket, -filmeket idéző esetlen dialógusvezetéssel, sematikus jellemábrázolással?
Borbáth Péter
„Az örök jelen állott, barna levegőjében…”
Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető. Budapest, 2013.
Tóth Krisztina első regénye, a 84. Ünnepi Könyvhétre megjelent Akvárium az ötvenes-hatvanas évek Budapestjének történeti – társadalmi – politikai színfala mögött zajló élet igen jellemző mikrotörténelmi hatásait teszi meg szemlélődése tárgyául, néhány szereplőjének kényszerűen összefonódó sorsán keresztül. Az Akvárium figurái családként is funkcionálhatnának ugyan, szándékosan mégis igen keveset láttat Tóth Krisztina az egészséges családi szerepekből, sugallva, hogy az állandó túlélés körülményei korlátot szabnak ezek kibontakozásához. A szereplők legtöbbjét erőteljesen, sőt, keserű iróniával eltúlozva, visszataszító jelenségként mutatja meg a narrátor, néhány naturális képpel érzékeltetve a nyomor szélén tengődő életek kényszermegoldások szülte vegetációját. A valós viszonyok, az egyén múltja, esetleges szebb múltja csak elszórt félmondatok formájában jelenik meg, mintha a szereplők számára is problémás lenne a saját emlékeikhez való hozzáférés. Ezen figurák számára mintha csak a jelen problémái léteznének. Együtt élnek ugyan, mégis, a legközelebbi hozzátartozóktól is elszigetelve, az „állandó gyanakvás csöndjében” léteznek, hiszen mind társadalmi-politikai, mind magánéleti témáról szólva lehetetlen és veszélyes az őszinte, egyenes beszéd. Felvetődik az olvasóban a kérdés, ha lehetőségük adódna, lenne-e nyelvük elbeszélni ezeknek a figuráknak az állandóan traumatizáló hétköznapok visszásságait? És ha igen, kinek? És tudnának még visszásságként beszélni a narrátor által dísztelenül elénk tárt, végső soron az életüket alkotó eseményekről, az állandósuló áldatlan állapotokról? Zárt közeg, zajló eseményei ellenére is mozdulatlan, hallgató és dermedtségében is romló világ jelenik meg ebben az utókorból, jelenünkből nyomtalanul el nem törölhető problémákat is felvető sűrű szövegben.
Páji Gréta
Az emlékezet teatralitása
Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.
A nemzet színpadra állításai cím érzékletesen fejezi ki Imre Zoltán könyvének alaptézisét: a Nemzeti Színház konkrét épülete-társulata és virtuális intézmény-jellege összetett teátrális keretét adja a mindenkori magyar identitás- és emlékezetpolitikai csatározásoknak. Hogy mindez a mai napig így van, az éppen úgy nem magától értetődő, mint az, hogy létezik egy kiemelt, akár a működő színháztól részben független, emlékezeti helyként funkcionáló, „a” Nemzeti Színház. A hazai helyzet sajátosságának okait finom esettanulmányok sorával kutatja a szerző, az előadások komplex elemzésére vállalkozva. Mint azt Imre hangsúlyozza, a színház efemer jelenségként önmagában is izgalmas történetfilozófiai problémákat vet fel, miközben az egyes előadásokon belüli érzéki sokszínűség (drámai szöveg, zene, zaj, kép, mozdulat, térbeliség, testiség együttes jelenléte), valamint a színház társas megvalósulása rendkívül bonyolult szövetet eredményez. A bemutatott darabok történetének és az előadás módjának, a bemutató társadalmi-politikai kontextusának, a kritikai reflexióknak és a közéleti beágyazottságnak a tükrében egyszerre rajzolódnak ki a színházról és a nemzetről való elképzelések, valamint ezeknek a történeti változásai. A mikrotörténeti megközelítésmód személyessé, átélhetővé teszi azokat a pillanatokat, amelyekben a nemzeti identitás meghatározása valamiért megkerülhetetlenné, feladattá vált, miközben ezekben a momentumokban gyakorlatilag végigkövethetővé válik a magyar történelem. Ebből a szempontból a legizgalmasabb vállalkozás a közvetlen közelmúlt beemelése: a rendkívül gazdag intertextuális utalásrendszert mozgató Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadás átfogó elemzése.
Ady Mária
„Ez az ajtó, amin nem tudsz bejönni”
Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.
Két könyv a Jószöveg Műhely Kiadónál. A szerzők ma, szombaton együtt dedikáltak a Könyvhéten. Sok a közös ismerősük, árnyalakok a zónából. Olvasom őket, és úgy érzem magam, ahogy az egyik árny mondja Kubiszyn könyvében: ez egy olyan könyv, ahol kiderül, hogy az olvasó a gyilkos. A védettségével, az előítéleteivel, a normalitásával.
Az utcai hálózat rejtett működésmechanizmusaiba engednek belátást. Az egyik inkább a „dzsankik” zsigeri függőségébe, ahol „csak a drogóra ketyeg”, a másik a Moszkvás hajléktalanok fiatalos galerijébe.
Igen, vannak szabályok, értékek, van náluk is idő, van munka – de minden fogalmat újra kell értelmezni. Ehhez mindkét szerző kijelöl egy-egy bázist: foglaltházat a belvárosban vagy szilvafát a téren – a többi csillagtúra. Innen válnak ki az alakok, és a köztük lévő hierarchia, kapcsolatrendszer. Az elbeszélők anekdotákat, sztorikat sorjázva bontják ki a karaktereket, nem is lehetne másképp.
Pőcze Flóra résztvevő megfigyelőként, kezdő antropológusként töltött hónapokat a Moszkva téri hajléktalanokkal az utcán, amit olvasunk, abszolút igaz történet. Ha nem tarhál, ha nem kasszázik, ha nem vállalja, hogy akkor iszik, akkor eszik, akkor alszik, ott és úgy, ahogy ők, nem fogadták volna el. Egy lett közülük, de személyes kötődései ellenére megtartotta kutatói szemszögét is. Bemutat, mesél, sztorizik, értékel, és mindegyik emberhez érző, összegző, búcsúzó vallomásokat címez. Könyve érthető, követhető formában, logikus struktúrával vázolja föl az utcán élők létének alapvonásait.
A Foglaltház máshogyan hat. Fragmentumos hallucinációk, állandó nézőpontváltások, elmosódott tudatú monológok és dialógok futnak a regényben. „Az oldszkúl dzsankik kihaltak. Nincs már egy barnás se a pályán. Felzabálta őket a dizájnerapokalipszis. Vagy leálltak, vagy meghaltak, vagy zombik lettek. Mit tenne ebben a helyzetben Jézus?” Kubiszyn karakterei tengődnek és imbolyognak az állandó elvonásban, egyszerre élősködve, vágyakozva és gyűlölködve azon a hazugságközösségen, amin az „átlagembereket” értik. Sűrű, rétegzett textus, ahol Party Service, Chem Store, Árnyékadatbázis és egyéb elkülönülő szövegblokkok hangolják át a sokszereplős, széteső narratívát. És a könyv maga utal irányvonalaira: „egy tisztán szépirodalmi eszközökkel megformált történet a Zónából”, „sorskatalógus”, „spirituális megváltástörténet”, igazi „dzsanki noir”, „bódulatszövetség az ördöggel”. Úgy éreztem magam az utolsó oldalon, mintha belőlem is kilógna a cöpi, és ezek a sorok visszhangoztak az álmomban: „Én vagyok a gonosz, és senki nem szabadíthat meg magamtól. Csak a fless. Csak az Isten.”
A két könyv nem véletlenül jelenik meg egyszerre. Köszönőviszonyban vannak egymással, ahogy egyik árny int a másiknak, csak szimplán, szavak nélkül. A Foglaltház és A Moszkva tér gyermekei egy standon pecóznak, és nyüzsög bennük a hús, a szer, a kosz, a túlélés, a szenvedés és a szeretet.
Sós Dóra
„Hát a hóemberekkel –
szólt apa – az a baj,
alighogy készen vannak,
elolvadnak hamar.
Csinálok neked egyet,
egy olyat majd, ami
betonból lesz kiöntve:
soká fog tartani.
És akkor minden télen –
szólt apa – csak neked,
akár esik, akár süt,
lesz egy hóembered.”
A hóember még most is
(bár rég nem él apám)
kint áll az udvarunkon
üres sírkő gyanánt.
A házat nézi folyton,
torzan és ridegen,
mint aki arra vár, hogy
valami rossz legyen.
Ahogy múlnak az évek,
és öregebb leszek,
s a nyarak rövidebbek,
a tél meg hidegebb,
és elnézem, hogy ott lenn
gyerekek játszanak:
irigylem azt, ki kész lesz,
és nyoma sem marad.
Havasi Attila fordítása
Lehangoló tükörkép
Térey János: Moll. Újabb versek 2006-2012, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
Térey János 84. könyvhétre megjelent kötete, a Moll, hat év verstermését foglalja magába. Az Ultra óta Térey könyveit inkább a színmű, a verses regény, a novella műfajai határozták meg, így méltán állhat az Ultra folytonosságát fenntartva az Újabb versek 2006-2012 alcím a kötet elején. Hat év anyagát egybefogni nem könnyű vállalkozás, a Moll cím és Beethoven Op. 132 (III. Molto adagio) művének az első lapra citálása azonban megadja a kötet alaphangját. A Beethoven-mű felidézése és a moll hangsor közhelyes értelmezése, miszerint az szomorkás, drámai hangvételűnek tekinthető, ráerősít a szövegek lassú áramlására, néhol igen sötét hangvételükre. Ezek a szövegek nem átfuthatók, többszöri olvasást igényelnek, de a száraz, komor sorok legtöbbször érzékenyen reagálnak a minket körülvevő világra, emberi történetekre. A fehér ember tévéje előtt ül, szórakozván a szenzációként bemutatott nyomorúság fölött, Mr. Lear, kinek tragédiája, hogy van kire várnia, egyedül marad, Szeretetlen Margitnak csak a „jobb-híján-ember” jut nagy szerelme helyett, máshol megtudhatjuk, hogyan tépte szét gazdáját egy medve, akit meg akartak szelídíteni, s a kötetben megtalálható a Magyar Közöny című vers is, amely Kemény István Búcsúlevelére reflektál. A középre helyezett ciklus, A vigasztalhatatlan, különbözik a többitől, amennyiben itt inkább az egyperces műfajára emlékeztető szövegeket találunk, melyek nehezen olvashatók szabadversként, a nyelv ritmusa ugyanis e ciklusban kevéssé lírai. Ekképpen helyzetük kérdéses az Újabb versek összefoglaló cím alatt, de szövegek témájukat, tragikumukat tekintve jól illeszkednek a többi ciklushoz. Térey János új kötetéből ugyanis nem hiányzik a tragikum, sem a gúny, borús, ám mégis szikár versek tükrében ismerhetjük fel mindennapjainkat.
Gorove Eszter
„Holott, persze, minden másként volt”
György Péter: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.
Ma, amikor mind többet hallunk emlékezetről, tradícióról, a múlt(unk)hoz való viszonyról, annak ápolásáról, mindezt a „nemzeti” jelzővel teleaggatott kulturális és politikai diskurzusban, fölerősödik az e fogalmakat instrumentalizáló kulturális-politikai jelenségekre adott reflexió jelentékenysége és szükségessége. Az új György Péter-könyvben helyet kapó politika-, kultúra- és irodalomtörténeti tanulmányoknak provokációjaként a mindegyre teret nyerő „neotradicionalizmus” agresszív jelenségei, valamint annak intézményesülése, az emlékezetpolitikában dominánssá válása jelölhető meg.
A kötet – talán nem meglepő, de talán nem elégszer hangsúlyozandó – koncepciója szerint a neotradicionalizmus és emlékezetpolitikája nem pusztán kompenzatív vagy restauratív, a modern társadalom kihívásaitól a múltba menekülő, de e múltat magát destruáló, „fantáziaparkot”, „képzelt helyeket” konstruáló, szó szerint semmitmondó ideológia. „Erdély” – képzelt helyként, mítoszként – ezek kitüntetett képviselője, egy metahistorikus konstrukció, a szimbolikus politikai tér tágasságának záloga, de mindenekelőtt tehát a történelmi múlt sokrétűségének, feszültségeinek, a sematizálásnak ellenszegülő, és a (populáris) kultúripar által hasznavehetetlen jelenségeknek a kioltása: „A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létező Erdélynek pedig csak múltja” – amint a Visky Andrástól vett idézet összefoglalja.
Ez tehát az a provokatív eredő, amely összekapcsolja a tanulmányokban elemzett jelenségeket: az elhalványuló múlt veszélyei kerülnek elő, legyen szó a Trianon-sokk nemzeti identitást meghatározó „sorseseménnyé” válásáról, az összeomló dualizmus világának idealizálásáról, a Tanácsköztársaság egészének kriminalizálásáról – mely utóbbi kettő lehetetlenné teszi az előbbi megértését -, a Trianon- vagy Wass Albert-emlékművek elburjánzásáról, vagy a vallási szinkretizmus „hibbantjainak” egyszerre nevetésre és sírásra ösztönző ostobaságairól. Mindezek ellenében György Péter az eltűnő múlt darabkáit veszi elő, villantja föl és elemzi, akár irodalmi kordokumentumokat (a Vérző Magyarország-antológiát), akár életműveket (Szilágyi Domokosét vagy a kevésbé ismert Szabédi Lászlóét), többször, több kontextusban rákérdezve a kisebbségi irodalom és kultúra problémáira. Nem hagyományos értelemben vett történelmi szakmunkákat találunk tehát, sokkal inkább XIX. és XX. századi történelmi események, korszakok, alakok és művek összetettségét fölmutató elemzéseket, a minduntalan megismételt céllal: ellenállni a mitizálás redukcionizmusának.
Csuka Botond
Több út, egy történet
Hász Róbert: A Vénusz vonulása, Kortárs, Budapest, 2013.
Hell Miksa és Sajnovics János, a két csillagász jezsuita 1768-ban útra kel Bécsből a Jeges-tengeren található Vardö szigetére, hogy figyelemmel kísérhessék az egy évvel későbbi csillagászati jelenséget, a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Hász Róbert legújabb regénye ennek az utazásnak a részletes történetét meséli el, érintve a XVIII. századi Európa politikai, tudományos eseményeit éppen úgy, mint akár a jezsuita rend korabeli megítélését. Persze mint minden híres regénybeli utazás, az út itt sem csak egy külsődleges esemény, Hász Róbert könyvének főszereplője, Sajnovics több szinten és módon is bejárja az elé kerülő utakat, s ezek sikerességének vagy sikertelenségének megítélése elsősorban az olvasó feladata.
Hász Róbert regényében ugyan történetileg ismert szereplők és események vannak, nem igazán tűnik fontosnak, hogy hosszabban beszéljünk valós és elbeszélt események összefüggéseiről (hasonlóságokról és különbségekről), a regény nem érinti, nem is problematizálja ezt a kérdést, ahogy az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje sem válik túlzottan fontossá – itt minden a történetnek, az út történetének van alárendelve. Ez egyébként nem válik a szöveg kárára, ellentétben azokkal a didaktikusnak ható mondatokkal, amelyek időről időre elhangzanak egy-egy szereplő szájából. Ettől függetlenül Hász könyve olvasmányos szöveg, s nem akar több lenni, mint ami – utak története.
Dobás Kata
„Csak az írás számít”
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal, Magvető, Budapest, 2013.
A cím, Kjell Askildsennek az Előversengésben is olvasható mondása a legjobb összefoglalója annak, hogy mi is történik Esterházy Péter legújabb könyvében, melyben, ahogy a korábbiakban is, a történelem, azaz a tények és az irodalom, pontosabban az írás viszonyát írja meg. Gondoljunk a többször újragondolt apatörténelemre, a futballos könyvekre, vagy, ahogy a Semmi művészetben Puskásék udvarolnak egy mesebeli, ugyanakkor önéletrajzi édesanyának. Az Egyszerű történet vessző száz oldal című regényben hivatkozások (most épp csillagozik!) jelölik ki a valóság pontjait egy tulajdonképpen történelmi regény ihletettségű históriában. S e megjegyzések érdekessége éppen az, ahogy bemutatják azt a vitát, ami a toll mozgása közben zajlik a tények és a regény, de megint csak pontosítva: az írás között. Mit jelent az, hogy a valós személyű Nyáry Pálról mintázott Nyáry Pál nevű szereplő még sem az a Nyáry Pál? Van-e jelentősége, hogy a csöndhintókészítő Ransmayr író nevét viseli? Miért javítja ki a jegyzetelő E. P. a regény folyamában Tiszát író önmagát, az írót, merthogy az nem is a Tisza volt, hanem a Duna, ahová a tündérkert-legenda halászai sodródtak? Arról szólhat mindez – s így talán egy újabb megközelítése, újraértelmezése is lehet a jellegzetes Esterházy-íráspoétikának –, hogy nincs értelme az irodalmon számon kérni a történelmet vagy az írói önéletrajziságot, vagy bármiféle anyagot, amin és amivel dolgozik. Mert ő úgy gondolja, „van ez fordítva is, vagyis hogy a mondattal lesz a valóság.” S ennek az egésznek az élvezete úgy tűnik, a dolgok ismétlésében rejlik: elmondani mondatokat, amiket más is – Napóleon, Kertész, Kosztolányi, Columbo – elmondott, más kontextusban, de ideillik. Vagy éppen belejavítgatni a történelembe, mindenféle történeti igény nélkül és örülni neki, annak, hogy van ez a gazdag múlt és igazából nem is kell semmi újat kitalálni, csak tudatosan zavarba hozni az olvasót, hogy akkor most ez-e az irodalom, játék a valósággal, vagy ez csak valami kétszázötvenoldalas blöff. A szerző könnyen olvasható módját találta meg annak, hogy meg- és átírjon valamit, úgy hogy közben valamiféle nyelvi hagyományt is szervesen – és humorosan – dolgozzon bele a könyvbe.
Makai Máté
Tegnap éjszaka mindhármukat bezártam a pincébe. Sosem tettem még ilyet előtte. Magamtól most se tettem volna. De nélkülük sokkal szebbnek, elbűvölőbbnek éreztem magam az éjszaka. Nélkülük semmivel sem kellett törődnöm. Felszabadulhattam végre.
Másnap reggel sietve indultam a munkahelyemre, teljesen meg is feledkeztem róluk. Hogy ők most a pincében. Mindhárman, már tegnap éjszaka óta.
Először nem tűnt fel a hiányuk. Csak egy icipicit éreztem magam máshogy, mint ahogyan egyébként szoktam. Olyat tettem, amit épeszű ember normális esetben nem csinálna. Rámosolyogtam egy ellenőrre. De ez még nem minősült árulkodó jelnek, a jókedvemre fogtam, amivel végül is nem tévedhettem túl sokat: évek óta nem volt ilyen jó éjszakám.
Aztán feltűnt, hogy milyen kócos vagyok. Hát előkaptam a táskámból a fésűm és a metrón fésülni kezdtem a hajam. Egy fél megállóval később körülnéztem és észrevettem, hogy nincs egy szabad ülőhely sem. Hát beleültem egy helyes fiatalember ölébe.
Mikor beérkeztem a munkahelyemre, hangosan kiabáltam mindenkinek a jó reggeltet. A vécén felváltva fütyörésztem és daloltam. A csapban leborotváltam a lábam. Lefénymásoltam a saját fenekem. Az ebédszünetben fánkokkal dobáltam a kollégáimat. Na, ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Leköptem a főnököm. Ekkor jöttem rá: otthagytam őket a pincében. Kirohantam az épületből, hogy hazajussak és kiengedjem őket, magamba olvaszthassam újra mindhármukat.
De a hiányuk mintha kezdett volna elhatalmasodni rajtam. Mintha elvesztettem volna az eszem; egyre szokatlanabb és felháborítóbb dolgokat műveltem.
Rákiabáltam egy kisfiúra, aki erre sírva fakadt. Tudtam, hogy haza kell jutnom, mielőtt ennél is borzasztóbb dolgokat teszek, de képtelen voltam irányítani a saját testem. Ez a valami átvette a hatalmat az egész lényem fölött és én szó nélkül engedelmeskedtem neki. Kivettem egy kislány kezéből a fagylaltját és a szeme láttára a kukába dobtam. Levizeltem egy rendőr motorját. Az utcán papírzacskót húztam egy idős néni fejére. Elgáncsoltam egy vakot. Levágtam egy fiatal lány copfját a buszon. Elvettem egy nyomorék mankóját és elfutottam vele. Egy templomban szentelt vízzel gargalizáltam. Telefonfülkében maszturbáltam, miközben anyám volt a vonalban. Beszabadultam egy kórházba és dohányoztam a csecsemőosztályon, belehamuztam az újszülöttek szájába.
Megrészegültem a saját tetteimtől, az ezutáni pillanatokra, percekre, vagy órákra, vagy nem is tudom mikre, egyáltalán nem emlékszem.
Elképzelésem sincs, hogyan kerültem végül mégis haza. Lerohantam a pincébe. Remegő kézzel kireteszeltem a zárat, majd kinyitottam az ajtót. Ott feküdtek mind a hárman. Fakó én-testük mozdulatlan és merev volt. Halottak voltak. A gátlásaim.
