(demokratikus líra)

Értelmezni? Igen, ha azt mondjuk, hogy amivel szemben állunk, az egy műalkotás. De jogosabb azt mondani ebben az esetben: aminek történése elér, ahogy átvág a nyelven, az nem egy lezárt mű, egy nyelvbe zárt titkos üzenet (fába szorult féreg), hanem egy esemény, mely történik, velünk is történik (meg).

Kissé rejtélyes dolog a líra performativitása: elvileg ki sem mondjuk a szavakat, mivel halkan olvasunk, tehát hogyan mondhatnánk akkor azt, hogy a szavak kimondásával valamit megcselekszünk, vagy inkább valami megcselekedtetik, ahogy az  tisztességes performatívumoknál illik. Csakhogy úgy tűnik, hogy a lírai szó meghallása mindig feltételezi a kimondás aktusának egyfajta imaginációját vagy fantazmagóriáját, mely nem egy szubjektumtól ered, hanem szubjektivitást körvonalaz. Ki mondja – kérdezhetjük – például ezt a fölfejthetetlenségig elliptikus strófát:

 „űrrel mi hasadt
kódjaikkal
akár cserépből árnya
szférákba tűnt.”

Nem a szerző és nem is az olvasó. Hanem egy tünékeny harmadik, akik a kettő interakciójában éppen keletkezőben van, és egyben eltűnőben is, hiszen sohasem szilárdítja meg magát mint identitást. Csak ebben az elliptikus kimondásban létezik. A szubjektivitás körvonalazásában persze szerepet játszik az elliptikusság is: minél inkább hiányos egy verbális megnyilatkozás (és persze ha nem maradok ennek ellenére közömbös, tehát ha akarok érteni), annál inkább rá vagyok utalva a személy testi jelzéseire, jelenlétére, csendjeire; annál inkább az lesz a megértés útja, hogy megpróbálok belebújni annak a bőrébe, aki így és így beszélhet, aki ezt és ezt mondhatja. Tehát egyre inkább el kell kezdenem keresni, és el kell kezdenem belehelyeződni azokba a hipotetikus perspektívákba, léthelyzetbe, lelkiállapotba, stb. ahonnan valaki így beszélhet, ami viszont elold saját magamtól, saját identitásomtól, sőt attól is, hogy valamiféle értelmezőként vagy olvasóként magamat „intézményesen” meghatározzam, „kihatároljam” vagy egyértelműen körvonalazott Énnek észleljem magam. Minél határozatlanabb a közlés verbálisan, annál erőteljesebben és egyértelműbben jelöli ki egy rejtélyes másik szubjektivitás helyét.

Vagyis akkor mit performál a líra? Valószínűleg nem valamit, hanem valakit, egy keletkezőben/eltűnőben lévő Másikat, akinek kisajátíthatatlanságát, megnevezhetetlenségét, identitással való felruházhatatlanságát, tárgyiasíthatatlanságát, tehát szabadságát éppen ez a tünékenység biztosítja. Egyfajta kísértet ő, akiről nem dönthető el biztosan, hogy létezik vagy nem, hogy hazudik vagy igazat mond, s hogy egyáltalán miről is beszél. 

A szokványos performatívumoknál az a kérdés: mit tesz az, aki kimondja, amit kimond? A líra performativitásánál a kérdés így lenne megváltoztatható: ki mondja ki azt, amit kimondanak, azaz ki beszél? Az előző esetben a válasz a következő: a performatív megnyilatkozás azt teszi, amit mond, pontosabban: megteszi azt, ami kimond. A líra performativitása esetén ez lehet a válasz: a beszélő az, aki kimondja azt, aminek el kell hangzania. A szokványos performatívum kontextushoz és feltételekhez kötött, míg a líra performativitása éppen azon alapszik, hogy ki van oldva a kimondás sajátos feltételei közül. Bárki bármikor mondhatja, ha úgy dönt, hogy kioldva magát az aktuális kontextusokból valamit csak azért mond ki, hogy az ki legyen mondva, hogy egy önmagáért való kimondás élményében részesítse magát, vagyis ha enged annak, ami ki akar mondódni csak azért, hogy az tényleg elhangozzon, még ha csak a belső beszédben is, még ha csak a koponya belső falára íródik is.

Vagyis ez a fajta nyelvi megnyilatkozás (vagy ez a fajta líra) nem nyelvi önreferencialitáson, hanem (talán így nevezhető el) szubjektív önrefencialitáson alapszik. Paradoxitása abban rejlik, hogy ez a szubjektivitás annyira önreferenciális, hogy nem szorul rá semmilyen stabil szubjektumra, nem szorul rá egy én külsődleges azonosíthatóságára. A szubjektivitás eseményéről van szó, amelynek nem kezdete és nem is eredménye egy szubjektum vagy annak létrejötte. Maga a szubjektivitás az, ami mint esemény történik itt. Tehát szubjektum nélküli szubjektivitásról van szó, átélésfázisokról, élményszakaszokról és kimondástörmelékről, rendezett – vagy inkább a rendezettség hatását keltő – rendetlenségről, az átélt, szubjektív rendetlenség/rendezetlenség építményeiről. És a rendetlen elemeknek éppen azért van valamifajta nyomatékos jelentése, éppen azért alkotják meg valakinek a hangját, mert átélésfázisokhoz, szubjektivitás-eseményekhez tartoznak. Nem káosz ez, sokkal inkább otthonosság. Aki nagyon otthon van, vagy inkább nagyon bent, akit szinte fogva tartanak, de saját beleegyezésével tartják fogva, csak az beszélhet ennyire közelien a távolság utáni vágyról. Olyan szubjektivitás ez, amely nem hogy létrehozna egy szubjektumot, hanem feltételezi annak lerombolását, érvénytelenítését. Tehát ennek lírának tulajdonképpen az a feltétele, hogy ne legyenek feltételei. Bármikor kiléphetek egy adott kontextusból és viszonyulhatok úgymond költőien, azaz kimondhatom a költői inspirációmat, mondjuk azt, hogy „felhő szorult a cipőmbe”.

A graffitik, a performanszok, az utcai megmozdulások olykor ugyanezt teszik: váratlanul megtörik a tér konvencionális használatát és ott, ahol más csak egy falat lát, ők „vászont” látnak, vagy ott ahol mások magányosan sétálni, vagy ügyeket intézni, vagy közömbösen áthajtani szoktak, ők közösségi vagy politikai élményben részesítik magukat és másokat is erre szólítanak fel, akár ismeretlenül. Az utcai demokratikus politikai megmozdulások rendre küzdenek azzal, hogy nem tudják pontosan artikulálni, hogy amiért az utcára mennek, az nem valamilyen utópikus cél, nem is csak egy ügy, hanem a szubjektum nélküli szubjektivitás jogainak biztosítása: hogy valamit csak azért tegyenek meg, hogy az a tett megtörténhessen, tehát ne legyen önmagán kívüli célja. Továbbá hogy – ebből kiindulva – ne lehessen valamit csak azért elítélni, elhallgattatni, mert olyan, amilyen, vagy az, ami. Olyan szabadság ez, amely azt kéri: történhessen meg, mondódhasson ki mindaz, ami meg akar történni, ami ki akar mondódni pusztán azért, hogy megtörténjen, hogy kimondódjon. Tehát (individumok nélküli) individualizmusról van szó, a különösség, a részletek gazdagságához való jogról.

De úgy tűnhet, hogy itt akár a minden jelentőség nélküli dolgok, a céltalanság és a koncepciótlanság követelésének esete forog fenn, ami az obstrukció és a kényelem egy formája is lehet. Igen, bizonyos értelemben ez így is van. A dolgok funkcionális rendje helyett egy olyan rendetlenség követelése, ahol mindennek és mindenkinek pusztán azért joga van úgy lenni, ahogy létezik, mert éppen úgy adódik a létezése. A különösségek önértékéről, egyfajta gazdagság iránti vágyról és jogról van szó, mondhatjuk talán átélésgazdagságnak.

Persze annak talán külön feltételei vannak, hogy a világunk és átéléseink különösségeire egyáltalán felfigyeljünk, illetve hogy ne legyünk közömbösek mások különösségei iránt, továbbá hogy ne követeljünk jogot önromboló vagy másokat romboló „különösségeknek”. De ha ez az alapkövetelmény nem teljesül, vagyis ha a funkcionálisan berendezett világunk nem „sajátítható ki” szubjektivitás-élményekben, legyenek azok költőiek, közösségiek, politikaiak, nemiek vagy másfajták, akkor joggal félhetünk attól, hogy igazságtalanul fogunk ítélkezni és megítéltetni önmagunk és mások értékessége, vagy akár mások életének értékessége kérdésében, és gyanakodhatunk, hogy a világ, amelyben élünk, alapvetően nem demokratikus és nem szabad.

Hogy mi köze mindennek Zalán kötetéhez? Egyszerűen csak annyi, hogy vívódásokkal és önlebontásokkal, sőt a szenvedések és kegyetlenségek nyomaitól sem mentesen válik ez a költészet (ez az első kötet) a költészet demokratizmusának, a szubjektum nélküli szubjektivitásnak az egyik legmeggyőzőbb példájává. Mert kimondja azt, aminek el kell hangoznia csak azért, hogy elhangozzon. 

 

feszült kert 

milyen zárt ez a hajnal
magába omló. nincs rés
a bádogtető fölött. az illesztés
tökéletes. fojtott morajjal

súlytalanjába merül a hó
a kert törékeny. apadt
– jéglencse alatt
árnyékába zuhanó tó

az ablakszemekben mintha
üvegmadarak vergődnének
testük szilánkos ének
röptük függő lélegzetinga

rozsdás húsú alma. rend.
preparált celluloidgerincek
mintha levelek részeg
bőrén hízna hízna a csend

milyen zárt ez a hajnal
feszült a csend a kert a kéreg
testére kilinccsel nyitottam léket
hibátlan fojtott morajjal

kiengednek a jégcsapok
markom szárazon tátong
tátong a zuhatagban
a halál felfoghatatlan

(légy atonális)

Van még valami, amit futólag megemlítenék, mielőtt átengedném a kötet verseit önnön hangoztatathatóságuknak. A zárójeleinkről születésnapodra című szöveg felszólítása: „légy atonális Mester”! Az atonális zene nem ismeri el a hagyományos (dúr, moll) hangnemérzetek hegemóniáját. Szeriális vagy punktuális mozzanatokra, illetve dodekafón logikára épül, ahol a 12 fokú kromatikus skála felhasználásának „alapelve, hogy addig nem ismétlődhet meg egy hang, ameddig az egymással teljesen egyenlőnek tekintett többi 11 meg nem szólalt; az alapsornak vízszintes és függőleges tengelyek körüli elforgatásaiból és megfordításaiból összesen 48 lehetőséggel számolhat; e totális szervezettség ellenére a megszólaló mű a véletlenszerűség benyomását kelti, s az atonalitást testesíti meg.” Ha ennek a „logikának” a nyelvi megfelelőjét akarnánk megfogalmazni, akkor – tekintve hogy a beszédhangok nem tekinthetőek olyan ideális egységeknek, mint a zenei hangok, ti. a nyelv „kevert médium” –   az olyan mellékjelentések  egymás mellé rendelésére kellene utalnunk, melyeket – látszólag – nem fog össze semmilyen harmóniaelv. Például ahogyan grammatikailag/szintaktikailag jelöletlenek a viszonyok ennek a strófának az utolsó sorában:

 „hüllők járnak fejemben
a másvilág zárt és vontatott
ébren vagyok mióta cipelem
– izmok lekésett vonatot”
(variációk kertre – keresztutak)

De a „jelöletlen viszonyok” logikája nemcsak a grammatikai/szintaktikai rendszerek rombolásában mutatkozik meg, hanem a kötet egész, jelentésegységekre vagy szerkezeti elvekre nehezen tagolható/visszavezethető, inkább különösségek egymás mellé rendelését kinyilvánító poétikáját jellemzik. Hatásuk (rám) az, hogy a grammatikai, retorikai, tematikus viszonyok, vagyis általában a „szervezőelvek” jelöletlenül hagyása (a rendetlenség érzete) felszólít a rejtett rendezőelvek keresésére, aminek eredményeként elkezdjük elképzelni, sőt elkezdjük közel érezni magunkhoz annak szubjektivitását, aki a versben beszél.

(Bizonyos értelemben egy elég rafinált csábítás-technikáról is beszélhetnék a kötet poétikáját illetően: egy alárendelődő (?) vagy rejtőzködő szubjektum csábításairól.)

Meg van itt egyfajta totalitásárnyék, mely kirajzolja valamiféle „matematikai ontológia” egyenlőség-rendszerét: a 2-es és 2633-as számban az a közös, hogy mindkettő egyetlen szám, mindkettő megfeleltethető egy bizonyos értéknek. A totalizáló mozzanat itt az, hogy végül is ez a demokratikus elv a szám metaforájára támaszkodik, mely – ahogyan Paul de Man mondaná – a különbözés elvét titokban az azonosság elvével helyettesíti. Mi biztosíthatja akkor, hogy a különösség elve ne torkolljon a számszerű differenciák totális rendjébe? Szerintem az, hogy a különösségek egyenlőségét nem szabad alapelvként felfogni. Azaz: a demokrácia egyfajta hallgatólagos tudás, nem pedig egy rendszer alapelve. E hallgatólagos rend megfogalmazása:

„rozsdás húsú alma. rend.
preparált celluloidgerincek
mintha levelek részeg
bőrén hízna hízna a csend”
(feszült kert)

És persze nem nagyon értek én a matematikához. Csak sejteni vélem, hogy az olykor (rendre?) feltűnő ismétlések emfázisát és sajátos pátoszát a kötetben mintha ennek a totális rendnek a megidézni akarása adná. A legszebb ismétlés szerintem ez:

 „feküdjön bélszín hűvös porcelánra
feküdjön bélszín hűvös porcelánra”
(zárójeleinkről születésnapodra)

Azért ez, mert itt érződik leginkább, hogy az ismétlést a különösség elve mozgatja, valamilyen megfejthetetlennek tűnő (megfejthetetlennek beállított vagy ekként átélt) vizuális/taktilis  és persze nyelvi észlelésélmény ismétléséről van szó, mely azt akarja hangsúlyozni, hogy nem egy képről vagy retorikai fogásról van szó, hanem egy belső érintésről, ama imaginárius Másik (hangjának) önmaga-érintéséről. Önmagához nyúlásáról? Aki valamifajta rejtett szégyenként is átéli szubjektivitását, mint a kötet első versében?

 „éjjel, amikor beveszed az utolsó indometacint,
arról álmodom, mit kezdenék a haláloddal.
amit rendesen maszturbálás után –
érzem ágyékomban ülni a szégyent.”
(mit kezdenék a haláloddal)

A Másik (azaz a kötetben megszólaló Másik Másikja) halálának fantáziája többször felbukkan a kötetben, és rendre hasonló (vágy, erotika) kontextusban. Csak persze kérdés – szerintem –, hogy meghalhat-e a Másik anélkül, hogy az Én ne haljon vele. Egészen, félig, legalább részben? És kikerülhető-e ez, ki kell-e kerülni és miként? Furcsa, különös mozzanat ez: a Másik halála és a szégyen (a szégyenből íródó versek), nem is értem ezt a dolgot teljesen, meg is hagyom magának – mert itt, a Másik halála körül mintha nem az a tünékeny szubjektivitás mozogna már, hanem egy szubjektum szégyene beszélne – jaj, most meg elszégyelltem magam.

Serestély Zalán, Feltételes átkelés, Kolozsvár/Budapest, Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség/Fiatal Írók Szövetsége, 2012. (Borító: Szentes Zágon)