„Pörge Dani egy varjút lőtt.

S Rebi néni leesett…”

 

 

Hát lássuk csak!

Jeffrey, a fiatal, életerős detektív szeretné megmutatni Sylacaugát, kamaszkora bölcsőjét Sarának, a jövendőbelijének. És ahogy elvárjuk ezt egy bűnügyi történettől, az ambiciózus ifjú pár rögtön rettentőbbnél rettentőbb rejtélyekre bukkan. Egy kamaszkori búvóhelyen, egy bezárt barlangban találnak mindjárt egy holttestet is: Juliának, az „osztály kurvájának” – egy mindenki által megvetett és kihasznált lánynak – a hulláját.

És ahogy elvárható, Jeffrey és Sara csöppet sem rest. Kinyomoznak mindent, végére járnak egy rakás szennyes ügynek, ámbár egy titokban maradó szál miatt sor kerül egy jóval későbbi lövöldözésre. Az amerikai kis- és külvárosok fojtogató atmoszférájának vannak természetesen a szerzőnél, Karin Slauhternél sokkal ihletettebb krónikásai – még krimiírók között is, gondoljunk csak a Titokzatos folyó Dennis Lehane-jére. A Slauhter-regényt tehát nem ajánljuk olvasóinknak.

A Jeffrey–Sara nyomozópárost, Karin Slauhter Kínját csak azért nem felejtjük el azon nyomban, mert meghökkent bennünket ennek a Magyarországon az Ulpius-ház által kiadott „kisvárosi” krimisorozatnak nemzetközi – és magyarországi (!) népszerűsége. Ha mi, magyarok ennyire szeretünk Sylacaugában csatangolni, családi titkokban turkálni, ha ennyire szeretünk kisvárosi lányok hulláira rábukkanni, akkor mért nem tesszük ezt meg Kazincbarcikán vagy Kunhegyesen?

A magyar krimik többsége miért a múltban játszódik[1]? És a krimielemeket variáló kortárs próza miért kerüli a családi-kisvárosi tematikát?

 

 

A zárt közösségben nyomozó detektív munkája a leginkább hermeneutikai természetű: a múltbeli cselekmény rekonstruálása során kell igaz vagy hamis állítások, a múlttal kapcsolatos helyes vagy helytelen vélekedések közt kiigazodni. A nyomozást nem bérgyilkosok, titkosszolgák vagy bűnszervezetek nehezítik, hanem a múlt „ezer arca”: pletykák, szóbeszédek, hiedelmek. De személyes kockázatot vállal ő is, akárcsak a nagyvárosi detektívet a nyomozás során őt is megalázhatják, kiközösíthetik, ellehetetleníthetik. Egy kisvárosi gyilkosság mégis olyan személyes és fontos ügy számára, mint egy kokainkartell felszámolása.

Ez a fáradhatatlanság még a legszelídebb falusi detektívet, az örökké sürgő-forgó Miss Marple-t is jellemzi. De miért? Hiszen vannak a világon nagyobb rejtélyek, minthogy ki csöpögtette a szomszédasszony kávéjába a mérget. Ezt az engesztelhetetlenséget az angol, klasszikus krimikben a szűzies detektívek „rejtelmes természetével” magyarázzák, míg a hard boiledekben a szexuális vágyódással és az ettől – úgy tűnik – elválaszthatatlan lovagi becsületérzéssel.

Az igazságkereső szenvedély tehát vérbeli szenvedély lenne? Sokszor egyszerű vágypótlék, sokszor pedig a szexuális vonzás intellektuális és morális következménye? Az ideális detektív azért nyomoz, mert mást nem tehet. Olyan fáradhatatlanul és lelkesen kutat, mintha a saját életében is valami csorbát kéne kiküszöbölnie. A titok tényleg eltéphetetlenül szoros érzelmi és intellektuális függésben tartja detektívet – legyen szó szégyenlős vénkisasszonyról, flegma skandináv rendőrről vagy marcona magándetektívről.

Ám a detektív „szenvedélyessége” nemcsak az egyéni létezés drámai, de aztán valamiféle intellektuális kíváncsiságba feloldódó kielégületlenségében rejlik. Ez a magyarázat ugyanis nem ad arra választ, miért éppen itt és miért éppen most nyomoz a detektív. Ahogy arra sem, hogy Magyarországon – mint Kondor Vilmos nyomozója – miért a történelmi múlt rejtélyeivel bajlódik?

A detektívek persze ritkán lépnek ki abból a társadalmi közegből, ahol fiatalon szocializálódtak. Ahogy Geoffrey és Sara, a „nem-ajánlott sorozatunk” két főhőse is egész életükben megmaradnak a „kisvárosi ügyek” szakértőjének. Megvetik, unják, kritizálják, sőt leleplezik ezt a világot, de benne vannak.

Mi, magyarok nem vagyunk eléggé benne a saját életünkben?

A kortárs magyar krimi hiányát talán nem is a detektív és a környezet viszonyában, hanem a műfaj (kulturálisan is meghatározott) feltételeiben kéne keresnünk. A hagyományos krimi néhány alapvető műfaji axiómára épül. Hogy az emberi cselekedetek valamiképpen logikus láncolatot eredményeznek. Hogy egy hős – nevezzük A-nak –, bármiképp is változzon meg élete során, mindvégig A marad, aki a tetteiért élete végéig tartozik viselni a felelősséget. A detektív feladata, hogy ezt a tettest „néven nevezze”.

Kelet-Közép-Európában viszont nemcsak a mindenki által megkérdőjelezhetetlennek tartott közös értékek, hanem a hős (a tettes vagy áldozat) integritása is hiányzik. Ahol egyének és közösségek identitása épül arra, hogy A nem is A, ahol hiszünk abban, hogy bizonyos korszakokban történt dolgok nem is számítanak, ahol azt is elfogadjuk, hogy az én fájdalmam „érzékenység”, míg másoké „sértettség”, ott nehéz elképzelnünk egy szabályos kortárs bűnügyi regényt.

Nehéz ugyan, ámbár nem lehetetlen: Tar Sándor kortárs valóságban játszódó Szürke galambja olyan világot mutat be, ahol nemcsak a tettesek, hanem a lakótelepeken élő, egymást is alig ismerő áldozatok identitása (sőt névazonossága is!) folyton folyvást megkérdőjeleződik. Ahol a tulajdonnév nem leleplez, csak elleplez. Ahol jócskán maradnak felderítetlen bűnügyek, párhuzamos megfejtések vagy éppen azonosítatlan tettesek[2]. Ám az ilyen regénytípus csak sorozatgyilkosok bevetésével működik, hiszen ez az a bűncselekményfajta, ahol az áldozat személye nem számít. Jellemző, hogy ezt a különös regényt a kiadója – talán a „megnevezéstől” menekülve – a könyv borítóján nem bűnügyi regénynek, hanem bűnregénynek titulálja.

De ha az egész létezés, maga a társadalmi környezet azonosíthatatlan és megnevezhetetlen, akkor mi szükségünk volna külön rejtélyekre?  Valóságérzékelésünk talán nem is képes a rejtélyt és a rejtély utáni nyomozást, azaz a rendhagyót és a szabályszerűt megkülönböztetni.