Csorba Győző: Kitócsálló víz

 

Kitócsálló víz

 

Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
körbe leselgő kiváncsi habja
kiváncsi habjának sok kalandja

Van a forrás sodrás van a tenger
indulás majd út csak amennyi épp kell
csak az ég a távoli ég a tükörben
csak távoli ég és csak tükörben

Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
a közeli földet kóstolja nyalja
a madarat s a barmot itatja

 

 

(Illusztráció: Puddle landscape, 1986, William Robinson festménye) 

A költő és a kerítés

 El-elnézegetve megannyi életutat, a szem folyvást a gyermekkor falába ütközik.
Legmellbevágóbban persze az alkotóknál hallani, ahogy a megannyi figyelemreméltó életmű mögötti titkos, félreeső sarokban a régesrégi ismerős: egy elárvult gyermeklélek szipog.
Az egyhangú ismétlődésbe (a fiú mögött még egy másik fiú és így tovább a végtelenségig) újra meg újra beleborzong a szív.
Így aligha csoda, maga a végtelen redukció, parttalan ismétlődés, egyáltalán a beláthatatlan, uralhatatlan „végtelenség-probléma” mennyire hűségesen kíséri az emberiség általunk ismert történetét: mondhatni, fundamentálisan emberi, közös ügyünk.
A nyugati filozófia történetében legintenzívebben talán Nietzschénél, legemberibben pedig (gyermekkorától öregkoráig görgetett sziklányi mellsúlyként) Borgesnél vetődik föl. Utóbbi számtalan esszéjében boncolgatja a kérdéskört, s próbál rá lelni adott gondolkodók felől megnyugtató, kézzelfogható válaszokat – olykor úgy tűnik, némi sikerrel.
Ám bármiféle megmarkolni szánt bizonyosság, racionális megoldottság eleve gyanús (s amúgy is, jó szokása szerint mindet átdolgozza, korszaki tudósítássá, időszerű jelenlétté formálja az idő). Amint az is felettébb elgondolkodtató, hogy ami spekulatíve részint megoldottnak látszik, Borgesnél egzisztenciálisan szintúgy megoldatlan (feloldatlan, eloldatlan stb.) marad. S ezért nagy-nagy hála. A Nagy Megoldatlanságnak. Ízléses, megengedő, szívborzolóan finom hangú – egyszóval gyönyörű műalkotásokat köszönhetünk neki.

Nem tudom, jómagam miért kívánok e problémakörről szólni. Bizonyos kétségek mindig is elkerültek, egyúttal semmi hajlandóságom feltételezni, mások annyi okos gondolata után mindehhez hozzá tudnék fűzni valami ún. eredetit. Bár – közbevetőleg jegyzem meg – hozzáállásom az eredetiséghez materiális értelemben véve korántsem megnyugtató. Példának okáért a kerékben, az atombombában vagy a számítógépben, vagy akár egy táblára felhordott festékrétegekben önmagukban nézve nem látok semmi eredetit: lázba nemigen hoznak.
Annál inkább a szem szögében, a – képességekből fakadó – egyedi kép létrehozásának módjában, esztétikus (kalokagathia) kidolgozásában, így a hozzávezető módban, útban, kevéssé a miben, inkább a mikéntben – voltaképp az aktív személyes emberi módban látom, élem meg, hat rám. Hat meg újra és újra. Így ha remélek, lehetőleg semmi megoldhatót, csupán egy lehetőséget: a témához fűződő soraim személyességét, s annak emberi oszthatóságát.

Egy szó, mint száz, s elnézést kérve e terjengős bevezetésért: itt görnyed előttünk élete magányos sarkában a fiú: szemében a végtelen többivel. Ahogy – különféle mértékben, amúgy alkatra szabva – így-úgy mindenkiében. Ezért is osztható.
Magam fiúja például most fedezi föl első barátját az óvodában. A liget délkeleti sarkában, kicsit távolabb a többitől: egy öreg hársfát. A mandulák virágait már kicsalogatta a februárvégi nap, ahogy ennek a vén fának kérgére az első meggypiros bodobácsokat is. Ott áll a magányos fa a rábámuló magányos gyermek tekintetében. Valami – mások által nem látott – intim egybekelés, menyegző: Világ születik. A fatörzset és a gyermekarcot egyként átsugárzó korai napsugárban.
Kérdés: innen nézve sajnálhatjuk-e ezt a gyereket? Vagy inkább a liget túlfeléről nézve, ahol a többiek: egyesek a cölöpváron, mások a kiszuperált traktoron játszanak? S egyáltalán: nyomasztja-e a kisfiút magányossága? Vádol-e másokat elszigeteltségéért?
Ahogy én emlékezem, csupán nagyon-nagyon lelkes volt. Meg kívánta osztani magányos felfedezései örömeit. Csupa-csupa öröm érte hát. Még pontosabban: csak azokra volt nyitott.

Azt, hogy másokat (felnőtteket, gyerekeket) mindezek (egy kavics, egy gyantadarab, a megszelídített vadállatok, akármi más, akár egy érzés fölött szitáló gondolat, picurka gyermekvarázslatok) csöppet sem érdekel, egyszerűen elfogadta. Annál teljesebb volt az öröme, ha olykor-olykor valakit igen. Nem voltak sötét érzései, vádjai. Persze az ominózus kamaszkorig, amikor a vérbe belevágódnak Poszeidón nyilai.
Ez tehát egy egyedi fiú a sok egyedi közül. Van, ami belőle részint rokon egyesekkel, másokkal meg nem (legtöbbjükben a vád is ott örvénylik, s teljesen érthetőn).
Ám e végtelen fiúsor mögött azért a távolban fölsejlik valami más.
Egy vágy.
A tökéletes otthon iránt. Amelynek mintha megannyi széthullott darabkája lenne az a sok gyűjtögetett, felfedezett gyermekcsecsebecse. Hogy lelkes pillanatokra összeálljanak, majd lelketlenül ismét szerteperegjenek.
Cölöpvár, hársfa, bármi. Így vagy úgy: mindenki magányos.

Vajon hol áll, hol van ez a gyerek valójában? Hol fedi egymást maradéktalanul ez a végtelen mennyiségű arc? Mondhatnánk, otthon a házban, vagy a kertben. Vagy abból kirekesztve, ezért a vágy. De akárhogy vesszük, az emberéletben egyszerre létezik a hiány és az otthonosság érzete is.
Mikor a gyermeket keressük, olyan, mintha az igazságot keresnénk. Egy bölcselő lírikus barátom például gyakran mondogatja, sokáig azt hitte, az igazság középen van. Aztán, hogy később rájött, nem egészen: adott helyzethez mérten ide-oda csúszkál. Ebben nagy bölcsesség van. A határozatlanság, a mindig picit másként megélt, átélt, újonnan felfedezett határlét:
a teremtés bölcsessége.
Ehhez csak annyit fűznék, olyan ez, akár a játék a hegedűn. Ha nem akarunk hamisan játszani, a nyakon mindig másutt fogjuk le ugyanazt a hangot:
lejátszani kívánt dallamívhez igazítva (a temperált hangszerekből, uniformizált hangokból fakadó további töprengéseket az olvasóra bíznám).
Vajon mi csúszkálhat (mindig közel a középhez) az otthon gyümölcskertje és a kirekesztettség sivataga között? Mi az, ami egyszerre védekezik, egyszerre enged be, mi ez a kétség, ez a kettősség, ez a kétarcúság? Ez a mindig bizonytalan, ez a mindig újrakeresendő, ez a végtelen, ami egyszerre szüli a hiábavalóság, a kizártság falát, egyszerre a hazatérés lehetőségét?

Lám, ez a sok sor végül csak kilukadt a címben szereplő kerítésnél.
Persze nem egy hétköznapi, fix, dögunalmas kerítésnél. Az Édenhez csúszkáló kerítés dukál.
Kert mint kerítés. Keresés, keresetlenség. Szép dolog a nyelv.
Csiki-csuki lengőajtó, két, ellentétes irányba néző oldal, két kilincs.
De egy zárnyelv.
Valami ilyesfélének képzelem én a hamisság nélküli költészetet, a Költő nyelvét.
Vagy a határ kétfelől odaállított kerubjait. Mindig picit csúszkálnak, inognak a lángnyelvek. Sosem hamisak. Minthogy kifele is néznek, minthogy minden irányban érintettek, van bennük valami egészen emberi. Rájuk osztott vigyázó-magányukban is.
S e magány hasonlatos az istenek magányához, mikor magukra hagyják őket az emberek.
A fiúk magányához is.
És hasonlatos a kerítésen daloló jelentéktelen színű csalogány csalogató hangjához. Ahogy két égi dallamsor között elcsöndesülve, szemében az éjszakával, félrebiccentett fejjel a kert felé kacskaringózó hallgatag utat figyeli.

(Illusztráció: Nicolas Poussin)

PARANCS JÁNOS: SÓVÁROGVA ÉS LANKADATLANUL

 

Sóvárogva és lankadatlanul

 

Merre tovább? – szólít a hang.
Már az út kezdetén
csalogatott és ugatott.
Suttogott a fal. Figyeltem,
s hátra se nézve,
ahogy a Zeyerből kiléptem,
bátorságom megfogyatkozott.
És szokás szerint,
a legrosszabb pillanatban.
Ó, barátaim, mosolygó gyilkosaim,
magam se hittem volna,
ahogy ott evickéltem a sárban.
S azóta is annyiféle zsákutcában.
(miféle rím ez?) és csak gyalogoltam.
Gyalogoltam és menekültem,
pedig akkoriban már nem űzött senki.
Egyedül hevertem a szemétdombon.
Egyedül vállalkoztam erre-arra.
A kalyiba építés fortélyait,
s más efféle haszontalanságot
tűrhetően megtanultam.

Vidáman
csapkodok a vesszőkosárban.
Tüskéimet behúzva forgolódom.
A csontokat és a sírást félretoltam,
elégedetten ízlelgetem és rágom,
amit elém vetnek, amit elérek.
Rágcsálóként egyszerűbb az élet.
Amíg a fogaim kihullanak.
Amíg a hányingert legyűröm.
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal,
addig is önmagam bírája lettem.
Útrakészen forgolódom, hallgatózom.
A kíméletlen őszinteségtől
ne féltsetek ti engem.

Ismerős kacatjaim között.
Nyammogva és utálkozva.
Rigolyáim és nyavalyáim
hálójában kalimpálva.
Hétköznapi ügyecskék közt botladozva.
A komikus pózok ellenére,
mégis az eleven tűz áramában.
Az éjszaka mélyén araszolva.
Szívós és konok igyekezettel
furakodom előre, mint a gyűrűs állat.
Gyanakodva és álmodozva egyre.
Csak a lehetetlenben reménykedve.
Vállalva mégis a közös gondokat,
a gyarló viszonylagosságot.
Követve mégis, sóvárogva és lankadatlanul,
csapdákon, árkokon, torlaszokon át,
a halkan fölhangzó, távoli hívást,
a fölvillanó és tűnékeny, varázslatos álmot.

 

 

(Kép: Flowers on the Window SillNikolay Karacharskov festménye)

OTAR CSILADZE: ÉG

 

Ég

 

Tenyeredet a szádra szorítottad,
hogy féken tartsd megrémült lelkedet.

Az autó már az utcán és bőröndöd,
Sziszüphosz sziklája, az ajtóban hever.

Kétfelé repülünk, és
egyidőben leszünk az égben,
s kettéválik az is: itt felhővel lesz teli,
ott a nap meleg vére önti el.

Egyidőben leszünk az égben, kétfele szállunk,
hogy gyöngeségünket és az ég nagyságát bizonyítsuk.

A város alszik még. Még alszik, és
ijesztően üres.
Sötétség vonszolódik az égen,
mint világ füstje.
És nyargal már az autó,
mintha a néptelen városból menekülne.
Mi meg konokul nézzük a messzeséget.

Szótlan türelmünket csodálva, a házak
egymás hátára másznak,
hogy lássanak még utoljára.

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

(Kép: Sun to Earth Revealed, Lana Grow festménye)

Svetislav Basara: Parkinson kór: a kezdet és a vég (regényrészlet)

Voznyeszenszkij újra belevág. Szmolenszk metróállomás kijáratánál olyan érzése támad, hogy valaki követi.  E benyomását azonban fáradtságának tulajdonítja, és ezentúl meggyőzi magát, hogy  senki sem jár a nyomában. A dialektikus materializmus tételei hatásos tompítók. Voznyeszenszkij valószínűleg így okoskodik: „Van elég bajom a hipochondriával, a paranoiára már semmi szükségem.” Helyesen gondolja. Baja van elég. Felesleges hozzá a paranoia. Csakhogy ez nem kényszerképzet. Voznyeszenszkijt figyelik. Közelebbről én, Pavel Kuzmics Kaszatkin járok a sarkában éjjel-nappal a Szolgálat megbízásából, amely – a Parkinson-kórtól eltérően – nevet változtatott, de módszerei és lényege nem változtak. Máskülönben hogyan is adhatnék hírt minderről? Másképp honnan értesülhettem volna a (ez Voznyeszenszkij fedőneve) annyi intimitásáról? Logikus, nemde? Az Archívum nyitott ugyan, tudósoknak, kutatóknak szabad a bejárás, de ügyködésük ellenőrzésre szorul. Jottányival többet nem szabad kivinni, még kevésbé megjelentetni annál, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kialakítható legyen a kép az ország demokratizmusáról. (Utóbb talán majd megmagyarázom, hogy adathatott meg nekem, hogy túltegyem magam a Szolgálat merev szabályain. Miért adhatom ki, a nyilvánosság elé tárva, aminek kiszivárgását meg kellett volna akadályoznom. Vagy mégsem. Én csak mellékszereplője vagyok ennek a történetnek.)

Nekiveselkedett újra Voznyeszenszkij. De már nem olyan nagy lelkesedéssel. Nem akkora lendülettel. Nem olyan kitartással. Talán igazuk van a felületeseknek, akik azt tartják, hogy felesleges a múltban vájkálni. Még kevésbé érdemes azzal próbálkozni, hogy helyrehozzák a múltban elkövetett igazságtalanságokat. Akik szerint senkivel semmi olyan, ami érte, nem történt volna meg, ha nem szolgál rá. Könnyen lehet, hogy a felszínesség az ember sorsa, és az úgynevezett mélység csak a képzelet csalfa játéka. Végezetül talán engedni kell Dosztojevszkij autoritásának, aki egy (meg kell hagyni, kétes hitelességű) írásában ezeket mondja Parkinsonról és családjáról: „Az sem kizárt, hogy a Parkinsonok orvoslási jártassága személyes érintettségen, Szemjuel Longfelovics vérbaján alapul, amely mind súlyosabb formában öröklődött nemzedékről nemzedékre, mígnem a betegség Demjan Lavrentijevicsnél tetőzött, aki valamiképpen inkarnációja lett a szifilisznek, már nem is a betegséget hordozó emberről volt szó, hanem a betegségről, amely egy emberben öltött alakot.” „Mit is tehetnék?” – tanakodik Voznyeszenszkij. Ha letesz a további kutatásról, sohasem lel nyugalmat. Valentyina Nyikolajevna továbbra is a segge lyukából szól hozzá. Vagy még alkalmatlanabb helyről. Ki tudja, minek tenné ki magát? Minden emberi ténykedésnek van egyébként egy kritikus pontja, amely után lehetetlen a visszatérés az előző állapotba. Egy pont, amelynek túlhaladtával menni kell tovább, akármi lesz is a vége. És Voznyeszenszkij újult erővel verekszi át magát a levéltári anyagok sűrű rétegein. Már harmadik éve rabja az Archívumnak. A porosodó iratok horizontján lassan kirajzolódnak Demjan Lavrentijevics Parkinson alakjának körvonalai. Messze még a világos arcképtől. De most már egyértelmű: Parkinson annyi eszes, jelentős, művelt embert ismert, oly sokukkal barátkozott, levelezett, hogy Dosztojevszkij állítása, miszerint Demjan Lavrentijevics „alkoholista és vérbajos” lett volna, egyszerűen nem állja meg a helyét. Nem véletlenül határolódott el eleve ettől a feltételezéstől a megjegyzéssel: „kétes hitelességű szöveg”. (Milyen sok óvatoskodás szorult a tudósokba!) „Az ördögbe is – jegyzi fel ekkoriban a naplójába Voznyeszenszkij -, hát miféle szerzet volt ez a Parkinson, és milyen betegség kínozta?”  Persze sejtelme sincs róla, hogy naplófüzetének lapjai speciális holográfeljárással vannak preparálva, meg sem fordul a fejében, hogy minden, amit papírra vet, egy az egyben megjelenik egy kópia füzetben a Szolgálat valamelyik irodájában. A Szolgálat és a pszichiátria egybefonódnak, kölcsönösen kiegészítik egymást, amiről a lélekgyógyászatban, legalábbis annak alsóbb lépcsőfokain, nem tudnak. Zárt kör ez. Nem mehet el az ember úgy a pszichiáterhez, hogy elpanaszolja: „Doktor úr, minden, amit lejegyzek, abban a minutában megjelenik egy ugyanilyen füzetben, és a titkos szolgálat ügynökei feketén-fehéren elolvassák.”

No igen, annak a láthatatlan holografisztikus indigóként viselkedő hasonmás naplónak a  jóvoltából módomban állt nyomon követni F. R. Voznyeszenszkij kutatói kalandjának minden mozzanatát. Másképp nem tudhatnám, mikor mi jár a fejében. Mit álmodik. Így pedig elegendő estelente átlapoznom a naplóját, hogy értesüljek például arról, 1993. május 23-ára virradóra a mi történészünk Jacob Böhmével álmodott. „Sejtelmem sincs, milyen lehet Jacob Böhme, de tudván tudom, hogy róla van szó. Az álomkép egyébként értelmetlenség volt. Böhme valamiféle csizmák javításával bíbelődve egyre azt hajtogatta: »A lélek, Voznyeszenszkij, a lélek…«”

E napokban Voznyeszenszkijnek nem valami sok ideje jutott a lélekre. Utalások, feljegyzések, lábjegyzetek, széljegyzetek a könyvlapokon – minden arrafelé tereli, hogy kutakodását a Lenin címszónál folytassa, amelynek folyóméterei az egykori Szovjetunió kiterjedésével arányosak. Mi minden gyülemlett fel alatta! Elképesztő dokumentumok. A Vlagyimir Iljiccsel kapcsolatos, betiltott és lefoglalt szövegek között Parkinson megkülönböztetett helyet foglal el. Ennek 99 százalékába  csak belepillantani is keveseknek lehet bátorsága, nemhogy tüzetesen foglalkozzon velük vagy  kiadja őket. Voznyeszenszkij egészen véletlenül ráakad egy levélkópiára (amely a Szolgálat története szempontjából sem érdektelen, mert a holografisztikus másolatoknak egy kezdetlegesebb  változatával van dolgunk), amelyben Parkinson alig kibetűzhető kézírásával ez áll:

Günter Grass: Talált tárgyak nem-olvasóknak

 

Talált tárgyak nem-olvasóknak

(részletek)

Számban egyre gyarapodó unokáimnak

 

NÉHÁNY TALÁLT TÁRGY NEM-OLVASÓKNAKVLUU L200  / Samsung L200

Minden, ami a betűkön túl
és az értelmeken is túl csak úgy feltűnik:
ez a limlom,
görbült szegek vagy morzsák,
amik a radír nyomában gurigáznak.

 

VLUU L200  / Samsung L200ÜVEGCSEREPEKET

könnyű szerezni.
A kézbe jól illenek a kövek,
és kezem ügyében vannak a poharaim.
Közöttük tombolja ki magát
az akarat szabadsága.

 

A DOHÁNYOSVLUU L200  / Samsung L200

talán beszél idegen nyelveket?
nem elég,
ha azt kérem: tænstikker,
matches, fósforos?

 

 

VLUU L200  / Samsung L200CSAK NÉGY SOR

Minden ceruza ki van hegyezve.
A szavak úgy jönnek, ahogy hívják őket.
És mégis van,
ami elmondatlanul marad.

HAGYATÉKVLUU L200  / Samsung L200

Már a ház sincs meg,
csak kulcsok vannak
a szobákhoz meg a pincéhez
amik mind eltűntek
a hullákkal együtt.

 

VLUU L200  / Samsung L200DERŰS REGGEL

Miután az alsó
és felső fogsoromat
kiveszem a pohárból,
a helyére teszem
és szemügyre veszem,
szembemosolygom a tükröt
és hagyom a napot elkezdődni.

UTÓLAGVLUU L200  / Samsung L200

Még a mókusoktól gyűjtögettem.
Most a tavalyi diók,
amiknek tavalyízük van
mind meg akarnak törődni.

 

 

VLUU L200  / Samsung L200

PAPÍRON

Ne fecsegj annyit,
mondta a kő. De az olló
nem hagyta abba a csacsogást.

 

 

HÁLA EZEKNEK AZ ORVOSSÁGOKNAK

láttam a szívemet és a koszorúereit,
láttam, hogy mész rakódott le bennük,
láttam az ütőeret és benne a csövet,
amivel Katus professzor úr dúdolva VLUU L200  / Samsung L200kotorászott,
láttam azt a pontot is, ami – alig
érintette – csodát tett,
és láttam, ahogy kitakarított szívem
hogy megörül, gyerekjáték volt az egész.

 

 

A VARRÓDOBOZBÓLVLUU L200  / Samsung L200

Nincs is olyan, hogy csendélet.
Ezek a gombok például
mind-mind összevissza beszélnek.

 

 

VLUU L200  / Samsung L200VALLOMÁS

A legkisebbik kamrácskát pedig
versekkel fogom kitapétázni.
A négy szófukar fal
pletykálja ki, amit előled, kedvesem,
körülményesen elhallgattam.

András Orsolya fordításai

Felhasznált irodalom:

Grass, Günter, Fundsachen für Nichtleser, 5, Auflage Göttingen: Steidl Verlag, 2009.

 

(Megjegyzés: A versillusztrációk Günter Grass eredeti művei, jelen oldalon bélyegképként szerepelnek, azaz részlegesen.)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info