Sóvárogva és lankadatlanul

Merre tovább? – szólít a hang.
Már az út kezdetén
csalogatott és ugatott.
Suttogott a fal. Figyeltem,
s hátra se nézve,
ahogy a Zeyerből kiléptem,
bátorságom megfogyatkozott.
És szokás szerint,
a legrosszabb pillanatban.
Ó, barátaim, mosolygó gyilkosaim,
magam se hittem volna,
ahogy ott evickéltem a sárban.
S azóta is annyiféle zsákutcában.
(miféle rím ez?) és csak gyalogoltam.
Gyalogoltam és menekültem,
pedig akkoriban már nem űzött senki.
Egyedül hevertem a szemétdombon.
Egyedül vállalkoztam erre-arra.
A kalyiba építés fortélyait,
s más efféle haszontalanságot
tűrhetően megtanultam.

Vidáman
csapkodok a vesszőkosárban.
Tüskéimet behúzva forgolódom.
A csontokat és a sírást félretoltam,
elégedetten ízlelgetem és rágom,
amit elém vetnek, amit elérek.
Rágcsálóként egyszerűbb az élet.
Amíg a fogaim kihullanak.
Amíg a hányingert legyűröm.
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal,
addig is önmagam bírája lettem.
Útrakészen forgolódom, hallgatózom.
A kíméletlen őszinteségtől
ne féltsetek ti engem.

Ismerős kacatjaim között.
Nyammogva és utálkozva.
Rigolyáim és nyavalyáim
hálójában kalimpálva.
Hétköznapi ügyecskék közt botladozva.
A komikus pózok ellenére,
mégis az eleven tűz áramában.
Az éjszaka mélyén araszolva.
Szívós és konok igyekezettel
furakodom előre, mint a gyűrűs állat.
Gyanakodva és álmodozva egyre.
Csak a lehetetlenben reménykedve.
Vállalva mégis a közös gondokat,
a gyarló viszonylagosságot.
Követve mégis, sóvárogva és lankadatlanul,
csapdákon, árkokon, torlaszokon át,
a halkan fölhangzó, távoli hívást,
a fölvillanó és tűnékeny, varázslatos álmot.

(Kép: Flowers on the Window Sill, Nikolay Karacharskov festménye)