Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik. Nem volt túl hideg, sem túl meleg, pedig már benne voltunk a hajnalban. Az égbolt nem volt narancsos, nem elmélkedtem rajta, hogy a természet megint kitett magáért, mert fantasztikus látványelemekkel dolgozott. Szürkekabátot öltött – összeöltöztünk. Néhol kikandikált egy-egy oszlásnak induló fehér darab egy elnyűtt, régi időkből nálunk maradt barna zekén. A köztéri világítás vezette utamat, mert mindene volt, csak célja nem. A házak szenderegtek. Egy-egy szemen keresztül kilátszódott a viaskodó fényrazzia, ahol a gazda elfelejtette kikapcsolni azt az esti film után. Éppen a Nagymező utcánál jártam bormámorra ácsingózva. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy kevésbé barátságos hely, ahol kaphatok még ilyen lehetetlen időben is, minden megszorítás ellenére. Az egész járólapos végtelenbefutó tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem láthatott. A csend ordított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés mindkét irányban szintén. Szórakozóhelyek bejáratánál sem tolonganak. Egy dolog rosszabb annál, hogy hajnalban még józan vagyok, hogy mindezt hétfőn teszem. Hétfő van, hétfő: robbant be elmémbe a ráismerés, amely a sok tátongást, mélységet megmagyarázhatta volna. Ilyenkor szalagra készülnek az emberek és még ekkor próbálják a hétvégi pihenés utolsó morzsáit orrukba tubákolni. Nem érnek rá holmi társuk szenvedéseiről való eszmefuttatás közben berúgni, hiszen reggel korán kelek, vár a munka, az asszony is ideges lenne, a probléma úgy is megoldódik, ha pedig nem akkor ráér az másnap is. Szenvedhetek itt magamnak, pityereghetek a visszhangnak, vagy egy éjszakai jegyellenőrnek.
Futás közben nem ácsingóztam társra, kivéve, ha az üveges és nullhetes formátumban nem bocsátkozik fegyverhordozómnak. Minden egyéb egyeddel csak a gond van. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire elvárnám. Bólogatás az egész: te nagyobb lendülettel csinálod, te jobb fej vagy és megértőbb irántam, mint te, aki csak ímmel-ámmal emelgeti fejét. Ha még hümmögsz is hozzá, akkor egyenesen tökéletes az összhang. A végén megköszönöm, ne izgulj!
A polcokon sorakoztak az én vágyaim tárgyai: vörös, nagyobb, kisebb üveges, fehér, újrahasznosított dugós. Szemeim jobbra-balra pásztáztak, amíg ki nem szúrtam a nekem tetszőt. Édes, fehér: kezdésnek kiváló, kecsegteti a folytatást. Boltból kijövet szétnéztem, és nyugtáztam, hogy szinte akárhová leülhetek. Erre a padra vágyok, arra a padra vágyok, utcakőre ülnék, kirakat előtt állnék, és ott innám meg: szabad-szabad minden. A szürke autók tetejére is ráülhetnék, minden korty közben másra és másra. Az ésszerűség határain maradva egy kicsit kieső padot választottam, amelynek középső deszkalemeze el volt törve. Mutatóujjamat a parafára nyomtam és hamarosan az elzáró szerkezet kényesen csúszott a nyakon végig.
Kissrác koromban – emlékszem – anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és megkívántam, bárcsak az egyikből sikerülne egy keveset a nyálammal összekeverni. Elképzeltem, hogy milyen finom szőlő íze van, a legédesebb nedű, amit ember ihat. Az azonban pontosan nem rémlik, hogy mikor követte az elmélkedést tett is, viszont arra tisztán, hogy mennyire szerettem volna kiköpni bárhová. Elszomorodtam, hogy csalódnom kellett; akkor úgy gondoltam, hogy többet nem is fogok számhoz emelni, viszont e részről tévedtem. Elég nagyot. Alkoholos befolyásoltság: így lehetett engem és pár ismerősömet legjobban jellemezni. Voltak állandó helyeink, voltak kedvenc boraink. Az utóbbi igaz, bár vicces, hisz ezt az ízlés helyett pénztárcánk szabta meg, szóval a kedvencünk egy műanyag palackos csodakeverék volt. Nem vennék többet, viszont akkor igen csak kielégítő frissítő volt. Amúgy számomra felfoghatatlan kissé: valakinek ízlik? Én speciel, sohasem szerettem meg az ízét, hatásvadász voltam, nem pedig ízlelőbimbó-élvező. Egyszer a barátoknak is felhoztam kérdésemet, mire repkedtek a válaszok: csak igyad, berúgni akarsz tőle nem kiélvezni az ízét, ellazít. Viccesnek tartom még mindig, hogy az emberek egyik legkedveltebb itala, ízét azonban kevesen szeretik. Miért nem teremtettek olyat, amelynek már ízéért is ácsingózok?
Az első kortyok mindig nehezebben mentek le, viszont el kezdtem érezni, ahogyan végig csúszik ereimben. Minél jobban benne vagy annál jobban kívánod. Ez igaz lehet sok mindenre. Ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást auránkkal, pedig nagyon mélyen éreztem lenne benne valami. Barátoknak meséltem róla, hogy ez a dolog mennyire mély, mennyire tiszta és ritka. Ebből egyiket sem éreztem, csupán mesélni akartam nekik az életemről, amely párkapcsolatok nélkül unalmas. Így nem marad más, mint hajkurászod a nőket, hogy legyen témád az esti beszélgetések során. Ha van valaki az oldaladon abból te csak jól jöhetsz ki. Van egy biztos pont az életed jelentéktelen szakaszán, akivel elmehetsz oda, ahová egyedül nem mennél, viszont barátaidat sem vinnéd el. Mindenkinek monologizálhatsz róla, illetve ennek a fordítottja is igaz lehet. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt.
Szóval ismertem ezt a lányt, aki iránt minden egyes érzelmem el volt orvosilag égetve, mint egy csonk bélnyúlvány. Vele voltam ezenfelül is, viszont minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmoskás szembogaraimba és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált velem a vízbe és csendesen megfojtott benne.
Amikor iszom elsőként ezt szoktam érezni. Ennek a hirtelen, mélyről jövő szabadságnak mámorító érzését. Alulról bukik felém teljes energiával. Szívem szerint ugráltam volna, vagy csupán körbetáncoltam volna őt, hogy végre újra levettem bilincsem, amelyet saját magamra aggattam. Ezután barátokkal mindig berúgtam, hogy elhagyott az igazi, pedig annyira és olyan mélyen éreztem, hogy mi különlegesek vagyunk és számomra ez felfoghatatlan és fáj. Az utóbbi hazugság volt, mert olyan boldog voltam és olyan szabad, mint ritkán életem során. Amikor kezdek spicces lenni, akkor szoktam ezt érezni, vagyis ennek egy butított válfaját.
Felálltam a padról olyan nagy vehemenciával, hogy kissé megszédültem, de ez sem zavar abban, hogy farkasként felemeljem a fejemet és bele ne ordítsak a sűrű éjszakai csendbe. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Vitte messze a hírt, hogy valahol egy ember élvezi mámorában a semmittevést. Lefordultam egy kis keresztutcán, ahol minden második lámpa világított. A fények még tiszták voltak, járásommal sem lehetett semmi gond. A táblákat képes voltam elolvasni.
Az üveg közepén járhattam, amikor belül is megmozdult a kis emberke és lassan csúsztam le egy mélyebb szintre. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Próbáltam koncentrálni, azonban a lábaim akaratlagos gyorsulása kavart fel. Célom nem volt kikristályosodva. Talán még egy borért tartotta, talán haza, talán hozzá. Hozzád megyek…Azt éreztem, hogy figyelnek, úgy gondoltam, hogy ismerőseim messziről megfigyelnek engem. Megpróbáltam úgy járni, mintha nagyon tudnám merre és miért és hogy s mint, hiszen látnak engem. Jól kinézően tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen bárhol lehetnek. Bárhol lehettél te is, hisz van esélye, hogy most is nézel. Hajamba túrtam finoman, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordultam egy közeli utca sarkán és úgy éreztem a távoli árnyékok szintén alámerültek a kis nyúlványnak. Normálisnak szerettem volna eladni magamat, de már nagyon messze álltam tőle.
A kisbolt stagnálva ugyanott állt, a világítás sem változott, csupán betérő elmém az, ami rohamosan tompul. A borok még mindig katonásan, ujjaim hajszálpontosan körbefonták az előző bor testvérét, amelyet megszabadítok a sorakozótól.
Kis utcák vannak körülöttem ismét és tanninok szállnak fel és alá. Fejemet ingatom, zenék szövegét dúdolgatom, bár kegyetlenül zavar az, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed valahol megmozgat: bábszínház ez, egy nagy bábjáték. Elmémmel kezded, és onnan terjedsz tovább. Ingok miközben rostálva mosolyok, félrehúzott hajtincsek, éjjeli álmos szemek ugrálnak fel. Annyira szerettem abban a házban lakni: nélküled, de mégis veled. Én titokban úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk, de mégis birtoklunk. Kellemesen töltöttem az időt az ágyban töltve, miközben kezed munkájának zaját hallottam meg a konyhából. Hamarabb éreztem a reggel paripáit körülöttem, mint hogy kinyitottam szemeimet. Amikor feltárul bennem az a körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben összvissz kétszer, ha ültünk. Ez nagyon bosszant, sőt most egyre részegebben vadállattá tesz belülről emlékeiddel együtt, amelyektől félek, be fogok golyózni. Sokszor menekültem eddig magamtól, mert kissrác koromtól kezdve érzem, hogy valami van, valami bennem rossz pályán fut. Pontosan nem tudok megítélni mi is lehet az, de valami biztos. Ennek sok jele volt, bár én elhanyagoltam őket: nem arra asszociáltam, nem így oldottam volna meg, nem konfrontálódtam, nem mentem volna veletek. Különleges, egyedi meglátások jöttek a hangok mindenünnen. Fűcsomók közül látom a körbe-körbe járó bólogatásokat. Jó érzés úszkálni egy olyan állóvízben, ahol te díszhal lehetsz, sőt te vagy az egyetlen hal, de így még különlegesebb lehetsz. Meglátásaim vezettek előre, azonban ha valaki egyetértett, valakinek hasonló gondolat pattant ki a fejéből utáltam őt. Féltékenyen néztem rá, mert biztosan azért utánoz, mert el kezdtem szeretni őt. Elfordulok, mert már kedvelem a magányos hal szerepét. Annyira belejöttem, hogy kezdtem én magam is aranyhalként viselkedni. Megijedtem később saját magamtól: elkezdtem elveszteni az érzelmeket. Furcsán hathat, hogy egy ember rájön, hogy nincsenek neki, mert ezt nem lehet tudni. De én tudom. Nyakaltam a bort, szinte már öntöttem magamba. Nem hatottak meg a dolgok, nem éreztem azt, hogy kedvelem őt. A haldokló szimpátia szorítását sem éreztem. Autóbalesetekről készült képek, levágott karok, megerőszakolt gyerekek cikkei, képei rám olyan hatással voltak, mint egy üres fehér fal. Védekeztem két kezemmel ez ellen: lányokat halmoztam fel, mert én szerelmes vagyok. Imádtam a költészetet, hisz azokat csak az érzelmesek értik. Ódákat idéztem, szonetteket írtam fapofával. Úgy dobáltam az embereket a szavakkal, mintha kötelező lenne. Egyre-egyre fokoztam mindaddig, míg elhittem, hogy ezek igazak, sőt azt, hogy nálam az az eltévedt pálya befutott a szánt sínpárra. Ekkor jöttél lassacskán te. Éppen akkor éreztem, hogy unalmasan normális lettem. Ugyan nincsen senkim, de vágyok rá, meghatottak a dolgok és figyelni akartam valakire. Rád lehetett is, bár én sohasem értettelek úgy igaziból. Az a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Elvártad a boldog órákat, azonban én aludni vágytam. Igényelted a bújásokat, a finom meleg öleléseket és szükséged volt mindenre, ami bennem nem volt meg. Álarca megvolt és pár morzsája annak, hogy én magam is elhiszem. Az a vonat a fejemben eltévedt, belehajtott az erdő legsűrűbb gázlójába.
Mire idejutottam, már motyogtam magamban. Szavakat büfögtem magam elé, miközben kezembe cipelt jó barátomat teljesen kiittam. Borra szomjazón kutattam még egy titkos, minden megszorítást mellőző zugot, ahol barátom újabb családtagját menthetem meg attól, hogy sorakozzon. Az újabb kortyok mágikusan hatottak elmém ciklusaira: tovább zakatoltak, szétrobbantak, szét akarták repeszteni az egészet. Olyan szépen megmagyaráztam magamnak, hogy én a gyilkosok minden jelét birtoklom, azonban ebben egy bökkenőt tartok és tart a borom is kulcsfontosságúnak: én szeretlek téged. Nem akartam bújni, és minden elé magamat helyeztem – bár ezt nem tudatosítottam veled- és sok mindent untam, és szerintem az odafigyelés maroknyi lángját sem produkáltam, én megszerettelek. Lassacskán már nem tudok eldönteni, hogy én beszélek vagy a bennem megjelenő árnyalak, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Belső énem talán, vagy pont, hogy rejtett jobbik felem? Nagyon mélyen lehetett, mert sűrűn előretör bennem, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog. Megtelít emlékeket felülíró szándékkal: talán az kellene, hogy keresselek. Talán részegen is odatalálnék, talán az éjszakaira is felengednének. Rendben, elmegyek hozzád, mert a füstben kavargó énem azt mondja és mi lesz ott? Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én még foghatom szavaimnak hiányát, vagy sűrű hadarását a sok borra, de te némaságodnak milyen okot fogsz szolgáltatni? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Elkerülhető lenne, ha te is ittas lennél, valahol nálad is lenne egy feketén kavargó lélekfoszlány, aki hazakísér pont mikorra én megérkezem és a kapuban átéljük a jelenlegi naivságom legnagyobb sablonját.
Inkább indulnom kellene venni még egy barátot, ahelyett, hogy itt üljek a lépcsőház előtt. Megragadtam egy rozoga vasrácsot, amely segítségemre volt, miközben büfögések kíséretében feltápászkodtam. Míg végrehajtottam ezt a műveletet nem viccelek négy árnyék is kilibbent belőlem. Körbeszaladták testemet, untalan belém ültették, hogy valóban meg kellene látogatnom téged. Kergetőztek, talán fogócskáztak, mert füleimen keresztül lihegtek körbe engem, mint éhes fekete vérebek. A kezem öntött ki magából minden szívásnál, miközben arcomra rakódtak, megpihentek.
Azonban küzdelmük hiábavaló volt, mert eldöntöttem, hogy ma nem lesz látogatás. Utamat inkább hátraarcba helyeztem és lassacskán botorkáltam a hol táguló, hol záródó utcákon, miközben mozgásom ellentétes volt mindennel. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem egy falnak, fejemet lehajtottam, felbüfögtem és minden egyes eddig sorakozó barátomat áthelyeztem egy boldogtalanabb utcarészletbe. Nem volt velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy bele ne térdeljek. Erősen markoltam a ház falát, de elvoltam hagyatva. A csípős garatérzésétől könnyeim is hullottak, miközben felbukkant bennem az emléke annak, hogy tizenéves koromban minden egyes ilyen esetben bőgtem a félelemtől, mert én bizonyosan hamarosan meghalok. Ezen az emléken most kacagnom kellene, de olyan hidegrázás kapott el, hogy jelenlegi nem túl kellemes testhelyzetemből bármennyire próbáltam, nem tudtam felkelni. Mindenem fájt, de leginkább a szégyen érzése, amely most hagyta el torkomat. Felmászott benne, és mint rossz vicc szétterült az aszfalton.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A hétfő egyáltalán nem kifogás arra, hogy ne segítsünk, ha kéri valaki, hogy rúgjon be vele mert rossz a napja, akkor be kell vele rúgni.
Igen, el kell engedni egyedül, hogy igya le magát és okádjon ismeretlen utcák ismeretlen köveire. Tudom másnapra már csak a reggeli rajzás egy-egy egyede fog felszisszeni láttán, hogy igen ide jutottunk, szánalmas és egyéb jelzők használatával, de mégis. Te hibád is, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Nem tudom hogyan kellett volna csinálnod, de másképpen. Velem el kellett volna hitetned, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. De én már megbántam, te is tégy hasonlóan. Gyere ide és töröld fel, amit okoztál, amit vétettél. Szerintem ez lenne a legőszintébb beszélgetésünk. Lehet ekkor nyílnánk meg igazán, és még verbalizálnám azt is amit nem tudok. Ezek a vádak súlyosak ellened, de mélyen igazak.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Járásom kiszámíthatatlan volt még számomra is. Egyik kezem néha egy autó oldalát húzta végig, majd átkeveredett egy közeli betontömbhöz. Téglát érintettem, fatörzset, vasrácsokat, egy kapu kinyílt karom lengésétől. Le szerettem volna ülni. Lábaimat lehelyezni és katonásan vállon veregetni magam. Nem is: vállon veregetni azt, aki elhiszi mindezt. Ember és ember között a kapcsolat lehetetlen, ahol mégis megbomlani látszik ez az igazságfeltevés, ott hazugság lappang. Mi nem értjük meg egymást. Igen, én is jól eltudom játszani, de csak kőomlások vagyunk, akiknek alkotói egy helyre gurultak. Egyik mészkövem hozzád pördült, míg a másik egy gödörbe. Nihilként kellene élnünk és minden egyes embernek remetévé kellene válnia csendesen elhalni egy kolostorromban.
Tudod mit: nem téged okollak; magamat hibáztatom csupán mert erre hamarabb rá kellet volna jönnöm. Te is ráfogsz, vagy nem. Elbeszélgethetsz bárkivel de minimum a fejedet tartsd ellenkező irányba, hogy fizikailag is látszódjon az, amidet csak a szavak adnak vissza. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. A testünk védekezik az ördögi fogaskerék ellen: kialakításra került egy finommechanikás izomtömeg-rendszer, amit mi nyaknak nevezünk és hozzákapcsolták a legnagyobb hazugot, amely képes fel-le és jobbra-balra mozgásra ez ügy érdekében. Ott vannak az ujjaink, és természetesen Isten megteremtette a hetedik napon a hazugságot, amit belénk ültetett. Arról is hazudtak nekünk, hogy Ő megpihent.
Egy utca végén fákra leltem, amelyek tövében padokat helyeztek el. Lassan feléjük bukdácsoltam és leheveredtem az egyikre, amelynek jobb oldalán egy női fémszobor alakja rajzolódott ki. A nő egyik térdét behajlította, míg fejével kétségbe esetten keresett valamit. Kezei vádlón felemelkedtek.
Nem igazán érdekelt az alkotó eredeti koncepciója, csupán csendesen elmeséltem neki amire ma éjjel rájöttem. Kezdve az elején:
,,Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik.”
