Emlékszel még rá, mit olvastál Mándytól először? Hány éves lehettél ekkor?

Mániákusan korán kezdtem el kortárs irodalmat olvasni: ez érdekel(t) a legjobban. ’79-es vagyok, egy pompeji arc, és kábé 1991-től már a Szép versekből és a Körképből tájékozódtam. A napilapok mellett, melyek akkor még közöltek néha verset és gyakran tárcát, a Kortársból, Alföldből, Holmiból, az ÉS-ből, meg megyei folyóiratunkból, az Új Forrásból. A legkorábbi kortársak: Csoóri Sándorra emlékszem, közvetlen a halála előtt Nemes Nagy Ágnesre, Bólya Péterre, Vaderna Józsefre, Holló Andrásra, (az akkor nemrég elhunyt) Ottlikra s persze Mándyra. Felmérhetetlen egy ennyire korai találkozás eredménye. Majd egyszer felmérem talán. Annyit lehet mondani, hogy kábé öt éve többségében már nem felfedezek, hanem újraolvasok.

Jártam az antikváriumokat, boltokat, utcai könyvárusokat, kalandozgattam. Magamnak fedeztem fel őket. A könyveket. S benne a fejeket. Valószínűleg a Körképben kaphattam el Mándyt, vagy kaphatott el ő. (Chandlert is vadásztam. Vajon Mándy ismerte?)

Mindenkinek ajánlottam őt, ha volt pénzem, megvettem olyan könyvét, ami nekem is megvolt, s elajándékoztam. Dedikáltam is őket. Most úgy megnéznék egy ilyen gyerek-dedikációt!

Milyenek voltak az első benyomásaid róla?

Benyomások? – Kölykös arcú öregúr. Mindig szerettem az öregeket, sokat is írok róluk. Tortaarcú bácsi. Gentleman. Az Ántivilág maga. Kopott és elegáns.  Egy bumfordi, óarany kávégép mellé való. Van nála kutyanyelv. Felír rá egy lassú mondatot, olyat, amit a plüssök és a játék katonák is értenek. A kommunizmus mocska előtti világ. Egy nem felejtő figura/ürge, egy felejthetetlen tehetség. Aki áthozott sokat a háború előtti tartásból: egy becsületesebb, csiszoltabb világból, saját aranykorából. A két háború közti tartásból, színekből, mákonyból, álmokból. Sokáig mániákusan a két háború között szerettem volna élni. Visszareinkarnálódni. Egy novellájából: „Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert!”

Mondhatjuk azt, hogy Mándy-rajongó voltál gyermek- és ifjúkorodban?

Kint volt a Körképből kivágott fényképe a tatabányai szobámban, meg akartam keresni, álmodoztam róla (Dohányzik? Neki is Erika írógépe van? Vagy Underwood, mint nagyapának? Milyen a hangja, a színe? Köntösben nyit ajtót vagy öltönyben?), de aztán 1995-ben, az aradi vértanúk napján meghalt. Persze, így visszanézve, természetes. Másokat sem kerestem meg. Nem vagyok az a megkeresős típus. Inkább még én passzolom a megkereséseket (mintegy 120 fellépési felkérést mondtam le az elmúlt 6-7 évben). Féltem volna becsöngetni hozzá, pirosak lettek volna füleim. Habogtam volna. Habogni nem szabad. Akkor álljunk szóba valakivel, ha bemutatnak neki. Csak akkor beszéljünk, ha kérdeznek. Akiknek kell, úgyis találkoznak, ebben a világban vagy egy másikban. Tudom, hogy figyel most is fentről. Írj többet, és járj emberek közé: erre is gondolhat. Keményen korhol, de talán nem is haragszik igazán.

Ács Margit szerint „Ha az ember Mándyt olvas, névtelen veszélyérzet telepszik rá. Nem tudhatja, nem tör-e elő egy arcpirító cselekedet vagy egy megszégyenülés emléke egy egyszerű használati tárgyból, nem jelenik-e meg az előszobaajtóban valaki, akit régen kiutasított a tudatából, nem fogja-e el újra a szeretet után a gyermeki sóvárgás.”

Ha nem is ismerted személyesen, de sok történetet hallottál róla másoktól? Egyáltalán: érdekelt és érdekel ugyanannyira emberként is, mint íróként?

Foszlányokat tudok csak róla. Marhára tetszett, hogy kábé hat (?) elemit végzett, apja Mándy Gyula költő-hírlapíró volt (néha felvette a fiának járó honoráriumokat), ő meg becsavarogta a mozikat, színházakat, talponállókat, pohárszékeket, cirkuszokat, belógott mindenhova, figyelt, skubizott. Röntgenezett, mentette a leleteket. Félt az utazástól, 49 évesen vette el élete értelmét, egy orvosnőt, sokszor félelmetesnek nevezte a kávékat. A rákosista mocsokban be volt tiltva. Négerezett. Újholdasként, polgári-burzsoá-osztályidegen csökevényként kirekesztették. Nem kötött alkut a komcsikkal. A magyar szellemi ellenállás egyik figurája, jelképe lett. Egyébként az újholdasok legalább fele is behódolt: erről később egy interjúban ő is beszélt. Dániel Anna pedig így fogalmazta meg: „A legnehezebb körülmények között sem alkudott meg. Pedig hányan megtették, köztük olyanok is, akik újabban hajthatatlanként ünneplik önmagukat, kiradírozva emlékezetekből, hogy óvatoskodó felajánlkozásuk nem kellett a rendszernek. Iván a szorongás présében élt, de jottányi engedményt sem tett.”

Villamosozott, trolizott, történeteket kergetett, arcdarabokat uzsonnázott. Kerülte a hivatalosságokat, undorodott a törtetéstől. Sokan ufónak hitték. Valaki azt írta róla: „Mándy Ivánkát a Jézuska hozta”. Állítólag egy rendezvényen Tandori Dezső kezet csókolt neki. Halála előtt elmondta, hogy az urbánusoknak túl külvárosi volt, nem elég intellektuális, a népiek egy részét pedig egyenesen irritálta. Aztán hozzátette lazán: ő a népieket inkább megértette.

Mely helyszínei, témái állnak hozzád a legközelebb?

Az eszpresszók, kávéházak, trafikok, lufik, bútorok. A gyerekkor szeme. A nők. Az arcok. A fejek. Én amolyan fejkultuszban élek, szeretem a szépet. A kapualjak. Egy kapualjban csókolóztam először a Lövölde térnél. Több is lett, mint csók. Egyedül a foci, ami nem érdekelt a toposzai közül. Ez a focimánia kettéhasítja a kortárs irodalmat is: de nem baj, ha sok törés van, nem csak népi-urbánus, drogos-antidrogos, nemzedéki, esztétikai, erkölcsi, zenei, hanem még focista is. Miatta költöztem egy gangos házba, s meg is bántam rögtön, amint tudtam, továbbmentem egy zárt lépcsőházasba: ez egy ritka példa arra, amikor az úgynevezett valóság győz.

Egy időben presszókritikákat írtál a prae.hu művészeti portálra. Várhatunk-e még tőled ebben a műfajban újabb alkotásokat? Írtál volna Mándy hatása nélkül presszókról?

Több lapnak is írtam: 2006 és 2011 között tizenötöt. Kimerítettek. Sokak szerint olyanok, mintha versek lennének. Ezt más cikkeimre is szokták mondani, egy tárcámban néha annyi rím, asszonánc, lüktetés, zene van, mint egy versemben. Nemrég kaptam egy felkérést: az elmúlt 15 évben írt cikkeimből kiadnának egy válogatást. 1500 szöveget kéne átnéznem, szóval nem holnap lesz kész, de benne lesznek a presszófantáziáim is. Mándy, a Cseh Tamás-dalok és Bólya Péter nélkül talán nem írok presszókról, de lehet, hogy igen, csak máshogy.

Az alkotásaid alapján azt gondolnám, hogy számodra az lehet az egyik legizgalmasabb jegy Mándy prózájában, ahogy a tárgyakat átszellemíti, melynek eredményeként azok életre kelnek nála. Jól gondolom?

Teljesen természetes jegy. Soha nem gondoltam, hogy a tárgyak nem élnének. Nyilván azért is van, mert hiszek Istenben. Nagyon kevesen tudták Mándyt követni. A Mándy-mondatot megugrani. Szabó Magda például csak epigonokat látott.

Több ízben is írtál róla. Ott van például a Mándy Iván szemüvege című tárcád, melyben nemcsak a pályája végére jellemző rövid, lecsupaszított mondatokkal élsz, és lelkesíted át a tárgyakat, ahogy ő, de ráadásul még meg is jelenik szereplőként, mint egy Isten, aki az Öregek otthona kulcsait kezeli, ahová a kiselejtezett bútorok kerülnek. És akkor a verseidről még nem is beszéltem: az Általános trafik és az Afrika trafik már a címek utótagjában is a Mándy-univerzum egy jellegzetes elemét idézik fel, miközben egy tipikus témáját is előveszed: a tárgyak titokzatos életéről írsz. Hogyan születtek meg ezek a szövegek? Előre eltervezted, hogy írsz Mándyról? Vagy sokkal spontánabb módon? Tekinthetjük-e ezeket – egyebek mellett – egyfajta főhajtásként? Tervezel-e még ezekhez hasonlót írni, egyáltalán: Mándy életét, írásmódját, világnézetét bármilyen formában megjeleníteni?

A főhajtás szép szó. Igen. Mándyból nincs kiút. Gyerekként ismertem meg, tehát nem is hasonlítható olyan élményekhez, amikkel felnőttként szembesültem. Gondolkoztam húsz évig rajta, aztán váratlanul lett pár vers (az egyikben ki is írtam a nevét – előtte sokat tépelődtem, szabad-e) és egy tárca, ami megjelent online, folyóiratban és egy napilapban is. Ezt nem is lehet, szabad tervezni. Most meg ez az interjú: legalább annyira szorongok tőle, mint ő. A szorongók felismerik egymást, összekacsintanak a reflektálatlan, kételymentes törtetők között. Mándy, a nagy pimasz, a halk szavú ürge, vajon hol húzná meg, hol szólna közbe? Hol mondaná: „nagy frász”, s hol azt: „na de kérem”. De a mosolyára, a mosolyáért adnék. Azért igen sokat adnék.

Több versembe is beinteget, például a tatabányai terekről, trafikokról szólókba vagy a 2007 óta folyamatosan íródó Dédi-verseimben is ott van. Felelős vagyok a halottaimért. A halottaknak felelek. Felelős vagyok Mándyért. Mikor a könyvei elkezdtek gyűlni a szobámban, akkor még kortárs volt, aztán halott lett. Túlvilági klasszikus. Egyszer egy törtető írástudatlan a tévéműsorában „kismesternek” titulálta, ettől felfordult a gyomrom. Szóval a halottak: egy darabig vágytam élő mesterre, de nem jött. Kíméletlenül meg is írtam a Fogalom című, második kötetemben ezt a leszámolást a mesterillúziókkal. Nem volt mankó. Nem volt póz: nem mondta meg senki, hogy mit és kit „kell” olvasni, nem nehezedett rám presszió, illetve nehezedett, de finoman szólva, nem vagyok az a normakövető személyiség, nem vagyok könnyen törő, hajló virágszál. Tehát nem hagytam befolyást. Én mentem magam után, mentem a könyveim után. Rengeteg könyvet levadásztam, vagy háromezret. Büszke vagyok rá, hogy Mándyt is magamnak fedeztem fel. Gyerekként. Gyerek volt ő is, igaz? Gyerek most is, igaz?

Mi az, ami a legjobban megfogott benne: a tárgyi világa, a mondatai, a világszemlélete (vagy valami más)?

Mándy mintájára jártam be a 75 ezres Tatabányát. Gyerekkori legjobb barátommal, Lossyval kezdtük, aki azóta katolikus pap lett. Nyomozgattunk, pár otthagyott lomból kiindulva. Elképzeltük a tárgyak, növények mögött meglapuló történeteket. S ez a mániás Mándy-minta volt a XI. kerületi (újbudai), lokálpatrióta sétáimban is 2006-tól, mikor is birtokba vettem a fog alakú kerület szívét, az 53 ezres Kelenföldet, és besétáltam minden egyes utcáját, terét, közét. Még pár szomszédot is meglátogattam illendőségből: mindenekelőtt Sasadot, Albertfalvát és a Gellért-hegyet. A kapualjakba nem mehettem be, mint Mándy tette volna, már rácsok és kaputelefonok mindenütt. De néztem a kockaházakat, a foltnyi parkokat, tetőket, és tetők alatt a kis játékéleteket, kerestem a szépet. Nem is annyira presszókban üldögéltem, mint játszótereken. Hófehér a bőröm: óvatosan napoztam és nem égtem le sohasem.

Melyek a kedvenc műveid tőle?

A huszonegyedik utca; a Francia kulcs; a Mi az, öreg?. A RARE – Rakéta Regénytár sorozatban (fel kéne támasztani!) kiadott kis kicsik: A villamos; a Strandok, uszodák; A bútorok; a Magukra maradtak; A Trafik. A legtöbb novelláskötetét olvastam, nem tudom, melyik a legjobb, most beugrik például az Örökségünk sorozatban megjelent Harminc novella, amit maga válogatott. Ha saccolnom kéne: volt 100 hibátlan novellája, ami elképesztő szám.

Meg tud szólalni a prózája a 21. században is? És ha igen, mi az, amitől a mai napig eleven?

A tehetségtől. Nem véletlen, hogy gyakori vélekedés: a tehetség nem számít, mert 95 százalék a szorgalmon, öldöklésen stb. múlik. Ez ostobaság. Meg kell nézni, hogy kik mondanak ilyeneket! A tehetség időtlen. A tehetség mindig kisebbségben van. A tehetség mindig vonzó, izgalmas, rejtélyes és megosztó. Egy kamasz: bármi kitelik tőle. Ha üldözik, gúnyolják, irtják: bebábozódik, de egyszer mindig kiröppen újra. Megsemmisíthetetlen.

Nevezhetjük őt egyműfajú szerzőnek, szimplán novellistának? Ezzel összefüggésben kérdezném, hogy mit gondolsz a költőiségéről. Egyáltalán neveznéd-e költőinek a világát, írásmódját?

Egyműfajú? Nem hiszem. Az egyik legfilozofikusabb prózaíró volt, lírai lázmérővel, nem véletlenül szerepeltették halálakor a Szép versekben. Regényíró és novellista. Hangjátékok, mesék, forgatókönyvek: a kisujjában volt sok minden. Nem okoskodni akart. Költői mintát/logikát követett. Írta is egyszer, hogy le akart írni egy fát, de nem ment, döcögött, iskolásra sikeredett. S akkor meglátott egy csavargót, ahogy vonult, s akkor már le tudta írni a fát. Pár napja itt, Kelenföldön (Mándynak Buda maradt idegen/fenyegető, nekem meg a trendi és piszkos Pest. Ezt írta: „Buda mintha mindig ezt mondta volna: tessék tisztességesen viselkedni!”) kirepült egy zöld csíkos sportcipő az óvoda kerítésén. Egy kiscsoportos meg is kért, hogy dobjam vissza. Csak másodikra sikerült, elsőre visszapattant a kerítésről, s akkor 2-3 másodpercig együtt nevettem az ovissal, s talán Mándyval is, mivel most, hogy ezt ideírom: elkezdtem csuklani.

Szerinted van olyan alkotói eljárás, ami abszolút az ő nevéhez fűzhető, vagy amiben ő a legjobb?

Volt egy interjúkötet. 1980-ban jelent meg 33×10 címmel. „Nagyon sokat tudnak a nők. A legtöbbet is: segítenek például gyermeki mivoltunk megőrzésében”: mondta benne Mándy. Messze az övé a legjobb interjú. Ő nyerte meg. A kollaboránsokon túl komoly írók is megbuktak abban a kötetben a pózolásukkal, okoskodásukkal, tudálékoskodással és önfényezéssel. Mándy meg jött a szivardobozokkal, tánciskolákkal, szuper szókincsével, s lenyomott mindenkit, elrúgta magát a gangról, s föléjük emelkedett. Mándy a mondat iskolája. A húzásé. A stílusé. Mándy: iskola. És igen: hogy utálta ő az iskolákat. 

A magyar irodalom mely áramlatába sorolnád? Kikkel állítanád párhuzamba?

Az álmodók, a sok sültrealista iparostól, okoskodó, tudálékos, grafomán műmájertől elkülönböződők közé. Ács Margit írja róla 1979-ben: „Mándynak sikerült reprodukálni az álom öntudatlanságát, de ennek az volt az ára, hogy le kellett engednie az öntudat zsilipjeit az ismeretlen előtt, védtelenül maradva a fájdalommal szemben.”

Pár név a rengetegből: Krúdy Gyula, Hevesi András, Szini Gyula, Hunyadi Sándor, Tóth Árpád, Gelléri Andor Endre, Ottlik Géza, Lázár Ervin, Pilinszky János, Bólya Péter, Vidor Miklós, Kondor Béla, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Vaderna József, Ács Margit, Galsai Pongrác, Bólya Péter, Esterházy Péter, Gál Ferenc, Darvasi László, Sopotnik Zoltán.

Neked személyesen miben segített Mándy?

Sokat segített abban, hogy álmodozzak, és elfelejtsek élni. Hogy „ne vigyem semmire”, ne építsek karriert, csak mondatokat, verseket, égboltokat. Szerelmeket, barátságokat, állat- és tárgykultuszokat. Jelenpusztító nosztalgiát.

Elsősorban mit jelent számodra Mándy: egy titkos mestert, egy elsőrangú novellistát, egy…?

Egy becsületes, magyar embert. Egy finom pofát. Gyengédséget. Titkot. Felhőfalást. Fel nem növést, meg nem alkuvást. Kiskanalak csengését. Gőzölt kávét. Tízkilós, zakószabású, hosszú szövetkabátot, aminek ragyog minden gombja. Mesét, tisztafehér habbal. Mestert. Rokonlelket.

A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Mert nemcsak válogatott falatokkal etetik őket, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha pedig egy parasztviskóban mégiscsak egy szép lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. És ezek a szép lányok majd szép gyermekeket szülnek, akik aztán megint szemlét tartanak a szegények kertjeiben.
Isten így tesz hitet az övéi mellett.
A tengerparton talált hajócska úrnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Vérszegény törpe volt, aki felhúzott térddel egy összemaszatolt ágyon visítozott:  Ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok..! Akkor-én-kikaparom, Akkor-megátkozom…
Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. És csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De ki hagyta magára?
És kié ez a gyönyörű, kis hajó?

Talán nem is hajó volt ez, hanem egy víz színén ringó gyerekkoporsó.
Sjön úgy gondolta, ha egyszer befészkelik magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Felrázni a párnáit, kiszolgálni, elviselni az átkozódását.
De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy hallgatta ezt a névtelenül haldokló lányt, a gyerekkorban hallott szavak megteltek értelemmel.  Minden kilencedik hullám én vagyok… Először csak nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, ám mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor felsejlett egy régi emlék, hogy mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb.
Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de a féltékeny tengeristen elkergette a riválist egy irtózatosan nagy hullámmal.
– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a beteg lány, és a véres takarót az ölére húzta.
–Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.
A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen soha nem fájt semmije sem. De azért vizet hozott, és megigazgatta a takaróját. Pedig a lány egy csöppet sem volt hálás: Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja az álmait.
Talán fertőző beteg? Egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták nézni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek. No, de mit lehet tenni, ha valaki túl hosszan, túl fájdalmasan haldoklik?
A hímzett függönyök, a hárfa a sarokban jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. És ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – egy olyan ember keze, aki egyszer vissza akar ide térni.
Riolda próbálta a lányt a családjáról kifaggatni, de ő óvatos maradt, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.
Mintha mindenkit el akarna árulni,  de nem a szüleit.
Talán van egy halhatatlan részünk, ami ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint meg olyan egyszerű a haldoklás, mint mikor a madár megtalálja a levegőben a saját ritmusát…
Egy, kettő, három, négy… Egy, kettő, három, négy, öt… Éjszakánként Sjönnel felváltva számolgatták a görcsöket. Mert ez a lány a hűsége ellenére sem hasonlított azokra a mesebeli hercegnőkre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek.
Mondom-ne gyere-közel-mert-miszlikbe…, Mondom-ne-gyere-közel-mert-cafrangokba…
Riolda és Sjön régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük felett és a liszt a ládákban. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy a lány elátkozza Írország összes királyát, ahogy a rettentő görcsök szüneteiben az összes név összeolvad egyetlen sipítássá: Ochenondionlyndanaomgren…  Orchenondionlyndanaomgren…
De még ezek a megátkozott nevek is beragyogták a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, amelyek aztán új királylányokat lepnek meg, szép, egészséges lányokat… Vajon összeverték ezt a lányt és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt volna? De az ír lány olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.
A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó, gonosz teremtéshez. Gyere-kutya-ha-mondom! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon…
Corchenondionlyndanaomgrenda…
És mégis Riolda sejtjeit ugyanolyan fonalból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különös?, kérdezett vissza Sjön. Hiszen ír vagy, mért ne ismerhetnéd az összes tengerparton dülöngélő ír istent? Riolda rábólintott, és az ablaknál számolgatta, hogy vajon a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

No de honnan kezdje? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? A kiindulópontot, a saját születése titkát. Mert a sok tengerparton himbálózó ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről.
Talán örökölte volna másvalakitől a múltját? Vagy ami vele történt, az mindig mindenkivel megtörténik?
Ne-merj-lélegezni-mellettem! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon!
A töménytelen szitok lassan megőrjítette Rioldát.
Nem lenne jobb a szerencsétlent tengerbe vetni? Egyszer s mindenkorra odadobni a hullámoknak, talán a kilencediknek? Aztán összeszedni a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt ez a pompás hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.
A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyához közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat rabja lesz három ember?  Egy-kettő-három-négy…
Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt éltek összenőve –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni. Azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük.
Ez a boldog séta szabadította meg őket a haldoklótól.
– Mert lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – utolérte őt a legeslegutolsó, a kilencedik.
Ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az ágyon.
Sjön utoljára még megigazította a takaróit
–Ti mit kerestek itt? – ripakodott rájuk egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóban.
Riolda megpördült, és végigmérte az ajtóban ácsorgó, előkelő férfit.
Mint egy ragadozómadár. Az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta.
Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és már el is készült a mondókájával. Hiszen ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója!
Az ismeretlen tényleg elkészült a mondókájával. Mert míg az ő szegény kislánya betegeskedett, míg feldúlták a vidéket a történelmi, sőt tragikus együttállások, addig ő Halix király fiának a nyomában járt… És kimondhatatlanul sajnálja, hogy nem siethetett. De valamilyen ajándékkal persze tartozik a szolgálataikért, ámbár háborúban az ilyen ajándékok jelképesek.
Azért reméli, hogy elfogadnak egy sorsüldözött herceg kezéből egy darab kenyeret.
De most már nem akarja az indulást halogatni… Őket tovább tartóztatni…
Itt az ideje! És sötéten vigyorogva megpróbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.
Ne-gyere-kutya-közeleb!  Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!
A herceg szeme összeszűkült. Aztán elnevette magát, mert olyan vastag és kipróbált páncél volt az pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át.
– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg, gyerekek!
Riolda annyira sem alázta meg magát, hogy bólogasson.
– Hát csalódni fogtok! Lesz majd nemulass, ezt megígérhetem! Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.