Csak azt az egy szót írtam oda

 

A mai nap minden, csak NEM normális. Az ébresztőóra úgy döntött, hogy ma NEM szólal meg a korábban megbeszélt időben, ezzel biztosítva nekem a totális káoszt. A forró víz úgy döntött, ma inkább NEM érkezik meg a csapból és csak cinkostársa a hideg víz volt az, aki megrohamozta elnyűtt testemet. Az általam megformált jégkocka a müzlis tálban sem lelte nyugalmát. A romlott lötty egy vágóhíd szagával operált, ahol a tejet adó lény lelte végső nyughelyét. A müzli így szárazon került a számba, darabkái pedig a lyukas fogamba, amit NEM kezeltettem a múlt héten a fogorvosnál, mert félek tőle. A folytatás már kellemesebb lehetett volna, de a karma karma belém mart egy újabbat. A kiálló szög, amit NEM húztam ki a falból, miután azt a csodálatosan megkomponált fényképet levertem róla, úgy hasította ketté pulóverem vállrészét, mint Mózes a Vörös-tengert, s így egy végzetes sebet ejtve a szeretett ruhadarabon.

A pulóver szálai nélkül, a történetszálon tovább haladva, már a természettel küzdök, hogy eljussak a 7-es busz megállójához a kifordíthatatlan esernyőmmel, széllel szemben tegyem meg. NEM, az esernyő NEM adta fel a szolgálatot, ellenben a busszal, ami úgy döntött, hogy ma egy egészen új útvonalat kell választanom. Tömeggel, széllel és esővel dacolva, eddig bejáratlan területeken barangoltam, ahol a kéregetők fogának a száma sem egyezik a megszokott útvonalon lakókéval. Átvágva az ismeretlenen és két metróvonalon jutottam el a megszokott címre, ami előtt egy idegesítően ismeretlen furgon parkolt. Az irodába belépve, NEM a megszokott csend és béke fogadott. Fekete kabátos homo erectusok álltak mind a három asztal mellett, akik a „sapiens sapiens” rangot akkor érnék el, ha foglalkozásukat testi kontaktusok helyett, verbálisabb megoldásokkal végeznék. Reméltem, hogy NEM velem akarnak találkozni, de a helyzet, hogy a két társamon kívül, akik már kellemetlen testhelyzetben, székhez kötve üldögéltek, csak én dolgozom az irodában, elbizonytalanított. Ági és Iván NEM szóltak, mert NEM igazán tudtak a szigetelő szalagtól, de ahogy beléptem, egy olyan pillantást vetettek rám, mint amikor valakinek le fogják rúgni a veséjét, záros határidőn belül.

A három fiatalember közül ketten úgy döntöttek, hogy segítenek bemenni a kocsijuk csomagterébe, pedig semmi, erre utaló kérést NEM tettem. A kezemet megkötözték, a számra szig’szalagot tettek, majd a fejemre egy zsákot húztak, aminek ázott burgonya szaga volt. Tizenkétszer fordultunk balra, hétszer jobbra és legalább 9 piros lámpánál álltunk meg, ami azt jelenti, hogy elraboltak. Az utazás akkor kezdett kényelmetlenné válni, mikor egy földútra tévedt az autó. Összekötözött kezeim többször is meggátoltak a kapaszkodásban, aminek következtében a csomagtér padlójára estem. Pár, gumószerű dolog volt ott, meg valami kemény rúd. Annak az esélye, hogy egy súlylökő és baseball gálára megyünk, elenyésző volt, ahhoz képest, hogy a fiatalemberek krumplit és egy olyan célszerszámot szállítanak, amivel engem meg fognak verni.

Megérkezésünket dudaszó, féknyikorgás, majd egy gyomorszájba kapott rúgás jelezte. Erdőben lépkedtünk tovább, majd egy folyómederhez értünk. Utóbbi infó abból derült ki, hogy a sár helyett már a vízben járkáltam, majd kiderült, hogy a zsákon is egész gyorsan átszivárog a víz az arcomig, ha azt a folyóba nyomják. Az egyik erectus megkérdezte, hogy „Tudod-e miért vagy itt?”. Mire azt válaszoltam, hogy NEM. Elégedetlenségüket egy újabb rúgással és a zsák lehúzásával fejezték ki. Körülnéztem, de rájöttem, hogy a teóriám NEM volt helytálló. Egy gyártelepen voltunk, aminek egy félreeső épületébe kísértek. Hellyel kínáltak, majd odakötöztek a székhez. A magasabbik fiatalember a tudtomra adta, hogy a főnökük elégedetlen a kiadónk munkájával, majd megkért, hogy olvassam újra a szöveget és keressem meg a hibát.

– Ó, hogy erről az aprócska kis „NEM”-ről lenne szó?

– IGEN – majd a puska eldördült és az eszem már NEM is volt a helyén.

Az utcakövek patkányzenéje

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.

(Arany János – Az ünneprontók)

            Világosság, perzselő világosság. Hosszú, széltében kettébe vágott, keresztszerű lámpatestek szolgáltak fényforrásul. Magasból bombázták le területüket. A fény mindent felégetett. Ketten haladtak egymás mellett a csillogásban. A lépdelőkön megpattan a fénynyaláb, majd a földön kitekeredett magából. Fényszőnyeg, ami mindent letakar. Fölébe emelkedni nem lehet. Érzékel és továbbít. Élet csak alatta ketyeghet. Belemar mindenbe, majd kiköp, és megszületnek az árnyékok. Nyálmirigyének váladéka az élettelen tárgyakkal reakcióba lépve másik leképeződést, élő formát nyerhet. Lusta mozgás. A testek maguk elé merednek, mozdulataik követik az árnyakét. A kettejük közti kapcsolat megváltozott. Nem a test parancsol – aki lent van az irányít. Minden tudás őt illeti, ő a letéteményese mindennek, ami körülöttük látható, tapasztalható. A test számára szükséges parazita. Fogantatást elősegítő, kiküszöbölhetetlen anyag, amit mindig, mindenhová magával kell cipelnie. Az árnyékok nem találtak magyarázatot arra, hogyan tudnák kiköszörülni ezt a fejlődésükön esett csorbát. Az éltető fényszőnyeg alatt botorkált előre a két csont – és húskupac, kommunikációjuk belefagyott a pillanatba, amikor fény érte őket. Az árnyékok mitsem törődtek velük. Feladat érkezett számukra: a városból kivezető régi utat tartó oszlopok támpillérének zárókövei meglazultak, elkezdtek tágulni, félő, hogy előbb-utóbb kilökődnek a kövek. Mielőbbi kivizsgálást sürgetnek.

            Hamelin végét villódzó táblánál megálltak. A fényforrások erősebben, áthatóbban kezdték mutatni az utat, átláthatóvá téve az alagút plafonját. A lezúduló fényhullámok átpréselték magukat a fémszilárdságú úttesten. Ide-odacikkantak a járatban, fényárba lökve azt, hogy amint a testek leérnek, az árnyékok egyből meg tudják vizsgálni a problémát. A két alak a boltívek alatt ácsorgott tehetetlenül, az árnyékok a falakon pásztáztak. Hosszú algoritmusokat engedtek szabadjára. Azok próbáltak szagot fogni, fel-letekeregtek, keresve azt a matemikailag megjelölhető pontot, ahonnan kiindulhatott a távolodást eredményező erő. Az árnyékok helyet cseréltek.

            Miután matematikailag megoldhatatlan volt az akadály, a következő keresési csoportnál folytatódott a kutatás. A letapogató, többsoros algoritmusok kezdtek fesléseket találni, majd azok segítségével felfejtették a fal titkát.

            Biblia idézetek szivárogtak elő a kőből, pászmákba ágazódva majd összecsavarodva. Komoran törték át a patinát, egy korábbi nyelven kondultak meg, hangalakjaik szétterjedtek. Zengtek a gyertyafényben, a faggyú uralta levegőben, amin keresztül újra és újra orrba vágta az áhítatra érkezőt a tömjénfüst. A bölcselet korlátba ütközött, az algoritmus az emlékek sodrába esett, kilépett a városba. Pirosba csomagolt hangok, borízű nevetésfoszlányok csobbantak a zörejek közé. Lógó orrok, fekália, húgyszag terjengett mindenütt. Az esővíz megállt az úton, a kocsmából kihajított részegeket hahotázó asszonyok kerülgették, némelyiket talicskára emelték, elügettek vele. Lecsapódó pöröly fémes találkozása a patkószeggel. Mellét kidüllesztő, fejét hátrahúzó, mély levegőt vevő kovácsinas, akinek kötényének zsebéből több rozsdás patkószeg lóg ki. Mutatóujja az üllőn, nagyot rásújtva a legény hangos káromkodásba kezd. Mosolyogva trécselő piacos lányok, óbégató kikiáltó, az előző esti csatározások viharán keresztülmenő, macskazenét játszó, hályogos, hunyorgó szemű hegedősök. Fiatal fiúk köpködnek versenyt egy tál rothadt gyümölcsbe. A sátorponyva pókháló finomságúvá foszlott anyagát átütő húgycsík. A részeg hangosat böffent, szellent, próbálna sarkon fordulni, aztán mégis elvágódik. Hátrébb az utcában behajtott állatok tolonganak, s most a kóbor kutyák próbálják felprédálni őket, amíg egy mészároslegény ki nem jön a taglóval és ketté nem csapja az egyik szelindek koponyáját. A freccsenő agyvelő érdekesebbnek bizonyult a szűkölő, húsra és vérre éhes falkának, rárontanak döglött társukra és szétszaggatják. A mészáros is kinézett egy pillanatra, sercentett egy hegyeset a tetemre, majd intett legényének, hogy terelje be a megriadt jószágokat. A téren hordákba verődve, emberi, állati és növényi hulladékban gázoltak a patkányok. Hó szállingózott már, a kártevők egyre többen lettek, karácsony napján a templomban a pap reverendájáról lerágták az aranybojtot. A mise után a város elöljárója a kengyelbe lépett volna, amikor halk furulyaszó ütötte meg a fülét. Bármerre tekingetett, meresztgette a szemét, a hang forrását nem találta, senki sem játszotta hangszerét. Kifakadtak az első rügyek, növekedett a nagy hassal járó nők száma. Egy őr találkozott vele először.

            Az algoritmus ennél az információnál ellentmondásba ütközött. Az árnyékok tanácskoztak egymással, nem találták az okát annak, amiért a keresés leállt. Mindent láttak jól, minden részletét a történetnek, ameddig a kereső algoritmus eljutott, feldolgozva kaptak meg, kauzális vagy teleológiai okot mégsem fedeztek fel. A tudósok vérszomjas mohóságával vetették magukat a feladat megoldásába, úgy érezték, mindössze néhány átírt matematikai jelre vannak a céltól. A számítások mégsem mutattak eredményt. Az egyenlőségjel szinte elgörbült, amikor be akarták vonni a relációba. Kérészéletű megoldóképletek. „Egy őr, egy őr”, szajkózta az algoritmus. Az egyik árnyék felemelte, belenyúlt, átkalibrálta. Elégedetlennek tűnt. „Az összes kereső program megtalálható a memóriájában. Nincs valós dolog, ami elrejtőzhetne a falon, anélkül, hogy a nyomára ne akadjanak.” Az algoritmus tovább folytatta a kémkedést, új függőhidak kötötték össze a történet boltíveit.

            Mindent elborítottak. Kis idő eltelte után feleslegesen gyújtották fel fészkeiket, füstölték ki vagy éppen fel őket az elpusztított gócpontból kifutó járatok közül az összeset, így sem tudták elpusztítani. Ott voltak a konyhában, hancúroztak a moslékban, megharapták a disznókat, megkergették a lábasjószágot, felborították a tejes köcsögöt, rajcsúroztak a fáskamrában. A kártevők beférkőztek a szobákba, átfúrták magukat a vastag farétegeken, mintegy ottlétük emlékeit hátrahagyva a ház további nemzedékeinek. A tömzsi, kolbásztól és disznózsírtól kikerekedett rágcsálók végül már nem iszkoltak sehonnan: otthonukká rágták a várost. A férgek átszőtték a város láthatatlan és látható rétegeit. Alakították, bepiszkították, szaporodtak, ettek, fogaikkal rövid és hosszú jeleket adtak le egymásnak.

************************************

            Egy teremtett lélek sincs itt. Két bábu áll előttem, körülöttük fény. Kibontakozom. Tévedtem, nagyon is élnek, újszerűek, félénkek, gyámoltalanok, hiszékenyek, elcsalhatóak, mint a gyerekek. Csendjüket csak a virgonc árnyékok zavarják meg. Mereven bámulnak egy kígyószerű teremtményt, amint körültáncol minden követ a falban. Furcsa lények. Mintha csak patkányok lennének, azoknak sem volt akadály semmi. Bizsereg bennük a hang, az érzés, a látvány és a gondolat. Vibrálnak bennük, át- meg átmossák magukon ezeket az információkat. Mégsem tudnak mit kezdeni velük. A hely megőrizte a történetemet és engem. Kíváncsivá tettek a bábok és a falakon vergődő árnyékok. Mivé váltak az idő folyamán? Megmaradtak-e olyan szavajátszónak, köpönyegforgatónak, pórul járton hahotázónak? Üres zsákból ígéretet szórónak, törött szót szentté avatónak, tivornyában fetrengőnek? Keresgélésüknek én vagyok a végpontja. Azonban nem vagyok patkánykirály, hogy bevárjam, amíg besétálnak a prédák. Vadász vagyok, vörös kalapban.

            Kitüremkedett a falból, testének minden atomja őrjöngeni kezdett, mikor a keze megragadta a fal szélét és kiemelte magát. A test rázkódott, belsejében ütközések történtek, robbanások hangzottak, tajtékok csaptak fel. A heves mozgás remegéssé szelidült. Megannyi tétlen érzület kanyarodott helyére, a test mechanizmusa beledőlt az újra élő és pulzáló idegpályarendszerbe. Hosszú szerszámának alja lekoppant mellé a földre. Steril volt a világ, amibe lépett. A fény szennyező csápjai ólmosan dübbentek vállára, de nem dobott le magából semmit a földre. Megigazította a vállán átvetett pántot, egyet lépett előre, a két tehetetlen test mellé, szemügyre vette, milyen eredménnyel kecsegtet a kutatás.

************************************

            A tekergő, átírt algoritmus belevájta bináris kódjait a történetbe, hogy a kiszipolyozott információkból új értelmezést állítson elő. Új kötéseket hozott létre, újraértelmezte az adathalmazt, megforgatta a műveletek közt, táncolt vele, mígnem újabb és újabb eredményekkel bombázta a két figyelő árnyalakot. Azok nem értették, miféle megnevezhetetlenség tartja fogva a történet értelmét, mert akármerre indult a keresés, minduntalan beleütközött az őr alakjába. Akármit is ígért az algoritmus, nem tudta szóra bírni. A történet szálára rácsapódott a rács. Az árnyalakokat készületlenül érte az újabb kudarcsorozat.

            A fény egy pillanatra átváltott fehérből savószínűbe. Az algoritmus hirtelen végtelenített ciklusba váltott. A két tudatmentes test görcsbe rándult, majd engedett. Az árnyékok kinyújtóztatták kezeiket, vetületük egyenese girbegurbává vált, mintha átrohant volna rajtuk egy függvény. Egymásba forrtak, vártak mereven. A teremben boltívek alatt semmi nem mozdult. A fény letapogatott mindent, élő és élettelen feltárta titkát, amint a pászma elérte. Az utcakövek összeütődtek odafent.

            Az egyik algoritmus ráharapott a történetszálára, lassan majd egyre gyorsabban szippantotta fel. Az őr már nem állt az útjában, készségesen számolt be arról, amit látott: „Mintha poszméh döngött volna a fülemben, egy kiadós lakmározásra várva. Néha élesen, néha tompán zúgott, zümmögése nyugtalanító volt, mintha valaki le akarta volna csapni. Habár, nem is méh volt, hanem inkább madár, ami csattog. Szárnycsapkodás, csattanó csőr, igen. De így visszagondolva, talán olyan hangot hallottam, mint mikor vadkan csörtet a csalitosban. Olyan magas lehetett, mint én. Tarka köpönyeg takarta ösztövér alakját. Miután elhaladt mellettem, vettem csak észre, hogy az őrhelyem ajtaja alatt befúj a szél, a cserepek alatt futó moha már megfeketedett, a városkapu zárja elrozsdásodott. A bal cipőm talpa elvásott, a lábam már szinte a vizes talajt tapodja. A városfal gyilokjáróit jobban alá kellene dúcolni, néhány helyen megrepedeztek a tartógerendák. Láttam rajtuk a patkányok cirkalmas rágatait, kacskaringósabbak voltak, mint egy-egy menlevélen az aláírás. Nem mintha tudnék olvasni, de utánanéztem a rozsdabarna fóliánsban, ahová minden utazó beírja a nevét, hogyan is szólíttatta magát az előbb érkezett. A cirádákból semmit sem tudtam kiböngészni. Talán egy csorba kereszt vagy egy nyakbavalószerű írásjel. Szinte névtelenül sétált be.”

            A házak ablakait nyitva hagyták, a levegő és a patkányok ki-bemasírozhattak. Hiába a magasra falazott első emelet, a lépcsőre futtatott rózsa, a kártevők átbújtak alattuk karcolás nélkül. Az alak csak haladt szótlanul az utcán, ügyet sem vetve a randalírozókra. A templom melletti házba ment be, így súgtak össze a városlakók.

            A keresőmotor ennél a pontnál több változatot azonosított.

            A fehérre meszelt házak között szétszaladtak a férgek, vödrök alá, frissen gőzölgő szemétkupacok árnyékába húzódtak, bajszukat rezegtetve, orrukat és fejüket mosva. Kizsigerelt házak, karikás szemű háziak meredten bámulták a surranó köpenyest. Egyszeriben eltűnt az utcák forgatagában, szem elől tévesztették. A macskakövek beitták a hideget, amit azon a kora nyári napon hozott magával. Lába előtt a kövek szétnyíltak, mint a tenger, eltávolodtak egymástól, mint a széttárt ujjak. Később az útjavítók hiába szedték fel és rakták újra a köveket, immár minden darab külön szigetet alkotott, többé nem álltak össze kontinenssé. Kisvártatva visszatért a történetbe a posztóruha tulajdonosa. Ciripelő hangot hallatott, mire az utcakövek összekoccantak. Szétmentek, majd összeütköztek. Eltávolodtak egymástól, s megint koccantak. A játszott hangsorhoz szívdobogásszerű ritmus párosult. Ahogy a jövevény útjára indult a városkapu felé, az egerek és patkányok sorba rendeződve, egymás farkára ráharapva, lengtek jobbra-balra, mint a falióra ingája, ahogy azt a zene kívánta. Ahogy az utcakövek nyíltak és záródtak, az elcsigázott városlakók elborzadva figyelték, hogyan kap új életre az, ami élettelen volt. A város szíve természetellenesen lüktetett.

************************************

            Azt hiszem, ennyit látni engedek, többit találják ki maguktól. El innen! A gyerekek várnak rám! Nyugodtan várt ott, ahol előzőleg a két test alászállt. Felnézett a fénybe. Hullámaira bontotta, a kötélszerű pászmákba belekapaszkodott, felhúzatta magát a felszínre. Szerszáma érkezésekor felsértette a talajt, mintha egy női sikoly pattogott volna ide-oda a fémfelületen. Kámzsáját hátravetette, szemgödréből a centripetális erő kilökte a fényt. Úgy tűnt, elégedettséggel tölti el, hogy semmi nem változik. Akkor is hiába fürkészték őt, nem akadt senki, aki biztosat állíthatott volna róla. A jelen ugyanúgy ötlettelenül keringett körülötte, próbálta megérteni őt.

            Időszerű, hogy lerója adósságát. Mozgása a többi testhez képest és a memóriapalotában eltöltött idő dacára, ruganyos volt. Begyalogolt a városba, amit már nem őriztek falak, csak a Hamelin felirat LEDje bocsátott ki más fényt, mialatt elhaladt mellette. Árnyékok zsúfolódtak össze mindenütt, míg a testeket lassú mozgásra állított szőnyegek vitték magukkal. A város teste megtisztultan fogadta az érkezőt. A salakanyagok eltűntek, a szűk erek kitágultak, a rendszer kifogástalanná fejlődött. Végigpásztázta alant a különböző korú testeket. Egy sem viselte magán a terhesség nyomait. Megemelte szerszámát, szélesen maga elé tolta, majd játszani kezdett. Az előcsalt hangok elvitorláztak, ő folytatva a zenélést, követte azokat. Többemeletes tömbhöz érkezett. A dallam áttört a falon. A vadász belépett az épületbe. Hívószámok szóródtak szét a térben. „Kérjük a huszonhatos számú ügyfelünket, fáradjon a hatos mintaterembe”, ismétlődött. Szőnyegek szállították el a testeket, ahová az árnyékokat várták. A vadász egy elhaladó párt követett. Erősen megvilágított terembe érkeztek, amelyben zsúfoltan fehér folyadékot tartalmazó tartályok sorakoztak egymás mellett. Egy kar emelkedett a magasba, megközelítette a folyadék felszínét, majd felszívott néhány cseppet. Az árnyékok izgatottan sugdolóztak, miután minden eszköz a helyére került, a szőnyeg az asztalon felállított mikroszkóp elé csorgatta a testeket. Egyik árnyék rávetült a nagyítólencsére. Fürge hímivarsejtek voltak a petricsészén. A vásárlók elégedett bólogattak.

            A dallam megszakadt. A vadász megvárta, hogy a két érdeklődő távozzon, majd belemerítette szerszámát az egyik tárolóba, ami lassan apadni kezdett.

************************************

            A tarka köpenyes elcsalta a rágcsálókat. A kaput bezárták, elreteszelték. Nagysokára csuromvizesen visszatért. Nem engedték be, ügyet sem vetettek rá, hiába dörömbölt, átkozódott, fenyegetőzött. Mikor az algoritmusok eljutottak idáig, a két árnyék gyanakodva összenézett.

************************************

            Minden tárolómedence üres. A vadász kisétált, otthagyta a fényben fürdő várost, ahol a fény alatt van csak élet és a testek pusztán segédanyagai a civilizációnak. Világosság, felperzselt világossá

Három vers

Integető kezek

Mintha sosem lett volna otthonuk.
Férfiak, akik meglátták a falra festett bestiát,
felálltak asztaluktól, és nem tértek vissza.

Egész életükben hajóztak, és örökké bánták,
hogy magukra hagyták családjukat az ablakok kezdődő
és a küszöbök átléphetetlen szomorúságával.

Férfiak, akiket valaha megérintettek,
és a szerelem hasadéka kényszerített hallgatásra.
A szél karcsú, sós táncában ragyog az arcuk.

Felsöpört napfény a levont vitorlában,
férfimaszkok a fedélzeten. Hiába döntötték vízbe
honvágyuk sóoszlopát, emlékezni fognak.

A tenger volt szeretőjük, de ellökték maguktól.
Érkezésük felbolygatja a kikötőt,
melynek sérült fáira tűzik az integető kezeket.

Keresés

Már minden napfelkeltét láttam,
amit még nem láttam.

Már minden napfelkeltét láttam,
amit azelőtt soha nem láttam.

Valahol bizonyosan
rátalálni a napnyugtákra is.
 
Kudarc

Hasukat felfelé fordítva sodródtak
a bárkák az ösztönök korallzátonyára.

david-burdeny-mercators-projection-antarctica

kép: David Burdeny: Mercators Projection, Antarctica, 2007

 

A levél

Örültem, mikor megkaptam a levelet Peruból. Rég vártam erre. Óvatosan nyitottam fel a borítékot, nem szerettem volna, ha Schmidt levelét akár a legapróbb karcolás is éri. Elolvasni azonban még nem mertem. Izgatottan mentem vissza a házba, hiszen ez egy nagy pillanat volt. Két éve nem láttam barátomat, aki érettségi után úgy döntött, Peruba zarándokol missziós körútra az egyetem helyett. Nekem pedig – annak ellenére, hogy gyakorlatilag együtt nőttünk fel – majdnem két teljes évbe tellett, míg rá tudtam szánni magam, hogy írjak neki. Most válaszolt, ez nagyon különleges érzés volt. Elképzeltem, mit írhatott a világ másik végéről, onnan, ahol a modern technika teljes nélkülözése mellett töltött el két hosszú évet szerzetesek közt, árva kisgyerekeket gondozva és tanítva. Aztán mikor úgy éreztem, készen állok, kinyitottam a papírt. Egyetlen szó volt rajta: Elkéstél! Egyetlen, szívbemarkoló szó és semmi más. Az egész felért egy erős gyomorszájon rúgással. Zaklatottságomban kidöntöttem az asztalon álló tintásüveget, melyből a sűrű kék lé  vízesésként zúdult a fehér papírlapra. Szédülni kezdtem és elájultam.

A telefon hangjára ocsúdtam fel kábulatomból. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Fájt a fejem, az agyamban lüktetett a vér. Nagy nehezen a telefonhoz támolyogtam, majd felvettem a kagylót. Rekedt hangon bemondtam a nevem, mire a vonal túlsó végéről egy rideg női hang angolul kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet. Igennel feleltem, mire tárgyilagosan közölte, hogy tegnap éjjel barátom életét vesztette. Kattanás, búgás. Letette. Nem mondta se azt, hogy mi történt pontosan, se azt, hogy miért vagy hogyan. Egyszerűen közölte a tényt és lerakta. A telefonkagyló tompán puffant a padlószőnyegen, ahogy kicsúszott a kezemből. A levélhez rohantam, mely még mindig nyitva állt az asztalomon. Azonban most már üresen, egyetlen szó sem volt benne. Barátom utolsó üzenete eltűnt a ráömlött tintafolttal együtt.

Kétségbeesetten túrtam fel a lakásom, abban a reményben, hátha becsúszott valahova a levél és csak összetévesztettem egy az asztalomon amúgy is nagyon sokszor heverő üres papírlappal. De nem találtam.

Felkaptam a kabátomat és az esernyőmet és kiléptem az ajtón. Szakadó esőben rohantam végig az utcán. A szél kitépte a kezemből az ernyőt, de nem törődtem vele. Egyetlen célom volt, megtudni az igazságot, így barátom édesanyjához rohantam. A mindig kedves asszony ezúttal is mosolyogva fogadott és teával kínált. Intettem, hogy nem kérek és elmeséltem neki a ma reggeli furcsa történetet a levélről és a különös telefonhívásról. Ő mindezt széles mosollyal nyugtázta és tiltakozásom ellenére teát töltött a csészémbe. Biztosított felőle, hogy ez csak valami otromba tréfa lehetett, mert ő nem kapott semmiféle ilyen üzenetet, majd az ablakhoz lépett és levetette magát a mélybe. Az egész olyan váratlanul ért, hogy az első reakcióm az volt, hogy hatalmasat kortyoltam a kezemben tartott tűzforró teát tartalmazó csészéből. A forró ital szétégette a torkom és ordítva dobtam el a csészét. Az ablakhoz rohantam és lenéztem. A nő teste vérben úszva feküdt a járdán, de az emberek rá sem hederítettek, csak mentek a maguk dolga után. Leordítottam nekik, hogy hívják a mentőket, mire mosolyogva integettek. Ekkor még nem tűnt fel, hogy mindegyikük öltönyt visel és számokról beszél. Rossz érzés fogott el, lerohantam a lépcsőn és a nőhöz siettem. Nem volt pulzusa. Véres agyvelőcafatok csüngtek szőke haján, kezében pedig még ott volt a konyharuha, amivel a forró teáskannát fogta az imént. Hirtelen egy hang szólalt meg a hátam mögül:

– Elkéstél! – suttogta, majd egy lapáttal fejbe vágott.

A lakásomon tértem magamhoz. Körülöttem minden tintában úszott, ám a levél ismét ott volt az asztalomon, rajta a fenyegető szóval. Aztán ismét megszólalt a telefon. Odasiettem, de nem vettem fel. Tudtam, mit hallanék benne, így inkább kihúztam a zsinórját a falból, majd visszasiettem asztalomhoz. Felvettem a tintától csöpögő levelet, majd darabokra téptem és a kandallóba hajítottam. Ezután a kandallópárkány mögül leakasztottam pisztolyom és a koponyámhoz szegeztem. Láttam, ahogy barátom a világ túloldalán, mindentől távol a papírra veti azt a bizonyos szót, majd fejbe lövi magát, hallottam ahogy a gépies női hang a telefonvonal túloldalán a halálát közli és tudtam, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Egy játszma részesévé váltam. Ellenük. Ellenük, akik már átvették az uralmat a bolygón és akik elől már nem volt menekvés. Talán az utolsó ember voltam a földön, aki nem fertőződött meg és nem vált egy teljesen érzelemmentes robottá. Az ujjam a ravaszon feszült. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, hiszen barátom sem véletlenül választotta ezt az utat. Aztán valami furcsa érzés járta át a testem és a pisztoly kiesett a kezemből. Egy pillanatra minden megszűnt, majd hirtelen az utcán találtam magam öltönyben, kezemben aktatáskával. Automatikusan indultam el egy irányba, úgy éreztem, tudom, hogy merre kell mennem. Az úton öltönyös emberekkel találkoztam, akik mosolyogva viszonozták kedves köszöntésemet, majd követni kezdtek. Mikor megérkeztünk, már mindent értettem. Mindannyian a tőzsde előtt álltunk, ahová özönlöttek be az emberek. Mindenki mosolygott és mindenki boldognak látszott. Ez volt az új világ első napja. Az ő világuké, a mi testünkben. Többé nem voltak tulajdonságok, erények és hibák. Mindannyian egyenlőek voltunk és senki sem érezte magát egyenlőbbnek másoknál. Számokról, százalékokról és átváltási rátákról beszéltünk. Nem voltam önmagam, valaki uralt belülről, de különös módon mégis úgy éreztem, végre boldog vagyok.

Tragikusan kicsi világok metszéspontjain

Egressy Zoltán Majd kiszellőztetsz című novelláskötetének fülszövege a „külső és belső tájak” elválaszthatatlanságáról beszél a szerző prózai szövegvilágáról szólva. „Külső és belső tájak” összefüggése már a kötet első szövegében feltűnhet az olvasó számára (Nem, nem, köszönöm), és más novellákban is hangsúlyosan visszatér ez a kapcsolat (Élénk neon, Valle della luna), de a kötet valamennyi szövegéről egyöntetűen elmondható, hogy a „belső tájak” szövegbeli leképeződése áll a középpontban, akár egyes számú elbeszélésről, akár harmadik személyű narrátor közvetítette szövegről legyen szó.

 

egressy borítóVallomásosság, naplószerűség, monologikusság és élőbeszéd-szerűség, ebből adódóan egyfajta csapongó elbeszélésmód jellemzik a kötet egyes szám első személyben elmondott darabjait. A szövegek legtöbbjére jellemző egyfajta terápiás, kibeszélő jelleg, elmondás, újraélés általi trauma feldolgozás, de legalábbis „körülbeszélése” a traumatikus múltnak vagy a múlt traumatikus epizódjainak. A „körülbeszélő”, témáról témára ugráló stílusból fakadóan gyakorta feltűnő mondatok a „Na, de nem ezt, hanem az […]-t akarom elmesélni”, „De nem ezt akarom, a […]-t akarom elmondani” – jellegű közbevetések. A sok önreflexív, kibeszélő szöveg által nyerhet egyfajta átvitt értelmet a Hegyomlás című elbeszélésből származó, itt aktuálisan szó szerint értendő „Majd kiszellőztetsz.”, címmé emelt fordulat, hiszen minden elbeszélés, kibeszélés a traumák, a soha el nem mondottak, a feldolgozandók egyfajta „szellőztetése”.

 

Magukat a beszédhelyzeteket nem mindig ismerjük, vagy nem teljesen tisztázottak, például nem egyértelmű, hogy egy monológ során jelen van-e a megszólított vagy csak leírás, „magában beszélés”, fiktív levél révén szólnak valakihez a szövegek, éppígy az sem, hogy bizonyos esetekben az olvasónak magát kellene-e megszólítottnak feltételeznie. Az azonban elmondható, hogy a kötet erősebb szövegei a már említett egyes szám első személyben beszélő darabok, melyeket éppen az énreprezentáció, az elbeszélő önmagáról tett kijelentései tesznek izgalmassá. Nem egyszer az elbeszélés révén, a megismerés-megértés által szelídülnek meg az olvasó számára ezek a „belső tájak”, a fokozatosan kibontakozó megértés teszi elfogadhatóvá és „normálissá” őket, ahogyan a Nem, nem, köszönöm szereplőjének agresszív akciója is egy bizonyos szempontból megérthető reakciónak bizonyul élettörténetének ismeretében.

 

Az inkább egyes szám harmadik személyben elbeszélt történeteknek talán szándékoltan is kissé monoton, „darálós” hangvételük van, mely egyre erősebben érvényesül a kötet vége felé haladva, ahol már groteszk módon eluralkodik, és szándékoltan túl sokszor bukkan fel a szövegvilágokon következetesen végigívelő „kicsi világ”–képzet, azt sugallva, hogy végeredményben az elbeszélő uralja, és „rángatja” szövegről szövegre ezeket a néha különös történetű, de meglehetősen átlagos figurákat. „Kicsi világ” alatt értem azt a más kritikában is említésre került, először az azonos című szövegben (Kicsi világ) felbukkanó jelenséget, hogy egyes szövegek mellékszereplői más szövegekben esetleg főszereplőkké vagy elbeszélőkké lesznek, vagy egy-egy elbeszélésben ismét megjelennek, illetve említődnek valamilyen apropóból. Esetleg a különböző karakterek életútjai metszik egymást. Eljutva az utolsó, Az édes élet című szövegig zavaróan kicsi lesz a világ, már-már egyfajta szándékolt szövegszervező kényszer, hogy metsszék egymást ezek az életutak, ironikusan szappanoperaszerűvé válik a korábban már megismert szereplők újbóli felbukkanása. Maguk az elbeszélt, zömében valamilyen szempontból traumatikus sztorik is csupán metszetek, életek metszetei, konklúziók nélkül, melyek tragikus, keserű, elhibázott voltukban nem is akarnak mások lenni, átlagosságukban mintha csak éppen ez az egymást metszés lenne a tét, a „kicsi a világ”–képzet következetes felmutatásával. A kötet vége felé haladva, ahogy egyre abszurdabbá válnak a szövegek, egymásra vonatkoztathatóságukkal, összeolvasható-ságukkal egyre inkább zavarba ejtik az olvasót, mint pl. a You’ll never have to, a Valle della luna és az Ahogy szereti című darabok sorozata, mindinkább a véletlen találkozások, a véletlen azonosságok lesznek megszokottá ezekben a szövegvilágokban és a kötet általuk megképződő nagy szövegvilágában.

 

A korábban említett egyes szám első személyű énreprezentációk a szereplők részéről abból a szempontból is érdekessé válnak, hogy más elbeszélők más szempontból beszélve, mást mondanak a korábban megszólalóról, máshogy látják őt, esetleg az egyes szám első személyű megszólalással módosul az olvasó addig kialakított képe a figuráról. Az újabb megszólaló hozadéka az újabb szempont. Jó példa erre a Hibát hibára, a Kicsi világ és a Familiáris című szövegek hármasa. A Hibát hibára című szöveg főhősnőjének szerelmi történetében első pillantásra csupán jelentéktelen mellékszereplőként bukkan fel a Kicsi világ gazdag kocsmatulajdonos elbeszélője. Utóbbi szövegből kiderül, hogy nem csupán epizódszerű jelentősége volt ennek a személynek a nála jóval fiatalabb lány életében, de a lány által elbeszélt sztoriban nyilván nem ez került előtérbe vagy nem akarja, esetleg tudattalanul nem helyezi önelbeszélésének előterébe a férfit. A Familiáris elbeszélője a Hibát hibára főhősének az elbeszélés idején kamionsofőrként tevékenykedő édesanyja, akinek figurája több szempontból árnyalatokkal gazdagodik a korábban megismert „nagyon kemény nő” sematikus alakjához képest. A szövevényes viszonylatok a húsz szöveget végigolvasva nem egyszer csapnak az utolsó darabban kicsúcsosodó ironikus „kicsi világ”- túlzásba: „…a lány célba veszi Lucát, az öcs barátnője a báty feleségével beszélget tehát” (255).

 

Bár az egyes sztorikat a szereplők állandó újbóli felbukkanása révén önkéntelenül is „összeolvassa” az olvasó, egy ezzel ellentétes olvasási mód is ott lebeg a szövegek között vagy fölött, ti. hogy nem kapcsolja össze őket a befogadó a szüntelenül újra feltűnő alakok ellenére sem. Éppen erről a kettős lehetőségről, és az ezáltal létrejövő értelmezési feszültségről beszél a kötet kapcsán a novellaregény, a rovelle műfaját emlegető Takács Ferenc is, hiszen – életutak egybeesései, alakok felbukkanásai ide vagy oda –, a feltűnő és sokszor szándékosan erőszakolt azonosságokon kívül a fejezetcímek önálló szövegeket jelölnek ki. Ha az egyes fejezeteket, az így egymáshoz hasonlatos kicsi világokat nem együtt, hanem egymás mellett olvassuk, az egyes szövegvilágok hasonlósága, szereplőinek hasonlóságukból fakadó átlagossága domborodik ki.

 

Ha már azonosságokról esett szó: a tragikusan kicsi világokat kicsiségük ellenére is tragikusan elszigetelt és magányos szereplők népesítik be, ha tragikus magányuk néha nem is teljesen beismert az elbeszélés magányosságot árasztó hangulata ellenére sem, mint az Álmos utas haragja című szöveg taxisofőr főhősének szövege esetében. Egyes szereplők éppen azonosságok keresésével próbálják áttörni ezt a magányosságot, mint A szükség idején főhősnője, aki számára „kellemes meglepetés minden azonosság”, ha nemrég megismert szerelmére gondol, és mindegyik jelent is valamit számára, legyen az közös kedvenc sláger vagy hogy mindketten a ritka A Rh negatív vércsoportba tartoznak. A Luca képe főszereplője nem éri be ilyen közönséges azonosságokkal, ő a Szűzanyát látó fátimái Luciáéval talál csodálatos párhuzamokat. Még az eredetileg nem magányos szereplők is elszigeteltnek tűnnek fel, vagy kapcsolataik nem szerencsés kimenetelűek, mint a You’ll never have to vagy a Valle della luna esetében. Sajátos, felemás happy endnek tekinthető a kötet utolsó szövegének esküvője.

 

A kötet több közepes szövegét a többé-kevésbé jól sikerült, novellisztikus csattanók mentik meg, mint a Hibát hibára esetében, amelynek végére a főhősnő sikeresen elengedi múltját, és kilépve régi életéből szemet tud hunyni afelett is, hogy egykori nagy szerelmének valószínűleg az ő gyermekkori barátnőjével van viszonya. Ugyanakkor nem egyszer tűnnek ezek a csattanók hatásvadász befejezésnek, mint a Familiáris, az Álmos utas haragja vagy a Valle della luna esetében. A Familiárisban a kamionsofőr anyuka fiús lánygyermekének története, a történet végére az anya által félt felnőtt gyermek azonos nemű személyhez való vonzódása merül fel mint csattanó. A történeteket összeolvasva a befejező szöveg menyasszonya lesz az itteni fiús kislány.

 

Direkt eltúlzott véletlen megfelelések, a figurák túl sokszori felbukkanása mint hangsúlyos szövegszervező eljárások, és egyre irreálisabbá, abszurdabbá váló szövegvilág lesz jellemző, ahogy haladunk előre a kötetben, fokozva az olvasó kételyeit, elbizonytalanítva a biztos fogódzókat, újra és újra felvetve a novellafüzérként vagy regényként való olvasás kérdéskörét. Átváltozás-parafrázis és találkozás a vonaton Kölcseyvel, fekete humor és pszichopatológia, és persze ismét az állandó azonosságok, felbukkanások, kereszteződő életutak. Erősen kétséges, hogy a befogadót célzottan zavarba ejtő sokszoriságuk képes-e fenntartani az olvasói érdeklődést kétszázhatvanhárom oldalon keresztül.

 

Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz, Kalligram, Budapest – Pozsony, 2013.

Ingeborg Bachmann versei

 

Ingeborg Bachmann

 

 

Sötétet mondani

 

Mint Orpheusz, játszom

az élet húrjain a halált,

s a szépségbe, amit a föld hordoz a hátán,

vagy ami csillagjárást igazító szemedben ül,

mást mondani nem tudok, csak homályt.

 

Ne feledd: egy pillanatra,

azon a reggelen, amikor házadban

szállást kért a harmat, és a virág

ott szunnyadt szíveden,

te is megláttad a sötét folyót,

ami csontjaid körvonalát kirajzolva

melletted végigvonult.

 

A hallgatás húrja

az érverés hullámai között feszül:

rajta érintettem hangzó szívedet.

Tincseid átváltoztak

az éjszaka árnyékhajává,

a sötétség fekete kristályai

telehavazták arcodat.

 

És én nem tartozom hozzád.

Most csak a jajpanaszon osztozunk.

 

De mint Orpheusz, tudom

a halál húrjának oldalán az életet,

és kéklik nekem

örökre lehunyt szemed.

 

(1952)

 

 

árnyék rózsa árnyék

 

idegen ég alatt

árnyék rózsa

árnyék

idegen föld felett

rózsa és árnyék között

idegen vízben

az árnyékom

 

(1956)

 

 

rózsafúvásban

 

amerre a rózsák viharában szélkakasként fordulunk,

ott az éjszakát kivilágítják a tövisek

 

a bozótban csak suttogott a szél

a lombok dörgése most talpunkra tapadva követ

 

(1957)

 

 

Ködország

 

Télen az én szeretőm

erdei vadak közé menekül.

Engem nem érhet utol

a hajnali derengés, kísér, már

sarkamban a siető rókanevetés.

Felhők zizzenéséből szakad

s szegként megakad ruhám hószegélyén

törékeny jégből egy réteg csipkedísz.

 

Télen az én szeretőm

fává lesz a fák között, ágai szép ketrecébe,

dús koronájába úgy fogad

elanyátlanodott varjakat.

Tudja, hogy a szél szürkületbe dermedt,

jégvirággal sűrűn hímzett  estélyi ruháját

felemeli, s engem hazakerget.

 

Télen az én szeretőm

a halak között rejtőzik némaságba.

A víz villanásai kitöltik uszonyaik

áttetsző karcolásait, kardél-színeit.

A hullámok zúgásának magam megadva

állok a parton, nézem testét, hajlik,

alábukik, majd csillannak pikkelyei,

míg tovább nem űz a jégtáblák zajlása.

 

Egy madár terjeszti fölém

megfagyó szárnyait, kinyíló

vijjogása eltalál, leterít, üres,

fedetlen mezőre zuhanok. Szeretőm

kakasokat kopaszt, kulcscsontot hajít felém:

vállamra veszem, keserű hófúvásba indulok.

 

Hűtlen az én szeretőm,

néha látom szikrázó cipője fölött

alakját a város felé ellebegni.

Szalmaszállal csókolja szájon

a poharakat, és mindenki asztalára

hullnak a szavai.

De nekem beszéde idegen nyelv,

rozsdás lakat marad.

 

Ködországban jártam,

Ködszívbe haraptam.

 

(1956)

 

 

Kihajózás

 

A partról felszálló füstben

csak a halászkunyhót ne téveszd szem elől,

mert még tíz mérföldet sem hagysz magad mögött,

s a nap máris lehanyatlik.

 

A sötét víznek ezer szeme van,

a fehér tajték érintésére rád nyitja mindet,

hogy lásson téged, tetőtől talpig,

csak nézzen harminc hosszú napon át.

 

A hajó vészjóslóan billen,

zátonyra futással fenyeget,

de akkor is nyugodtan állj a fedélzeten.

 

A terített asztalra teszik most

vendégek elé a füstölt halat,

aztán a férfiak letérdelnek,

hogy megfoltozzák a hálókat.

De éjjel mindenki aludni tér

legalább néhány órácskára,

és kezük puha lesz,

tiszta a sótól, szabad az olajtól,

lágy lesz a kezük, mint az álom kenyere,

amiből törnek.

 

Az éjszaka első hulláma a partra csapódik,

a második már elér téged.

De ha elég éles a szemed,

láthatod a túlsó parton a fát,

amint dacosan felemeli karját

– az egyiket már letörte a szél –

és azt gondolod: még mennyi ideig,

vajon még meddig

bír a hajlott deszka ellenállni az ítéletidőnek?

A partból nem látni már semmit.

Egyik kezeddel a homokzátonyba kellett volna markolnod,

vagy legalább egy hajtincsedet hozzáfűzhetted volna a szirtekhez.

 

Kagylóhéj-kürtbe fújva siklanak a tenger szörnyei

a hullámok hátán, vágtatnak rajtuk,

és meztelen kardjukkal darabokra szelik a napokat,

vörös nyom marad utánuk a vízen, oda fektet téged az alvás,

maradék óráid színére,

s szédülve elhagy eszméleted.

 

De történt valami a kötelekkel,

utánad kiáltanak, és örülsz,

hogy szükség van rád. Legjobb

dolgozni olyan hajón,

ami messzire siklik,

legjobb a kötélcsomózás, a víz kimerése,

deszkák tákolása, rakomány őrzése.

Legjobb egészen kimerülni, és este

összeroskadni. Legjobb reggelente

az első fénnyel kivilágosodni,

a mozdíthatatlan egekkel szembeállni,

és nem törődni a járhatatlan vízzel.

Legjobb a hajót a hullámok fölé emelni,

és szüntelen tartani a nap örökkön visszatérő partja felé.

 

(1957)

 

András Orsolya fordításai

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info