Kiss Ernő Csongor összes bejegyzése

Bejegyzések

Mindig csak hallgattál

Hozzászólás most!
Oskar Pastior és „Stein Otto”

 

Minze Minze 1, te Oskar, ember, kedvem támadna most megkérdezni, hogy csináltad ezt – mindig csak hallgattál?

Miért nem találtak semmit még a hagyatékban sem „Stein Otto” informátorról, valami magyarázatot, egy saját visszaemlékezést? Mindössze kézírásos jegyzeteket találtunk  cédulákon Oskar Pastior halála után. Az egyiken az áll, hogy 1968-ban teljesen bizalmába avatta a hatóságokat. „Tiszta vizet önteni a pohárba”, írta. Egy nyilvános vitára készülve a következőket rögzítette egy jegyzetlapra a „securitate, stasi stb.” 2 cím alá:

„nem áll szándékomban egy pillanatig sem olyat gondolni, vagy kimondani egy mondatot is, amelyben és amely által ezt az intézményi undorkomplexumot saját, későn beteljesülő céljai elérésében segíteném – céljai: elvetni a gyanakvást és bizalmatlanságot / kiépíteni a megbékíthetetlenséget / meghasonlásba kergetni a személyiséget / pszichoszomatikus félelmet és aggodalmat gerjeszteni / röviden, hogy minket utólag még egyszer megfosszon a függetlenségünktől  (elvegye a méltóságunkat).

ami az önök konkrét kérdését illeti – forduljanak, kérem, ezzel kapcsolatban német hatóságainkhoz (úgy hiszem, a szövetségi határőrség volt) és az illetékes amerikai, brit ill. francia hatóságokhoz, akiknek én 34 éve örömmel és készséggel részletes tájékoztatást adtam / akiknek én fenntartások nélkül »nyilatkozatot tettem«  / − hogy egyben tiszta vizet öntsek a pohárba ill. egy gyógyulási folyamatot lehetővé tegyek magamban (és az újrakezdést) ill. az egész »udorkomplexumot« a pokolba küldjem, félre vele! ez a fül, amit nekünk kölcsönöztek, józanul és nagy távolságból (egy harmad évszázadéból) nézve, »a nyugat« üdvös elfojtási javaslata volt számunkra. (azok, akiknek otthon kellett megvárniuk a változásokat, nem kaptak ilyen ajánlatot).”

Ekkor már gondoltam, hogy valóban volt valami, amit szívesen megosztott volna valakivel, akiben megbízhatott volna. Bár a cédula tartalma enigmatikus. Csak az üldözéstől való félelmet olvastam ki belőle.

Aztán 2010 nyarán hallottam először Stefan Sienerth-től, egy müncheni irodalomtörténésztől, aki szintén erdélyi, a „Stein Otto” nevű informátorról (IM), arról, hogy Oskar Pastiort arra kötelezték, hogy a Securitaténak kémkedjen. Megtalálta az aktáit. Két akta van: az egyikben ő az áldozat, akit megfigyelnek, a másikban ő a tettes, a kém.

Először megrémültem. Olyan volt, mintha felpofoztak volna, dühös lettem. Amint Sienerth és később Ernst Wichner, aki szintén elolvasta az aktákat, pontosan leírták nekem a részleteket, egyre erősebben futott át rajtam a borzongás. Mint egy komor festmény mutatják az akták az ötvenes-hatvanas éveket.

A börtönök tömve voltak. A kényszermunkatáborból hazaérkező Pastior, miután ládákat szegelt és építőmunkásként dolgozott, most végre Bukarestben járhat egyetemre. Vissza akart térni a normalitásba, elcsigázott, rendíthetetlen  konoksággal kezébe venni a saját életét. Ám ezt ismét elkobozták tőle. Az aktákból látni lehet, ahogy minden oldalról körbevették őt. Több egyetemi tanár is kémkedett utána. A legfőbb informátor odáig ment, hogy végül feljelentette. A jelentései annyira gonoszak, hogy elborzad az ember. (Ő is) homoszexuális volt, mint Pastior. Felvetődik a kérdés, nem személyes bosszú volt-e, amit tett.

Amikor Bukarestben tanult és a hurok egyre szorosabbá vált körülötte, hét versét megőrzésre odaadta a nagyszebeni Grete Löwnek, aki munkatársa volt az építkezési vállalatnál. Grete Löw azonban megmutatta a barátainak. Hét lágervers volt. Az ötvenes-hatvanas években szovjetellenes izgatásnak minősültek. Mikor aztán 1958 őszén Grete Löw egy osztrák kapcsolata miatt a Securitate célkeresztjébe került és megpróbálták beszervezni, a titkosszolgálat Pastior verseiről is tudomást szerzett.

Oskar Pastior tudta, milyen veszedelmesek azok a versek. 1957-ben még egyszer elutazott Grete Löwhöz Nagyszebenbe és megegyeztek, hogy a verseket lemásolja, új címeket ad és „Otto Hornbach” néven szignálja őket. Az eredetieket ezután megsemmisítette. A versek immár egy zsidó szerző német koncentrációs táborokról írt szövegei lettek. Grete Löwöt 1959 augusztusában letartóztatták, és alig egy hónap elteltével a brassói katonai törvényszék hét évi átnevelő börtönre ítélte.

Pastior nem tudta, hogy Grete Löwöt azért ítélték el, mert megtagadta a Securitatéval való együttműködést. Arra következtetett, hogy a nála megtalált versek is alapul szolgálhattak az elítélésében. A hagyatékban egy 1993. február 23-án kelt cédulán ezt írja:

„A belső motivációimon végighúzódó vezérfonál talán az a meggyőződés (és kilátástalanság), hogy mindig is és újból ártatlanul lettem és leszek bűnös. Dosztojevszkij üdvözletét küldi, és a protestáns eredendő bűn is. És mindenki üdvözletét küldi, aki egy határhelyzetet túlélt.

Németként deportáltnak lenni – a bűnösség kérdése. Le lehet-e öt év alatt vezekelni?

Az ötvenes évek közepén Nagyszebenben egy kis köteg »oroszországverset« írtam (talán hét verset, emlékszem a »Nyilvános fürdő balladája« címre). Amikor Bukarestbe költöztem, a másolatot hátrahagytam és rábíztam egy kolléganőmre az építkezési vállalattól, azzal a meggyőződéssel, hogy jó versek, és ezért teljesen »ártalmatlanok«, mitöbb »közölhetők« lennének. Aztán Bukarestben – amikor, mint a lovas a Boden-tavon, leheletvékony jégre mentem – hallomásból tudomást szereztem a tárgyalásról, s a munkatársnőm neve is szóba került, engem azonban a sok lidércnyomásos hónap és év alatt csalóka nyugalomban és bizonytalanságban hagytak, mégis bűnösnek éreztem magam, tehetetlennek, védtelennek és bűnösnek. Épp csak kiszíneztem a képzeletemben – mert konkrét információim soha nem voltak   –, hogy oka volt-e, és ha igen, milyen mértékben, a nála megtalált néhány vers annak, hogy előre kiszabott látszat-ítéletet olvasnak emberek fejére −, és még csak nem is a versekre, amelyek eredetijét (mintha ezzel meg tudtam volna védeni magam!) pánikomban megsemmisítettem. Felajánlott áldozat – ugyan mit érhetett?

A vállalati munkatársnőmmel, aki sok év óta a Szövetségi Köztársaságban él, beszéltünk néha, amikor úgy alakult. Volt is szó, meg nem is az »események« egyfajta hűvös rekonstrukciójáról. Bármit is tegyen az ember −, hogy ura legyen (a múltnak), szándékosan erőszakosnak kell lennie. Én maradok inkább vélt bűnösségemnél.”

A titkosszolgálat huzavonájában, hogy a letartóztatást elkerülje, Pastior aláírta a jelentői megállapodást a Securitaténak. A lágerből hazatérve, szabad ember helyett törvényen kívüli lett. A második reakcióm „Stein Otto” jelentővel szemben az együttérzésé volt. S a részleteket minél jobban ide-oda mozgatom, annál inkább átalakul szomorúsággá. Tudtam, hogy miután hazatért a lágerből, hosszú évekig élt zaklatottan attól félve, hogy homoszexualitása miatt letartoztatják. Rendre minden homoszexuálist elfogtak, akit ismert. Ezt gyakran elmondta nekem. De azt soha, hogy a lágerről írt versei miatt került megfigyelés alá. Mi csupán a lágerbeli hétköznapok ezernyi részletéről beszéltünk. És az valóban több mint elég volt. Olyan erőfeszítést követelt tőle, annyira megviselte, hogy néha aggódni kezdtem, meg tud-e birkózni azzal a feladattal, amit magára erőltetett: hogy teljes pontossággal számoljon be mindenről. De az emlékezés szükséglet volt a számára, a lágerképek majdhogynem iszonytató precizitása hatvan év óta ott fészkelt a fejében. Végre beismerhette, hogy a láger mindig ott motoszkált a fejében. Nagyon szerette volna, ha ezt a kínszenvedést egyszer valaki le is írja.

Mielőtt mi rendszeresen találkozni kezdtünk volna, hogy a Lélegzethintát előkészítsük a beszélgetéseinkben, Pastior minden nyilatkozatot megtagadott a lágerekről, ahogy a homoszexualitásáról sem beszélt soha. Míg a Lélegzethintán dolgoztunk, láthattam meg, hogy a lágberbeli szénlapátolás, amit nekem bemutatott, a testében rögzülve újra előhívható lett. Nem tudta az egyes mozdulatokat külön-külön bemutatni, az egész lapátolási folyamatot mindig elölről kellett kezdenie és egészében elmondania. Talán egy napon „Stein Otto” informátorról is beszélhettünk volna, ha Oskar Pastior váratlanul nem hal meg. Közös munkánk a regényen csak a lágerre korlátozódott, a visszatérés(é)ről sohasem beszéltünk. Annyi kérdésem maradt még, amikor meghalt. Később talán beszélni tudtunk volna arról, hogy miért félt öt év láger után a börtönbüntetéstől, és talán „Stein Ottó”-ról is.

Ezidáig annyit tudni, hogy két jelentést írt. Az időközben előkerült külföldi hírszerzési aktákban csak egy nyilvántartási lapot találtak az életrajzi adataival. Egyetlen jelentés sincs a Rádió látogatóiról, ahol Pastior mint szerkesztő dolgozott. Pastior úgynevezett tettes-aktája nagyrészt maga is egy áldozat aktája. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatói kimutatták, hogy az ötvenes-hatvanas években ezernyi olyan informátor volt, akit bebörtönzéssel fenyegetve kényszerítettek arra, hogy együttműködjön a Securitatéval.

A titkosszolgálat akkoriban sokkal brutálisabb volt, mint az én időmben. A büntetési jegyzékből már a hatvanas évek elején törölték a szovjetellenes izgatás miatti vádemelést. Ez azonban a Securitate titka maradt, Oskar Pastior sohasem tudta meg. Románia valamelyest eltávolodott a Szovjetuniótól, azonkívül amnesztiában részesített politikai foglyokat is. Két ével később  Grete Löw is kijött a börtönből.

Nem kizárt, hogy valahol még felbukkanhatnak Pastior által írt jelentések. Bár a magam részéről nem tudom őt szorgos besúgóként elképzelni – tiszta gyötrelem volt ez a számára. Ő volt a legaggályosabb ember, akit ismertem. Túl aggályos ahhoz, hogy elmondja, a bűnét kikényszerítették. Ez magyarázza talán a hallgatását is.

Ő mondta nekem azt, hogy saját nyelve megtört a lágerben. Ma már tudom, hogy Pastior nyelve nem csak egyszer, másodszor is megtört. Szövegeiben a lét egyre szűkülő szorosát érezni. A szavak rejtőzködésében és lemeztelenedésében állította helyre saját énjét. A pastiori humor sebezhetősége, a búsízű tréfa − most már tudom, hogy kettőzött súly nehezült benne.

Oskar Pastior jelentőt ugyanazon kritériumok szerint ítélem meg, amelyekkel a saját aktám készítőit is. Ám végül egy más eredményre jutok. Ha Pastior még élne, minden látogatásom alkalmával arról győzködném, hogy olvassa el az aktáit, és maga írjon róluk. De amíg ezt tenné, minden alkalommal átölelném.

Kiss Ernő Csongor fordítása

Herta Müller, Aber immer geschwiegen = H.M., Immer derselbe Schnee, immer derselbe Onkel, Frankfurt am Main, 2013, Fischer Taschenbuch Verlag, 165-171.

(A fordítás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)

Lábjegyzet:

  1. Az idézet egy Pastior-sorra utal. „Minze Minze flaumiran Schpektrum“ címen jelent meg Oskar Pastior összegyűjött verseinek harmadik (sorban második) kötete 2004-ben. (A ford.) ↩
  2. A Securitate az 1948-ban létrejött, több néven működő, többször újraszervezett Országos Népbiztonsági Igazgatóság (Direcția Generală a Securității Poporului), a román kommunista diktatúra titkosszolgálata volt. Ministerium für Staatssicherheit (Állambiztonsági Minisztérium), röviden Stasi néven a Német Demokratikus Köztársaság titkosszolgálata működött 1950 és 1990 között. (A ford.) ↩
Bejegyzések

Sátorszavak

– Számozott töredékek Badiou olvasása közben –

 

“Aki még nem korrumpálódott teljesen, azon töpreng, honnan támadhat fel az a ’mi’, amely nincs alárendelve a mindent egybemosó, félkatonai, a század nagy kalandját eláruló ’én’-eszménynek. Az a ’mi’, amely szabadon hordozza saját immanens különbözőségét, és ettől még nem szűnteti meg önmagát. Mit jelent a ’mi’ nem háborúban, hanem békeidőben. Hogyan lehet áttérni az eposzok testvéri ’mi’-jéről az együttlét különnemű ’mi’-jére úgy, hogy sohasem engedünk a követelésből: igen is kell lennie ’mi’-nek. Én magam is ebben a kérdésben létezem.” – Alain Badiou: A század 1

/

1.

 

A Francia Forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség három nagy jelszavából mára mindegyik elhasználódott és korrumpálódott, Badiou ezzel együtt és ennek ellenére a testvériséget tekinti egyedül érvényben levőnek. A szerinte csak formálisan működő demokráciák a szabadság elvét teszik kizárólagossá, növelve a másik két szót sújtó megvetést: az egyenlőség utópikus és természetellenes, a testvériség pedig a „mi” zsarnokságához vezet. Pedig „a század”-ban az egyenlőség megvalósítása stratégiai cél volt, a testvériség pedig maga a valóság, az új világ valóságos manifesztálódása, ami következésképp az új emberé is. A kommunizmus projektumában a „mi” a tömeg kollektív materiális formájává, kollektív testté, testtel felruházott kollektív szubjektummá, mi-szubjektummá alakult. A Hét variáció című fejezet is e három jel értelmezhetőségének filozófiai, időbeli, kritikai, formális, antidialektikus variációt járja körül. A hét variáción keresztül a század a „mi”-probléma mély átalakulásáról tanúskodik. A testvériség projektuma az anabázis-metaforában válik a „mi”, a „mindegyütt” jelentésével a század olyan sátorszavává, ami „menedéket nyújt”. A testvériség csak cselekvés révén jöhet létre, ahogy Xenophón Anabaszisz című története is a Perzsiában ragadt görög zsoldoscsapat hazafelé vezető útjában mutatja meg a „mi” megkonstruálódását.

 

Az anabázis ugyanakkor annak a kérdésnek is metaforája, hogy mennyire volt tudatában, illetve hogyan fogta fel a század saját mozgását, saját röppályáját. Badiou a választ egy olyan szituációban közelíti meg, amelyben nincs jövő, csak jelen (itt és most), amikor nincs cél, csak a bizonytalan, alaptalan, de feltétel nélküli imperatívusz a cselekvésre. Ezért is mondhatja azt, hogy nem illúzióról és utópiáról van szó. Ennek ellenére érthető, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség „kommunizmus néven futó” politikai, államhatalmi megvalósulásával szembeni ellenérzetek nehezen küzdhetőek le még az elméleti diskurzusban is. Ez egy sajátos kiindulópont Badiou radikális és merőben konzekvens diskurzusában. Változatlanul operál azzal az egyszerű megállapítással és eszménnyel, hogy „a kommunizmus egy helyes elképzelés” 2, ugyanakkor radikális baloldaliként és maoistaként vállalja a szembenézést, a kínos leltárt. Ez egyenesen a huszadik századi tömegmozgalmak igenléséhez vezet, az azoktól elválaszthatatlan erőszak (háború, állami vagy államellenes terror, forradalom) gondos, de megalkuvás nélküli és minden humanista finomkodástól mentes elemzésével együtt. 3 Azért is tud létezni a „mi”-probléma örökmozgójában, mert kortársa annak a századnak, amelyet analízis alá vet, ezzel együtt változatlanul fel tudja mutatni valaha kelt összes elköteleződését: „Én is kortársa vagyok annak az időszaknak, amelyről beszélek, igaz, inkább a végének. És talán kortársa vagyok a bukásának is, mely átjárta az egész századvéget. Engem az különböztet meg más gondolkodóktól, filozófusoktól, hogy nem mondom azt, amit ők: hogy nem voltak kortársak, vagy hogy mindig is mást gondoltak. […] Vannak közöttük olyanok, akik később bűnbánatot gyakoroltak, és vannak olyanok – mint én is –, akik úgy vélik, ennek a fajta avantgárdnak már vége.” 4 Aktuális közéleti tevékenységét és állásfoglalását az a tény közvetíti, hogy másik két kortárs, francia filozófussal – Sylvain Lazarus, Natacha Michel – együtt ma egy nem pártjellegű kis mozgalom, a L’Organisation politique vezetője, egyes problémákat a középpontba állítva avatkoznak politikai-társadalmi eseményekbe, elsősorban az illegális bevándorlók érdekében.

 

Az a század, amelyről Badiou beszél, 1914-18-as háborúval kezdődik, magába foglalva az 1917-es októberi forradalmat, és a Szovjetúnió összeomlásával, illetve a hidegháború végével zárul le. Egy erős egységbe foglalt „kis évszázad” (hetvenöt év), „más szóval a szovjet évszázad” (10). Ez a század „különleges rakománnyal indul”, a nagy háború előtti pár évtized (1890-1914) élesen kijelölte a század kezdetét: ez a rendkívüli intellektuális, tudományos, művészi alkotások kora. Badiou szerint a reneszánsz óta talán nem is volt ehhez fogható: „Forradalom zajlott le a fizikában, Einsteinnel és a relativitáselmélettel; a matematikai világkép teljesen fölborult, a festészet történetében is éles cezúrát jelentett, amikor véget ér a figuratív ábrázolás egyeduralma, hódított az új zene, a politikai elméletben terjedt az új, forradalmi gondolat”. 5 Ha ezzel együtt hosszú századról is beszélünk (1890-1914 és az ezt követő „kis század”), akkor ezt óriási teremtőképesség hatja át. A rövid századra inkább a tragédiák jellemzők: az a kor, aminek „a bűn és az állam összefonódása” miatt lett a neve: a totalitarizmus évszázada.

 

A 19. század álmodott az emberi emancipációról, a kommunizmusról, ez volt az álom szenvedélye. Meghirdette programját, „az új ember” megteremtését a tudományos, művészi, szexuális forradalmak révén, a 20. század pedig bejelentette, hogy „itt és most”, a kezdet valóságának pillanatában mindezt megvalósítja. Ezt nevezi Badiou a valóság iránti szenvedélynek, ami a század megértésének kulcsa. Ez a kezdet, a valóság iránti szenvedély kezdete is paradox, s ez az érthetetlen ellentmondás a kereszténység alapparadoxonával izomorf. Isten és az ember új szövetségét a Fiú testesítette meg, de Krisztus halálának brutalitása a hivatalossá váló keresztény egyház nagy problémája is: hogyan lehet túllépni a kezdet erőszakosságán? Ugyanez érvényes a század új emberére, akinek a születéséhez a Nagy Háború asszisztál. Ezután a század második nagy paradoxona viszont az az értetlenség, hogy a századot indító háborút hogyan követhette egy még szörnyűségesebb. Az első világháború utáni sokk eredményezte azt a meggyőződést, hogy a világégés „az utolsó háborúk közül is a legutolsó” (la dernière des dernières) volt, amit csak béke követhet. Ám a kezdetben rejlő összebékítetlenség generált egy másik, ideologikussá váló felfogást, hogy a kezdet erőszakosságát egy mindent felülmúló pusztítással kell eltörölni. „A rossz erőszakot a jó erőszaknak kell követnie, amelyet az előbbi legitimál. Ez a béke háborús megalapozása: a rossz háborúnak jó háborúval vetünk véget” (59.). A század szubjektív paradigmája a mindent eldöntő végső háború lett (a végső megoldások kereséséé is): „A harc, amely a végső lesz” (73.).

 

A század, rögeszméje szerint, nemcsak a háborúban, de a tudományban és a művészetben is a véglegességig akart eljutni. Szereplői elfogadták barbárságát, a borzalom és a halál valóságát az elképzelt jövő reményében, miközben a század teljes erejével bántalmazni akarta a világot, azért, hogy megvalósítsa az álmát. Azután nagyon hamar eldobta az álmot, és azt mondta, hogy csak a valóság számít, amelyet avantgárd cselekedetekkel, erőszakkal kell változásra bírni. De az a gondolat, hogy az ember teljesen új világot hoz létre, nemcsak a politikát határozta meg, hanem a művészeteket és a tudományt is. A művészeti avantgárdot, amely kinyilvánította, hogy a korábbi értelemben vett művészetnek vége, most valami más következik, és a tudományos avantgárdot, amely azt mondta, hogy a tudomány föl fogja forgatni a világot. 6

Lábjegyzet:

  1. Alain Badiou, A század, ford. Mihancsik Zsófia, Bp, Typotex, (Radikális gondolkodók) 2010, 171. [a kötetből vett hosszabb idézeteket oldalszámát az adott rész után zárójelben jelölöm] ↩
  2. Alain Badiou, A kommunizmus múltja, jelene és jövője, ford. Balázs Gábor, Fordulat, 2009/5, 96. [kiemelés az eredetiben] ↩
  3. Bagi Zsolt, A tett testvérisége. Alain Badiouról, Jelenkor, 2010/12. [online: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2190] ↩
  4. Várkonyi Benedek, A Vadállat évszázada. Interjú Alain Badiou filozófussal, Élet és Irodalom, 2010/26. [online: http://www.es.hu/index.php?view=doc;26253] ↩
  5. Várkonyi, i.m. ↩
  6. Vö: Várkonyi, i.m. ↩
Oldalak: 1 2 3