3.

 

Tamás Gáspár Miklós hiperrevizionista szelleműnek nevezi Badiou művét. ¹ A revizionizmusnak ez a jelentése olyan módszertant is jelöl, amely általános érvényű Badiou értekező prózájában, az olvasás, értelmezés, kommentár olyan fajtája, aminek célja nem annyira a szöveghez való hűség és az annak való alávetettség kapcsolatát akarja megalapozni, mint inkább átalakítani és átértékelni az olvasó-szerző prioritásaihoz mérten. Az erős revizionizmust (strong revisionism), mint szövegmagyarázói módszert Harold Bloom a L’Être et l’Événement (1988, Lét és esemény) kapcsán emeli ki, ahol filozófus- és költőnagyságok szövegeit veti alá a könyv általános téziséhez adekvát kritikai-diagnosztikai olvasatnak. ² A szoros olvasásnak ez a módja érvényesül A században is. Brecht, Mandelstam, Celan, Pirandello, Pessoa, Yves Bonnefoy, Mao Ce-tung, Malevics, Freud, Alexis Leger, Aragon, Breton, Lenin szövegei egy diszkurzív térben vannak jelen, mert Badiou a kor olyan dokumentumainak tekinti őket, amelyben a század önmagáról, illetve önmagáról való gondolkodása alakzatairól árulkodik.

 

A revizionizmus más szempontból lesz lényegi kérdés Badiou filozófiájában. Peter Hallward Think Again: Alain Badiou and the Future of Philosophy című, Badiou-ról szerkesztett kötetében Some Replies to a Demanding Friend című utószavában a francia filozófus válaszait közli a kötetben kortársai által munkásságáról írt tanulmányok kapcsán. A szöveg zárlataként hangzik el ez a mondat: „A filozófia lényege a revizionizmus elleni küzdelem”. ³ Egy újabb (de tulajdonképpen mindenkori) elköteleződésben a revizionizmus politikai-ideológiai tendenciája ellen tiltakozik, amely a marxizmus elavultnak titulált tételei tudományos felülvizsgálatát hangoztatva valójában elveti a marxizmus tudományos világnézetének lényegét, megfosztja forradalmi tartalmától, s azt az opportunista politika igényeihez igazítja. Érthető, miért beszél olyan mélységes ellenszenvvel Badiou a 20. század utolsó két-három évtizedétől máig tartó revizionista tendenciájáról. A huszadik század végét (összhangban Rancière-rel, sőt Žižekkel is ⁴) restaurációként jellemzi, mint ami a forradalomtól való iszonyodás korszaka. A liberális évszázad, a „kis évszázad” után következő harminc év a századot a gazdaság diadalaként írta át, a tőke győzelméről, ami megspórolja nekünk a gondolkodás ésszerűtlen szenvedélyét. „Boldog évszázad, mondják. Csonka évszázad” (13.). Az erős tendenciájú individualizálódás pár évtizede azért is restauráció, azaz a forradalom megtagadása, mert tagadja a „mi” testvériségeszményét, a mi-konstrukcióra épülő életerős intellektualitást.

 

A kor szubjektív vázlatának bevezetőjében jelöli ki, hogy a század nagy kalandja egy másik emberiség felemelkedése, radikálisan megváltoztatva mindazt, amit embernek nevezünk. A könyv Ember és Isten közös eltűnése című utószavában a hatvanas években születő radikális humanimus és antihumanizmus meghaladottságáról beszél. A Sartre és Foucault nevével összekapcsolt két program az Isten nélküli ember programjának alternatíváit mutatják fel, azzal a kérdéssel együtt, hogy a filozófia és a történelem kurrens koncepciói jelen formájukban fenntarthatók-e. Sartre radikális humanizmusa szerint az Isten nélküli embernek kell a halott Isten helyébe lépnie. Mint jövő konstituálódik, mint az a lény, aki önmaga programja, s ennélfogva megalapozza a róla szóló tudás lehetőségét. Így Sartre programjában a filozófia antropológia, ami saját praxisának egyik elemeként hozza létre a Tudást, s az alapja maga az ember. Foucault koncepciója a humanizmus végéről beszél, az ember hiány, maga az embertelen kezdet, aki saját gondolkodását abban rendezi be, ami jönni fog. A filozófiával szemben a radikális antihumanizmus – Heidegger nyomán – a „gondolkodás”-t helyezi előtérbe. „Gondolkodni az eltűnt ember által hagyott űrben, azaz elkezdeni gondolkodni” (302). A már említett, Some Replies to a Demanding Friend című utószóban Badiou egyenesen a filozófia feladataként nevezi meg azt, hogy saját magának óvakodnia kell attól, hogy praxisát végesség antropológiájává fordítsa át. Megvalósításának eszközeként minden olyat érdemesnek tart, amit a kor kényszere kihoz belőlünk, hogy ezt a célt megvalósítsuk. Saját filozófiai rendszerének elemeit (matematikai ontológia, igazságtörténés, kategoriális logika stb.) is lehetséges eszközöknek tekinti az „emberállat” vizsgálatában. ⁵.

 

Filozófiájában az esemény központi jelentőségű, mindig a produktivitással áll kapcsolatban, azaz esemény az, ami produktív. Eseménynek csak az nevezhető, ami a horizonton túlról érkezik, ami ezért új horizontot, új totalitást hoz létre. Badiou négy lehetséges területet különböztet meg, amiben az igazságtörténés végbemehet: tudomány, művészet, politika és szerelem. Filozófiájának ez a négy feltétele (Žižek meglátása szerint: 3+1) ⁶ a filozófia régi kérdéseinek, s magának a filozófia szerepének vizsgálatához teremtett új út. A század vizsgálatához és önreflexiójához vezető két esemény jelen alkotásban a politika és a művészet. A század szubjektivitásaitól, önértékéről és önmeghatározásairól tett egyik legfontosabb megállapítás a valóság iránti szenvedély szellemében művelt politika és művészet bizonyos fokú egyneműségét mondja ki. A közös vonás az avantgárd gondolat: a huszadik a mindenféle avantgárd százada, és ezek a mozgalmak maguknak követelik a jogot, mi több, magukhoz is ragadják azt, hogy azután lebontsák a régi világot. Ebből a szempontból senki sem ártatlan, mondja Badiou. A tisztogatás a század egyik leghangosabb jelszava politikában és művészetben egyaránt. Malevics Fehér alapon fehér négyzet című festményének elemzésében azt a szubtilis kettősséget mutatja meg, ami a látszaton túli valóság megközelítésének módozata. A destrukcióval, a valóság lerombolásával – annak érdekében, hogy azt fellelje – szemben a szubsztrakciót emeli ki, ami segít legyőzni a pusztítás parancsát. A szubsztrakció az ugyanaz különbségének a felmutatása, a szubsztraktív gondolkodás: megtalálni a tartalmat magának a minimális különbségnek a helyén. Jelentősége abban van, hogy egységet létrehozni a „minimális különbségek” által lehetséges, nem pedig a „végképp eltörölni” által.

 

A század ilyenszerű végiggondolása új értelmet adhat a sátorszó unikálisan előforduló jelentésének. Sátorszó a „mi” és az „együtt”, mert menedéket nyújt – mert magába, maga alá gyűjt. Alain Badiou szubjektív és kínos leltára a századot konstituáló olyan képzeteket járja körbe, melyek mind összefogták, összetartották a század magáról alakított képét, illetve azt, amit mi alakítottunk ki a századról: valóság, művészet, politika, háború, pusztítás, forradalom, kommunizmus, nácizmus, „új ember”, Isten nélküli ember, testvériség stb. Ezeket nemcsak kibontani, kontextualizálni kezdi egy revizionista olvasatban, de adott esetben lebontani is, egy a század lezárta utáni pozícióból. Nem a kritikai meta-pozíció fölénye ez a könyv, hanem a benne megfogalmazott bátorság-elv manifesztója: elfogadni a brutalitás valóságát, benne élni példátlan módon az időben úgy, hogy mégsem élünk benne. „Ez a gyermekkor kettős viszonya [is]: onnan jövünk, de már nem tartozunk oda. Ilyen a kapcsolatom a XX. századdal.” ⁷