2.
Mi a század? Mi a század mértéke? Badiou elveti a történelem új megszállottjainak mérőeszközét, ami a bűnök súlya és a holtak száma lenne. A számlálás a morális imperatívusz előfeltétele, ahol „a halál ipari méretei és az ítélkezés igénye metszik egymást” (12.), számtalanszor megjegyzi, hogy óvakodik gondolatmenetével a moralista kritika tekintélyét és érvényét bármennyire is növelni. A „morális infláció” a századról szóló beszédet is terheli, a rehabilitációk minden irányból megítélik és elítélik, ő ezzel szemben (és nem: csupán) a század elgondolhatóságát akarja megteremteni. A század vizsgálatához semmilyen „objektív” történeti szempontot nem választ. Sőt minden vizsgálatban a „század szubjektivitásait” keresi. A filozófia számára az válik fontossá, amit a században gondoltak: a század gondolati nóvuma; nem az, amit örökségbe kapott, hanem ami eddig végiggondolatlan, sőt elgondolhatatlan volt, tehát benne rejlik a század által a saját idejében létrehozott probléma, amivel eddig sosem szembesültek.
A szembenézés a század heroikus cselekedete, ennek metaforáját Mandelstam A század című verséből vett Vadállat képe hozza: a Vadállat a század, s a verset irányító identifikáció, azaz hogy milyenként lássuk, nevezzük meg a megszemélyesített bestialitást, analóg a Badiou módszertani applikációját adó perspektívákkal: a vadállatra vetett pillantásról áttérünk a vadállat pillantására. A századdal való szembenézésről arra a tényre, hogy a század az, ami visszanéz önmagára. Ez az Élet és Történelem vitális viszonyára is hatással van, a század ugyanis meghaladja a dolgok létére való ráhagyatkozás hegeli gondolatát, ehelyett vállalja, hogy szembe kell nézni a történelemmel. A bestialitás, amellyel a század megismerése összefügg, sokkal erőteljesebb, mint az emberállat egyéni bestialitása. Ez az összefüggés követeli a század olyan organikus megismerését, melynek érdekében az egyéni tudás is feláldozható.
A század elgondolhatóságának igenlése arra is egyértelműen kiterjed, amit esetleg a század önmagáról valami miatt elmondhatatlannak tart, hogyha ez például a számlálás és erkölcsi imperatívusz alá eső történelemírás konstrukciója, nem pedig a század önértéke. Ilyenként említi azt a kérdést, hogy: „mit gondoltak a nácik?”. Ha Auschwitz és a náci ideológia kapcsán nem így tesszük fel a kérdést, kizárjuk minden reálpolitika esélyét, ami megakadályozhatná, hogy mindez még egyszer megtörténjen. A nácik tetteinek „gondossága és céltudatossága” inherensen cáfolja, hogy mindezek elgondolhatatlanok vagy elképzelhetetlenek lennének. Ha a kapitalista parlamentarizmus kizárólagos politikája állítja azt, hogy a nácizmus barbarizmus és nem gondolkodásmód, ezzel a nácizmus ártatlanságát ismeri el.
Badiou a filozófus feladatát abban jelöli meg, hogy rá kell jönnie, milyen gondolatok vezettek el a borzalmakig, hogy a 20. század történetének szereplői, a vezető politikusok és a tömegek – bármely diktatúrában – mit gondoltak, mit akartak, mit szerettek, mit utáltak, ami mindezt lehetővé tette. Ez persze csak akkor irányadó, ha fenn akarunk tartani egyfajta teremtő erőt, s meg akarjuk tudni mi a teendőnk ma, ahelyett, hogy egy leíró szemléletet fogadnánk el. 1 Badiou (a franciaországi filozófiai mainstream más alakjaival, Rancière-rel, Balibar-ral, Macherey-vel együtt) Loius Althusser követője volt, aki a konstruktivista filozófia-fogalom közvetlen következményeként új olvasás-fogalmat is létrehozott. Filozófiai módon olvasni, filozófusként olvasni azt jelenti, a produkciót olvasni. Úgy tekinteni a szövegre, mint ami termel valami újat, olyan tárgyat, ami azelőtt nem létezett. Minden produktív szöveg olyan kérdésre ad választ, amit még fel sem tettek, ugyanis minden produktív szöveg maga hozza létre azt a kérdést is, amelyre ő a válasz. 2 Bagi Zsolt szerint Alain Badiou könyve ebben az értelemben nyújtja filozófiai olvasatát a 20. századnak.