Mitsuko Uchida – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem (2014. február 26.)

Jandó Jenő – Zeneakadémia, Nagyterem (2014. március 12.)

A zongora című sorozat még úgy is igen komoly meglepetéseket tartogat, hogy sok esetben olyan előadó látogat el a Művészetek Palotájába, illetve a Zeneakadémiára, aki az elmúlt években már járt itt, és talán a változás leginkább abban figyelhető meg, hogy egyre tematikusabbá válnak az estek. Igaz lesz ez majd Szokolov koncertjére nézve (Chopin), de bizonyos értelemben megállja a helyét a két legutóbbi koncert tekintetében is. Mitsuko Uchida – nyugodtan írhatjuk, hogy – a világsztárok közé tartozik, és sokan kíváncsiak voltak; mit is hoz majd ide Budapestre magával. Végül egy igen feszes programmal, két olyan művel érkezett, melyek kiválóan illeszkednek egymáshoz. (És nem csak egymáshoz, hanem a rákövetkező koncert tartalmához is). Előzetesként ezt olvashattuk a művészről a koncert beharangozójában: „Korunk egyik legjelentősebb zongoraművésze, Mozart, Beethoven és Schubert műveinek kiváló tolmácsolója a koncerttermekben és CD-felvételein egyaránt. Berg, Schönberg, Webern és Boulez zenéjét is kitűnően értelmezi. Schönberg zongoraversenyének felvételével négy díjat nyert, köztük Gramophone-díjat a legjobb versenymű kategóriában (közreműködik a Clevelandi Szimfonikus Zenekar, vezényel Pierre Boulez). Szinte valamennyi világhírű zenekarral és muzsikussal játszott a legismertebb és legjelentősebb koncerttermekben. Főszereplője volt a Carnegie Hall és a Concertgebouw sorozatainak, állandó vendégművésze a bécsi Konzerthaus hangversenyeinek; Beethoven zongoraversenyeiből tartott sorozatot a Berlini Filharmonikusokkal és Sir Simon Rattle karmesterrel. Richard Goode mellett a Marlboro Fesztivál társigazgatója.” – Egy mű Schuberttől, egy pedig Beethoventől – az est programja. Schubert G-Dúr szonátája jó példa lehet arra, mikor azt hangsúlyozzák egyesek, hogy a szonáták tekintetében milyen erős a hatása Beethovennek Schubertre. Számomra a négytételes mű egyetlen egész, és Uchida finom, homogén játéka csak még inkább erősítette ezt.  Talán Schubert az, aki a leginkább illik habitusához és ahhoz a fizikai megjelenéshez és képességekhez, melyek olyan különleges sajátosságok is egyben. A Diabelli-variációk az egyik legizgalmasabb zongoramű, nem is biztos, hogy kizárólag Beethoven tekintetében, lehet, hogy a 19. század egészét illetően. Története, keletkezésének háttere is izgalmas; Diabelli, aki talán tucatnyi zeneszerzőt kért fel, hogy egy általa írt témára variációkat írjanak, méltán vált híressé mint kiadó ezzel a kezdeményezésével, mert például a fiatal Liszt mellett – bár kivárva, érlelve magában a dolgot – maga Beethoven is megírta saját variációit, olyan lehetőségeket látva és valósítva meg ebben, melyek aztán az egész század zenei alkotótevékenységére  hatással voltak. Hans von Bülow így írt 1871-ben a variációkról. „A kiadó ebben a hatalmas zenei alkotásban nem csupán a beethoveni géniusz mikrokozmoszát látja, hanem valósággal az egész zene világképének lenyomatát. A zenei gondolkodás, a hangi fantázia páratlanul gazdag sokféleségét járja be ez a mű a legmélyebbtől, a legnemesebbtől – a legmerészebb humorig. Tanulmányozása kimeríthetetlen, tartalmában egész nemzedékek zenei gondolkodásának soha el nem fogyó tápláléka.” Személy szerint sokkal kuszábbnak és kidolgozatlanabbnak éreztem (ha egyáltalán lehetséges bármiféle összehasonlítás), mint a Schubert-szonátát. Az a szerencsés sajátosság, amire utaltam Uchida játékával kapcsolatban, elmaradt, másrészt bizonyos variációk hangsúlyossá tétele néhol inkább erőltetett dominanciává vált, feleslegesnek tűnő energiák befektetésének bizonyult, mely azt a hatást keltette, hogy – az általa talán nem is feltétlenül birtokolt – erővel igyekszik „megoldani” a darabot, igyekszik kiemelni bizonyos részeket. Az a feszesség és érthetőség, mely a Beethoven-i zongoradarabokat jellemzi, érzésem szerint nem mutatkozott meg kellőképpen és az arányok is jócskán eltolódtak. Összességében azonban az előadásmódja lenyűgöző és meditatív. Fantasztikus élmény hallgatni élőben.

Tökéletes kiegészítés volt ezt követően Jandó Jenő estje a megújult Zeneakadémián, mintha csak idomulni, igazodni kívánt volna a japán hölgyhöz, darabválasztása legalábbis mindenképpen ezt látszik igazolni, holott nyilván egészen más erők és szándékok vezették. Az első darab Beethoven 1806-ban, az egyik legaktívabb alkotói korszakának vége felé keletkezett 32 variáció egy saját témára (WoO 80), mely nem csak azért különleges, mert barokkos jellege miatt teljesen egyedi helyet foglal el az életműben, hanem mert a kifejezetten Beethovenre jellemző építkezési mód mellett – később Brahms, de más szerzők is komolyan foglalkoztak a művel, annak hangoztatva igazi erényeit – opusz-szám nélküli kompozícióról van szó, mely szerint ő maga nem tartotta annyira érett és teljes műnek, hogy a legjobb alkotásainak jegyzékébe fölvegye. Talán azért, mert a darab kísérleti jellegű, amellett, hogy a témafeldolgozás és a fokozatos sűrítés összefügg persze azokkal a zongoradarabokkal (szonátákkal például), melyeket ebben az időszakban komponált. Jandó Jenő előadásából nem csak az derült ki szerencsésen, hogy technikailag mennyire nehéz a mű, hanem az is, hogy az egymásra épülő variációk milyen ellentétes érzelmi töltést hordoznak, amiket a zongorista egyrészt ki kell hogy domborítson, másrészt – talán szerencséjére – viszonylag szabadon kezelhet. A tempóbeli hirtelen váltások és a ritmusingadozások egészen frusztrált egységet hoznak létre, s főleg a darab első harmadában egymástól nagyon jól különváló variánsok igen pontosan kiegészítik egymást. A darab hallgatása közben – bizonyára a harminckettes szám miatt, s a zaklatottság és a lehetős legtisztább hangzás miatt is –  általában József Attila jár a fejemben. Az az önhajszoló, már-már önsanyargató, s ugyanakkor mégis fenséges mód, ahogyan megszólal/megszólalhat ez a zongoramű – annak ellenére, hogy egészen más korban született, mégis –, mintha az ő alkotói egyéniségének lenne egyfajta zenei megfelelője, lenyomata.

A négy ballada tünemény. Brahms mindösszesen 21 éves volt, mikor ezt a négy részből álló kompozíciót alkotta, talán Schumann-nal való előző évi hosszú együttlétének (egyik) következményeként, s ráadásul egyfajta lezárásaként a zongorakompozíciók megalkotását illetően, hiszen ezt követően már a zenekari művek létrehozása felé fordult. Jandó Jenő játéka egészen lágy tónust adott az egész zenei anyagnak, ezzel elősegítve azt a hangzást, amit a Zeneakadémia nagyterme támogat. A programban meghirdetett utolsó darab következett, Schubert c-moll szonátája, mely az utolsó nagy szonáták egyike, azok közül talán a legkevésbé ismert és játszott. Összefügg bizonyára ez témájával és hangulatával, és technikai tudás-igényével  is. A négy tételes mű indítása – talán ezért is a választás, ezzel egy keretes szerkezetet adva az estnek – nagyon hasonló (szintén c-moll) a Beethoven-variációkéhoz.  Az a fajta mű ez, mely soha nem akar véget érni. Közben pedig minden mozzanat, ha kellőképpen kidolgozott és a helyén kezelt, feltűnik,  Schubertnek ebben a műben kétségkívül olyan szintézist sikerült alkotnia, ami egyértelműen magában foglalja sokszor komor, tempóját tekintve lassú, megfontolt építkezési módját, és azoknak a variációs lehetőségeknek a kihasználását, melyet az utolsó tételben juttat érvényre – ezzel felülírva mindazon vádakat vagy esetleges érzéseket, hogy zenéje szélsőségesen meditatív és lírai volna.

Jandó Jenő ráadásként, és egyben szenzációs húzásként Beethoven Pathetique-jének középső tételével engedett útjára mindenkit.

Schubert G-Dúr szonáta: itt

A Diabelli-variációk: itt

Beethoven 32 variáció: itt

Brahms Op. 10 4. Ballada: itt

Schubert c-moll szonáta: itt

Beethoven Pathetique (2. tétel): itt

Emlékszel még rá, mit olvastál Mándytól először? Hány éves lehettél ekkor?

Mániákusan korán kezdtem el kortárs irodalmat olvasni: ez érdekel(t) a legjobban. ’79-es vagyok, egy pompeji arc, és kábé 1991-től már a Szép versekből és a Körképből tájékozódtam. A napilapok mellett, melyek akkor még közöltek néha verset és gyakran tárcát, a Kortársból, Alföldből, Holmiból, az ÉS-ből, meg megyei folyóiratunkból, az Új Forrásból. A legkorábbi kortársak: Csoóri Sándorra emlékszem, közvetlen a halála előtt Nemes Nagy Ágnesre, Bólya Péterre, Vaderna Józsefre, Holló Andrásra, (az akkor nemrég elhunyt) Ottlikra s persze Mándyra. Felmérhetetlen egy ennyire korai találkozás eredménye. Majd egyszer felmérem talán. Annyit lehet mondani, hogy kábé öt éve többségében már nem felfedezek, hanem újraolvasok.

Jártam az antikváriumokat, boltokat, utcai könyvárusokat, kalandozgattam. Magamnak fedeztem fel őket. A könyveket. S benne a fejeket. Valószínűleg a Körképben kaphattam el Mándyt, vagy kaphatott el ő. (Chandlert is vadásztam. Vajon Mándy ismerte?)

Mindenkinek ajánlottam őt, ha volt pénzem, megvettem olyan könyvét, ami nekem is megvolt, s elajándékoztam. Dedikáltam is őket. Most úgy megnéznék egy ilyen gyerek-dedikációt!

Milyenek voltak az első benyomásaid róla?

Benyomások? – Kölykös arcú öregúr. Mindig szerettem az öregeket, sokat is írok róluk. Tortaarcú bácsi. Gentleman. Az Ántivilág maga. Kopott és elegáns.  Egy bumfordi, óarany kávégép mellé való. Van nála kutyanyelv. Felír rá egy lassú mondatot, olyat, amit a plüssök és a játék katonák is értenek. A kommunizmus mocska előtti világ. Egy nem felejtő figura/ürge, egy felejthetetlen tehetség. Aki áthozott sokat a háború előtti tartásból: egy becsületesebb, csiszoltabb világból, saját aranykorából. A két háború közti tartásból, színekből, mákonyból, álmokból. Sokáig mániákusan a két háború között szerettem volna élni. Visszareinkarnálódni. Egy novellájából: „Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert!”

Mondhatjuk azt, hogy Mándy-rajongó voltál gyermek- és ifjúkorodban?

Kint volt a Körképből kivágott fényképe a tatabányai szobámban, meg akartam keresni, álmodoztam róla (Dohányzik? Neki is Erika írógépe van? Vagy Underwood, mint nagyapának? Milyen a hangja, a színe? Köntösben nyit ajtót vagy öltönyben?), de aztán 1995-ben, az aradi vértanúk napján meghalt. Persze, így visszanézve, természetes. Másokat sem kerestem meg. Nem vagyok az a megkeresős típus. Inkább még én passzolom a megkereséseket (mintegy 120 fellépési felkérést mondtam le az elmúlt 6-7 évben). Féltem volna becsöngetni hozzá, pirosak lettek volna füleim. Habogtam volna. Habogni nem szabad. Akkor álljunk szóba valakivel, ha bemutatnak neki. Csak akkor beszéljünk, ha kérdeznek. Akiknek kell, úgyis találkoznak, ebben a világban vagy egy másikban. Tudom, hogy figyel most is fentről. Írj többet, és járj emberek közé: erre is gondolhat. Keményen korhol, de talán nem is haragszik igazán.

Ács Margit szerint „Ha az ember Mándyt olvas, névtelen veszélyérzet telepszik rá. Nem tudhatja, nem tör-e elő egy arcpirító cselekedet vagy egy megszégyenülés emléke egy egyszerű használati tárgyból, nem jelenik-e meg az előszobaajtóban valaki, akit régen kiutasított a tudatából, nem fogja-e el újra a szeretet után a gyermeki sóvárgás.”

Ha nem is ismerted személyesen, de sok történetet hallottál róla másoktól? Egyáltalán: érdekelt és érdekel ugyanannyira emberként is, mint íróként?

Foszlányokat tudok csak róla. Marhára tetszett, hogy kábé hat (?) elemit végzett, apja Mándy Gyula költő-hírlapíró volt (néha felvette a fiának járó honoráriumokat), ő meg becsavarogta a mozikat, színházakat, talponállókat, pohárszékeket, cirkuszokat, belógott mindenhova, figyelt, skubizott. Röntgenezett, mentette a leleteket. Félt az utazástól, 49 évesen vette el élete értelmét, egy orvosnőt, sokszor félelmetesnek nevezte a kávékat. A rákosista mocsokban be volt tiltva. Négerezett. Újholdasként, polgári-burzsoá-osztályidegen csökevényként kirekesztették. Nem kötött alkut a komcsikkal. A magyar szellemi ellenállás egyik figurája, jelképe lett. Egyébként az újholdasok legalább fele is behódolt: erről később egy interjúban ő is beszélt. Dániel Anna pedig így fogalmazta meg: „A legnehezebb körülmények között sem alkudott meg. Pedig hányan megtették, köztük olyanok is, akik újabban hajthatatlanként ünneplik önmagukat, kiradírozva emlékezetekből, hogy óvatoskodó felajánlkozásuk nem kellett a rendszernek. Iván a szorongás présében élt, de jottányi engedményt sem tett.”

Villamosozott, trolizott, történeteket kergetett, arcdarabokat uzsonnázott. Kerülte a hivatalosságokat, undorodott a törtetéstől. Sokan ufónak hitték. Valaki azt írta róla: „Mándy Ivánkát a Jézuska hozta”. Állítólag egy rendezvényen Tandori Dezső kezet csókolt neki. Halála előtt elmondta, hogy az urbánusoknak túl külvárosi volt, nem elég intellektuális, a népiek egy részét pedig egyenesen irritálta. Aztán hozzátette lazán: ő a népieket inkább megértette.

Mely helyszínei, témái állnak hozzád a legközelebb?

Az eszpresszók, kávéházak, trafikok, lufik, bútorok. A gyerekkor szeme. A nők. Az arcok. A fejek. Én amolyan fejkultuszban élek, szeretem a szépet. A kapualjak. Egy kapualjban csókolóztam először a Lövölde térnél. Több is lett, mint csók. Egyedül a foci, ami nem érdekelt a toposzai közül. Ez a focimánia kettéhasítja a kortárs irodalmat is: de nem baj, ha sok törés van, nem csak népi-urbánus, drogos-antidrogos, nemzedéki, esztétikai, erkölcsi, zenei, hanem még focista is. Miatta költöztem egy gangos házba, s meg is bántam rögtön, amint tudtam, továbbmentem egy zárt lépcsőházasba: ez egy ritka példa arra, amikor az úgynevezett valóság győz.

Egy időben presszókritikákat írtál a prae.hu művészeti portálra. Várhatunk-e még tőled ebben a műfajban újabb alkotásokat? Írtál volna Mándy hatása nélkül presszókról?

Több lapnak is írtam: 2006 és 2011 között tizenötöt. Kimerítettek. Sokak szerint olyanok, mintha versek lennének. Ezt más cikkeimre is szokták mondani, egy tárcámban néha annyi rím, asszonánc, lüktetés, zene van, mint egy versemben. Nemrég kaptam egy felkérést: az elmúlt 15 évben írt cikkeimből kiadnának egy válogatást. 1500 szöveget kéne átnéznem, szóval nem holnap lesz kész, de benne lesznek a presszófantáziáim is. Mándy, a Cseh Tamás-dalok és Bólya Péter nélkül talán nem írok presszókról, de lehet, hogy igen, csak máshogy.

Az alkotásaid alapján azt gondolnám, hogy számodra az lehet az egyik legizgalmasabb jegy Mándy prózájában, ahogy a tárgyakat átszellemíti, melynek eredményeként azok életre kelnek nála. Jól gondolom?

Teljesen természetes jegy. Soha nem gondoltam, hogy a tárgyak nem élnének. Nyilván azért is van, mert hiszek Istenben. Nagyon kevesen tudták Mándyt követni. A Mándy-mondatot megugrani. Szabó Magda például csak epigonokat látott.

Több ízben is írtál róla. Ott van például a Mándy Iván szemüvege című tárcád, melyben nemcsak a pályája végére jellemző rövid, lecsupaszított mondatokkal élsz, és lelkesíted át a tárgyakat, ahogy ő, de ráadásul még meg is jelenik szereplőként, mint egy Isten, aki az Öregek otthona kulcsait kezeli, ahová a kiselejtezett bútorok kerülnek. És akkor a verseidről még nem is beszéltem: az Általános trafik és az Afrika trafik már a címek utótagjában is a Mándy-univerzum egy jellegzetes elemét idézik fel, miközben egy tipikus témáját is előveszed: a tárgyak titokzatos életéről írsz. Hogyan születtek meg ezek a szövegek? Előre eltervezted, hogy írsz Mándyról? Vagy sokkal spontánabb módon? Tekinthetjük-e ezeket – egyebek mellett – egyfajta főhajtásként? Tervezel-e még ezekhez hasonlót írni, egyáltalán: Mándy életét, írásmódját, világnézetét bármilyen formában megjeleníteni?

A főhajtás szép szó. Igen. Mándyból nincs kiút. Gyerekként ismertem meg, tehát nem is hasonlítható olyan élményekhez, amikkel felnőttként szembesültem. Gondolkoztam húsz évig rajta, aztán váratlanul lett pár vers (az egyikben ki is írtam a nevét – előtte sokat tépelődtem, szabad-e) és egy tárca, ami megjelent online, folyóiratban és egy napilapban is. Ezt nem is lehet, szabad tervezni. Most meg ez az interjú: legalább annyira szorongok tőle, mint ő. A szorongók felismerik egymást, összekacsintanak a reflektálatlan, kételymentes törtetők között. Mándy, a nagy pimasz, a halk szavú ürge, vajon hol húzná meg, hol szólna közbe? Hol mondaná: „nagy frász”, s hol azt: „na de kérem”. De a mosolyára, a mosolyáért adnék. Azért igen sokat adnék.

Több versembe is beinteget, például a tatabányai terekről, trafikokról szólókba vagy a 2007 óta folyamatosan íródó Dédi-verseimben is ott van. Felelős vagyok a halottaimért. A halottaknak felelek. Felelős vagyok Mándyért. Mikor a könyvei elkezdtek gyűlni a szobámban, akkor még kortárs volt, aztán halott lett. Túlvilági klasszikus. Egyszer egy törtető írástudatlan a tévéműsorában „kismesternek” titulálta, ettől felfordult a gyomrom. Szóval a halottak: egy darabig vágytam élő mesterre, de nem jött. Kíméletlenül meg is írtam a Fogalom című, második kötetemben ezt a leszámolást a mesterillúziókkal. Nem volt mankó. Nem volt póz: nem mondta meg senki, hogy mit és kit „kell” olvasni, nem nehezedett rám presszió, illetve nehezedett, de finoman szólva, nem vagyok az a normakövető személyiség, nem vagyok könnyen törő, hajló virágszál. Tehát nem hagytam befolyást. Én mentem magam után, mentem a könyveim után. Rengeteg könyvet levadásztam, vagy háromezret. Büszke vagyok rá, hogy Mándyt is magamnak fedeztem fel. Gyerekként. Gyerek volt ő is, igaz? Gyerek most is, igaz?

Mi az, ami a legjobban megfogott benne: a tárgyi világa, a mondatai, a világszemlélete (vagy valami más)?

Mándy mintájára jártam be a 75 ezres Tatabányát. Gyerekkori legjobb barátommal, Lossyval kezdtük, aki azóta katolikus pap lett. Nyomozgattunk, pár otthagyott lomból kiindulva. Elképzeltük a tárgyak, növények mögött meglapuló történeteket. S ez a mániás Mándy-minta volt a XI. kerületi (újbudai), lokálpatrióta sétáimban is 2006-tól, mikor is birtokba vettem a fog alakú kerület szívét, az 53 ezres Kelenföldet, és besétáltam minden egyes utcáját, terét, közét. Még pár szomszédot is meglátogattam illendőségből: mindenekelőtt Sasadot, Albertfalvát és a Gellért-hegyet. A kapualjakba nem mehettem be, mint Mándy tette volna, már rácsok és kaputelefonok mindenütt. De néztem a kockaházakat, a foltnyi parkokat, tetőket, és tetők alatt a kis játékéleteket, kerestem a szépet. Nem is annyira presszókban üldögéltem, mint játszótereken. Hófehér a bőröm: óvatosan napoztam és nem égtem le sohasem.

Melyek a kedvenc műveid tőle?

A huszonegyedik utca; a Francia kulcs; a Mi az, öreg?. A RARE – Rakéta Regénytár sorozatban (fel kéne támasztani!) kiadott kis kicsik: A villamos; a Strandok, uszodák; A bútorok; a Magukra maradtak; A Trafik. A legtöbb novelláskötetét olvastam, nem tudom, melyik a legjobb, most beugrik például az Örökségünk sorozatban megjelent Harminc novella, amit maga válogatott. Ha saccolnom kéne: volt 100 hibátlan novellája, ami elképesztő szám.

Meg tud szólalni a prózája a 21. században is? És ha igen, mi az, amitől a mai napig eleven?

A tehetségtől. Nem véletlen, hogy gyakori vélekedés: a tehetség nem számít, mert 95 százalék a szorgalmon, öldöklésen stb. múlik. Ez ostobaság. Meg kell nézni, hogy kik mondanak ilyeneket! A tehetség időtlen. A tehetség mindig kisebbségben van. A tehetség mindig vonzó, izgalmas, rejtélyes és megosztó. Egy kamasz: bármi kitelik tőle. Ha üldözik, gúnyolják, irtják: bebábozódik, de egyszer mindig kiröppen újra. Megsemmisíthetetlen.

Nevezhetjük őt egyműfajú szerzőnek, szimplán novellistának? Ezzel összefüggésben kérdezném, hogy mit gondolsz a költőiségéről. Egyáltalán neveznéd-e költőinek a világát, írásmódját?

Egyműfajú? Nem hiszem. Az egyik legfilozofikusabb prózaíró volt, lírai lázmérővel, nem véletlenül szerepeltették halálakor a Szép versekben. Regényíró és novellista. Hangjátékok, mesék, forgatókönyvek: a kisujjában volt sok minden. Nem okoskodni akart. Költői mintát/logikát követett. Írta is egyszer, hogy le akart írni egy fát, de nem ment, döcögött, iskolásra sikeredett. S akkor meglátott egy csavargót, ahogy vonult, s akkor már le tudta írni a fát. Pár napja itt, Kelenföldön (Mándynak Buda maradt idegen/fenyegető, nekem meg a trendi és piszkos Pest. Ezt írta: „Buda mintha mindig ezt mondta volna: tessék tisztességesen viselkedni!”) kirepült egy zöld csíkos sportcipő az óvoda kerítésén. Egy kiscsoportos meg is kért, hogy dobjam vissza. Csak másodikra sikerült, elsőre visszapattant a kerítésről, s akkor 2-3 másodpercig együtt nevettem az ovissal, s talán Mándyval is, mivel most, hogy ezt ideírom: elkezdtem csuklani.

Szerinted van olyan alkotói eljárás, ami abszolút az ő nevéhez fűzhető, vagy amiben ő a legjobb?

Volt egy interjúkötet. 1980-ban jelent meg 33×10 címmel. „Nagyon sokat tudnak a nők. A legtöbbet is: segítenek például gyermeki mivoltunk megőrzésében”: mondta benne Mándy. Messze az övé a legjobb interjú. Ő nyerte meg. A kollaboránsokon túl komoly írók is megbuktak abban a kötetben a pózolásukkal, okoskodásukkal, tudálékoskodással és önfényezéssel. Mándy meg jött a szivardobozokkal, tánciskolákkal, szuper szókincsével, s lenyomott mindenkit, elrúgta magát a gangról, s föléjük emelkedett. Mándy a mondat iskolája. A húzásé. A stílusé. Mándy: iskola. És igen: hogy utálta ő az iskolákat. 

A magyar irodalom mely áramlatába sorolnád? Kikkel állítanád párhuzamba?

Az álmodók, a sok sültrealista iparostól, okoskodó, tudálékos, grafomán műmájertől elkülönböződők közé. Ács Margit írja róla 1979-ben: „Mándynak sikerült reprodukálni az álom öntudatlanságát, de ennek az volt az ára, hogy le kellett engednie az öntudat zsilipjeit az ismeretlen előtt, védtelenül maradva a fájdalommal szemben.”

Pár név a rengetegből: Krúdy Gyula, Hevesi András, Szini Gyula, Hunyadi Sándor, Tóth Árpád, Gelléri Andor Endre, Ottlik Géza, Lázár Ervin, Pilinszky János, Bólya Péter, Vidor Miklós, Kondor Béla, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Vaderna József, Ács Margit, Galsai Pongrác, Bólya Péter, Esterházy Péter, Gál Ferenc, Darvasi László, Sopotnik Zoltán.

Neked személyesen miben segített Mándy?

Sokat segített abban, hogy álmodozzak, és elfelejtsek élni. Hogy „ne vigyem semmire”, ne építsek karriert, csak mondatokat, verseket, égboltokat. Szerelmeket, barátságokat, állat- és tárgykultuszokat. Jelenpusztító nosztalgiát.

Elsősorban mit jelent számodra Mándy: egy titkos mestert, egy elsőrangú novellistát, egy…?

Egy becsületes, magyar embert. Egy finom pofát. Gyengédséget. Titkot. Felhőfalást. Fel nem növést, meg nem alkuvást. Kiskanalak csengését. Gőzölt kávét. Tízkilós, zakószabású, hosszú szövetkabátot, aminek ragyog minden gombja. Mesét, tisztafehér habbal. Mestert. Rokonlelket.