Csillik Kristóf összes bejegyzése

Fannival, stand előtt

Nem tudom, hogy a nénit pontosan
mi volt az amivel bosszantottam,
de rikácsolva csapott ahol volt még a
kezének szabad hely a sok portéka
között kis standján, aminél álltunk Fannival,
csak hallottam ahogy rám rivall,
hogy a magánéletünket ne itt,
vagy megismerjük az ökleit,
hogy vegyünk egymásnak valami szépet
amíg „ifjú szerelmünk szétvet”;
és most akkor magyarázkodjak a hidegben,
hogy a Fannit csak barátként, de amúgy szívesen,
hogy az a múltkori semmit sem jelentett
és már cigibe tekerve elszívtam azt a hajtincset
amit másfél éve adott abban a zöldre
festett öltözőben mikor a hasát törölte,
és csak négybe hajtva tette el a zsebkendőt,
mert féltette a szoknyáját a gecitől?

 
Vettem Fanninak valami rondaságot,
a néni „ilyen szép párt még nem látott”,
néztem az égen csüggni a téli holdat,
és tudtam, a néni koporsót ácsoltat.


 

kép: Polixeni Papapetrou

Napszúrás hajnalban

Ma reggel a
buszon történt ez, épp lekapcsolták
az utcán a körtéket, és nekem meg
egyetlen koszos könyv sem volt
a kezemben, hogy megöntözzem
a szikkadt velőt, mint dögletes bazsarózsát
a kalickában, az üvegház szépen frissre
nyírt többi finnyás gazai között,
ezen a büdösben hintázó reggelen
Hamvas Béla, Michel Foucault
vagy Ady Endre zsibbasztó gondolataiban
megfürödni, na erre nem volt
alkalmam, és abban
a kialvatlan, pokoli, kopasz csöndben
a saját koponyám ütemét hallgattam
csak, ahogy az aszfalton reszkető
busz az üveghez veri és közben kiabált
hogy valami, valami, amikor semmi sem
zsibbasztott, semmi, és a napsugár
szűrő nélkül döfte át a halántékom,
ilyenkor izzasztó pokoli
csönd van, és mint mikor az éhezőnek
gyomra magát emészti fel,
nem tudtam, még mivel
tömjem a porzó tekervényt, és a fejem
motorban pattogó kavics hangját adta még,
de adja csak, engem nem zavar, én
mondom: heroin egyenlő Foucault egyenlő
történelmi érdeklődés egyenlő ölbe szorított
kiskutya, hát tényleg milyen profán az, hogy
pont az unalmat
nem lehet megsimogatni.

img130s

képek: Jiwoon Pak

Bírom még

Bírom még, Istenem. Tartsd meg áldásaid.
A macskakövek alá szorultakon segíts, és
a kerékagyak síró görcsein.

Nem szeretted az ősz szagát, tudom.
Minden szeptemberben ablakot nyitottál, és csak
december közepén csuktad be.

Én a látványát szerettem. Most hullanak ki
azok a levelek, amiket a lexikonba tettünk préselni.
Az erezetükben felismerem a jobb kezem.

Na, öregem – mondja, és leül az ágyam szélére. –
Lassan felütjük a te könyvedet is, jó?
Azért hagytam nyitva az ablakot, hogy téged is
kisodorjon a szél.


 

17_new23

 

kép: Gala Bent: Watcher

Zord idők voltak

 

Tudtuk hogy így nem lehet a fejlődést kicsikarni
csiklandós lángok nevetgélnek a kazánokban
minden csikóhal kieregette mérgét a folyókban
a várost megtámadta a világ, és kívülről felfalta lassanként
alapozó gépek zajonganak a nyílt utcán
turbános férfiak rohantak az Astoria és a Kodály-körönd között mezitláb
a kiöntött Dunában fürdető dajkák tejes mellell énekelnek az üres babakocsiknak
halomra szívott cigaretták és meszeletlen ketrecek között üvegcserepeken aludtunk napokig
lefolyók, hegedűk, mázolt padok és csigaszárnyú repülőgépek között terjedő pletykák
a Keleti szél varázsa, a Deák téri gyrosos török nyársra húzott zászlókkal üvölt boltja ablakából
Csodáljátok az egyetemi ifjúságot, íme, egymáson topogva könyveken párosodnak
vak embereket segítő szolgálat tagjai egymást elégítik ki a fehérbotokkal
eljárt felettünk az idő
a Bosnyák téri piac csillagokat árult azon a szerda estén, szlovákok belefűzték a számlanyomóba
Dohány utcai zsidók pajeszt lengetve követelték a kettes metró átalakítását
felforgattuk aznap déltől hajnalig a fák szerkezetét
televíziót néztünk a Lánchíd tetején lábunkat a semmibe lógatva és heroint nyomtunk egymás kéken lüktető vénájába
a madarak haránt repülnek át az égen
kikelt a nap a folyó tüzes kemencéjéből, kenyérre váltanám a fogaimat
az Andrássy út fái önálló döntéseket hoztak és kiszaggatták az utcaköveket
mikor nem láttalak itt utoljára?
csáp ellen csáp, megzavarodott poliphadak tekergőztek az óramutatókon, minden könyvtár ablakát betörték az egyetemisták, akiknek szemeik jojózva fordultak ki- és be
gesztusokat gyűjtöttek a színiiskola növendékei, hogy darabjaikban és álmaikban felhasználhassák
vitorláztunk a felhők szörfdeszkáján, akkor már szivárványban láttunk fentről mindent és a koporsók falai szorítani kezdték a holtakat
megfulladok, sírta, megfulladok
mellkasodban érzem a szívemet dobogni
az én barátaim mind fellázadtak a lázadók ellen, és még aznap törvényszék elé kerültek
gázmaszkokat osztogattak a Ferenczi István utca sarkán a kismamáknak
csontokkal kockáztak a Kálvin tér lehugyozott tövű fái között
cigány zsebkések vért köpködtek az elhaladó taxisokra a Corvin-negyedben
mozik sötétjében, alagutak nyögéspáráiban és a bérházak nagy lakásaiban dúló háborúk dokumentumai vagyunk
terpentinnel és festékkel oldjuk a vesénket
minden színes ásítás jó neked, papírra tedd az életed
testvéreimet papírra nyomtatták és felitatták velük Zugló utcáinak mocskát
lepedékes fogú indiánok kaszinóznak a házfalak alatt
szürke kémények mentén lovagoló csontmadarak hívnak téged is ebédre
sose jutunk ki innen, hát mit sírsz, öregem
piát és chipset szórtunk a csatornákba, pénzünkből papírhajót hajtogattunk és leúsztattuk a kék Dunán
mondom, zord idők voltak


 

 

themusicians_d3

 

képek: Elisa Ancori

 

 

A többi néma csend

Gyalog átmenni egy hídon.
A habokba köptem, hogy egyszer leutazzak
a Fekete-tengerig,
aztán egy trolibusz bőrébe kapaszkodni,
ahol a bordák mentén
az eső
beesik.
Néha elmosolyodom, vagy megköszönök valamit,
mert a fejemben játszódó
valószínűtlen szcenáriókban logikusan ez következne.
Nyúzni a cipőtalpat, hogy foszlása mentén
legyen panorámám.
Nyálad ízének emléke
a kávésbögrémen és a telefonon.
Ijesztő szillogizmusa a szerelemnek:
nemcsak, hanem, is.
Tébláboló kutyák az idő kerekénél, akiket
póráz híján a hangjukra fűznek föl gazdáik.
Szegény fűmagok fázós kucorgása, vagy
a hajhagymák tülekedése, egyre megy.
Végül úgyis mindkettőt
belepi a hó.

 


kép: Andie wilkinson