Azt mondják, ha valami fáj, ki kell írni és feldolgozódik. Úgy magától. Mert az attól kezdve kint van és nem bent. Ilyen egyszerű. Ki kell tessékelni.

Átlendültünk így néhány kamasz szerelmen, amolyan plátóin. Elfogyasztottunk és kiköptünk néhány Ady-összest, Csáthgézát.

Aztán csend. Illetve fehér lap.

Tegnap nem tudtam írni. Nem lepődöm meg. Utoljára azon lepődtem meg, hogy bezárt a sarkon a vegyes. Ez már a sokadik. Itt semmi nem éli túl.

Talán csak nem rágtam meg eléggé. Valami bent tartja, nem tudom kiköpni. Mozgatom az állkapcsom, koccantom a fogam, nyálbuborékokat formálok, aztán kifújom, de diadalittas pukkanás helyett mégis utat talál vissza. A buborék. Üres lufi. Üres és használhatatlan. Ellenkezik a funkciójával.

Szóval tegnap nem tudtam írni. Véletlenül a kezembe került egy Nádaspéter.

Egy novella, amiben Nádas leírja, hogy nem tud írni, és hogy milyen sokszor gondol a halálra. Ma újra meg akartam keresni és mankóként használva inspirációt gyűjteni. Majd idézek is belőle egyet-kettőt, aztán talán elindul valami, telnek az oldalak…

Nádas Péter 10 oldalban leírja, hogy nem tud írni, majd kiadják. Ha ez ilyen egyszerűen megy…

Azóta nem találom.

Elhatároztam, hogy újrajátszom. Rekonstruálom. Ismét érezni akartam valami ismerőset, abból az estéből. Kézzelfogható fájdalmat akartam. Kezet fogni a fájdalommal. Vajon melyikünk szorítaná jobban? Az embert jól jellemzi a kézfogása…

Elindultam. Abban a sötétben, amihez már kezdek hozzászokni. Végig a hosszú, vékony járdán, ki a körútig, át a zebrán, végig a villamosmegállón, majd le az aluljáróba. Ugyanolyan türelmetlenül várom, hogy földet érjen a mozgólépcső, ugyanúgy késem le az éppen érkező metrót, ugyanannyira fáj a 4 és fél perc, amit várakozással kell töltenem, és ugyanolyan fáradt vagyok, mint akkor, a nyár végi hűvös szélben.

Megyek végig ugyanazon az úton és nem tudom, mire gondolok, gondoltam. Illetve de: azt hiszem végig magamra. A magamra gondolás minden vonatkozásában. Féltem a sötéttől, a körút másik oldalától, az aluljárólépcső tetején lakó hajléktalantól, a félig kivilágított alagúttól, a rejtélyestől, aki jön és egyszer csak egy nem várt pillanatban a metró alá lök.

Azóta minden este várom. Hogy odajön hozzám, felém fordul, és ugyanolyan váratlanul, ugyanolyan zsigeri erővel a képembe vágja.

Ezerszer lejátszottam magamban. Forgatókönyveket, dialógusokat gyártottam, lemeccseztem.

De akkor ott, egyetlen szó sem jött. Akkor ott úgy gyűlöltek, ahogy még soha. A világ összes válasz nélküli kérdése és gyűlölete csattant a fekete műbőr kabátomon, majd csörgedezett végig szépen, lassan a vállamtól egészen a kézfejemig.

Megjelölt, nyomott hagyott. Ahogyan a csiga teszi: a csiganyomban is látszik a megtett út valami felé.

A csigákkal életük során együtt nő a házuk, tudtad? …utána néztem. Ideálisan működő szociális háló.

„Te mocskos cigány!” – szakadt ki a látszólag ötvenes, fonnyadt, barnásszürke bőrű nőből. Talán csak szakadt, de feszesre gombolt kabátja tartotta össze.

Később dédnagyapám jutott eszembe. Nem ismertem, korán meghalt. A családban azt mesélték, hogy tőle kaptuk a táncot, a zenét, a szép barna szemünket és a jókedvet.

Illetve az a furcsa alak, aki időnként nagyanyámékhoz járt. Fekete, karimás kalapban, bajusza alatt pipát szorongatva. „Vigyázz, mert elvisz a gyurkacigány!” – mondogatta mindig, fenyegetően.

Aznap nem a megszokott útvonalon mentem haza. Reflexből, talán ösztönből futottam a sötétbe. El akartam tűnni. Elveszni valamelyik nedves kapualjban, elrejtőzni a Múzeumkert bokrainak sűrű magányában. Megsemmisülni.

Az emberek ugyanolyan nyugalommal sétáltak át a zöld jelzésre a négysávos út másik oldalára, mintha semmi nem történt volna. Nem vették észre a tragédiámat. Az erőpróbát. A nagy salto mortalét.

Ugyanolyan láthatatlan voltam, mint Ő.

Egész este súroltam. Súroltam és sírtam. Nem tudtam, hogyan kell kiszedni egy csiganyomot. 30 vagy 40 fokon, kímélő programmal? Care funkció, vagy a daily wash?

Próbálom újra… mozgatom az állkapcsom. Koccantom a fogam. Nyálbuborékokat formálok… aztán hagyom. Engedem… működik.

 

 

 

 

(Illusztráció: Tom Hegedűs)