A KASTÉLY VENDÉGE
(Im Schlosse mit dem roten Zinken…)
Lorisé
Kastélyvendég, sok piros ágat
vinnék át este boldogan.
Zsarát az ablak, függöny bágyad,
s intnek enyéim: hószín vágyak
a palota lángjaiban.
Nézzem végig a hallok hosszát
eltökélten s mély kertekig,
amint a tartományt takarják.
Tavacskákon asszony-mosoly, lágy,
s a rét pávája kérkedik.
Botár Attila fordítása
Szalad hozzám a szerelem,
felrezzen álmából a lépcső.
Lángot libbent a gyertya, és ő
befogja lágyan a szemem.
Fénytől űzötten a fehér
falra árnyékunk menekül, két
óriásra nőtt gyermekünkként,
soványka válluk összeér.
Mi történik kettőnk között?
Ugyan hogyan is értenék meg?
Körül sehol egy árva lélek.
A föld nagy hóba öltözött.
Ki az, ki minket szétszakít?
Az éjféli hó valcerére
besuhanunk sorsunkba végre,
s keringünk botladozva itt.
Megállunk, csönd borul reánk,
tarkónk a múlt ágát súrolja.
És egymást megcsókoljuk újra,
és ellibben a gyertyaláng.
A reggel majd szobánk falát
sárga fényekkel zúzza széjjel,
s ránkfröcsköli aranykezével
a válás maró sósavát.
Rab Zsuzsa fordítása
(Illusztráció: forrás)
Azt persze nehéz kimondani, hogy elbaltáztuk.
Hogy mindig egymás torkára léptünk, és feltupírozott hajú, kikent primadonnák módjára minden lehetséges pillanatban bemószeroltuk egymást ahol csak lehetett, mert sértődékenyek, hiúak, fontoskodók és kielégületlenek vagyunk.
Hogy emelkedett szellemünk pusztán esztétikai frigiditás, de legalábbis az unalom álarca csak.
Én nem akarom eldönteni – vélhetően nem is tehetem meg, hogy megítéljem – kinek járnak díjak, kinek nem, akinek jár, az valóban megérdemli-e, aki megérdemli, milyen szempontok alapján érdemli meg. Tiszta szívvel mondom, tőlem bárki megkaphat bármilyen elismeréseket. Az azonban elgondolkodtat, hogy mennyi fontos – sokkal fontosabb – ügyet lehet megúszni mindig egy-egy közfelháborodásnak mutatott belháború örve alatt. Hogyan lehet az eccerű pinairigységet értő szavakkal „szakmaiságnak” álcázva felhörögni, mintegy forradalmilag megdicsőülve éleslátásban és ízlésben, életben és irodalomtörténetben egyaránt.
Mintha semmissé lehetne tenni húsz-harminc év széthúzó, önző, utálkozó és politizáló működését. Azt a működést, amiben elvéreztek olyan sokan, s közülük olyan nagyon sokan, kiknek saját koruk béli lesajnáltsága, mellőzöttsége és halála okán ma mindennap elmorzsolunk egy könnycseppet a laptop képernyője előtt, mely laptopon éppen nem arról írunk, amiről kellene.
Rettentő jó ízléssel vagyunk pedig mindig, s a megfelelőt mindig a megfelelő helyre rakjuk. A magunk húsz négyzetméterén. A törzskocsmánkban. A saját körünkben. A kiadónknál. Annál a három folyóiratnál, ahol megjelenünk. A barátainkkal közösen.
És most kilépek a T/2-ből.
Köpjetek le, de én szarok az ízlésetekre.
Hogy mit gondoltok arról, hogy az irodalom, mint olyan, milyen.
Hogy ki a jó író, meg ki nem.
Hogy ki érdemel díjat és ki selyemzsinórt.
Hogy a polgári, a nemzeti, a posztmodern, a női, a lektűr, az intertextuális vagy az enyhén archaikus-e az elismerni való. Hogy melyik irat melyik iratrendezőbe való.
Hogy nem írók vagytok csak írnokok, in situ, jegyzők.
Lekéstétek a vonatot, basszátok meg! Mit vonatot? Repülőt.
Még a peronon vitáztok egymás között, hogy melyik kupéba kínos beülni az ott már helyet foglaltak miatt, egy sor öntörvényű „kamasz” meg már régen landolt Párizsban, Berlinben, Balin.
És nem azért, mert Ti segítettétek volna az útjukat. Csak azért, mert utazni akartak. Mondjuk, írni. Egy darabig elfogadták a játékszabályokat, aztán rájöttek, hogy jobbakat tudnak kitalálni ők maguk. Nem állítom, hogy azok hosszútávon is működni fognak majd, valószínűleg nem, de az biztos, hogy amiről Ti ma beszéltek, az ő szempontjukból irreleváns.
Én nem is tudom, ma Magyarországon hány írószervezet létezik, s hányféle ideológiai, esztétikai szempont szerint választhat magának brancsot az ember. (Jelzem, szürrealistának lenni nem vágy, és nem is elhatározás kérdése, hanem látásmód dolga volt, ami nagyban behatárolta a tagok lehetséges körét, s lobbierejét…) Nyájak alakultak, vonultak, osztódtak, váltak ketté meg néggyé, s minden birka minden birkát megtagadott. Nem – csak – az olvasók hülyültek el, nem csupán a politika szalámizta fel a szakmát, s egy díj sem csupán azért nem megalapozott szakmailag, mert „nem hagyják” hogy az legyen, hanem nem a „szakma” nem létezik, illetve annyi a „szakma”, ahány vonatra sikerült mégis ennek meg annak a klubnak felpréselnie magát. Kurva sok „szakma” van, s az egyikbe ez az író nem fér bele, a másikba az, ez túl lírai és giccses, annak csak a lektűr működik, emez kicsit obszcén, amaz kicsit mindig elcseszi az alexandrinust…
Szerintem meg – ha most elszégyellem is magam, miszerint van pofám erről szót ejteni – az írás nem sebészet, s különösen nem patológia. Az irodalom pedig, en grosso, nem orvostudomány.
Egy fiatal magyar író – barátom, mea culpa – jelenleg két amerikai díjra is jelölt. Sokan tudják, mégsem tudja senki. Egy idősb magyar író – ki nem barátom, csak a Rudasban látom néha nap – legutóbbi könyvét ízekre szedte a kritika, mert nem elég… nem emlékszem már, miből nem volt elég, csak arra emlékszem, hogy nagyon nem volt elég valamilyen. (Az adott év egyik legjobb könyve volt, szerintem, de készséggel megelégszem azzal is, hogy egyszerűen csak jó volt sok más jó között.) Egy másik örökifjú írónak, ki már megérdemelne egy magasabb árkategóriájú díjat is, „csak” József Attilája van. Generációkat istápolt annak idején, s vezetett el a megismerés felé. Megint másik nagynevű s „nagy öreg” költőnkről konkrétan a kutya se tud, bár pársorosain boldogan somolyog minden Facebook lakó. A közszolgálati televízióban nincs egy irodalmi műsor sem, s ez nemcsak az intendatúra bűne, ez kérem valóban szakmai ügy: ki tudna itt kivel megegyezni és miben? Fiatal drámaírók írnak a színpadra kerülés lehetőségének teljes hiányában, és lelkes kocsmatársulatok próbálják magukkal is elhitetni, hogy amit ingyen vagy majdnem pénztelenül a nézőknek mutatnak, az maga a szent misszió. (Faszt. Ahogy egy barátom mondaná.) Ma nézőnek, olvasónak lenni a misszió. Pénzt áldozni arra, ami önmagát is gyűlöli. Ami önmagát szeretné felfalni, ami a saját dolgát is képtelen ellátni, annyira tudja, hogy a másiknak mi volna a feladata. Aki csak annak a sikerének tud örülni, akitől maga is hasonló sikereket remélhet távlatosan. Mely törleszkedésre persze remek esztétikája, meg szakmaisága van. (Ha nem jön a remélt visszapuszi, az értékrend nyomban megváltozik.)
Le vagyok nyűgözve tőletek.
S hogy van bőr a képemen ilyes beszédbe fogni, azt csak azzal magyarázhatom, hogy tudom, sokan akadnak, akik ezen kívül, efelett állnak, s úgy is tesznek, mint akik valóban szeretnek írni, szeretnek kéziratokkal bíbelődni, szerzővel baszakszani, függetlenül attól, hogy az illetőnek hová méltóztatott állni, melyik tornasorba, magát a textúrát figyelve, meg a kicsiny alkotói lelket, mely mindenki esetében legalább olyan törékeny, mint kielégületlen primadonna arcán a mosoly.
Mert úgy van az, hogy egy színházi díszítő, kellékes, ruhás soha nem kap tapsot, még akkor se, ha színész lenne, jobb volna, mint a bonviván, de egy kézszorításnak vagy egy pálinkának ő is nagyon örül. És ez az, amit nagy primadonnák pontosan tudnak is. A többiek meg csak tépjék egymás haját, kit érdekel?
„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
Patrick Modiano
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica
illusztráció: Eliza Bennett
Alakváltozatok
csak az út fogy, meg a társak. hiába
siet a vándor, révbe sose ér. az idő
ráérősen csordogál a két part
között. a diszkófény sebessége
szolnoknál és a kécskei strandon is
ugyanannyi. a mississippi messze
van, az állóvíz: pocsolya. a legszelídebb
hullámok alakváltozatai is – ahogy
megtörik rajtuk a fény – kiszámíthatatlanok.
a folyóra bocsátott papírhajó felborul,
szétázik. a tengerhez, ahová a gyermek
szeretné, nem jut el. látótávolságon belül
elsüllyed. a tegnap lehet, hogy másként
történt, a holnapután nem biztos.
egy számból, ha kivonunk egy másikat,
a különbséget maradéknak nevezzük.
Parkok, terek
Tar Sándornak
(Mozi)
ferdén verik a sugarak a délutánt.
a mozi előtt, a kavicsos úton letört
tulipánok; fehér gyöngykavics:
megdermedt kagylóbuborék,
– amit majd felhoz a filmen
a gyöngyhalász. remeg a levegő,
foszladozó fények az utcán, leszakadt
villanydróton csüngő árnyak.
este nem megy senki a parkon át.
(Hírek)
szürke, mint a vadgalamb, a csont, a fém,
a kő: háborús szobor. arca, mozdulata
valakié. rózsabokor, a gyerekkor
birsalmaszaga, várakozása. nem maradhat
életben bárki. nyiszlett akác, buszforduló,
kötelező haladási irány. a hőskertben
a szobor ismerős, pedig nincs minden
családban háborús halott. valahol rádió
szól. híreket mondanak.
(Vonatok)
csatlakozásra váró közhelyek. nemsokára
húsvét vagy karácsony; virágok, havak
fehérlenek. a padon részegek. időtlen
kedvükben bokrok közé hajítják
a sörösüveget. odavizelnek. a közeli
állomáson hangszóró jelez: jön
vagy megy a vonat. nélkülük múlik el
család, tél és nyár. tőlük hangos
az éjszaka, ha hullani kezd a hó
vagy hársvirág.
(Sétatér)
galambok és lányok. költők eszmékkel,
bevásárlószatyrokkal. menetrend szerinti
korzózás, kiszámított találkozások,
munkanaphoz, hétvégéhez igazodó
véletlenek. lehet újságot olvasni, pénzt;
kutyát sétáltatni, babakocsit tolni,
ismerősökkel beszélgetni, nem ismerni
meg őket, vagy csak ülni és várni, amíg
az embert leszarja egy galamb.
(Fénykép)
levelek árnya fűben árnyékká
összeáll. a sok kis lebbenő
fürgeség az alaktalan tömbbe
belevész. nem az, ami
volt. eggyé lett ágakkal,
törzzsel. a fény előtte megáll,
mögötte árnyék nő – még lányka,
s már benne minden eljövő.
öles fák, kérgek mozaikja,
leveleké: impresszionista
pillanat. beletöröl egy világos
folt, ahogy a mozdulat után száll,
és eltűnik a törzs mögött.
a ruhája volt olyan fehér.
(Hinta)
üres, kiszámítható, akár
a férfikor. fából van, szögekből,
kötelekből. bizonyosságból,
hogy szállni fog, mint
a madár. és a madarak
rárepülnek. gesztenyehulláskor
szétpattan rajta a burok.
néha beleül egy lány vagy egy
másik. az évszakok megfestik
hátterét. nem szomorú, nem vidám.
ritkán rátelepszik a macska.
olyankor elkerülik a madarak.
(Jenei Gyula: Mintha ugyanaz, AmbooBook, Győr, 2014)
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski
– Le kéne fogynod! – hallotta a jól ismert szöveget, majd rögtön utána az elmaradhatatlan röhögést. Harminc éve voltak házasok, ebből az első öt év volt jó. Most, hogy a gyerekek kirepültek, már csak ketten maradtak. Amit eddig, a sok munka és intézni való, no meg a gyerekek miatt legtöbbször elengedett a füle mellett, az most már egyre jobban kezdte zavarni. Nem értette, mit kellene tennie. Felnevelt két gyereket, dolgozott, vezette a háztartást, és kiszolgálta ezt a büdös bunkót. Fogyókúrára már nem maradt ideje, vagy inkább energiája, bár arra azért próbált figyelni, mit és mennyit eszik. Kövérnek nem volt mondható, inkább molettnek, amolyan töltött galamb-formájúnak tűnt, de hát így, ötven fölött már akármit csinál, nem lesz hatvan centis a dereka, mint amikor megismerkedtek. De szép is volt! Nem így beszélt akkor ez az ember! Futott utána, egyszer még a villamosra is felugrott egy szál gyönyörű, vörös rózsával, alig bírt felkapaszkodni a robogó járműre, még meg is tapsolták az utasok, ahogy a rózsával a fogai közt egyensúlyozott, miközben mohó pillantásaival egyre csak őt, Krisztinát kereste. Akkor mondott volna ilyeneket! A szülei nem akarták, hogy hozzámenjen ehhez a tirpákhoz, ahogy nevezték.
– Az egy dolog, hogy tanulatlan, műveletlen bunkó, de dolgozni sem szeret, és valahogy olyan sunyi szemei vannak! – kántálta Krisztina anyja. Ám őt hat lóval sem lehetett elvontatni a fiútól. Megesküdtek, aztán jöttek a gyerekek. Egy fiú, és egy lány. Krisztina hamar visszament dolgozni, tanár volt egy gimnáziumban, ahogy a szülei és a nagyszülei is. Generációkon át szívták magukba a tudást, náluk természetes volt, hogy otthon is úgy lapozgatják a könyveket, ahogy más az újságot. Tóni azonban nem szívesen olvasott, legfeljebb a sporthíreket futotta át valamelyik lapban. Krisztina szerette, és elfogadta olyannak, amilyen. Semmi mást nem várt el a férjétől, csak ugyanezt.
Amióta a gyerekek elköltöztek otthonról, Tóni mintha vérszemet kapott volna, egyre intenzívebben alázta a feleségét. A „le kéne fogynod”- megállapítás kiegészült durva, sértő jelzőkkel, úgymint: – Na, tolass ide a vacsorával, te kövér disznó! Meg: – Állj már arrébb, te tehén, nem látom a hájas seggedtől a tévét! És: – Úristen! Te napról napra egyre kövérebb vagy! És minden egyes megjegyzés után, mintegy kísérő-jelenségként előtört Tóni torkából az artikulálatlan, idióta röhögés. – Hö-hö-hö-hö, hö-hö-hö-hö! – hallatszott, megfejelve olykor egy tekintélyes büfögéssel.
Ez az ember a férjem. A gyerekeim apja, gondolta Krisztina, s napról napra érezte, nem akarja, nem bírja ezt tovább.
Egy szép májusi délutánon Tóni fütyörészve indult el a munkából. Hazaérve azonban olyan látvány fogadta, amire álmában sem gondolt volna. Három egyforma bőrönd sorakozott szépen, egymás mellé rakva, az ajtó előtt. Megpróbált bejutni a lakásba, de a kulcsa nem nyitotta a zárat. Egy percig kétségbeesve állt, majd, miután felfogta, hogy kivágták, eszeveszett dörömbölésbe kezdett. Teljes erejéből ütötte az ajtót, és közben ordított.
– Engedj már be, te buta tehén, az anyád úristenit, mi a franc bajod van?
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a „tehén” csinosan, kifestve, arcán büszke mosollyal, eddig rejtett energiáinak birtokában, magabiztosan állt férje, a büdös bunkó előtt. Tóninak leesett az álla, ahogy meglátta a feleségét. Ez már sok volt neki.
