Blaue stunden

Ráhajlik a nap a tengerre,
és megadják magukat a hegyek is
a rájuk ereszkedő, lassú figyelemnek.
Csend lesz, és te megértesz valamit
a levelekből, amiket régen összetéptél.

Félsz, hogy téged is óvatossá tesz
az értelem? Miközben ráhajlik
a nap a tengerre, minden enged,
hullik és omlik, jó volna tudni,
az ég kinek adja magát meg.

Szt. János bogarak mellett

az aszimmetria jellemez.
szimmetrikus ruháim fejjel lefele esnek,
ha a földre dobom őket.
értelmet keresek az értelmetlenségben.
erősen gyenge vagyok.
egyetlen vágyam a szeretet,
szeretet, melyet nem kaphatok meg.
együtt a barátokkal, mégis
egyedül a világban.
boldog vagyok, mikor szomorúnak kéne lennem,
és csak felkelek és felkelek,
még akkor is, ha elesni kéne már.
de azért feküdni is jó.
egyedül érzem magam, mégis
szeretem a magányt.
nem leszek már szomorú, megígérem,
nevetek majd még
rajtatok.

 

 


borítókép: Michael Tyka/Google

 

Az öt Pacsirta utcája

A Nap már az utolsókat nyalta az ég lakmuszpapírján, mielőtt az egész horizont teljesen belilult volna. A helység ablakában ide-odalibbent egy termetes árnyék. A test mögött világító apró lámpa fénye éppen át tudta ölelni az íróasztal lapját. Az előtte fel-lemasírozó alak egy pillanatra megállt az általa papírhordaléknak nevezett kézirat mellett, majd a szeme elé emelte a kupac aljáról kibányászott lapot. Tekintete a mondatai után loholt, majd eszébe jutott a tegnapi nap és a kabátjában lapuló összehajtogatott papír.

Nem kellett volna a Múzeum kertben vásárolt magvakat ott elszórnia. Zsebre vághatta volna, senki nem szólhatott volna egy szót sem, még Pásztor sem, hiszen kifizette a madáreleség-árusítónak a csomagot. Eltehette volna, vagy önthetett volna rájuk vizet, nézhette volna, ahogy kicsíráznak, majd ahogy üvegessé válnak. A lapot egymás utáni cirádák tarkították. Kissé dőlt, csipkézett tetejű szavak és írásjelek tülekedtek a mondat elejére, de a vonalak ívébe belerepült és belegabalyodott egy tintapaca. Átütötte a vékony anyagot, mindkét szél felé folyt. Ezért göngyölítette össze és tekert tölcsért belőle.

Most egy papírkúpot tett a fejére, mint a gyerek, aki az őserdőt felfedező tudós kalapjaként tekint az összetekert alkalmi fejfedőre. Ezért elhatározta, újra meg akarja tapasztalni a szelídítetlenül burjánzó növényzetet. Pár pillanat múlva már a lépcsőház korlátja rázkódott, ahogy elrobogott mellette, remélte, hogy még nyitva találja kertet.

Szerencséjére nyitva volt még és az eleséges asszonytól vásárolt szemeket a pacája, a betűi és mondatai közé szórta. Ezután csippentésenként szórta maga elé, a madarak lassan merészkedtek közelebb. Maszatos ujjai matattak újra és újra a tölcsér torkában. A papír bőségszaru öklendezte magából a madárparadicsom gyümölcseit, ahogy az ujj egyre mélyebbre fúrta magát benne. Az anyag meghódítója elérte az alsó gégefőt, a labirintusokat tenyésztő ujjbegy pedig végigsimította a rubinszínű felületet. A légcsőben vihar tombolt, a syrinx kamráiban szél sertepertélt, az idegennek tetsző test betüremkedése során kettejük nászából összefonódva kiszöktek a hívóhangok. Újra és újra robajlással érkeztek meg az egyszerű dallamok, amikre a madarak odafigyeltek.

Reggel állandó zajfelhő úszott a Nemzeti Múzeum kertjében. Trillák terjesztették koncentrikusan középpontjukat, követték a madarak reptét. A természet vissza akarta követelni, ami az övé volt. Szinkópák szántották fel a levegőt. A hangok területet követeltek, kisajátították a rügyező fákat, ráültek a tél utolsó csapásait magán viselő padokra, ütemtelenül pattogtak az ereszcsatornákban, majd mollról dúrra váltottak, amikor ismét szabadon voltak. A szélrózsa elvitte őket a vasrácsig, ott lebucskáztak a satnya fűbe, elgurultak a bokrok alá, a földhöz lapultak, végül ebben a magasságban maradva cirkálni kezdtek. Szimatolták az idegen hangzatokat.

            A testek, amelyekből útjukra indultak, továbbra is a csupasz ágakon gubbasztottak. Tollazatukat a tegnapi eső horpasztotta meg. A hímek nem voltak kíváncsiak a nőstényekre, mindössze a területüket felügyelték. Odalenn az avarban cikázó hangfajzatok új, eddig ismeretlen zörejre bukkantak. A pacsirták többször hívták vissza magukhoz őket, minduntalan arra jutottak, hogy a beazonosíthatatlan zajtömeg veszélyes.

A rikoltozás egész éjjel tartott, a betolakodó vagy betolakodók területszerzési szándékát elhárították. Új elképzelések kezdtek alakot ölteni a fák lakóiban: megszilárdítás, a visszatámadás lehetőségét egyelőre csak latolgatták. Az öt madár szétrebbent, a sötétben külön fákra telepedtek, ahonnan a hangvédelmi egységeiket irányíthatták. A hanglövöldözésnek a hajnal vetett véget, amikor a Múzeum körúton végigsétáló rendőr elhúzta gumibotját a rácsokon ezzel megtörve az összhangzatot, ami eddig a kertet jellemezte.

            Alig nyitotta ki az egyik bicegő, fehér pofaszakállú veterán a kaput, az író már a rács mellett türelmetlenkedett. Molnár meg akarta érteni ezt a bonyolult jelrendszert, amivel a pacsirták kiálltak a területükért és arra biztatták fajtársaikat, csatlakozzanak hozzájuk. A repkedés, az állandó madárhang-zavar, a levegőben bizonytalan röppályán alászálló piszok hozzájárultak ahhoz, hogy a fák alatt egyre kevesebben ültek le pihenni. Csak most vette észre a másik madárrajt, a verebekét. Be-berepült egy-egy példány a Muzi kertjébe. Csivitelés, csattogás, csettegés, majd ének és ellen-ének. Az öt pacsirta magasabbra szállt, mint az idegenek. Egy fáról leselkedtek, fejüket billegették, végül levitorláztak az invázió előőrséhez.

            Néhány veréb leszállt a földre, onnan hangoltak a védőkre. Egy kisebb méretű barna folt landolt hangos szárnycsattogással, majd énekelni kezdett. Kisvártatva egy óriási fütty hangzott, majd az öt pacsirta dala összetekeredett és szétzilálta az apró verébcsippanásokat. A lerombolt hangfalak mögött ott rejtőzködtek a csupasz vágyak: a diadal porában fürdőzés, ahogy a menádok tehették azon a hajnalon, hátrasandítás, hogy követ-e, akiért bármikor háborúba mennék és elcsalás, hiszen a területről elmondják, kié, ám ez mindössze jelentés a fejükben, amit meg kell változtatni. Kicsiny jelenések a tudásukban, amiért énekünk küzd addig, mígnem meghódítják a territóriumot.

            A verebek tovább repültek. Molnár figyelemmel kísérte a területért folytatott viaskodást. Egy kissé gyerekes, vélte először, majd kiterítette magában a hallottakat. Szemlélődött. Nézte a játszó gyerekeket, ahogy sorversennyel múlatják az időt, a golyózókat, ahogy üdvrivalgásban tört ki némelyik, amikor jól célzott és a karikázók karikájának egy pontját, amint visszaér ugyanarra a pontra. Majd feltápászkodott és elindult haza.

            Másnap megint visszatért, de már késő délelőtt volt. Egy kisebb pacsirta feküdt padja alatt. Felemelte, elővette a pacás papírt, amiből az előzőekben etette kis csapatát, és belefektette. Összeszorította a csomagot, hengergette a két tenyere közt, amíg a tinta, a vér, a belsőségek és a madárszar keveréke ki nem bukott belőle. A kismadár pokolra ment helyette, megmentette őt, hívóhangjával kicsalogatta a tudást. Figyelmeztette, ne nézzen hátra, miután alászállt, mesélt neki leendő utazásáról, végül hagyta kisétálni a múzeumkertből, hogy írja meg mindezt. A Muziba most már csak egyedül Pásztor járt.

 

 

(Illusztráció: Aini Tolonen)

Offline

Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)

Cluedo

– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)

Lengyel népirtások a 20. században

Európa 20. századát a nagy fejlődés mellett – mely szinte az élet valamennyi területét jellemezte – véres háborúk, népirtás és diktatórikus rendszerek kialakulása kísérte. A történelem különös viszontagságait Lengyelország kétszeresen is megtapasztalta, hiszen nyugati és keleti szomszédja is a 20. századot meghatározó eszmerendszereket kényszerített rá.
A huszadik század történetének leglátványosabb és legriasztóbb jelensége a diktatúrák szélsőséges formáinak megjelenése, amelyek világszerte komoly fenyegetést jelentettek a demokratikus fejlődés számára. Valamennyi ilyen diktatúra a modern társadalmak kialakulását kísérő mély társadalmi és politikai válságokból keletkezett, és jóllehet a század végére eltűntek a színről, örökségükkel még ma is sok helyütt birkóznak.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 25-én hozott határozata elítélte a totalitárius kommunista rendszerek által tömegesen elkövetett emberi jogok megsértését, valamint tisztelettel adózott az áldozatok emlékének. A dokumentum leszögezte, hogy a múlt században hatalmon lévő kelet-közép-európai kommunista rendszereket az emberi jogok tömeges megsértése jellemezte, mint az egyéni és tömeges gyilkosságok, a koncentrációs táborok, a mesterségesen előidézett éhínség, a deportálások, a kínzások, a kényszermunka, a vallásüldözés, a kollektív terror egyéb formái.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének dokumentuma az ukrajnai „nagy éhínség”-et is említi, amelyet a kommunista diktatúra mesterségesen idézett elő 1921-22-ben, majd 1932-33-ban, végül 1946-47-ben. Boldog II. János Pál pápa 2001-ben, az országban tett apostoli látogatása során felidézte a 30-as évek éhínségét. A „nagy éhínség” 70. évfordulójára emlékezve pedig ezt írta: „Soha többé! A múlt aberrációinak tudatosítása állandó buzdítás arra, hogy a jövőt emberi mérték szerint építsük, szembeszállva minden olyan ideológiával, amely megszentségteleníti az életet, az emberi méltóságot, a személy jogos elvárásait.” (PONIEWIERSKI 2005, 349.)
Az Európa éléskamrájának nevezett Ukrajna nem volt képes gyermekeit kenyérrel ellátni, akik millió számra haltak éhen. Arra kényszerültek, hogy állati tetemekkel, emberi holttestekkel táplálkozzanak, sőt még saját halott gyermekeiket is megették – mondta az ukrán szentszéki nagykövet. Az éhínséget az idézte elő, hogy központilag begyűjtötték és lefoglalták a gabonatermést és a kenyeret, valamint szigorúan megtiltották, hogy bármelyik másik szovjet köztársaságból élelmiszert szállítsanak Ukrajnába. A „nagy éhínség” kifejezetten a politikai elnyomást szolgálta, amely különösen sújtotta az értelmiséget: 250 ezer értelmiségit megöltek illetve deportáltak.
A legnagyobb terror Sztálin diktatúrájának kiépítése során kezdődött. Ez a Szovjetunióban 1936-39-ben tetőzött. Sztálin korlátlan uralomra tett szert, kialakult a sztálinizmus diktatúrája, amelyet könyörtelen erőszak, szélsőséges elvek és módszerek jellemeztek. (MITTÁK 2004, 595.) Sztálin úgy gondolta, hogy ki kell irtani mindenkit, aki szembefordult, vagy szembefordulhat vele, hogy hatalma tartós legyen. Kihirdette az osztályharc fokozódásának elméletét, miszerint a szocializmus pozícióinak erősödésével az osztályharc nem csökken, hanem állandóan éleződik. Vallotta, hogy az ellenség befészkeli magát a kommunista pártba, ahol álcázhatja kártevő tevékenységét. Állandó gyanakvás jellemezte diktatúráját. A párton belül is érvényesült az a centralizmus, hogy minden különvéleményt ellenségesnek bélyegeztek. A sztálinizmus kulcsszavai az „ellenség” és az „éberség” lettek.
1939-ben a Szovjetunió és a náci Németország megkötötte az ún. Molotov-Ribbentrop paktumot. Két totalitárius rendszer, a szocialista s a nemzetiszocialista a gyilkolásban s a rablásban egymásra talált! Hitler és Sztálin paktuma, mintegy harapófogóba fogta Lengyelországot. Ezt követően a szovjet Vörös Hadsereg a megállapodás értelmében megszállta az akkori Lengyelország keleti részét. 1940 márciusában Ławrentij Beria, a belügyi népbiztos a Kommunista Párt Központi Bizottságához írt a gyilkosságok sokkoló javaslatával. A javaslat szerint a kozielski, starobielski és ostaszkówi táborokban tartott 14.700 lengyel hadifogoly és Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország börtöneiben tartott 11.000 fogoly került volna kivégzésre. (DAVIES 1991, 564.) Sztálin és a szovjet Politikai Bizottság hóhérjai pozitív módon reagáltak a javaslatra. 1940. április elején szállítmányok indultak Katyńba, Charkówba és Kalininbe, a kivégzések helyszínére, ahol a foglyokat tarkón lőtték. A bebörtönözött lengyel foglyokat Lemberg, Równe, Łuck, Tarnopol, Stanisławów és Drohobycze börtöneiből átszállították Kijevbe, Charkówba és Chersonba. (DYLĄGOWA 2004, 193.) Később, a Szovjetunió elleni német támadás után sok fogoly, aki túlélte a korábbi kivégzés hullámát, folytatta a halálmenetet keletre, és útközben végezték ki őket. Pińsk, Brześć, Baranowicze és Wilejce börtöneiből a lengyel foglyokat átszállították Minszkbe. Ezt a nem kevesebb, mint 7305 embert a börtönben gyilkolták, meg az Ihumeniaba való halálmenetben 1940 júniusában.
Ezzel párhuzamosan, Kozielsk, Starobielsk, Ostaszków három lágerében elkezdődtek a kivégzések, az utolsókra május 11-én került sor.  Az NKVD katonái 7,65 milliméteres Walther pisztollyal lőtték tarkón az előre megásott sírok szélére térdepeltetett mintegy huszonkétezer áldozatot, tizenöt-húsz centiméter távolságból. Az élve sírba bukottakat szuronnyal döfték többször keresztül. Akik pedig – és ők is nem kevesen voltak – megpróbáltak védekezni, azoknak száját betömték fűrészporral. A fejükre húzott zsák nyakuk köré hurkolt zsinegét, a hátra, gúzsba kötött kezükhöz erősítették, és így ők saját magukat fojtották meg.
Lengyel tisztek tízezreit gyilkolták le, csak azért, mert lengyelek voltak, s a nép értelmiségéhez tartoztak! (DAVIES 1991, 565.) A gyilkosok cinizmusához tartozik, hogy mindeközben arra biztatták őket, írjanak minden családtagjuknak, minden barátjuknak levelet, megnyugtatva őket, hogy jól vannak. Azután a levelek címzettjeit is, ha utolérték őket otthonaikban az adott címeken, letartóztatták és kivégezték. Lavrentyij Berija és Sztálin parancsára a lengyel katonákat, háborús foglyokat, közöttük papokat, értelmiségieket, Katyń és Charków erdejében lemészárolták. (DOBOS 2009, 131-133.)
Teljhatalmát Hitler a totális állam teljes kiépítésére használta fel, amely korábban hirdetett céljait volt hivatva megvalósítani. Betiltatta a pártokat, és kiiktatott minden lehetséges ellenzéket. Kialakította saját elitszervezeteit: a renitens SA-t és az SS-t tette meg a náci párt magjának és fegyveres támaszának. Felállította terrorszervezetét, a Gestapo-t, a koncentrációs táborokat, és elkezdte hódító háborúit a Lebensraum biztosítására. Ahogy mindezt megírta a Mein Kampfban. (MITTÁK 2004, 540.)
A nácik a háború kitörése után a piaśnicai erdőben 1939 őszétől 1940 tavaszáig a pomerániai lengyel értelmiség 10-12.000 tagját gyilkolták meg, akikre a germanizmus bevezetésének akadályaként tekintettek. (DYLĄGOWA 2004, 190.) Az egyik legnagyobb kivégzés a lengyel függetlenség napján, 1939. november 11-én történt. A piaśnicai tömegsíroknál tarkólövéssel 314 lengyel túszt végeztek ki. Hans Kassner, a Gestapo ügynöke és Jan Kaszubowski későbbi vallomása szerint (1952) a kivégzések reggeltől délután 15 óráig tartottak. A csoportokat ötösével: férfiakat és nőket a kiásott gödrökhöz vezették. Néhányan az eltemetettek közül még éltek.
1940 elején a lengyel értelmiség módszeres gyilkosságának formáját a generális kormányzóságban is alkalmazták. Ez volt az úgynevezett „rendkívüli rendet teremtő akció” (DAVIES 1991, 558.) (Ausserordentliche Befriedungsaktion). Ez nemcsak a lengyel állampolgárokat érintette, hanem mindazokat, akik gyaníthatóan kapcsolatban álltak a függetlenségi összeesküvéssel. A fő cél volt „kiirtani” azokat az embereket, akik a megszállás alatt a nemzet lelki vezetőivé tudnának válni. Ennek példája a Jagelló Egyetem professzorainak az elhurcolása, a „Sonderaktion Krakau” 1939 novemberében.
Az AB akció 1940. március 30-án kezdődött, s első megnyilvánulása véres rendteremtés volt Henryk Dobrzański „Hubal” partizán őrnagy tevékenységének területén. Az igazi népirtásra 1940 májustól júliusig került sor. Tömeges kivégzések voltak Palmiryben, Varsó közelében, Lublinban, a Firlejben, Radomnál, Skarżysko-Kamiennaban és sok más helyen. (DAVIES 1991, 569.)
Az AB akciót fokozta a német rendőrség vezetőjének Reichsführer-SS Heinrich Himmler rendelete, 20.000 lengyel koncentrációs táborokba deportálásáról. (ESMAN-JASTRZĘBSKI 1967.) Egy részüket utcai hajtóvadászat és tömeges letartóztatások alatt fogták el (ezek során elrabolták a 16-40 év közötti férfiakat az utcáról, közterületekről, közlekedési eszközökről). Az első fogolyszállítmányt 1940. május 2-án Varsóból küldték a sachsenhauseni koncentrációs táborba. 1940. június 14-én Tarnówból indult az első fogolyszállítmány kifejezetten a lengyelek számára épített KL Auschwitzba. Hónapokon belül több ezer embert deportáltak.
A katyńi mészárlás és az AB akció ma a legismertebb megtorló akciók az 1939-1941 között lengyel területen, a német és a szovjet megszállás idejéből. Sajnos még kevéssé ismert a közvélemény előtt a lengyel értelmiség ellen elkövetett tömeggyilkosságok a Reichhoz csatolt területeken.  A Pomerániai „Katyń”-ok, mint például Piaśnica, świeciei Mniszek (10.000 áldozat) és starogardi Szpęgawsk (7000), megérdemlik az emlékezést a szimbolikussá vált katyńi lengyel mártíromsággal együtt. (POPŁAWSKI 2009.) A katyńi mészárlás 22 ezer emberáldozatot követelt. Az AB akciók alatt a nácik 6500 lengyelt gyilkoltak meg. A Reichhoz csatolt területen meggyilkolt lengyelekkel együtt közel 100 ezer az áldozatok száma.
Különösen embertelen és kegyetlen volt a meggyilkoltak családjainak üldöztetése. Ugyanakkor, amikor lövések hallatszottak a katyńi tömegsíroknál, folytatódott a meggyilkolt tisztek feleségeinek és gyermekeinek deportálása Kazahsztán sztyeppéi felé. Április 13-án Kazahsztán északi járásába legalább 60 ezer embert deportáltak. A saját otthonaikból kiűzötteknek csak a személyes tárgyaik elvitelét engedélyezték. A helyszínen kolhozokhoz irányították őket dolgozni, gyakran a nyílt sztyeppén. Ezrek nem élték túl az éhséget és a kínokat.
Katyń 1989-ig tabutéma lett. Mihail Gorbacsov 1990. április 13-án nyújtott át Wojciech Jaruzelski köztársasági elnöknek dokumentumot arról, hogy a lengyel tisztek meggyilkolásáért a felelősség az orosz felet terheli.
A Szovjetunió összeomlása után, 1992-ben, Borisz Jelcin, Oroszország elnöke juttatta el a lengyeleknek annak a határozatnak a másolatát, amelyet Berija, Sztálin és a szovjet kormány más tagjai írtak alá, és amely megparancsolja a lengyel katonák, hadifoglyok tömeges kivégzését.
2010. április 10-én, szombaton reggel 8 óra 56 perckor a belorusz-orosz határ közelében, Szmolenszk mellett leszállás közben lezuhant a lengyel elnök, Lech Kaczyński repülőgépe. A szerencsétlenséget senki nem élte túl. A lengyel elnök és kísérete Katyń-ba tartott, hogy ott megemlékezzenek arról a tragikus eseményről, amikor az oroszok 70 évvel azelőtt  lengyel tiszteket, és összesen 22 ezer hadifoglyot mészároltak le.
Az elnök halála akár jelképes is lehetne. Lech Kaczyński Katyń-ba igye­kezett, hogy lerója a kegyeletét azon hazafiak előtt, akik hetven éve a diktatúra oltá­rán Lengyelországért áldozták az éle­tüket.

Kiadvány1

BIBLIOGRÁFIA

BUSZKO József, Lengyelország történelme 1864-1948 (Historia Polski 1864-1948), PWN, Warszawa, 1984.
DAVIES Norman, Isteni játékok: Lengyelország történelme (Boże Igrzysko: Historia Polski), Znak, Kraków, 1991.
DOBOS Marianne, Az egészen összetört alabástrom edény, Miskolc, 2009.
DURACZYŃSKI E., Megszálló háború (Wojna okupacyjna), Warszawa, 1973.
DYLĄGOWA Hanna, Lengyelország története: Nemzeti örökség (Dzieje Polski: Dziedzictwo Narodowe), X. t., Poznań, 2004.
ESMAN T., JASTRZĘBSKI W., A hitlerista megszállás első hónapjai Bydgoszcz-ban a német források alapján (Pierwsze miesiące okupacji hitlerowskiej w Bydgoszczy w świetle źródeł niemieckich), Bydgoszcz, 1967.
Lengyel zarándoklatok: Hazájába tett pápai utazások krónikája 1979-2003 (Pielgrzymki Polskie: Kronika podróży papieskich do ojczyzny 1979-2003), Kraków, 2003.
MITTÁK Ferenc, MITTÁK Péter, Ötezer év, ezer híres történelmi személy, Debrecen, 2004.
PONIEWIERSKI Janusz, Pontificatus 1978-2005 (Pontyfikat 1978-2005), Kraków, 2005.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info