Fordított idő – kritikák, interjúk - Bánki Éva

Nádor Zoltán: A másság és identitás politikai következményei a fantasykben és a történelmi regényekben – Bánki Éva új regénye, a Fordított idő kapcsán – Irodalmi Szemle. 2016. június. 44-47.
(Nincs még online)

Polgár Anikó: Kígyózó köldökzsinór, szélnek eresztett nevek
(Kalligram, 2016. jún.)

Takács László: Virtuális világok (Art/7)

Virtuális világok

Steinmacher Kornélia: „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Bánki Éva: Fordított idő)
Új forrás. 2017. Január

Fittler Áron: Emberi és transzcendens határán: Bánki Éva Fordított idő című regényének főhősnőjéről. In: Opus. 2016. VIIII. évf. 5. szám(52-55.)

FORDÍTÁSOK

Angolul egy részlet Lippard Batu fordításában: https://www.facebook.com/groups/274745055072/?pnref=story

A könyv rajongói oldala a

Bánki Éva: Fordított idő, Patrick de Mela: Fordított – fejezetek

név alatt található a facebookon:

https://www.facebook.com/B%C3%A1nki-%C3%89va-Ford%C3%ADtott-id%C5%91-Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek-679002518841709/?fref=ts

———————-

ELSODORT IDŐ (INTERJÚK, KRITIKÁK)

INTERJÚK:

https://www.magyarszo.rs/hu/3524/mellekletek_kilato/174136/K%C3%B6z%C3%A9pkori-t%C3%BCkr%C3%B6n-%C3%A1t-l%C3%A1tni-vil%C3%A1gunkat.htm

http://hangtar.radio.hu/share-1-20171014_223000?fbclid=IwAR0oubMihmYNqsnHofDeajp39t2uF-dEaG8vwgqPbf2CWnuHCAiWSY0HtKI#!#2017-10-14

http://lenolaj.hu/2017/09/26/mar-es-meg-kozott-elsodort-ido-beszelgetes-banki-evaval/?fbclid=IwAR37_AYnEWWUL4E7lnCEGgy3jqhQlD02GejHwHxtJNiHkJfjw5g7oMIVGEY

http://www.kultura.hu/elsodort-ido?fbclid=IwAR3Us8JoYIdxK4pfDgVFchXq1C7i6Dik7n5GpUlnrRmWC568XMJdGweKnm0

— https://dunszt.sk/2018/10/22/a-kizokkent-ido-nyomaban/

— http://www.ambroozia.hu/index.php/2018-3/142-2018-3-kritika/592-szollosi-matyas-banki-eva-elsodort-ido-cimu-regenyerol

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/benes-krisztina–az-ido–hatalom.html?fbclid=IwAR3SOZtnO129MGAgcSsl7jgfSmfzeG9sivphGDk_fyKuqwjPJJ7MkFDSUiQ

— http://lenolaj.hu/2018/04/04/szabadsag-es-vagy-rend-banki-eva-elsodort-ido-rieger-zoltan-kritikaja/?fbclid=IwAR3HgRMV6WoMmK9glWayMqfbEuLD8oQ5kiFW59Q4oqm3NSQeXyLTg-aSb2Q

— https://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/?fbclid=IwAR3nuw0TY4soJ1ICRYc19oSPSTC-JNAYa4ApxcJK_tocPg4OeBmkCGt66yQ

— Fekete J. https://www.magyarszo.rs/hu/3526/Velemeny_Olvasolampa/174292/Europa-Minor.htm?fbclid=IwAR3NclhAgUv21KTDPVyOVGCRRBwoaaOuyOYqFxNELv124-UbyEXsovK9JTc

— http://www.naputonline.hu/2017/10/07/draskovics-edit-az-ido-illuzioja/?fbclid=IwAR0f1MGLUCiJMOfpnPFTw4IzJ4e0uWvFqoCXDVJJsFl7pbk4qvKEfhGlGuU

— http://tiszatajonline.hu/?p=117028&fbclid=IwAR35C1azb6mFoZPS1ytYKMKCYC0TTXo1ukiUL75_LfHcQdMp0pB1vTY3dDg

— https://www.es.hu/cikk/2018-03-29/hutvagner-eva/empatia-nelkul.html?fbclid=IwAR28gt5rFwvxd3RZUKTW1NGTLUNx5iGiEqjsCP7Wne8ywVmKxJjHZ4wz3MI

— http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2017-5/75/papir-vaszon-deszka/elsodort-ido-br-banki-eva-elsodort-ido-cimu-koteterol/4559/?fbclid=IwAR3BEpYPppghrQ8iLH1QJujBc4RHj30uSobqMLAoQclwXaMWcgFAhtlmZGY

— http://art7.hu/irodalom/banki-eva-elsodort-ido-2/?fbclid=IwAR0xHTGxhIJTgly4olRQPel2ioOQ412vCgrZsen9LVUjqjzC7to2JETKfro

— http://media.rtv.rs/sr_lat/szempont/38088?fbclid=IwAR1JfnczQdwdgEtF09G5QcPoqtY846CiTj6tZLXDpxRhx79taqr8H5PDVJs

https://www.magyarszo.rs/hu/3775/mellekletek_uveggolyo/189266/Elsodr%C3%B3-t%C3%B6rt%C3%A9netek.htm

— http://www.esolap.hu/archive/81/1968.html?fbclid=IwAR0_6jTNb9htBFZBvw25AQz1J3ymZBreVLObyb4ErSWw1e0C9LV3x6J_J1c

— Botár Attila a Pannon Tükörben: http://pannontukor.hu/2018/04/08/lapszamajanlo-20182-tanulmanyok-kritikak/?fbclid=IwAR0O2Ewr3gUr-Qp90bzCJRkiLpM-YPFwDNFB8Wg-wYKrs7XjZcgN5Hz8OAU

Csavargás egy regény közepében és a Nagy Lepényen

Kis szigetről indult, amolyan szelekkel és tengerrel benőtt földdarabról Bánki Éva regénytrilógiája. Tavalyi megjelenésű a Fordított idő címet viselő első darabja vállalkozásának. (Jelenkor Kiadó). Az idővel már régen kísérletezik az elbeszélő próza, s nyugvópontra nem tud jutni, lévén a kezdet kezdeténél, a teremtés gondolatában is ott állt az idő. Hogy mi lesz a sorsa a művészet, az irodalom, inkluzíve az epika kezén, azt nehéz előre látni. Még az is megeshet, hogy a regény fölfalja az időt. A térből már keveset hagyott. Vajon jól láttuk-e, hogy a teremtés az idővel, kezdetben (εν αρχή) történt? És hogy a teremtésen kívül nincs képzelet. Emlékezhetünk-e a képzeletünkre? Képzelhetünk-e vajon felejtést? És emlékezést képzelhetünk-e? (Ennyi kérdést! Bele lehet veszni…)
1.
A képzelet az emlékezésre támaszkodik és onnan rugaszkodik el.
Micsoda paradoxon! Még egy kockadobásnak is számosabb az esélye, mint a fönti állítás igenlésének vagy cáfolásának.
Az emléknyomokkal úgy állunk, hogy a sajátjainkon kívül a nagy közös „itatóhely” hozamát is igénybe vesszük. Nincs bizonyítva, de nem a fantáziánk gyümölcse kizárólag, hogy ez különböztet meg bennünket más élőlényektől. Riolda királynő engramjai is a nagy antropológiai tárolóhelyről származnak Bánki Éva regényében, amelynek most második folytatása látott napvilágot. (Bánki Éva: Elsodort idő. Bp., 2017, Jelenkor Kiadó.) Lehet ezer és egy éjszakán keresztül mesénkkel fogva tartani a halált, az esztendő mifelénk mégis három napból áll, ahogy a Bánki-regény is hármas tagolású.
2.
Élünk a gyanúperrel, hogy az író nem pusztán regénytrilógiát szándékozott elénk tenni, inkább az egykori nagyregény kompozícióját élesztgetné. Mondjuk, ez formai kérdés, talán magánügy is. Magánügy? Ami ebben a – képzelt – védekezésben akadály lehet, az az írás, a beszédmód vallomás jellege. Mert mi egyebet tesz az író, mint kérve kéretlenül szüntelen vallomást. A konfesszió tetten érhető az elbeszélés különböző szintjein. Hanna és az özvegy zsidóasszony Narbonne-beli élete előzménye valódi találkozásuknak, melyre a Tökéletes Városban kerül sor. Riolda még a Nyugati szél szigetének egyik könyvtári füzetében találkozik Hanna és leánya, Lea szomorú történetével, és ugyancsak könyvtárban – más időben, más helyszínen – pillantják meg egymást a regénycselekmény során. Elismerve, törvényesítve a képzelet valós megidéző, -termékenyítő erejét. Az értesítés / értesülés (narráció) a maga helyére úgy illeszkedik, mint történet a történetbe. Az elbeszélés vezetésének arabeszk-szerűsége is narratív elem, miként a fejezetcímek időpontjai is két-három históriai és koholt kultúrkör kronológiájára utalnak. („május nónáján, a levelibéka napján” 151. p.). Valami történt az idővel, tudatja már a regénytrilógia első könyve is. „Romlott.” „Összeomlott.”, „Beteg.” Válogathatunk a jelzők, minősítések közül. Az idő amolyan Hamlet utáni lett. A gravitációs hullámok által mostanában megnyílt idő-titkok, idő-redők is mintha ebből a regényből léptek volna elénk. Már-már fölösleges is valamely holnapi, holnaputáni recenzióban, irodalomelméletben idősíkokról beszélni. Nem sík. Bánki Éva gyakran mozdítja elő a regény cselekményét kérdőmondatokkal. Akár ilyen egyszerűvel: „És ha egyszer túl sokan leszünk?…” (12. p.) Ám vallomás jellegű és nem csupán retorikai / költői a következő kérdés: „Mi történik veled, ha megszabadítanak a szabadságodtól” (124. p.) De a következő felvetés is konfesszionális tépelődés, nem is minden máig ható érvény nélküli a kérdés: „És sokszor eltöprengett, hogy nem lehetne-e az emberi párosodást is ugyanilyen szakértő előrelátással megtervezni, megkímélve a lelkeket a lehangoló várakozás kínjaitól.” (128. p.) A kérdések között egész csokor rohamoz bennünket, amelyek egy korszak „levegőjében vannak”, de – valamelyes változtatásokkal – nem csak az európai középkor alapkérdései: „Igaz-e, amit az angolszászok rebesgetnek? Hogy a tökéletes nyelvet már feltalálták Sevillában? Hogy a normannok a Brit-szigetek lerohanására készülnek? Hogy a győzelemtől megittasodott frankok vissza akarják állítani a Római Birodalmat? Igaz-e, hogy egy isteni eredetű dinasztia, az Abásszídák győztek Afrikában, és a kalifájuk nem fáradtságosan, bányákból nyeri az aranyat, hanem fekete bőrű, muszlim angyalok hozzák neki Indiából?” (72-73. p.) Az idővel való játszadozás a hozzá kapcsolódó tér sérülésével jár. És sérülés nincs szenvedés nélkül. És szenvedés nincs változás nélkül. Szembe lehet ugyan állítani a történelmet, amely fejlődést, a mítoszt, amely változást, metamorfózist idéz elő, de az ilyen szembeállítások értelmüket vesztik a vallomásosság mozzanatában. Márpedig az újabb regény lapjai és talán az újabb valóság talaja a vallomás nélkül üres és terméketlen. A 19. századi svájci tudós, J. J. Bachofen figyelmeztet is, hogy „A mítosz és történelem elválasztásának […] az emberi fejlődés folyamatosságával kapcsolatban semmiféle jelentősége és létjogosultsága nincs.”*
3.
Riolda születésének, sorsának, kalandjainak, megrendültségének, azaz életének első másfél évtizedét (Fordított idő) szűkebb terjedelmű könyvben meséli el, mint ezt az egyetlen „feketerigós” évet, amit szigetétől, királyságától, családjától távol tölt, s ami most Elsodort idő címen hív a vén Európa térségein és kuszált idejében új kalandokra. Talán a dolgok letisztulásának lehetünk tanúi, vagy még szövevényesebbé, gubancosabbá válik a parányi sziget királynője körül a kontinens históriája, kérdezhetjük. Ha arra a lepényre gondolunk, ami földrészünk az első krisztusi évezred vége előtt és felé – jókora része nyers, másrészt elégett, kilyukadt, odakozmált, forró, elhűlt – fel kell, hogy tűnjön, micsoda formális egybeesések, időbeli koincidenciák, „ritmikus hasonlóságok” vannak Európa mai állapotával. Riolda bolyongásai révén fontos és kiemelt, amire rámutat Bánki Éva: az utópiák féktelen küzdelme. Utópiák helykeresése a földrész – csupán geológiailag! – szilárd talaján. Hispániától Dániáig, a brit szigetvilágig: Northumbriáig. (U-tópia: hely, ami nem hely, de igazi európai – és filmes! – fogalom lett immár Ázsiától Dél-Amerikáig!) Hol van Cádiz? És hol Réiens? Térképet is szerkeszthetett volna az író az idő valódi és hely nélküli helyeiről a könyvébe. A regény plaszticitásának erősítése ennek nem látná bizonyára kárát, de a világ szétregényesítése fölötti irónia is kibukkanhat az ilyen térképek alól. (Lásd William Faulkner képzeletbeli kantonjának, megyéjének [Yoknapatawpha County] mappáját az Absolon, Absolon! kötetből.) Illighaen, a normann krónikás jövendölése az első könyvben, hogy a kereszténység nem éri meg a következő éveket, elhamarkodott volt. Ahogy elhamarkodott az a mostanság lábra kapott kijelentés is, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy pedig nem lesz. (Európa legfeljebb kereszténynek hazudja magát, s erről nem csak az elmúlt évszázad tanúskodik.) De az üdvtörténet nem ilyen kijelentések alapján zajlik. Garaboly példát lehetne a regényből mutatni arra, hogy Riolda életútjának leágazásai milyen választási lehetőségeket kínáltak. A regény igen találóan, színesen teríti elénk, hogy a szereplői mennyire állnak össze sorsból, illetve mennyire személyiségek. Az előbbiek egyedek, egyének, mint Hildi hercegasszony, akinek a históriában eljátszott szerepe adja meg súlyát (érzékelhetjük, láthatjuk: súlytalanságát). Egyén a gyerekkereskedelemmel foglalkozó Moises bácsi, de az általa felnevelt, később sorsokat és neveket és mániát változtató Benjamin is. Külön említést érdemel Hildi három elveszett gyermeke, akik itt (valamint a trilógia első könyvében!), az Odillon szerint „katolikus” rengeteget járva kísértenek, s adott időpillanatban maga Odillon apát is fehérruhás kísértetként bukkan eléjük. Sorsából kilépett, (becsvágyat, érdekközösséget, boldogulást, illúziókat, vallásokat maga mögött hagyó) hősnő viszont Riolda, aki személyiséggé tisztul, levetve magáról a kezdeti, sorsa – különbözősége – által rámért, sodródást, sodortatást.
4.
Az elveszett zsidó törzsek keresése, Ethelred király rajongó (és dilettáns) hitbuzgalma, a Tökéletes Város, amely munkafunkcióra korlátozott (korabeli „piszivel”: tökéletesített) emberpéldányokat állít elő, a normann hercegnő gátlástalan hataloméhsége, a pogány harcosból lett keresztény apát, Odillon szakrális építészetben megnyilvánuló vallási akarnoksága, a hamis ereklyéket keresztény templomoknak kínálgató Benjamin mind-mind akár egy eddig ismeretlen Sterne-regényből léptek volna elő. Még a rabszolgából a kalifa nagyvezérévé felkapaszkodott Al-Zadzsr is komoly birodalom alapításán, a világ mohamedánjainak egyesítésén töri a fejét. A mániák változó intenzitású gyűjteménye teszi oly feszültté, ellentmondásossá és fordulatossá Rioldának a királyságán kívül töltött esztendejét, egyben a regényt is. Ám ebben a történetben minden képzelet szülte akarnokság, szenvedély, téboly (mánia görög fogalom, egyik értelme: megszállottság) a jövő birtoklására irányul. Minden szenvedést a jövővel való összemérés (jövőbe vetettség?) mint lehetséges (kalkulált), elképzelt pozitív hozam igazol. A cél, más kifejezéssel élve: hagyományt kényszeríteni a jövőre. Stratégia és önfeledt játék (például olvasás) pontjai között. Így jutunk, ilyen gyanútlanul az esztétikumon túl a politika értelmezési tartományába.
5.
De minden politikai megoldásnak útját állja, hogy ez a jövő egy szigeten, kódexlapokba zárva várakozik olvasójára.
—-
* Bachofen: Mítosz és az ősi társadalom. Bp., 1978, Gondolat K. 104. p.

— Polgár Anikó az Elsodort időről az októberi
Irodalmi szemlében:

http://irodalmiszemle.sk/…/pluricentrizmus-az-irodalmi-sz…/…

Időcsapdák és a múlt felszabdalt csontvázai
POLGÁR Anikó

A fiús lovagregények női változatával, az időviszonyok elbizonytalanításával kísérletező Bánki Éva 2015-ben Fordított idő. A mély tenger névtelenjei címmel adott ki egy a kora középkorban játszódó regényt, a középpontban Rioldával, a tenyerén különös barázdákat viselő, bizonytalan származású királylánnyal. Csak a Fordított idő II. alcímmel 2017-ben megjelent újabb kötet fülszövegéből derül ki, hogy Riolda története trilógiává fog kerekedni. A regénytrilógia második kötetében nem csupán az ismerős szereplők további sorsának bemutatása folytatódik, hiszen az idő továbbra is „fordított”: nem a linearitás, a jövő felé haladás az egyetlen lehetséges útja.
Az események a kora középkor egy meghatározatlan évszázadában játszódnak, amikor az időt nem vette még birtokba az egyetemes érvényű naptár, a megkérdőjelezhetetlen kalkuláció, bár vannak egyedi kísérletek az idő megregulázására. A világ kitágult ugyan (ezt az is jelzi, hogy Észak- és Nyugat-Európa lakói az első kötetben még Bizáncot tartották kitalált helynek, a másodikban már Indiát), ám az információk terjedése továbbra is nehézkes, a fiktív és valós, az evilági és túlvilági szétválaszthatatlan keveredésben van. Az olvasás mellett az utazás a kíváncsiság kielégítésének leghatásosabb módja, a főszereplő, Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője tkp. adatgyűjtésre, illetve az elsodort idő nyomainak felkutatására indul.
A regény kulcstémája az emlékezet, melynek térbeli dimenziói vannak ugyan, ám ezekben a terekben gyakran köd honol, sötétség és homály. A szóbeszéd szerint a Grál egy erdőben van elrejtve, s a belőle kiáradó erő zavarja össze az időt. Az időben és térben, illetve az emberi agyakban kialakult káoszt a számok tudnák megszüntetni: a naptárak adatai, a kincstári összeírások és leltárok tényszerűsége, illetve a templomépítés geometriája. A tényleges számadatoknál azonban fontosabb maga a számolás folyamata. Még Krisztus születése sem lehet ebben a pogány alapú, frissen kereszténnyé lett világban az idő mérésének biztos kiindulópontja, hiszen a kereszténységhez való csatlakozásnak a pogány múltat eltörlő privát ideje változó, a felvett hithez tartozó fogalmak annyira újak, hogy múltjukat nem hozzák magukkal. A saját idő eltörlődik, az átvett idő pedig nem válhat sajáttá, hiába hangzanak el – önigazolásként – ehhez hasonló mondatok: „Három hete keresztelkedtem, azóta nem hiszek a kísértetekben.” (75). A bizánci kőfaragók hiába próbálják a magukkal hozott múltat szembesíteni az ittenivel, végül kénytelenek megalkudni, a keresztény templomi mozaikon a keresztet cipelő Krisztus mellett az erdőben kísértő szellemgyerekeket is ábrázolni: „Nincs ilyen jelenet a Bibliában […]. De mit tehettünk volna? Nekünk is áldozatot kellett hoznunk.” (82.)
A regényben fontos szerepet kap az eltűnés és felkutatás motívuma. Riolda megbízatása, hogy a normann királynő eltűnt gyerekeit előkerítse, párhuzamba kerül a tíz elveszett zsidó törzs keresésével. A párhuzamra a tizenkettes szám is utal, hiszen Riolda mellé a királynő12 fiatalembert ad testőrül, s ez a szám az elérhetetlen teljességet, a 12 izraeli törzset, de a mennyei Jeruzsálemet alkotó 12 drágakövet is jelentheti. A legfeltűnőbb persze az idő eltűnése, s a keresés azért van eleve kudarcra ítélve, mert a hiányt csak a különböző naptári rendszerek egymáshoz igazítása mutatja ki: talán nem is az idő tűnt el, csak a számítások hibásak.
A regénybeli eltűnések és keresések az elveszett múlt utáni írói kutatásnak is a metaforái. Nemcsak egyes szereplők végeznek ugyanis nyomozói munkát, hanem az író is, az irodalomban azonban a nyomozás folyamata sokszor fontosabb, mint tényleges eredményei. A megelőző kutatások nélkül az irodalmi fikció is szegényesebb lenne, még akkor is, ha a fantáziavilág az adatolható tényeknél sokkal fontosabb. Nemcsak a gyerekeket sodorta el az idő Hilditől, a tíz zsidó törzset a megmaradt kettőtől, hanem a történelem anyaga is elsodródott a regényírótól, hogy így átjárhatóvá váljon a történelmi regény és a fantasy közötti határ. Ha így fogjuk fel az eltűnéseket, akkor az időt mintha cselekvőnek képzelnénk, egy hömpölygő entitásnak, mely erővel el tud ragadni tőlünk minden megtörténtet. A regény címe azonban nem az idő aktivitását, hanem passzív kiszolgáltatottságát fejezi ki. De ha „a béke a felejtéssel kezdődik” (14.), ahogy ezt Riolda szigetén gondolják, akkor a múlt feltárása csak viszályokat szülhet. Az elsodort idő így az a hagyományokkal nem gondoló, csak a ma praktikumát látó nyugalom lenne, mely Riolda írni-olvasni nem tudó családját és alattvalóit jellemzi.
Riolda mégis elindul egyrészt saját múltjának helyszíneire, másrészt a jövő városaiba, hogy a történelem elsodort éveit mint nő vegye birtokba. A történelem női változata íródik itt meg: ennek a regénynek a tereit elsősorban a nők lakják be, lényük a férfiaké fölé helyeződik, már csak azért is, mert a nő élete a gyerekeiben megsokszorozódik. A Northumbriában találkozó három nőalak, Edmunda, a kamaszkirályné, az érett, energikus Riolda és a beteges, idősödő Hildi mintha a női lét egymás utáni fokozatait jelölnék: a gyerekes hiszékenységet a megfontolt kíváncsiság, majd az ironikus közöny követi.
Riolda háromgyerekes családanya, aki úgy hagyja ott (nehéz szívvel, de kíváncsiságtól hajtva) egy évre az alattvalóit, férjét, gyerekeit, mint ahogy ma egy írónő fogad el egy alkotói ösztöndíjat vagy ahogy egy kutatónő indul hosszabb tanulmányútra. Feltűnő a Riolda és férje közti aránytalanság: Sjön egyszerűen csak ügyes és becsületes férj, ugyanakkor írástudatlan, nem akar uralkodni, nincsenek magasabb életcéljai. Mintha egy olyan mai házasságról lenne szól, ahol a férj háttérbe szorul művész, tudós vagy sztárfelesége mellett, ahol a feleségnek van jobban jövedelmező állása, s inkább a férj marad otthon a gyerekekkel. A mai fogalmaink szerint felvilágosultnak tartható európai nő persze anakronisztikusnak tűnne egy középkori történelmi regény közegében, de egy olyan fantáziavilágban, ahol halott nők szülhetnek, fájdalmat és vágyakat nem érző kísértetek bolyonghatnak az erdőkben, Riolda tündérlénye egyáltalán nem okoz meglepetést.
A halál utáni lét Bánki Éva leírásában nem borzongató és félelmetes, inkább megnyugtató és kedélyes. A kísértetek olyanok, mint a gyerekek, akik nem érzékelik, hogy lenne valami vesztenivalójuk, határtalannak és korlátok nélkülinek érzik létüket, s nem teljesen értik a köztük és a hétköznapi emberek „felnőttvilága” közti különbséget. „A fiatal halottak szeretnek összevissza csatangolni” – jellemzi a helyzetüket a normann erdőkben kóborló kísérteteket megállítani akaró szerzetes. A fiataloknak más a szenvedéshez és a halálhoz való viszonyuk, mint az érettebb felnőtteknek, ezért mutatkozik a középkor halálkultusza kamaszos hóbortnak. A regényben feltűnik egy finom iróniával bemutatott, fiatal uralkodópár (mai fogalmaink szerint gyerekek, ma még az iskolapadban lenne a helyük), aki a végítélet eljövetelét mindennaposnak tekinti: a tizenöt éves, várandós királynő minden este viszi magával az ágyba a fésűjét és az ékszereit, nehogy felkészületlenül találjon rá a halál.
A fordított idő igazi közege nem a történelem, hanem a legenda, az álom és a mese. Velence városa „időcsapda”, „mesebeli és titokzatos” (265.). Meseszerű az is, ahogy az elveszett zsidó törzsek egyike, Dán népe megkerül, ugyanakkor lehet, hogy a kimerült Lea csak álmodta az egészet, miután összeesett az erdőben. A navirok, akikhez kerül, tartják a zsidó szokásokat, de nincsenek könyveik. A magyarázat misztikus, mint a tudatlan zsidó fiú meséjében, aki imaszövegek helyett az ábécé betűit énekelte, mondván, hogy a világ ura úgyis megformálja belőlük a szükséges szavakat: „minek olvasnánk, hiszen mi magunk vagyunk a szent betűk” (153–154.). Nemcsak a sokak által kutatott titkot ismerő, eltűntnek nyilvánított zsidók, hanem a sok földet bejárt asszonyok is helyettesíthetik a könyveket: a mórok Tökéletes Városában ők lesznek a nyitott kódexek. A mórok fogságába esett nők azért mesélnek, hogy életben maradhassanak: a Hákimot történetekkel szórakoztató Riolda olyan, mint Sehrezádé. Mesélés közben kénytelen rájönni, hogy a mórok értékrendje fordított, valós információkat nem érdemes megosztani velük, hiszen csak a mesés képtelenségeket tartják hitelesnek. A mórok úgy tekintenek a nőkre, „mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogy kell a sivatagban tájékozódni” (238.).
Az állatvilág többször is párhuzamba kerül az emberek világával. Riolda szabad életének metaforikus kifejeződései a regényben gyakran felbukkanó madarak. A Rioldát a diktatúra városából Velencébe szállító hajó neve Merula, vagyis fekete rigó, s a fekete rigó jele köti össze az Európát bebolyongó királynőt a lányával, Fionával is. Madárdíszek vannak a velencei paloták mozaikjain is, s különböző madárfajták kerülnek be abba a sajátos naptárba is, mellyel az elbeszélő az alcímek tanulsága szerint titokzatos módon méri az időt. A mórok Tökéletes Városa viszont attól is olyan félelmetes, hogy egyáltalán nincsenek benne madarak. A szabadon szálló madarak ellenképei a kiszolgáltatott nők: ilyen a férjének, majd a naviroknak alárendelt, később a szülésben kiszenvedő Lea, s még inkább a mór selyemgyárban dolgozó, szláv rabszolgalányok, akik nem tudják élve elhagyni a műhelyt, mert egy ízületet vagy inat átvágtak a bokájukon.
A regény kortárs nyelvezetébe szervesen épül be az ókor és a középkor gnómikussága. Néhány jellegzetes, a szövegegészet is meghatározó szentencia: „Az uralom tulajdonképpen nőkhöz illik, mert a férfiaknál kitartóbban viselik el a bűntudatot” (71.), „titkok nélkül minden ember por és hamu lenne” (275.), „A szenvedés tapasztalata erősebb a szerelemnél is” (100.). Ez utóbbi idézet Illighaentől, a normann krónikástól, az előző kötet meghatározó szereplőjétől származik. Továbbra is felbukkannak a titokzatos költőnek, N. hercegnek a versei is, s a költőiség a regény nyelvezetének egyébként is meghatározó eleme. Köztudott, hogy a középkor az antik világ romjaira épült, de ritkán olvasható ennek ilyen csodálatosan költői, ugyanakkor vizuális hitelességű megfogalmazása, mint Bánki Éva regényében: „Mint a partra vetett csontvázak, úgy ragyogtak a fehér templomromok az őszi napsütésben – bizonyságául annak, hogy ez a föld nem a miénk, hogy idegen istenek hatalma alatt állunk.” (261.). A múlt csontvázait felszabdalják, darabjait ereklyekereskedők hozzák-viszik, az új létmód, egy névcsere vagy egy identitásváltás mögött azonban mindig ott vannak az útnak indító, régi-új célokat felvillantó, teljesen soha fel nem táruló titkok.

(Bánki Éva: Elsodort idő. Fordított idő II., Budapest, Jelenkor, 2017.)

ÚjNautilus

Fordított idő – kritikák, interjúk

Kapcsolódó bejegyzések

Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból

Irodalmi és Társadalmi Portál