Este a postás egy női kéz által írt levelet dobott be az üzletbe. A kotacun[1] lévő lámpás fényében Oricu elolvasta, majd gyorsan összetekerte és az övébe rejtettem. Valami miatt nagyon ideges lett, és ez kiült az arcára, a férje pedig megkérdezte:
– Mi baj van?
– Ugyan, nem, semmi különös. Csak a nővérem a belvárosból azt írja, történt valami és jó lenne, ha elmennék. A férje csak akadékoskodik és nem engedi el. Ha besötétedik, mindenképp hazaküld, ezért kérjek engedélyt tőled és menjek el. Vár engem. Így szól a levél. Vajon megint összeveszett a mostohalányával? Nagyon érzékeny, és elég a legkisebb dolog is, hogy megsértődjön. Ó, milyen nehéz eset! – mondta a nő élesen nevetve.
– Ó, hát ez valóban kellemetlen! –húzta össze vaskos szemöldökét a férje. – Hát igen, egyetlen testvéred, ha valami történik, nincs mit tenni, menned kell és beszélni vele. Nem szabad kinevetni, ami szerinte élet-halál kérdése. A nők érzékenyek. Ha várniuk kell, számukra egy óra olyan, akár egy év. Ha most elhanyagolod, azt majd nekem rója fel hibaként, az pedig nem jó, ha gyűlölnek. Este nincs semmi dolgunk. Menj gyorsan és hallgasd meg – mivel a szeretett felesége nővéréről volt szó, a férfi kérés nélkül megadta az engedélyt, Oricu pedig nem mutatta, hogy olyan boldog volt, hogy már repült is volna.
– Akkor menjek? – nyúlt kelletlenül a komód felé.
– Hagyd ezeket a felesleges köröket és menj gyorsan! Nem tudhatod, mennyire várnak már rád… – sürgette a gyengéd férj, mit sem sejtve. Az asszonynak pedig, talán a rossz lelkiismerettől, egy izzadtságcsepp gurult végig az arcán, a keble pedig lüktetett.
Egyre csak a ruhája ujját igazgatta, és egy krepp zsebkendőt tett a haorijába[2], ami jól illet hozzá, és mivel magas volt, kellett, hogy valami megvédje az esti széltől.
– Akkor majd jövök – vette föl a bolt bejáratánál a getáját. – Takicsi, Takicsi – mutatott az inas felé. – El ne aludj! Rád bízom az üzletet. Ha későn érnék haza, ne törődjetek vele, zárjátok be a kaput. A lábmelegítőnek valót pedig tegyétek be a fekhelyre. Szan pedig vigyázzon a konyhában a tűzre! A férjem feje mellől pedig ne felejtsétek el a teáskannát és a hamutálcát, hogy minden rendben legyen. Igyekszem haza.
Amint az asszony az üvegajtóra tette a kezét, a férje megszólalt.
– Ne hívjak egy kocsit? Jobb, ha nem gyalog mész – mondta kedvesen.
– Na de kérlek! Ha egy kereskedő felesége a boltból kocsiba száll, az elképzelhetetlen luxus és hivalkodás lenne. Majd a saroktól megyek, és onnantól alkudom az árra, így legalább tudni fogom, mennyire számíthatok – mondta Oricu édeskésen nevetve.
– Hogy te milyen gondos vagy – örvendezett a férje. Hogy ne lássa már, a feleség kiment, felnézett az esti égre és felsóhajtott. Komor arca felélénkült. Ha most megkérdeznék, micsoda nővértől jött a levél és mi ez az egész hazugság, azonnal el kellene hagynia a házat. De a férfi nem tud semmiről, és kedves arccal elküldi. Egy ilyen jólelkű embert, akiben nincs se harag, se gyanú, ilyen módon átverni… gyalázatos tett, mely büntetést érdemel. Ez lenne a feleségek gonosztette?
Az olyan szív, ami nem ismer törvényt, erkölcsöt, nem is egy ember szíve, hanem csak egy oktalan állaté.
„Nem ismerte fel, hogy egy ilyen gonosztevő szörnyet vett magához feleségeként, mint én, és úgy szeretett, mint senki mást ez égen és földön, és olyan kedvesen beszélt hozzám. Hálás vagyok, boldog, ugyanakkor gyűlölöm az egészet, hogy ilyen gonosz vagyok és csak peregnek a könnyeim.”
Ha valakinek ilyen férje van, ugyan mivel nem elégedett, és egyáltalán miért tervez ilyeneket? Hiszen olyan, mintha csak egy pengeélen táncolna.
„Szegény, jóravaló nővéremre kenve a dolgot, hazugságot hazugságra halmoztam és most merre tartok? Egy gonosztevő vagyok, szörnyeteg, nem is ember, csak egy züllött némber. Ha ilyen bűnt követek el, már nem mehetek emberek közé.”
A mellékutcán kétszer is bekanyarodott, visszanézett és már nem látta a házuk tetejét. Elkezdtek omlani a forró könnyei.
A férje neve Komacubara Tódzsiró volt, volt egy vegyesboltja és több mint elég értékes áruja a raktárban. Nem volt járatos a világ dolgaiban, szerette az embereket. Szeretett felesége, Oricu okos volt, elég volt összetennie a két tenyerét, és szép szeme pillantásával egy csapásra lefegyverezte a férje haragját. Bájos szájával pedig nagyszerűen tudott bókolni a hozzájuk betérő vásárlóknak.
– Az év sem megy magától, kell hozzá egy okos feleség – az emberek minél többet látták őt, annál inkább dicsérték, ám közben ez a nő titkos utakon járt.
Azzal ámította magát, hogy az emberek úgysem tudnak semmiről. De milyen rosszul esik ilyenkor a férj gyengéd aggodalma! Így Oricu csak állt az úton, kővé dermedve.
Menjen, ne menjen? Most tényleg ne menjen?
De hiszen amit eddig elkövetett…
„Ha most megváltoztathatnám a dolgokat, akkor sem bánnám meg, amit őiránta érzek! Tiszták az érzéseink egymás iránt: semmi nem mocskolja be őket! Bár az emberek nem tudnak erről, ez az egész csak őérte van, és nem értem. Őrülten égek a szerelemtől! De még ha rendeződne is a dolog, nem fogok férjhez menni hozzá. De mi lesz, ha az emberek megtudják, hogy a házasságtörés útjára léptem a drága férjemmel szemben? Ő mindenképp nagy jövő előtt áll. Egész életben a sötétségben élni… vajon megelégedhetek ezzel? Á, szörnyű dolog, borzalmas. Mit gondoltam én, mikor eljöttem találkozni vele? Még ha ezer levél is jön tőle… ha most nem megyek, nem kell fájdalmat okoznunk egymásnak… Nem! Leteszek erről az egészről és hazamegyek!”
Ha most még meggondolta volna magát és visszafordul az úton, kicseréli a getáját… Sajnos azonban ráfújt az esti szél, és szétkergette ezt az álomszerű gondolatot.
„Vajon hagyhatom, hogy ez a pillanatnyi gyengeség eltérítsen? Hiszen először, mikor férjhez mentem, nem én választottam-e Tódzsirót? Bár eldöntöttem, hogy ha a testem nem is, a lelkem hű lesz, mégis milyen kötelességem lehet még vele szemben?
Nem! Nem érdekel, ha gonosz vagyok és rosszat teszek!
Ha nem tetszik, dobjon el! Ha eldob, kötelességem visszatérni a férjemhez.
Ó, hogy egy ilyen marhát tiszteltem férjemként! Miért is akarom most megragadni Josioka-szan köntösét? Férjem van, tehát úrnőként kell viselkednem. Ígéretet tettem és ezt nem szabad megszegnem… De lehet a férjem bármilyen kedves, mondhat bármilyen szépeket, én csakis Josioka-szanhoz tartozom, senki máshoz.”
– Nem! Nem gondolok már semmire! Nem gondolok semmire! – törölte végig arcát kendőjével a füle mellett Oricu. Futva megtett még öt-hat lépést, majd egyszerre abbamaradt a heves szívdobogása. Lelke megnyugodott, színtelen ajkain pedig rideg mosoly tűnt fel.
- [1] Alacsony asztalka, rajta egy futonnal vagy vastag takaróval, alatta pedig parázzsal. Telente ennél melegedtek az emberek.
[2] A kimonó felett viselt kabát
Nyeste Zsolt fordítása
(