Kolozsvári Papp László két meseregényének1 vizsgálatakor érdemes a szerző lányának, Papp Ágnes Klárának a műmesékkel kapcsolatos tanulmányában tett egyes megállapításaiból kiindulnunk.2 Ennek kapcsán feltételezhetjük, hogy Kolozsvári Papp lányának a műmesékkel kapcsolatos következtetései nem függetleníthetőek mindattól, hogy édesapja miként és mit írt meg meseregényeiben, illetve hogy a tanulmányban felhozott példák jórészt talán azon mesék köréből kerültek ki, amelyekből a szerző történetei is merítettek. Legalábbis erre lehet következtetni a tanulmány példái és a két meseregény közt felállítható számos párhuzam miatt is.
Papp Ágnes Klára értekezése során a csodás különleges fogalomhármasából kiindulva,3 a fantasztikus fogalmához köti a műmesét, ám ugyanakkor a kettő közötti azonosíthatóság lehetetlenségét is kiemeli. Hiszen a történet természetfeletti és racionális értelmezés lehetősége közötti véglegesen fennálló habozás itt általában nem egyesül egy entitáson belül: a műmesék világában a hősök két részre osztódnak, s általában a gyermekek képviselik a csodásban való hitet, míg a felnőttek hitetlenkednek, s ironikusan viszonyulnak a történet valóságához.4 A csodás elemek pedig többnyire a kerettörténetben le is lepleződnek, kiderül, hogy minden csak a gyermeki képzelet vagy álom szüleménye.
Kolozsvári Papp Lászlónál ez kicsit másképp működik. A kerettörténet ugyan mindkét esetben megadja a lehetőséget arra, hogy az események sorát úgy értelmezzük, hogy azok egy álom keretei között zajlanak le, mégpedig abban a tekintetben, hogy este van, s a kislány már ágyban fekszik, mikor a különös események elkezdődnek. De arra, hogy ezek az eseménysorok valójában álmok, vagy megtörtént csodák, semmi konkrét külső reakció nem érkezik. A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben az alapszituáció például a következő:
„A kislány tehát azt a pillanatot várja, amikor elrebben az ébrenlét, s elfoglalja helyét az álom. Megpróbál nagyon figyelni, de ahogy álmosodik, úgy kalandozik el a figyelme. A szemhéja mintha már olyan súlyos volna, mint az öregtorony süvege, karja pedig úgy fekszik a dunnán, mint toronyóra mutatója, ha az óra elüti az éjfelet.
Mindjárt elalszik, vagy talán már el is aludt? És a nagy csöndességre ébredt volna föl? Maga sem tudja. Annyi bizonyos, hogy egyszer csak halk ropogás, sóhaj, cihelődés neszezését hallja a szoba sötétjéből.”5
A „pillanatban”, mikor már aludni kell(ene), egy kislány, Ági – akit Lujzának is hívnak – a dunyha alól kikandikálva különös zajokra lesz figyelmes. Mindkét esetben megnyilatkozik neki Galambóci Boldizsár, a magát varázslónak valló egyén hangja, aki csak akkor nyerheti vissza emberi alakját, ha a kislány megold egy-egy rejtvényt. Azért, hogy ez sikerüljön, a varázsló először elmond a kislánynak egy-egy történetet, ahol élettelen dolgok kelnek életre, ami által a kislány fejében is „megszületik” a megoldás.
Mindezen jellegzetességek azon klasszikus műmesékkel rokoníthatóak, amiket Papp Ágnes felidéz tanulmányában: az álom pozíció kapcsán Alice Csodaországban6 és Óz a csodák csodája7 című meseregények kapcsolhatóak össze Kolozsvári Papp világával, utóbbi esetében Óz és Galambóci Boldizsár közötti párhuzamosság is felállítható: Óznak, a varázsló képében tetszelgő hétköznapi, de bölcs embernek mintegy paródiája Galambóci alakja. Ági maga is felismeri ezt a hasonlatosságot, aminek némi kínos hallgatás lesz a következménye, mint minden olyan más esetben, ahol Ági száján „kicsúszik” egy-egy olyan mondat, ami a varázsló hiányosságaira utal. Az a motívum, hogy egy kislány megmentheti és visszaszerezheti valaki számára emberi testét a Diótörő és Egérkirály8 című mesében is szerepel. A saját személyiséggel rendelkező, helyhez és időhöz kötöttségüket megcáfoló, életre kelt tornyok és hóemberek pedig Milne9 világában megelevenedő plüssállatokkal mutatnak rokonságot. S ahogyan az Ózban a kislány mellé csapódó szereplők vágyaiban a felnőtté váláshoz szükséges tulajdonságok fedezhetőek fel: ész, szív, bátorság10 – úgy ezekre a tulajdonságra magának Áginak is szüksége van ahhoz – ahogy a varázsló mondja –, hogy megfejtse a rejtvényt. A rejtvényfejtés, amihez a szókincs gyarapodása szükséges, hozzájárul a felnőtté válás folyamatához.
A műmesék többségétől eltérően és a varázsmesékhez hasonlóan nem konkretizálódik a tér és az idő ezekben a mesékben,11 ugyanakkor a történet nem helyeződik át egy varázslatos térbe: ott játszódik, ahol a kislány él, csak mitikus időkben, ahol mindaz, ami ma csak a mesékben eshet meg egykor a mindennapok része volt.
A mesebeli régi idők emberinek különleges a viszonya az idővel: itt a szereplők bibliai korokat élnek meg, maga Boldizsár bácsi is olyan események megélője és tudósítója, amik olykor több mint ezer éve történtek. A klasszikus varázsmesék birodalmával szemben a demitizáló folyamatok azonban abszolút érvényesek erre a műmesére is. A szöveg egészén végigvonuló ironikus hangvétel,12 a varázsló Háry János alakjához hasonlatos nagyotmondásra való a hajlamossága, ami kapcsán olykor le is lepleződik, s az, hogy gonosztevőnek, félelmetesnek és hősnek, bátornak bemutatott szereplők egyaránt mulatságosan vannak ábrázolva, egy sajátos mesei közeget hoznak létre: a komikus eposzok világát idézik. S ezen felül valóban van a mesekönyvekben utalás nagy klasszikusokra, eposzírókra, vagy klasszikus eposzok egyes jeleneteire, amik szintén kacagtató elemekként tűnnek fel. Ilyen például A nagy hóemberháborúban a Zrínyi Miklóst ábrázoló festményen mókus képében neszező és megszólaló Boldizsár, vagy a trójai faló történetét megidéző és továbbgondoló összeeszkábált műrénszarvasba bújt emberek jelenete is.
„– Ahhoz, hogy rénszarvasszánon közelítsük meg a Nagy Gleccsert, előbb egy rénszarvast kellett előállítanunk. A Természetrajzi Múzeumban megvolt a képe, s a tudósok az én útmutatásaim szerint varrtak egyet. Szeme üvegből volt, agancsát gallyakból faragták, a szájából kilógó hosszú nyelvet fűteni lehetett belülről, hogy rá ne fagyjon a nyál, illetve a víz.
– Boldizsár bácsi, szemem-szám tátva marad a csodálkozástól! Hogy folyhatott víz egy rénszarvasból?
– Úgy, hogy aki benne volt, az töltötte te bikfic! mit gondolsz, egy posztóból, szőrből, kócból és csíkos cihából varrt, a hátán kockás ágytakarót viselő, üvegszemét villogtató, tányértalpon cammogó rénszarvas magától cammogott?”13
E sajátos világ közvetítője tehát Galambóci Boldizsár, aki folyamatos „összetűzésbe” keveredik a gyermeki látószöget, gondolkodásmódot képviselő, korához képest azonban igazán értelmes kislánnyal. A kislány, aki hisz a csodában, közbeszólásaival, feleselésével olykor mégis racionalitás felé tereli a történetet: a folyamatos habozás itt a kerettörténet „felnőtt” és gyermek hősét is egyaránt jellemzi. A csodás történetnek a keretben hitele van, mégis egyes pontjain a kételkedés és visszakozás alakítja a mese menetét, aminek így Ági is az egyik alakítója lesz. Ilyen jelenet például az, amikor a kislánynak külön fejezetben el kell magyarázni, hogy hogyan lehet képes egy torony arra, hogy fütyüljön.
A komikusság, a demitizálás, az ironikus hangnem mögött a műmesékben jellemzően ott a társadalomkritika is, ami a felnőtthöz is „kiszól.”14 A mesék témája a szerelmi viszály, valamint a háború, amin keresztül a téma komolyságának ellenére a szerző úgy alakítja a narrációt, hogy a gyermekeket folyamatosan megnevetteti, s egyben tanítgatja az emberi természetről, az élet buktatóiról, miközben tükröt tart a mesét olvasó felnőtt elé.
A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben a fába szorult varázsló meséli el Áginak a szerelmes tornyok történetét. Az eset akkor játszódik, amikor az időt még homokórával mérték, a tornyok szabadon barangoltak a környéken, s ha kicsit sajátos módon is, de képesek voltak arra, hogy az emberekkel kommunikáljanak. Hozzájuk hasonló érzésekkel, tulajdonságokkal rendelkeztek. A város közkedvelt és szeretett tornya Ödön volt, aki beleszeretett Kunigundába, egy lánytoronyba. A névválasztás is komikus színezetet ad a történetnek, ugyanakkor tükrözi a két torony közötti alapviszonyt, s az eltérő természetüket is: Ödön egy szelíd, kedves, közvetlen torony egy hétköznapi névvel, míg a számára elérhetetlennek tűnő Kunigunda nevét „legendák terhelik”, ahogy Kunigunda, mint torony is legendássá vált a környéken vadsága, öntörvényűsége és megfékezhetetlensége által.
A tornyok és Boldizsár sorsa az időmérés problémája kapcsán kötődik össze. Abban az időben a homokórák pontatlanul mérték az időt, így az emberek nem tudták rendesen végezni a dolgukat, vagy legalábbis a pontatlan homokóra-forgatókra fogták a mulasztást.
„Maga nem képes a homokóra fordítóinak a körmére nézni, ezért egyre vészesebben romlanak az erkölcsök a Városban. A hajadonok nem merik rózsaujjukat jegygyűrűbe dugni, nehogy a sok összevissza járó homokóra miatt férjuraik letérjenek a hazavezető legrövidebb útról. Az agg vadászmester Hallalai úr már másodszor lőtte le a szélkakast a városháza tetejéről, mert azt hitte, hogy véget ért a vadászati tilalom. A legnagyobb baj azonban az, hogy a feleségem, valahányszor kinéz az ablakon, s meglátja a főtéri homokórát, így szól magában: korán van még, ráérünk odatenni a pecsenyét! Amikor aztán hazatérek, asztalhoz ülök, megint kinéz az ablakon, s így szól mézédes hangon: Vége a vacsoraidőnek, drága párom, ideje ágyba bújni. Maga miatt, Körmendy úr, már hatodik hete korgó gyomorral térek nyugovóra. Egy szó, mint száz, itt valamit enni, akarom mondani tenni kell!”14
Boldizsárt, alias Körmendy Gyulát, mint neves varázslót és fő homokóra forgatót, a város vezetősége megbízza, hogy oldja meg a problémát. Boldizsár sajátos cselekkel kerítőként ráveszi Kunigundát, hogy Ödön érzéseit viszonozza, s eléri, hogy a két torony a város határain belül „állapodjon meg”. A megállapodottság helyhez kötöttséggel is jár, s noha a nászajándékként a menyasszony homlokára illesztett toronyóra megoldja a városka gondjait, a két torony szerelmi civódása féltékenységbe, majd harsány veszekedésbe fúl, s „hátat fordítanak” egymásnak. Ez az állapot a mese napjáig is tart, azonban Boldizsár Ági segítségével kiszabadul az asztallábból, és az „Ezeregyéjszaka” szőnyegéhez hasonlóan Ági párnája az égbe emelkedik, s körberepüli a kislánnyal a várost. Így Ági láthatja, hogy a tornyok kibékülnek, a kettejük közti kötelék és kapcsolat jeleként fal emelkedik közöttük, s a „szerelmük gyümölcseként” Kunigunda sarkaiban fiatornyocskák tűnnek elő:
„Lujza lenézett a Városra. A két torony között pázsitos mező húzódott. Illetve, abban a pillanatban, amikor ezt Lujza meglátta, a zöld mező kinyílott, mint valami óriási könyv, s hatalmas, csipkés várfal emelkedett a felszínre a föld alól. Épp Ödön és Kunigunda között, s összekötötte őket.
Az Ödön toronysisakja lilán izzott a holdfényben, s pirosan tündökölt minden ajtaja, ablaka, de még lőrése és vízköpője is. Bensejéből halk muzsika hallatszott ki.
Lujza az óratorony felé fordította tekintetét.
Láss csodát!
Az Óratorony, Kunigunda mind a négy szögletén egy-egy fiatornyocska ágaskodott. Közöttük, mint félhold alakú, ékes főkötő, csipkedíszes mellvéd húzódott! alatta pedig, mint óezüst diadém egy hercegkisasszony homlokán, ott tündöklött az Óra!”15
Az, hogy Boldizsár arra utal, hogy az ezeréves toronyharag a tornyok számára csak napokat jelent, ötletes, fordított jelzése lehet annak is a szülők felé, hogy a napokig tartó vita a gyermek számára végtelen időnek tűnhet.
A nagy hóemberháborúban a háború, a diktatúra jelensége és a zsarnoki vezető alakja, hóemberek formájában történő megjelenítése és a gyermekek számára is érthető rétege inkább egy karneváli-cirkuszi hangulatot idéz meg. A téma komolyságát, mélységét ez teszi befogadhatóvá a gyermeki fül számára, miközben a szerző feltárja az emberi természet „szomorú” oldalát is. Az életre kelt hatalomra vágyó hóemberek az emberek teremtményei, pontosabban az emberi hiúság következményei. A város főbírója hirdeti meg a hóépítmények versenyét, s értelmetlen versengés veszi kezdetét egy értelmetlen fődíj reményében:
„Az ifjúságnak játékra, vetélkedésre van szüksége. El tud-e képzelni vidámabb és épületesebb szórakozást a vakáció idejére, mint hogy az iskolák hókunyhókat, jégpalotákat, hókristály szélmalmokat építsenek? És megrakják hóemberekkel?! Csupa hóművész és jégfaragó fog itt munkálkodni a főtéren és szerte az óvárban. Akik a legszebb palotát, parkot építik, jutalmat kapnak a Magisztrátustól.
– Jutalmat, főbíró uram? – kérdeztem, s baljós előérzetem csak még fokozódott. – És mi lenne az a jutalom?
– Az első díj egy kétöles hóember lesz, cukorból, fején fagylaltöntet. És minden nyalásra az én nevemet fogja énekelni.
Hadd mondjam el, hogy a főbírónkat Gótikus Jenőnek hívták. Na mármost, ha elképzeltem, hogy egy kétöles cukorember minden nyalásra azt szajkózza, hogy Gótikus Jenő, Gótikus Jenő, a hátam is beleborsódzott.”16
A tragikus események előjelei kapcsán senki sem fog gyanút. Az intő jelek éppen azért kerülhetik el a figyelmet, amiért a hóemberek uralma létrejöhetett és fennállhat: az emberi természet jellegzetességei miatt. Senki sem gondolja, hogy a megelevenedő hóemberek jelensége valódi, mert különböző pletykák terjednek el arról, hogy a közösségben ki az, aki mindennek létrehozója lehet. Az emberi rosszindulat, a pletykálkodás, a kicsinyes összetűzések, a probléma komolyságának fel nem ismerése, a személyes sérelmek szerinti bűnbak állítás lesz a veszte a kisvárosnak: a babonás népség pont akkor nem hisz a természetfelettiben, amikor kellene, s most kivételesen racionális magyarázatot keres.
„Először is, mindenki azt hitte, hogy valaki más tett csodát. Hogy Fifi bácsi, a fizikus épített bele a hóemberekbe valami mókás masinát. Mások azt hitték, hogy gyerekek öltöztek be hóembernek. Volt, aki azt beszélte, hogy maga Gótikus Jenő irányítja a hóbábok mozgását a Városháza tornyáról. (…)
De akkorra már a város annyira nem tudta megkülönböztetni az igazat a hamistól, hogy híre terjedt: a csókákat Padasztali Boldizsár, nyugalmazott ácsmester és pedellus faragta, aki csavaros cukrot, csibe alakú nyalókát és hollószárnyú medvecukrot árult a gyerekeknek a szünetben. Az emberek azt is beszélték, hogy Padasztali Boldizsár bosszantani akarja Gótikus Jenő főbíró uramat azzal, hogy csókákat telepít minden idők legrettenetesebb hóemberének orrára.”17
Végül egy pillanat alatt eltűnnek a hóemberek, hogy aztán a félelmetes hóembervezér visszatérve kihirdesse a városka feletti abszolút teljhatalmát és az örök telet, mindezt csodásnak titulálva, a hóember fajtáját mindenek fölé helyezve.
„Én Halifax, a hideg és erős, ezennel megalapítom
a szabad hóemberek birodalmát!
Magamat a birodalom hóvezérévé nyílvánítom!
A hóember merész és tettre kész!
A hóember volt, van, leend!
Célunk az abszolút nulla fok!
A hóembernél nincs csodálatosabb!”18
Halifax négy őrhóembert állít a város határaira, akiknek különleges orrait az embereknek kell megalkotniuk. Az emberek félelmükben szó nélkül engedelmeskednek, kiszolgálják a hóemberek igényeit, akik feltétel nélküli, fanatikus hívei Halifaxnak, s „életüket” is gondolkodás nélkül feláldozzák az ő növekvő erejének érdekében.
„– Épp ellenkezőleg! – kiáltotta Tóbiás. – Minden hóember leghőbb vágya, hogy Halifax rajta is áthemperedjék! Nagy guruláskor bárki részévé válhat a hatalomnak, beletapadhat magába Halifaxba. Ezért ezt a napot a gömb Napjának is hívják. Ma van a Gömbbeesés. (…)
Halifax, akit jól ismertünk, hiszen mi magunk építettük fel őt a Város főterén, egy dombon állt, s vicsorítva, jeges szelet fújva, huhogva méregette özönlő-hullámzó híveit. Aztán három gömbre vált szét, s eget-földet megrengető robajjal gurulni kezdett. Hah, a Nagy Gurulás! Ahogy rátapadt szűzhó és hószűz, nem nagyobb lett, mint várható lett volna, hanem keményebb, tömörebb. Porhó és hópor, hóember és emberhó tapadt bele Halifaxba, s sűrűsödött olyan vaskos gömbbé, hogy az már nem is hógömb, hanem jéggömb volt.”19
A kihirdetett új világrend, s a vezetőjével szembeni magatartásformák a mesét olvasó felnőttekben kellemetlen asszociációkat válthat ki a 20. századi történelmi eseményekről, ideiglenesen fennálló rendszerekről szerzett tudásból és személyes tapasztalatból eredően.
Amíg a város többé-kevésbé harcképes, nevetségesen makacs „alakulatai” mindent erőből akarnak megoldani, addig Galambóci Boldizsár alias Körmendy Gyula jól tudja, hogy csak ésszel lehet legyőzni a hóemberek uralmát. Pendely Amália, Gótikus Jenő és egy jó hóember, Tóbiás – aki a Halifaxot megbuktatni kívánó Gyermekkéz Általi Hóember Titkos Társaság tagja – társaságában a varázsló útra kell. Magukat rénszarvas szánon közlekedő hóhölgynek álcázva elindulnak oda, ahol meg van írva egy rejtvényben, hogy hogyan lehet Halifax uralmát megdönteni. Lebuknak ugyan, a rejtvényt mégis megszerzik és megfejtik. A kusza írást a sakk szabályai szerint lólépésben kell összeolvasni. A rejtvény-jóslatot megfejtve, azt értelmezve, Boldizsár különböző cselsorozatokat eszel ki. Követve és megvalósítva a jóslatszerű utasításokat a városka megmenekül, a hóemberek uralma véget ér. Halifax – köszönhetően részben önhitségének is – elbukik, s őt magát lezsugorítva egy múzeumi vitrinbe állítva mutogatják.
Halifax mintegy mumussá lesz: ezzel ijesztgetik az édesanyák a gyermekeiket, ha nem fogadnak szót, akárcsak Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című regényében Kaszparek Mihály alakjával.20 A város ünnepel, a költőnő és a főbíró nevet változtat, majd menyegzőt ül.
„Halifaxot, az igazit, a természetrajzi múzeumban állítottuk ki, üveg alatt, mélyhűtve. Az iskolás gyerekek kedvenc kiállítási tárgya lett, de még így is olyan félelmetes volt, hogy a csintalan óvodásokat azzal ijesztgette az anyukájuk, hogy elviszi őket a múzeumba, Halifaxhoz.
De az igazi, hét országra szóló dínomdánom, lakodalom akkor volt, amikor Gótikus, sőt Neogótikus Jenő főbíró oltárhoz vezette Pendely Amália, akarom mondani Palást Eulália költőnőt.”21
Mindeközben a nagy örömünnep egy kissé szomorkás színezetet ölt: Tóbiás Boldizsár karjaiban olvad el, aki ennek következtében tüdőgyulladást kap, s betegen magára lesz utalva. Ugyanakkor a kerettörténet záró soraiban Galambóci Boldizsár visszanyeri testét, s bevallja Áginak, hogy odakinn, az ablakon át Tóbiás az a hóember, akit megpillantott, s aki a világ rendeltetése szerint társaival együtt alakot ölthet minden télen.
Kolozsvári Papp László meseregényeiben is azt a különös, sokrétű, varázslatos, remek humorral telített világot hozza létre, mint más műveiben. Anekdotázó kedve itt is elevenné teszi a történeteket, amelyeknek összetett világában végtelen, megnyerő egyszerűséggel tud nyilatkozni az élet örömeiről és bánatairól. Bájos, bohókás és megmosolyogtató történeteivel létre tud hozni egy olyan nyelvet, ami mindenkihez szól, s képes általa egyaránt belopni magát gyermek és felnőtt szívébe.
Jegyzetek
1 KOLOZSVÁRI PAPP László, Galambóci Boldizsár csínytevései, Bp., Simon, 2001.; KOLOZSVÁRI PAPP László, A nagy hóemberháború, Bp., Napkút, 2005.
2 PAPP Ágnes Klára, Mese, mítosz és modernség: A modern műmese kétarcúsága, Bp., Napkút, 2008.
3 Tzvetan TODOROV, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág, 2002.
4 PAPP, i. m., 2–3.
5 Lewis CARROLL, Alice Csodaországban, Bp., Ciceró, 2012.
6 L. Frank BAUM, Óz, a csodák csodája, Bp., General Press, 2012.
7 E. T. A. HOFFMANN, Diótörő és Egérkirály, Bp., Ciceró, 2007.
8 Alan Alexander MILNE, Micimackó, Bp., Móra, 2012.
9 PAPP, i. m., 5.
10 Uo., 28.
11 Uo., 7.
12 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 66.
13 PAPP, i. m., 14–16.
14 KOLOZSVÁRI PAPP, Galambóci…, i. m., 19.
15 Uo., 60.
16 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 19.
17 Uo., 23–24.
18 Uo., 32.
19 Uo., 74–75.
20 MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón = M. K., Regények és nagyobb elbeszélések, Bp., Akadémiai K., 1957.
21 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 110.
