Káma-vidék – eső – 10. századi maszk
A permi (határ)terület már egészen más, mint a Volga mente és gyakran érzi Oroszországban az ember, hogy valójában már egy másik országban van, ami bizonyos értelemben igaz is, bár ennek a későbbiekben lesz igazán jelentősége. Sanyival megérkeztünk a városba tehát, ami – persze csak képekről ismerem, de – kb. a ’70-es évek Dunaújvárosát idézi lakótelepeivel, fakóságával, a szoci lepusztultság-bájjal. A közeli piac tele rendőrökkel, a buszpályaudvar ötpercenként cserélődő utasgárdája mellett pedig ott voltak a hajléktalanok is a várófülkékben, voltak alvók, kéregetők és jó kedélyű, bevodkázott arcok is.
Az állomáshoz közeli hosszú üzletsor előtt egy egészen alacsony nő mászkált föl-le, magában beszélt; megszólította a járókelőket, de nem kéregetett, hanem – amennyire ki tudtam venni a gesztikulációjából – valamit nagyon-nagyon magyarázott. Orosz olvasmányélményeim bizonyos karakterei elevenedtek meg, ahogy figyeltem azt a nőt.
Fél kettő felé aztán megérkeztek vonattal a többiek is. A helyi egyetemtől egy nő elvitte mindannyiunk útlevelét a regisztrációs papírok kitöltése miatt és nyomban el is indultunk külön kocsikkal a Bojanovo melletti ásatási helyszínre, mely 100 kilométerre helyezkedik el Permtől, a Káma folyóhoz közel.
Eddig azt gondoltam, hogy a Duna tényleg egy hatalmas folyó, de ami azt illeti, a Káma az. Ahogy haladtunk fölötte egy hídon, kezdtem érteni, hogy mi a folyó és a folyam közti különbség.
Egy földúton mentünk még vagy tíz kilométert, és egyszer csak megállt a kisbusz. Az úton és a jobbra-balra húzódó bozótoson kívül nem volt ott semmi, se tábor, se egy falu. Kiszálltunk a kocsiból, és az oroszok rámutattak egy kis ösvényre, hogy azon kéne befelé menni, és bent az erdőben van a tábor pár száz méterre. Mikor nagy nehezen átverekedtünk magunkat a bozótoson, majd egy rövid erdőszakaszon; feltárult az új helyszín, mely egy dombokkal körbeölelt kis medenceszerű mélyedésben volt, egy tisztáson – és már az első fél órában, a sátrak felállításakor nyilvánvalóvá vált, hogy itt legalább annyira fázunk majd, mint amennyire izzadtunk a Volga mellett.
Két napig folyamatosan esett. Bőrig áztunk, de szó szerint. A bakancsok felmondták a szolgálatot, mindenki beázott mindenhol, a fenyőgallyakkal végigborított tábor is cuppogott a fentről áramló víztől. A hideg levegő beszorult ebbe a mélyedésbe, és a tábor körül húzódó erdősáv is csak még hidegebbé tette a levegőt. A helyi táborhely nem nevezhető komfortosnak; szinte végig kását ettünk, teát ittunk, s csak a közeli Tabori (semmi sem véletlen!) nevű kis falu boltjának termékei jelentettek némi változatosságot (sör, vodka, konzervek, snickers) és az elengedhetetlen gumicsizmák és a gumi félcipők a 200-tól 400-ig terjedő számozásban.
Mende Balázs Gusztávval és Lichtenstein Lacival nem egyszer megtettük a faluig vezető mintegy 2-3 kilométeres távot, hogy beszerezzük a – lelkiekben legalábbis – életmentőnek számító dolgokat, és a patakban fürdés is lezajlott reggelente annak rendje-módja szerint.
Az eső miatt az éjszakák is kemények voltak. Aludni itt nem sokat aludtam, viszont a Mester és Margaritába, ha már Oroszország, még a rengeteg víznél is jobban belemerültem. Egyetlenegyszer elindultam, hogy keressek egy távolabbi, de nem túl távoli települést, ahol helyi arcokat fotózhatok még, de 5-6 kilométer után, az esős időben aztán visszafordultam.
Tabori egy klasszikus kis orosz falu a „semmi közepén”, leomlott iskolával, így-úgy megépített kis faházakkal és egy ligetes-vadregényes temetővel. Ahogy járkáltunk a házak között, gondolkodni kezdtem, milyen lehet a tél itt a tajgavidéken, és bizony elég kemény.
Egy idős bácsi házát elnézve, aki örömmel vette, hogy portrét készítsek róla, nem sok jót sejtetett a dolog. És ez még nem is igazán észak, még „csak” a tajga; Tabori nagyságrendileg Szentpétervárral lehet egy magasságban.
Maga az ásatási helyszín egy dombtetőn helyezkedik el a fák között; itt kezdték el a valóban megállíthatatlannak tűnő oroszok felnyitni az új szelvényeket – az egyik régészsrác tényleg a munka, a pörgés, az azonnalcsináljunkmegmindent megtestesítője. Az ő tevékenységének következtében tényleg pörögtek az események minden területen.
Az első két napban egyre mélyebbre jutottak a srácok a lomovátovói kultúrához köthető temetőrészlet feltárásában; sorra kerültek elő a gyöngyök, a csüngők a női sírokból, majd egy tőr is, és a szerdai, részben napsütéses nap – és az egész út – egyik szenzációjaként egy 10. századi maszk, mely azért is különleges, merthogy mosolyog. Talán a maszkról készített egyik képen is látszik, hogy vidám temetés zajlott mintegy ezer évvel korábban.
Az esős idő persze nem barátja a régészeknek, így a csütörtöki tartózkodásig az ott létünk nagy része várakozással, a vízzel való küzdéssel, favágással, a tábortűz körüli beszélgetéssel, koccintással, és – jó néhányunknak – az orosz nyelv elsajátítására tett kísérletekkel zajlott. Hogy milyen arrafelé az idő, s hogy ez által milyen a föld minősége, jól mutatja, hogy a feltárt sírokban egyáltalán nem voltak csontok, a savas talajban elporladt minden emberi váz a századok alatt, s csak az előkerült tárgyak elhelyezkedése mutatta, hogy hová is temették azoknak tulajdonosait.
Talán írnom se kéne, milyen örömöt láttam a régészek arcán a maszk előkerülését követően, még akkor is, ha ez a típusú lelet ezen a vidéken a sírok nagyságrendileg 15%-ában egyébként megvan. Jó volt látni az együttműködést az orosz és a magyar felek között, és Sanyival nem egyszer beszélgettünk arról az itt tartózkodásunk alatt, hogy más területeken nem biztos, hogy ilyen jól működnének a dolgok.
Egyébként többször is hallottam arról érintőlegesen a túrán, hogy nagyon is a fejekben van, főleg ebben a körben, milyen események történtek a 20. században, ami a két nép közös ügyeit illeti, s hogy az oroszok bizony éreznek bűntudatot és megbánást az irányunkban.
Szerdán én is részt vehettem az ásásban. Az egyik sírhely megtisztítása és szintbe hozása közben még két csüngőt és gyöngyöket is találtam, ami csak erősítette bennem azokat az érzéseket, melyekről már a volgai ásatás kapcsán írtam. A távozásunk előtt persze volt egy szolid vodkázás, jávorszarvas-húst is ettünk, úgyhogy a kemény esőnek, és a temérdek mennyiségű kásabevitelnek meglett azért a jutalma.
A kemény napok után aztán visszatértünk Permbe, ahol egy négyszobás, nagyszerű lakásban szállásolt el minket a Belavin-házaspár, és minden értelemben feltöltekeztünk. Még mosógép is volt; ilyenkor érzi az ember, hogy alapjában véve milyen szerencsések vagyunk, hogy bizonyos eszközök a rendelkezésünkre állnak. A hal- és kagylómániámat kiélhettem egy közeli boltban, és olyan konzerveket és egyéb cuccokat szereztem be, amikről még mostanában is álmodom néha.
Már eddig is meg kellett volna tennem, hogy leírom, kik is voltak tagjai a túrának, így most pótlom az elmaradásom. Kapóra jön ugyanis az a fordulat, hogy Mende Balázs Gusztáv, a csapat antropológusa augusztus 6-án reggel repülőre szállt, hárman pedig csatlakoztak az expedícióhoz; Füredi Ágnes, a Forster Intézet munkatársa, Konyári Dániel borász (már tiszteletbeli régész), illetve Gallina Zsolt, az Ásatárs Kft. vezetője. Mint ahogy említettem, Türk Attila, az MTA munkatársa vezette az expedíciót, nagyon is jelen voltak még: Polónyi Emese, aki a Pázmány hallgatója, Ilés-Muszka Andrea, aki Szegeden tanul régésznek, Budai Dániel, aki szintén pázmányos, s aki az ezt megelőző félévet Oroszországban töltötte, hogy elmélyedjen a helyi régészeti viszonyokban és az orosz nyelv rejtelmeiben; Lichtenstein László archeozoológus (állatcsont-specialista), Antal Miklós turkológus, Langó Péter a Régészeti Intézettől és Konnát Árpád az erdélyi régészek képviseletében. Remek csapat, tényleg, és ehhez még lesz egy-két szavam a továbbiakban.
Augusztus 7-ét a permi múzeumok látogatásával töltöttük, és a csapatot kifejezetten érdeklő leletanyag mellett gyakorlatilag a régió elmúlt több ezer éves történelmének áttekintése zajlott, hosszú órákon át. Sőt, még egy olyan múzeumban is jártunk, ahol a dinoszaurusz-csontvázaktól kezdve a mammutokon át, a legkülönfélébb, valaha itt élt élőlények maradványaival találkozhattunk. Szóval, alapos képzésben volt részünk. A délutáni kávézás alatt aztán beavattuk az újonnan érkezetteket az addigi események menetébe. Este aztán kettévált a csapat; mi Sanyival már nyolc körül elindultunk Cseljabinszk felé autóval – a többiek ismét vonatra szálltak –, hogy a várostòl nem messze lévő Ujelgi-tó mellett folytatódjon a túra, a harmadik ásatási helyszínen.
Itt minden értelemben új fejezet kezdődik. Sanyival – akárcsak Brest után – jól belehúztunk, és újra kiderült; mégsem olyan egyszerű összesen 11 ezer kilométert, s azon belül nagyjából 7 ezret Oroszországban autózgatni.
fotók: Szöllősi Mátyás
