EJ Koh: A beismerés ideje

Zuhanyrózsa alatt állva
addig iszok, amíg tele nem leszek.

Csendéletet utánozni olyan, mint
apró lépéseiket tenni lépések felett.

Gishin. Koreaiul szellem.
Shon. Kéz.

Sose mondtam senkinek
semmit.

Idősebben nem öltözöm fel.
Nem szánhatod meg a gyereket.

Akár az ártatlanság és a kövérség
sose voltam pontos.

Szándék ellenére a mennyezetről
lehulló stukkót eszem az arcomról.

Azért mesélek történeteket,
mert szüleim messze távol élnek.

Nagypál István fordítása

 

Erre csörög a dió

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

10982469_758998510852465_685974330585823000_n

A Volga mentén és az Urál körül

Egy hónap. 11 ezer kilométer. Át Szlovákián, Lengyelországon, Fehéroroszországon, be Oroszországba, körbe a Dél-Urál körül, majd vissza. Városok, múzeumok, ásatások, 10. századi maszkok, Volga menti hőség, három napos eső a tajgavidéken; vodka, cigaretta, jávorszarvas-hús, Shulgan-tash barlangjai – vagyis a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció 2015 nyarán. Lehetőséget kaptam rá, hogy a PPKE régészeti tanszéke és az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által vezetett  ásatássorozat idei programjain vehessek részt, mely újraindítja a Keleten zajló magyar őstörténet-kutatást, és jelentősen átalakítja a magyar őstörténetről való ismereteket.
Hiába, hogy ma pontosan két hónapja, hogy elindultunk, még most is úgy ébredek reggelenként, mintha csak egy álom, vagy valami vízió lett volna az egész – és össze is kell szedjem a gondolataimat, meg kell fogalmaznom, elsősorban a magam számára a történteket, hogy letisztulhasson a hosszú, szövevényes folyamat. Hiszen – a régészcsapattal ellentétben – mi ketten, Czigóth Sándorral, aki filmet jött forgatni a témáról, autóval vágtunk neki a teljes útnak.
Kísérletet teszek hát az összefoglalásra, részekre bontva az egy hónapnyi túrát, bízva abban, hogy a képekkel kiegészítve izgalmas olvasmány lehet bárki számára, aki valahol máshol szeretne lenni egy kicsit.

3
1. rész
Bemelegítés: Budapest – Szamara

Amikor a hosszú előkészületek, a több hónapnyi szervezés után július 23-án, reggel fél 5-kor rádöbbentem, hogy ez az a csütörtök, amikor elindulunk az Urál felé, összeszorult a mellkasom. Hiába tudtam korábban is, hogy több mint 10 ezer kilométer vár ránk, s hogy Oroszországba megyünk – és nem le a Balatonhoz (bár az sem lett volna rossz!) –, reggel hatkor mégis, mikor elbúcsúztam Annától, majd beültem Sanyi mellé az Audiba és kifordultunk a Márvány utcából, szokatlan űr támadt bennem. Őszintén szólva, most sem tudom, mi volt az. Talán annak a hiánynak az érzete, ami akkor keletkezik az emberben, mikor nincsenek elvárásai, egyszerűen csak arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, melyek kitöltik aztán ezt az űrt.
Az első nap célja, hogy eljussunk Minszkig. Erről beszélgettünk gyakorlatilag Szlovákiáig, illetve, hogy mi vár ránk a lengyel-fehérorosz átkelőn, és próbáltuk elgondolni; vajon a közép-kelet-európai utakhoz képest mivel találkozunk majd két nappal később, Moszkván túl. Abban biztosak voltunk, hogy az orosz főváros komoly határvonalat jelent majd, de persze a szlovák, s később a lengyel viszonyok nem engedték, hogy alaposan beleéljük magunkat mindebbe. Az ember tervezget, számolgat, kalkulál, de összességében lehet, hogy nincs sok értelme ennek.
Kora délután már Lengyelországban tankoltuk tele az autót, és este megérkeztünk a fehérorosz határra. A lengyel oldalon, hiszen uniós tagállamról van szó, minden simán ment, és már kezdtük beleélni magunkat, hogy sikerül eljutnunk a fehérorosz fővárosig, ahol pihenhetünk egyet az első, bő ezer kilométer megtételét követően. Nem így lett.
A lengyel ellenőrzés után egy 130 autóból álló, masszív kocsisor fogadott minket, és már az első negyedóra eltelte után egyértelmű volt, hogy hosszú órákon át tartó, vagy akár egy egész napot igénybe vevő várakozás lesz ez. Az első sorompó utáni holt tér, a hosszú fém rámpával, majd a két autó számára épp hogy elegendő szélességű, reflektorokkal bevilágított híd kellően ráhangol a fegyveres őrök által végzett vízumellenőrzésre, majd a külön boxokban, négy ember által végrehajtott vám-ellenőrzésre. Orosz szavak, hivatkozási alap, pecsétes papír. Ezek szükségesek ahhoz, hogy viszonylag zökkenőmentesen haladjon a lassú folyamat, amelybe a kocsi teljes átvizsgálása, a migrációs és egyéb regisztrációs papírok kitöltése tartozik – illetve a felvilágosítás a helyi közlekedési „szabályokról”. Ahogy ültem az anyósülésen, miközben üvöltözött velem a vámos nő – aki egyébként beszélt valamicskét angolul (ritka eset arrafelé!) –, hogy miért nincsenek már kitöltve a migrációs papírok, az járt a fejemben; talán jó is, hogy megtörténik ez a „beavatás”, merthogy innentől kezdve gyakran számíthatunk hasonlóra. Fél hatra kellően satnya fejjel bambulhattunk kifelé a szélvédőn, mert a vizsgálatok utáni szűk egy órás várakozást követően felemelkedett a sorompó, és beléphettünk Belorusziába. Azóta sem tudom, hogy a drónt, amit Sanyi hozott magával, vajon hogyan, miért, milyen alapon engedték be az országba, aminek a használatához már itthon is engedély szükséges, de valószínűleg tényleg arról van szó, hogy nem tudták, mire is szolgál az az eszköz.
Fehéroroszországban tetemes mennyiségű útdíjat kell fizetni, hogy az ember keresztülhajthasson ezen a végeérhetetlenül tágasnak tűnő országon. Be is mentünk a határ utáni első benzinkút melletti Bell-Toll befizető ponthoz, ahol persze sehogy sem tudtuk megértetni magunkat a pénztáros hölggyel. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig a butító neonnal bevilágított helyiségben, amikor is megszólított minket egy férfi, tört magyarsággal, hogy jöjjünk csak, majd ő elintézi nekünk az egészet. Igor – merthogy így hívják – valóban beszerezte nekünk a szükséges jelzőberendezést, amit a szélvédőre kell helyezni, meg is mutatta a speckó felszerelési technikát, és még azt is elmagyarázta, hogy felejtsük el visszafelé Brestet, merthogy a közelben van egy kis átkelő, ott nem fogunk 6 órán át álldogálni, az biztos. Szürreális élmény volt, ahogy a benzinkúton állt velünk szemben Igor, az autója mellett a napfelkeltében, aminek az oldalára egy debreceni esküvőruha-kölcsönző szalon hirdetése volt ragasztva (sajnos Igor nem ment bele egy portré készítésébe); tizenkétszer elismételt mindent, a lehető legjobb szándékkal persze – és közben Sanyival mindketten azt éreztük, hogy fogalmunk sincs, mi ez az egész. Igor felírta a telefonszámát, és azzal bocsátott el minket, hogy hívjuk, ha bármi problémánk van, ő hetente jön, ingázik a két ország között, ha valaki, hát ő jól ismeri a nehézségeket.
Bizonyára sokan ismerik az érzést, amit az autópálya monotonitása kelt az emberben. Nos, ez fél hét felé, egy egész éjszakás vámellenőrzés után hatványozódik. Elhagytuk Brestet, s mivelhogy a minszki szállást, amit erre az éjszakára foglaltunk, délig el kellett hagyni, és mi még 350 kilométerre voltunk a várostól, érthetően Moszkva lett az elérendő cél. Nem álltunk meg pihenni. Ennek persze meglett az eredménye: egyszer csak azt vettem észre, hogy nem az aszfalt van alattunk, hanem egy mezőn csúszunk, forgunk az autóval és úgy mozog körülöttem a lapos táj, mint még soha. 24 órával az indulás után aztán ott álltunk egy mező közepén, s azon tűnődtünk – a döbbenet és a csoda érzetének határán -, hogy hogyan is jutunk vissza az útra. Több volt ez, mint intő jel. Szerencsére a szintkülönbség az út és a mező között nem volt túl nagy, így néhány nekilendülés után sikerült visszajuttatni az autót a pályára, s a feszült figyelemmel megtett pár kilométer után megálltunk végre pihenni.
Ha Fehéroroszországról kérdezne még valaki, csak a kiváló minőségű autópályáról és a lapos tájról tudnék mesélni, arról se túl hosszan. Minszk elhagyása után néhány órával aztán elértük az orosz határt, hasonló ellenőrzésre számítva, mint az előző éjszaka. Ezzel szemben, gyakorlatilag semmi sem történt; három percig, ha tartott az egész. A katona, aki megállított, feltehetőleg csak azért tette mindezt, mert ritkán lát magyar rendszámmal rendelkező autót. Itt is előkaptuk a hivatalos cseljabinszki régészeti meghívónkat, mely aduásznak bizonyult egész Oroszországban.
Moszkva biztos gyönyörű, de mi ebből semmit se láttunk. Oda bejutni autóval, átverekedve magunkat a különféle körgyűrűkön; rémálom. Már maga a közlekedés, sőt, a közlekedő autók, kisbuszok, motorok és kamionok látványa félelmetes. És ha valahol, hát itt elgondolkodik az ember a széndioxid-kibocsátás lehetséges káros hatásairól. Nagy nehezen megtaláltuk első szálláshelyünket, kapcsolgattuk kicsit a tévét, ahol például egy bögyös orosz maca kutatta fel a moszkvai éttermek tisztasági és minőségbeli hibáit, de aztán persze hamar elnyomott mindkettőnket a fáradtság.

6I0A4131
Moszkva környékét elhagyva, a kötelező bevásárlás és tankolás után hamar rádöbbentünk, hogy a Szamaráig húzódó, nagyságrendileg ezer kilométeres út egészen másmilyen lesz, mint az eddigiek. Nem volt ez nagy meglepetés, inkább csak izzadás és idegtépően lassú tempójú haladás. Nem sok mindent lehetne elmondani az út harmadik és negyedik napjáról, legfeljebb arról a megkönnyebbülésről teszek említést, amely a Szamarába, ebbe a Volga parti városba való megérkezésünket kísérte. A több mint háromezer kilométer megtétele után még a gps is viszonylag közel vitt minket a szálláshoz, így alig fél órányi keresés után megtaláltuk a Gostinica Galchonok nevű helyet, ami nem egy luxusszálló, de olyan kilátás nyílik (ha a folyosó jó oldalán kap szobát az ember!) a Volgára, hogy így, Duna menti srácként is elmerengtem azon; milyen isteni szerencse, hogy nem fás vidék mellett haladtunk el a bresti átkelést követően.

1
A közel négy napos út után persze az ember már szabadulni akar; úgyhogy este lementem még a Volgához, hogy megnézzem közelebbről is. A halboltos nő szigorú tekintete ne zavarjon össze senkit, nagyon aranyos volt, és maga a part, és a közelben lévő kis kocsma is megnyugtatott, hogy alapjában véve rendben lesznek a dolgok, és hogy az út még csak most kezdődik el.

2b

Tóth Jutka: Éldegélek

Apu, tudom, hogy látsz
így, a halál után
de mondd, hogy lehettem ilyen hülye?
Előbb a válás
most meg az, hogy itt vettem ki lakást,
ahol közel az állomás –
talán hogy halljam a zajt
és örüljek
hogy most már nem vonatok mellett dolgozom
csak itt élek.
Mint ahogy József Attila írja:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.”

A kedvenc versed volt az Eszmélet.
Nagy, szögletes betűiddel, sötétkéken fogó tollal
odaírtál minden lap szélére a J.A. összesben valami fontosat –
na, én meg téged írlak minden napom margójára
mert nincs semmim, ami fogna a márványra.
„Tök jó”, hogy nekem van fenntartva az üres hely a sírtábládon!
25 éves korom óta csak ezt várom:
hogy odakerüljön a nevem
immár „né” nélkül, azt hiszem.
Pedig esküdni kellene újra
hűség, meg jóban-rosszban és a többi blabla…
de én úgy félek, Apu
engem sosem szeretnek az anyósok
nem kell több ilyen kapu(fa)
lehet, hogy csak azt a szeretetet irigylik, amivel
a fiaikat imádom –
nem tudom,
én már nem leszek többé feleség ezen a világon.
Szóval egyik rosszból ki és be a másikba:
így éldegélek, ebben az instant-mátrixban.
Hiányzik a régi szobám, a vadgesztenye fák
és a vállalt magány –
helyette lett állandó társ és a görcsös megfelelni akarás.
„Bárkivel találkozol, mindenki a saját harcát vívja, melyről nem sokat tudhatsz. Légy kedves. Mindig.” – hirdeti egy modern falvédő,
de hiába, mert csak úgy jönnek a lelki pofonok visszakézből.
Az emberek észre sem veszik
kit-hogyan-mikor-miért-bántanak meg, de nem is érdekli
őket, csak kivetíthessenek, levezethessenek feszültséget, bármit
a belső sérülésekről, amit okoznak, úgysem készíthető látlelet
miért számítanak akkor más, mint
saját maguk?
Mégis hiszem, a karma nagy úr –
de majd azt is visszakapom, ha azt kívánom, hogy visszakapja
mindenki, amit adott
tehát ezt sem kívánom, nix káröröm és ugribugri –
csak várom, ahogy hajnali háromkor ébresszen a vasúti hangosbemondó hangja
és tényleg örülök, hogy már nem ott dolgozom,
csak mellette éldegélek, mint egy eltaposott hangya.

 


 

house-hog-crop-small_643


képek: Stuart Patience



Bosszú

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)

Mélytengeri tangó

A víz alatt rúgsz belém, hogy a felszínen tartsd magad
az agytörzsből indul a mozdulat:
úgy csapsz ki, mint a hüllő nyelve,
nyalogatod a combomat.

A törzsfejlődés melyik szakaszából
őrizted meg a cápaporcot, az érdes uszonyokat?
Kifordul a szemed a gyönyörtől mikor harapsz.

A nylon hab az arcomba vákuumként tapad
s ahogy a mélybe merülünk,
keszon koreográfiát követve rúgjuk a vízfalat.

 
Már mind a ketten túl sokat nyeltünk,
s te megtámadod a köldökzsinóromat.
Majd azzal vádolsz, a magzatvízbe fojtalak.
Pedig én óvlak, hordozlak,
s gerincembe épül majd fogad.

 


goldfish07

 

képek:  Riusuke Fukahori

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info