Nagy Rita összes bejegyzése

1996-ban született Nagyváradon. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója volt, kreatív írást végzett. Műveit közölte A vörös postakocsi, a Műhely, a FÉLonline.hu, a Napút és a Pannon Tükör. Jelenleg Budapesten él, ír. Esténként álmodik.

Gwendolyn Brooks költeményei

Annak a fiatalnak, aki meg akar halni
(To the young who want to die)

Ülj le. Beszív. Kifúj.
A fegyver megvár. A tó megvár.
A kis csábító injekciós tű hosszú vége
megvár, várni fog:
várni fog egy hétig: várni fog áprilisig.
Nem kell meghalj ezen a bizonyos mai napon.
A halál el fog jönni, de halogatásod még jobban fogja izgatni.
Biztosíthatlak, hogy a halál várni fog. A halálnak sok
ideje van. A halál
eljöhet érted holnap. Vagy a következő héten. A halál
kint van az utcán; lehet a legkedvesebb szomszédod;
bármikor találkozhatsz vele.

Nem kell ma meghalnod.
Maradj itt – a szomorúság vagy a kín vagy a bántás ellenére.
Maradj itt: Nézd meg, mi fog történni holnap.

A síron nem nő olyan fű, amit használhatnál.
Emlékezz, a zöld a színed. Tavasz vagy.


Menők vagyunk (We real cool)

A billiárdozók.
Heten az Aranyásóban.

Menők vagyunk.
Suliból lógunk. Hajnalig

A városban vagyunk.
Dákónkkal célzunk. Dalolunk

bűnökről. Keverve
gint iszunk. Pezseg

a nyarunk. Fiatalon
meghalunk.

 

Az őrült nő (The crazy woman)

 

Nem fogok májusban dalolni.
A májusi ének meleg.
Novemberig fogok én várni,
Megéneklem majd a szürke telet.

Novemberig fogok várni,
Az lesz az én időm, a dalom,
Kimegyek majd a fagyos sötétbe
Amit éneklek az mind a borzalom.

És a kisemberek majd mind
Rám néznek és azt fogják suttogni,
“Ez az az őrült nő,
Aki nem tud májusban dalolni.”

 

Nagy Rita fordításai

 

Gwendolyn Brooks: (1917. június 7. – 2000. december 3.) amerikai költő, szerző és tanár volt. Műveiben a városban élő feketék mindennapi életével foglalkozott. Ő volt az első afroamerikai költő, aki megnyerte a Pulitzer-díjat (1950) az Annie Allen (1949) című verseskötetéért. A kötet, ami lazán összekapcsolt versek sorozata, egy afroamerikai lányról szól, aki Chicagóban nő fel.

(https://www.britannica.com/biography/Gwendolyn-Brooks)

 

ott

évekig nem szólt, hogy görögországba ment
nyaralni, nekem mondta el először titokban.
egy hétig volt, busszal, csoportosan. két szál
kolbászt és egy kiló kenyeret vitt magával.
a szállodát jól felszerelték. mindennap
lement a partra. a fetás görög saláta kilója
egy euró volt. a visszaúton egy nő a székek
közötti folyosóra feküdt le aludni, és egy
hirtelen fékezésnél leesett a polcról egy csomag.
a nő végül mellrákban halt meg.

ezeket mesélte, miközben egy törölközőt
adott a máltai köztársaság térképével.
utána azt mondta, hogy jó lenne megint ott
enni, kisunokám, de hát marad nekünk az a
jó kis török gyorsétterem, majd vonattal
felmegyek pestre, és eszünk ott, ahol olyan finom
a görög saláta.

(Illusztráció: Théo Sauer)

három

az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.

egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.

hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.

(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)

szatellit

élő webkamerás adásokat nézegettek, legtöbbször a földet
szerették látni, azt gondolták, ilyenkor valaki csinál róluk egy
közös képet. egyszer miközben szeretkeztek, az egyik szatellit
átfordult a föld felé, és ők még a szobából is érezték az égő
érzést a tarkójukon, hogy valaki figyeli őket. aztán felöltöztek,
kinyitották az ablakokat, és kiintegettek a világűr felé, hogy
néhány eltévedt űrhajós sisakján megpillantsák magukat.

(Illusztráció: Eloïse Héritier: Illustration for Le Col de Claudine)

a háta mint

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.

Az utolsó vonat

Tizenegyezer márka volt a zsebünkben. Gyuszi azt mondta, ötezer kell a vonatra, és megkapjuk a menekült státuszt, könyörögtem édesanyámnak, hogy menjünk.
Mindez azután történt, hogy visszajöttem a katonaságból, és munkát kellett vállaljak. Anyám egész életében a műanyaggyárban dolgozott, így protekcióval bekerültem, majd másfél év után szarkoidózist kaptam. Utáltam az egészet. Haragudtam anyámra. Magamra. Megkértem egy lány kezét, de akkor még orvosi vizsgálat kellett a papírokhoz. Az orvos pedig egy-két hónapot adott, nem bírtam mozogni, fájt feküdni, fájt ülni, köhögtem, izzadtam, azt hittem meghalok. Aztán változatlanul eltelt egy félév.
Ott álltunk a piacon, két hónappal ezelőtt mi árultunk egyedül földgömböt, most a háromezer árusból kétezer, mellé kávét, üveggolyót, teás és kávéskészletet. Szóval azt, amit mi. Itt álltunk, mellettünk a milliónyi földgömb.
– Figyelj Sanyi, ez az utolsó vonat, utána lezárják a határt, ha most megyünk, lesz menekültjogunk, egy lágerben elszállásolnak, azt mondják, olyan, mint egy hotel, megtanítanak németül, és munkát is adnak. De 10-kor indul az utolsó vonat. – mondta Gyuszi, könnyeden. Magas, vékony srác volt, barna, tüskés hajjal, igazi jóképű gyerek. A nők bolondultak érte, egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Nem volt senkije, az egyik reggel elment dolgozni, és délután mikor hazaért, a halott anyját a nappali közepén a kanapéjukon ülve találta meg. Én az ünneplőmben jöttem.
Megpörgettem az egyik földgömböt és Gyuszi szemébe néztem:
– Ott találkozunk. Rábeszélem anyám, de ha hamarabb odaérnél, mint mi, foglalj két helyet, tudod, az ablak mellett szeretem. – mondtam, és közben rákacsintottam, tudtam, hogy ő is. A piacra reggel még bőbeszédűen érkeztünk, amiről két barát beszélgethet, mi megtettük, most viszont félelmet és izgalmat éreztem. Milyen lesz az új helyen? Meg fogok tanulni németül? Hiányozni fog, amit itt hagyok?, számtalan kérdés merült fel bennem kimondatlanul.
Aztán kezet fogott velem, végig a szemembe nézett, és azt mondta, jól van.
Tovább pörgettem a földgömböt, értelmetlen lett volna maradni. Bejelentettem anyámnak, hogy megyünk. Pakoljon. Adja el félárban a szomszédnak a földgömböket, én viszem a többit. Mindegy mennyiért adja, csak adja oda nekik. Ne maradjon egy se. Két óra múlva találkozzunk.
Miközben elpocsékoltam az árut, azon merengtem, hogy milyen jó lesz majd, házat veszünk, meggazdagszunk. Anyámnak többé nem lesz gondja. Majd felszállunk a tömött vonatra, az úton majd kártyázunk Gyuszival. Cigarettázunk, tervezzük a jövőt, leszállunk és minden jó lesz.
Eltelt a két óra, anyám kicsit késve visszajött egy földgömbbel a kezében. Bambán néztem rá, a tüdőm fájt, elkezdtem köhögni, azt mondta, ideje hazamenni. Elöntött a düh. Nem teheti ezt velünk. Legszívesebben ráköptem volna a tüdőm, mert ő nem akar velem jönni. Kilenc huszonnyolc volt. Még fél óra és indul a vonat. Édesanyám. Megpörgette a földgömböt.

Anyám nem akart menni.
De anya!
De nem.

 

Gyuszi kilenc negyvennyolcig a peronon várt minket, majd felszállt a vonatra. Ötvenötkor még az ablakból bámult ki. A két helyet, amit nekünk foglalt a vonat indulása után félórával adta át csak másnak.

 

 

 

(Illusztráció: bstrct)