Tizenegyezer márka volt a zsebünkben. Gyuszi azt mondta, ötezer kell a vonatra, és megkapjuk a menekült státuszt, könyörögtem édesanyámnak, hogy menjünk.
Mindez azután történt, hogy visszajöttem a katonaságból, és munkát kellett vállaljak. Anyám egész életében a műanyaggyárban dolgozott, így protekcióval bekerültem, majd másfél év után szarkoidózist kaptam. Utáltam az egészet. Haragudtam anyámra. Magamra. Megkértem egy lány kezét, de akkor még orvosi vizsgálat kellett a papírokhoz. Az orvos pedig egy-két hónapot adott, nem bírtam mozogni, fájt feküdni, fájt ülni, köhögtem, izzadtam, azt hittem meghalok. Aztán változatlanul eltelt egy félév.
Ott álltunk a piacon, két hónappal ezelőtt mi árultunk egyedül földgömböt, most a háromezer árusból kétezer, mellé kávét, üveggolyót, teás és kávéskészletet. Szóval azt, amit mi. Itt álltunk, mellettünk a milliónyi földgömb.
– Figyelj Sanyi, ez az utolsó vonat, utána lezárják a határt, ha most megyünk, lesz menekültjogunk, egy lágerben elszállásolnak, azt mondják, olyan, mint egy hotel, megtanítanak németül, és munkát is adnak. De 10-kor indul az utolsó vonat. – mondta Gyuszi, könnyeden. Magas, vékony srác volt, barna, tüskés hajjal, igazi jóképű gyerek. A nők bolondultak érte, egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Nem volt senkije, az egyik reggel elment dolgozni, és délután mikor hazaért, a halott anyját a nappali közepén a kanapéjukon ülve találta meg. Én az ünneplőmben jöttem.
Megpörgettem az egyik földgömböt és Gyuszi szemébe néztem:
– Ott találkozunk. Rábeszélem anyám, de ha hamarabb odaérnél, mint mi, foglalj két helyet, tudod, az ablak mellett szeretem. – mondtam, és közben rákacsintottam, tudtam, hogy ő is. A piacra reggel még bőbeszédűen érkeztünk, amiről két barát beszélgethet, mi megtettük, most viszont félelmet és izgalmat éreztem. Milyen lesz az új helyen? Meg fogok tanulni németül? Hiányozni fog, amit itt hagyok?, számtalan kérdés merült fel bennem kimondatlanul.
Aztán kezet fogott velem, végig a szemembe nézett, és azt mondta, jól van.
Tovább pörgettem a földgömböt, értelmetlen lett volna maradni. Bejelentettem anyámnak, hogy megyünk. Pakoljon. Adja el félárban a szomszédnak a földgömböket, én viszem a többit. Mindegy mennyiért adja, csak adja oda nekik. Ne maradjon egy se. Két óra múlva találkozzunk.
Miközben elpocsékoltam az árut, azon merengtem, hogy milyen jó lesz majd, házat veszünk, meggazdagszunk. Anyámnak többé nem lesz gondja. Majd felszállunk a tömött vonatra, az úton majd kártyázunk Gyuszival. Cigarettázunk, tervezzük a jövőt, leszállunk és minden jó lesz.
Eltelt a két óra, anyám kicsit késve visszajött egy földgömbbel a kezében. Bambán néztem rá, a tüdőm fájt, elkezdtem köhögni, azt mondta, ideje hazamenni. Elöntött a düh. Nem teheti ezt velünk. Legszívesebben ráköptem volna a tüdőm, mert ő nem akar velem jönni. Kilenc huszonnyolc volt. Még fél óra és indul a vonat. Édesanyám. Megpörgette a földgömböt.
Anyám nem akart menni.
De anya!
De nem.
Gyuszi kilenc negyvennyolcig a peronon várt minket, majd felszállt a vonatra. Ötvenötkor még az ablakból bámult ki. A két helyet, amit nekünk foglalt a vonat indulása után félórával adta át csak másnak.
(Illusztráció: bstrct)
